Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Füveskönyv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Füveskönyv. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. szeptember 10., szerda

Miklya Zsolt: Lándzsahad

 

(c)Szegedi Csilla


Lábszáron mennyi dárda koppan!

Lándzsafű hegye.

Ködben a tábor. Támadásnak

nincs még ideje.


Sugárnyílvessző, íj az égen,

hajnal fényszöge.

Ködből a tábor ébredőben,

harmat cseppöle.


Hol volt, hol nem, a pára felszáll,

levélél feszül.

Pajzsbogárhát levélsátorból

indaágra ül.


Lándzsafűszárból puska hajlik,

lövedék felel.

Talált. Koppan. A pajzsbogárhát

fű közt süllyed el.


Sebaj, a sereg kész, bogárpajzs

villan mindenütt.

Fénybe mártva a lándzsaerdő,

milyen jó együtt!


Lábszáron mennyi dárda koppan!

Mennyi lándzsahegy!

Bogárpajzs-, levéltábor reszkess! 

Fűszár hadba megy. 


2025. szeptember 8., hétfő

Németh Eszter: A nagy lecsóháború

 

(c)Petrovits Olga Zsuzsanna


Tanakodtak. Töprenkedtek. Tébláboltak. Tétováztak.
Végül Zsondolkodó megelégelte a dolgot és Pöszkének szegezte a kérdést:
– Elkezdjük?
– Kezdjük el! – nézett rá komoly tekintettel Pöszke.
    Azzal elkezdték. Hogy mit? A nagy lecsófőzést!
    Egy mély tálban már ott várt a gondosan hosszú, kisujjnyi csíkokra vágott paprika, mert az kérem egyáltalán nem mindegy, milyen vastag és mennyire széles csíkokra vágjuk a paprikát, ahogy az sem mindegy, milyen húsú a paprika, mennyire sárga, meg a többi.
    A nagy lecsófőzés előtti pénteken, amikor is Nagyszer főzte a lecsót és Manóra meg Katibó vágták a hozzávalókat, Manóra azt találta mondani:
– Tegyünk bele ilyet is – és egy zöld paprikára mutatott. – Hogy legyen egy kis színe.
Ebben a szent pillanatban Pöszke elhagyta a helységet, szívesen kilépett volna egy pillanatra a sztratoszférán túlra, mert ehhez a levegővételhez igazi mélység kellett, de pont nem volt nála szkafander.    Szerencsére azon kezdett el gondolkodni: a sztratoszféra meg a szkafander is hasonlóképp kezdődik, már azon túl, hogy a sztratoszféra szkafander nélkül szar ügy.
Mire azonban dűlőre jutott volna a dologgal, Nagyszer már el is kezdte a lecsófőzést. Vagyis a főzést, mert amit műveltek, az nem volt lecsó. 
    Először is nem tettek bele paprikaport. Igaz, a paprikaporból csak és kizárólag az eredeti kalocsai a jó. Pöszkének eszébe jutott Csikorka néni:
– Az ángyuk térdit, hogy a kékestetői gyopárkára hullott dér fagyassza beléjük az excrementumot, téglaport kevertek az édesnemes szegedi paprikába! Látni a színéről, ide nézz, kislányom! S nem szégyellik ráírni, hogy kínai! 
    A kifakadás óta Cindrót bácsi inkább átgyalogol a horgason Simonék tornyáig, igazi, hamisítatlan kalocsai paprikát venni. Időnként Pöszke és Palkó is elkísérik. Pöszke, mert mindenlébenkétkanál, Palkó, mert vadász és erdész akar lenni, különben is szeret a nagyapjával. Meg Pöszkével.

2025. szeptember 6., szombat

Németh Eszter: mert...

