A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igor Lazin. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Igor Lazin. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 5., szombat

Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)


Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

2026. június 17., szerda

Malacok (Igor Lazin, Kovács Attila és Nagy Izabella alkotásai)

 
Hajdú D. András fotója

















 

Nagy Izabella: Coca-utas

 

vörös szőrű malac vagyok

motorbicikli utasa

megyek erre

megyek arra

kosepela

nekiindulok a világnak

nézek erre

nézek arra

kosolala

csámcsogok és csacsogok

testvéreimmel a motoron

piros föld suhan alattunk

kék ég száll felettünk

ahogy utazunk

ahogy repülünk

kokende mobembo

nekiindulunk a világnak

pöfög a járgány

de nem izgulunk

mert ma nem csinálunk mást

csak potyautas cocaként utazunk.

  

Szerkesztette: Miklya Zsolt



Igor Lazin illusztrációja










 

Kovács Attila (Holden Rose): Motorozós álom álom

  

Motorozós álomból riadtam fel hajnali délben,

Tepertünk a dzsungelen át százezerrel szembeszélben,

Készakarva fötörtük fel az avar alól a terrát,

Repesztettünk paréj fölött, pálmák között, pókhálón át,

Én meg a bátyám, a Bernát.


A csopper széthörögte a rengeteg egyhangú csendjét,

Kidöntöttünk két kukát, egy banánfát meg három cserjét,

Tiritarka madárkák rebbentek tova nagy lármával,

Rágcsálók hada futott előlünk leszakadt pofával,

Ott faroltunk ki aztán, hol a minap körtét találtunk,

Majdnem lerepült rólunk a makkal teli hátizsákunk,

A gombánál álltunk csak meg, hogy igyunk egy Röfi Kólát,

Folyton azt innánk, ha létezne olyan, én meg a Bernát…


Visítva röhögtünk minden kátyúnál és bukkanónál,

Igazi őrült, vicces száguldás volt ez, jobb a jónál,

Aztán a híd szélén, épphogy megfogott minket a korlát,

Kis hiján a folyóba zúgtunk orral a töltésen át,

Én meg a bátyám, a Bernát.


Végül bevettem a taknyos, latyakos, utolsó kanyart,

Mikor felébredtem, még húztam az álombéli gázkart…


A napocska már jócskán rám szárította a pocsolyát,

Mellettem pirostraktorként horkolt a bátyám, a Bernát.


Szerkesztette: Miklya Zsolt



Lingala szavak:

kosepela = boldognak érzi magát, elégedett
kosolala = köhög
kokende mobemo = elutazik (szabadságra)

 







2025. április 8., kedd

Smelka Sándor: Jönnek a lovak

 

Illusztrációk: Igor Lazin


Jönnek a lovak, jönnek a lovak,
Készülj fel, mert jönnek a lovak!
Négy pata dobog, nyolc pata dobog,
Egy sörény, két sörény százfele lobog.

Nyargal az Ugri, nyargal a Folti,
Széllel táncol a két kicsi póni.
Vágtat az erdő, égen a felhő,
Vágtatok én, mint réten a szellő.

Csörren a zabla, lobban a farka,
Mámoros, cowboyos, fú, ez a hajsza!
Ringat a lóhát, ringat a nyereg,
Várnak a célban az árnyas hegyek.

Lőjünk egy szelfit, vágtatós képet,
Nézd anya, nézd csak, mily kafa kép lett:
Száz sörény lobog, száz pata kopog,
Szállok a lovon: nem semmi dolog.

Szerkesztette: Miklya Zsolt





2023. március 3., péntek

Pongó Ákos: Egy könyvmoly kalandja

(Nikinek szeretettel)


Igor Lazin illusztrációja


Nina, a panda két dolgot szeretett a legjobban a világon. A meleget és olvasni. Nagy bánatára a Tél király hideg ujjai szüntelen utat találtak hozzá, mindegy, hány plédet és takarót terített magára. Amikor azt hitte, végre nyugodtan tud olvasni, a fagy bekúszott, és megcsípte lábujjait, vagy éppen könyvet tartó kezeit rázta úgy, hogy a betűk összevissza ugráltak a lapokon.

Egy napon aztán Nina megelégelte Tél király ízetlen tréfáit, felnyalábolta a táskáját, a legnagyobbat, amit talált, teletömte annyi könyvvel, amennyit csak belefért, majd a nyakára csavarta a sálját, hátára terítette a kedvenc takaróját, és útnak indult.

– Nagy ez a négy királyság, majdcsak találok egy helyet, ahol hagynak olvasni! – gondolta.

Azt már tudta, hogy Tél király fagyos vidékein csak dér és didergés jut neki, úgyhogy egyenesen Nyár úr Kánikula birodalmáig vándorolt.

– Hát nézd már ezt a fekete-fehér szőrmókot, Sziszegi! Takarókkal meg könyvekkel akar belépni a Tüzes Nyár Sárkány birodalmába – mondta az egyik őrgyík.

– Legalább hossszott egy ssszáknyi gyújtóssszt. Na vidd ssszépen őket a Nyár Ssszárkány úrnak! – sziszegte a kígyóőr.

Nina mielőtt egy szót is szólhatott volna, a takaróját elkobozták, és gorombán áttaszították a sorompón túlra...

– Még hogy az én drága könyveim gyújtósnak valók? Ekkora pimaszságot! – dúlt-fúlt a kis panda.

Nyár úr Kánikula birodalmában hamar rájött, hogy plédre valóban nem lesz szüksége, csak vízre. A panda olvasás közben úgy el tudott merülni a könyveiben, hogy enni és inni is elfelejtett. Néha már maga Tél király gondoskodott róla, annyira nem hallott, látott a kezében tartott könyvön kívül mást. A frissen olvadt jégbe azonban még a foga is belesajdult szegény pandának. Úgyhogy megfogadta, soha többet nem felejt el inni. Ezt természetesen azonmód el is felejtette, amint a könyvek világa rabul ejtette, és Tél király újra rászedhette.

Kánikula birodalomban Nina elbújt a legárnyékosabb zugban, és olvasásba merült. Az idő csak úgy repült, és egyszeriben irdatlan fejfájás lett úrrá rajta. Feküdt és nyöszörgött, forgolódott, ömlött róla a víz, nem tudta, mi lelte az okos kobakját. Egyszeriben egy alak termett mellette egy nagy üveg vízzel a kezében.

– Ezt idd meg, és mindjárt jobb lesz! – mondta.

Nina egy húzásra kiitta a friss nedűt az üvegből. De ki adott neki vizet? Egy kis sárkánnyal nézett panda-sárkányszemet. Két karmos mancsát keresztbe fonta, és szárnyaival hűsen legyezte a Ninát. Nina fejfájása lassan múlni kezdett...

– Nyár Sárkány birodalmában sűrűn kell inni, ezt mindenki tudja. Főleg olyankor, mikor a nap a legmagasabban jár – okoskodott a kis sárkány. – Nem idevalósi vagy, igaz?

2021. április 21., szerda

Dávid Ádám: Csoki, Mikulás - Igor Lazin

 


"Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták."







2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.