 

(c) Bechtel Helga
(Paulnak)

mert bizonytalan voltál és mégis

mert azóta boldog mosolyú lettél

mert tenyérmeleggel bőrömhöz érsz

mert lopva szemléltél a vizespoháron át

mert szemlesütök pillantásodra

mert leírhatatlan színű a szemed

mert elolvasod ezt a verset

mert ez egy rossz vers és mégis örülsz

mert rólad szól ahogy nem amiért

mert haragodban szomorú ponty a szád

mert álmodban átölelsz

mert lehúzod a takarót és ráfekszel

mert takarótolvaj szerinted én vagyok

mert lettben vagy idősíkokon át

mert a hajnal csipásan kócos

mert itt a kertben álmomba lopakodnak a fák

mert ringató lombjuk karodba idéz

mert susogásuk mélye altatóhangod mormoló

mert halk lábujjakon oson a növények árnya

mert hajnallá válik a sötétpuha

mert lassú a vágy épül gyertyaláng kereng

mert pilláid alá bújik a ragyogás

mert lényed trombitavirág

mert vége nincs

mert…

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt 

2025. szeptember 4., csütörtök

Miklya Zsolt: Kuksoló

 

(c)Szegedi Csilla

„Mint egy penészvirág.”


Penészvirág.

Fakó szirmait eltakarta.

Fészkére szállt a köd,

cseppekben ült a harmat.

Hószín felhője mit akarhat?


Penészvirág.

Sápadt arcára szállt a bánat.

Fészkében hűlt hely,

mohó vákuuma egyre támad.

Tűnök és múlok utánad.


2025. szeptember 2., kedd

Smelka Sándor: Tanikával a réten

 



Bódi Kati illusztrációival

– Gyere Tanika, kimegyünk a mezőre és elsétálunk a Nagyszederfához, közben megmutatom neked a virágokat és a füveket.
Tanika lelkesen ugrálni kezdett majd bugrálni majd ugrabugrálni és megkérdezte:
– Te ismered a virágokat meg a füveket?
– Naná, Tanika! Bízhatsz bennem, gyere!
– Az mi?
– Settenke. A kicsi fajtából.
– És az?
– Réti gyomronc. Minden állat kerüli, mert gyomorrontást okoz.
– Az a zöld mi?
– Fű.
– És az?
– Fű.
– És az?
– Az pláne.
– És az?
– Az alacsony fű, az magas fű, az száraz fű az pedig félig lelegelt fű.
– Fű, de sok fű van. – ámult Tanika.
– Ugye, Tanika, csak kérdezz, ha nem tudsz valamit!
– Az a lilavirágos mi?
– Lila imola.
– És az?
– Kövi imola.
– Az?
– Kovács Imola. Mellette pedig Varga Aranka.
– Tényleg?!
– Ajaj! Nekem elhiheted. Az pedig ott fészkes lebbencs.
– És az?
– Fészkes fene. Fenék rendjébe tartozik. Az különbözteti meg a Fészkes rossebtől, hogy a rosseb somogyi és nem harap, hanem inkább csíp.
– És ez?
– Ordenália. Inváziós faj. Az Osztrák-Magyar Monarchia Trágária nevű tartományából való. Erről a növényről szól az kis dalocska, amit Lehár Ferenc Krumplihámozók című nagyoperettjének második felvonásából hallhatunk Hauptbahnhof hercegtől: Ó, drága Ordenáliám, ha beletűzlek a bajszomba…”
– Tényleg?! Nem füllentesz?
Szomorúan Tanika szemébe néztem, majd kijelentettem:


– Úgy jussunk el a Nagyszederfához, ahogy füllentek.
– Az mi?
– Suhancszőr. Meg ne kérdezd, miért! Az ott legénylepény, mellette meg a betyársuhatag, a feltűnő kék virágaival.
– Az nem kökény?
– Ó milyen buta vagy! Az betyársuhatag, ha mondom.
– És az a hosszúkás?
– Réti kityóje! Inváziós faj, a dzsungelből érkezett hozzánk, az ottani bennszülöttek mindig összetévesztették az anakondával. Innen ered a neve is: Kígyó-e?, ami szláv közvetítéssel kityóje formában honosult meg nálunk.
– Azta…
– Na, Tanika mit szólsz?!
– Azt, hogy egy szavad se igaz.
– Nos, ebben igazad van. Valójában nem ismerem a virágokat, növényeket, kivéve talán azokat, melyek ehetők.
– Sebaj. Attól még rossz ember nem lehetsz. Egyébként mi az a kityóje?
– Ősi, archaikus kelta kifejezés a Hallstatti kultúrából, utoljára háromezer éve használta az ember a Pécs közeli Jakab-hegyen, egy csütörtök délután. Azt jelenti: Ó, te ökör!!!!
Tanika felnevetett:
– Ezt is most találtad ki, ugye?
– Igen… – mondtam, majd leroskadtam egy kityóje bokor tövébe – és ha őszinte akarok lenni, az égtájakat se ismerem, így igen kevés esélye van annak, hogy eljussunk a Nagyszederfához.
– És most mi lesz?
– Majd belep minket a lösz. Tízezer év múlva. De addig szívesen mesélek az itt élő állatokról.
Tanika szeplői kigyulladtak az örömtől. Leült mellém egy Kovács Imola árnyékába.
– Alig várom! – mondta.
Már jó előre vigyorgott.


Szerkesztette: Németh Eszter

2025. augusztus 31., vasárnap

Miklya Zsolt: Két növénymeter

 

(c)Szegedi Csilla


Hexa


Árnika

Gyöngyike

Borbolya

Cirbolya

Galagonya

Pitypang


Penta

Gesztenye 

Tölgyfa

Szeder

Papsajt

Árvacsalán

2025. augusztus 29., péntek

András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella


– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.

2025. augusztus 27., szerda

Miklya Zsolt: Táblázaton kívül

 

(c) Szegedi Csilla



Madárkeserűfű, porcsinkeserű,

porcfű, disznópázsit, porcinkulafű,

tetemtoldó, porcing, vérállató fű,

még a nevei is, kinőnek a keretből,

mindenütt ott van, nem tör magasra, 

szőnyeget terít cipőtalpad alá, 

túl a köveken, járólapréseken,

növényi gravitációval, belső

vérzést megkötő esszenciákkal.

2025. augusztus 25., hétfő

Várfalvy Emőke: Mint a mesében

 

(c) Rumi Friderika


    Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott. 
    Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával. 
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra. 
    Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
    Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket. 
    Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog.

2025. augusztus 24., vasárnap

Dobó Dorottya: A következő Lázár Ervin

 

(c) Kovács Réka




Pár napot Kisszékelyben töltöttem, Lázár Ervin szülőfalujában. Vagy nem is ott született, csak ott lakott? Vagy csak nyaralni járt oda? Vagy ő igazából nem is járt ott, csak a sógorának az adótanácsadója fogadta örökbe onnan a kutyáját? Na nem tudom pontosan, mi köze a helyhez, de olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, olyan leszek, mint ő. Én leszek a következő Lázár Ervin! És mióta meghoztam ezt a döntést, az azóta eltelt hat és fél percben annyira sziklaszilárd elhatározássá érett bennem, hogy rájöttem, egész eddigi, sőt minden ezt megelőző életem erre predesztinált.

Lássuk, mit is kellene tennem, hogy én legyek a következő Lázár Ervin? Mert azt tudom ám, hogy az írói siker nem hullik csak úgy az ember ölébe, mint a hanyagul villára hányt kukoricaszemek a hétfői ebédnél, amikor épp melléd ül le a főnök, ráadásul a reggeli meetinget is jól elszúrtad. És nem fogják a portrédat az irodalomkönyvekbe nyomtatni azért, mert rímekbe szedted a bevásárlólistát, mielőtt leküldted a férjedet a boltba, de a marhája így is elfelejtett csicseriborsót venni. Nem. A hírnévért dolgozni kell.

Kezdjük azzal, hogy Lázár Ervinnek a vezetékneve is egy keresztnév. Két keresztneve van, miközben nekem a vezetéknevem vezetéknév. Ez nem maradhat így. Lehetnék mondjuk Béla Dorka vagy Adorján Dorka. De választhatnék női nevet is, sőt lehetnék nemes egyszerűséggel akár Dorka Dorka. Ez tetszik. Pipa.

Azt hallottam róla, hogy sokat nyaralt a Balatonon. Ezt én is megtehetném, végül is ki ne akarna sokat nyaralni, pláne szép helyen, tó mellett, tuti hagymás tejfölös lángost is evett. Kár, hogy olyan messze van innen, a kocsimat pedig pont most kellett szervizbe adni. Talán a Velencei-tó is megteszi, az vonattal egészen közel van. Vagy a Duna-part, oda akár ki is sétálhatok az albérletemből. Habár az valójában nem tó, de ha mindenképp állóvízben gondolkodunk és fontos a sétatávolság, akkor nyaralhatnék akár annál a nagy pocsolyánál is, ami az utca végén van. Ez is pipa. Mi van még?

Azt mondják róla, hogy nagyon szerette a növényeket. Nekem is szeretnem kellene a növényeket, és akkor még inkább olyan lennék, mint ő. Tarthatnék is néhányat, de már így is miattam van tömegnyomor az orchidea mennyországban. Amúgy a főnök mindig azt mondja, hogy a Jani szerinte egy növény, mert kábé annyi haszna van a munkában, szóval szerethetném akár a Janit is. De annak meg a férjem nem örülne, ráadásul a múlt héten bedugult az orra és olyan hangosan szuszogott, hogy beleremegtek az iroda falai. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni. Kár, hogy Lázár Ervin nem a csokit szerette, az nekem is menne. Vagy, hogy a csoki nem növény. Vagy az? Végülis a kakaóbab csak terem valahol. A tejet meg ugyebár a tehén adja, aki egész nap füvet zabál. Ha innen nézzük, duplán is az. Na ezzel van még egy kapcsolódási pont.

Szóval itt van már a keresztnév vezetéknév, a tóparti nyaralás és a növényszeretet. Úgy érzem, szinte egyek vagyunk. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy egy nap én legyek a következő Lázár Ervin! Aztán egy nap egy feltörekvő írópalánta azzal a szándékkal ül le a billentyűk elé, hogy megfejtse, mi tehetné őt a következő Dorka Dorkává.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Kisszékelyi Füvészkönyv


 

 

Fotó: (c) András Adél

 

 

"Madárkeserűfű, porcsinkeserű,

porcfű, disznópázsit, porcinkulafű,

tetemtoldó, porcing, vérállató fű,

még a nevei is, kinőnek a keretből," (Miklya Zsolt) 

 Idén is voltunk Kisszékelyben. Láttunk. Éreztünk. Írtunk. 

Idén is lett belőle füzet, ezúttal Kisszékelyi Füveskönyv. Hogy mire lesz jó? 

Ahogy Márai Sándor írta:

"Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten.”

Lapozgassátok!


A blogot pedig pörgessétek, mától sorra jelennek meg a szövegek, rajzok.

Szeretettel:

A Cimborák



2025. július 14., hétfő

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
    Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.
Márkó szája ebben a pillanatban a füléig húzódott.
– Nem hiszed? – toppantott Málinkó.
    Márkó az egyik szék támlájáról elvett egy kendőt, és feltartotta, mint egy torreádor. Szerencsére Málinkó elég kupis volt, mindenhol mindent tartott, így a mozdulat elég látványosra sikerült.
– Most bizonyítsam be, vagy reggeli után? – kérdezte Málinkó, a hangjában pattogott a dac.
– Most – felelte határozottan Márkó.
– Átöltözöl, vagy pizsamában jössz?
– Pizsamában.
– Ha bekötöd a szemem, eltévedsz.
– Visszük az agarat! – hárította el az utolsó akadályt Márkó.
Répaorr kelletlenül felemelte a fejét.
– Még nem kaptam reggelit.
– Akkor csatold rá a pórázt, különben megeszi a mókusokat – javasolta Málinkó. – Megígérem, Répaorr, hogy utána másfél adag reggelit kapsz.
    Répaorr erre felugrott a kanapéról, Márkó rácsatolta a pórázt, a kendővel bekötötte Málinkó szemét, és kiléptek a kőtoronyból a hűs, tavaszi hajnalba.
    Amikor Répaorr megállt a kerítésnél az első szimatra, Márkó megszólalt:
– Nos, mi ez?
– Jaj, édesem, nem kell agárnak lennem, hogy kiszimatoljam a kakukkfüvet. Valami olyannal próbálkozz, ami nem illatozik Kirakókétszegig meg vissza.
Márkó továbbindult az ösvényen, amíg egy elágazáshoz nem ért.
– Merre menjünk, Répaorr?
A kutya a levegőbe szimatolt.
– Jobbra vaddisznó, balra őz.
– Balra – felelte határozottan Márkó. Tíz lépés után megállt, mert az agár orra eltűnt egy vakondtúrásban.
– Ez mi? – kérdezte Márkó a bekötött szemű boszorkányt.
– Melyik?
– Ami előtted van.
– Zamatos turbolya – vágta rá Málinkó.
– Jó, akkor ami melletted!
– Erdei gyömbérgyökér az egyik oldalon, orvosi salamonpecsét a másikon. Az egybibés galagonya alatt meg pettyegetett tüdőfű. Mögöttem tavaszi lednek.
– Elvesztem – sóhajtott fel Márkó.
– A vakond is – tette hozzá Répaorr.
    Márkó megigazította Málinkó szemén a kendőt, hogy a boszorkány orrát is elfedje, aztán tovább mentek. Az erdő hűse után Málinkó érezte, hogy megcirógatja a homlokát a nap. Megálltak.
– Pirókegér, nyúl, róka, borz, mókus, sikló – sorolta Répaorr.
– Pásztortáska, réti szegfű, libapimpó, kakukktorma, tárnicsgyökér, ecsetpázsit – sorolta Málinkó.
– Na jó, tegyünk még egy próbát, de most nem Répaorr vezet, hanem én, mert biztos ő árulja el, mi hol van.
– Én? – fintorgott Répaorr. – Csak annyit értek ezekből a nevekből, hogy liba meg kakukk. Mondtam már, hogy éhes vagyok?
    Márkó letért az útról, és egy keskeny csapáson vezette tovább kézen fogva Málinkót. A boszorkány botladozott, az agár lázasan szimatolt, mintha a világ összes szagát fel akarná porszívózni.
Márkó hirtelen megállt.
Megállt Málinkó is.
Márkó várt.
– Na?
– Kocsányos tölgy.
– Az fa.
– Az is növény. 
– De engem az a kis rejtőzködő érdekel a borkonyakékény bokor alatt.
– Olyan bokor nincs.
– De az a csenevész ördögtikmonyfű ott van.
Málinkó hallgatott.
– Szóval nem tudod? – csapta össze a tenyerét Márkó.
– Nem – felelte Málinkó, aztán sietve hozzátette: – De nincs semmi baj, egy pillanatig se érezd magad rosszul emiatt.
– Hogy én? – csodálkozott Márkó. – Nem fogom. Mibe is fogadtunk?
– Semmibe – nevetett a boszorkány.
– Dupla reggeli – dünnyögte az agár.
– Másfél – vágta rá Málinkó és Márkó együtt.
    Visszamentek a toronyba, sőt, Márkó szökdécselt. Annyira örült, hogy még a kendőt is elfelejtette levenni Málinkó szeméről, de a boszorkányt ez szemlátomást nem zavarta, a pórázba kapaszkodott, és az agár hazavezette.
    Mielőtt bementek a toronyba, Málinkó a torony kőfalát befutó repkényhez hajtotta a fejét, majd felkiáltott: 
– Á, értem, de tényleg nem kell rosszul éreznie magát, nem az ő hibája.
    Ezután bementek, Márkó végre megszabadította a boszorkányt a kendőtől. Répaorr kapott reggelit (másfelet), Márkó kávét (duplát), és szamócás pitét. Márkó egy idő után abbahagyta a vigyorgást, és elgondolkodva nézte Málinkó derűs arcát.
– Nem haragszol? – kérdezte.
– Jaj, dehogy. Nem tehet róla, szegény olyan kis madárlelkű. Nagyon szégyenlős, és amikor csenevész ördögtikmonyfűnek csúfoltad, legszívesebben visszabújt volna a föld alá. Még csuklott is.
– Kicsoda?
– Hát az erdei galambvirág. A növény, akit nem ismertem fel.
– De akkor honnan tudod, hogy galambvirág volt? Hazáig rajtad volt a kendő.
– A repkény mondta – rántotta meg a vállát Málinkó.
Márkó elgondolkodott.
– Te beszélsz a növényekkel?
– Nem, dehogy. A növények beszélnek hozzám.
– De hát… De hát ez csalás! – háborodott fel Márkó.
– Ugyan, édesem – búgta Málinkó, és egy puszit nyomott Márkó kócos fejére. – Ez még csak nem is boszorkányság.


Szerkesztette: Németh Eszter