Marián Lario – Tasi Katalin: Zsemle, kifli, csirkeláb

Képzeljétek! Vannak emberek, akik nem adnak nevet a kiskutyáknak. Ti biztosan nem ismertek ilyen elvetemült alakokat, én azonban ismertem egyet, egyszer, régen. Az ő portáján született Zsemle.

Á-há! – gondoljátok most. Mégis elnevezte valaki – Zsemlének. De elmondhatom, hogy nem a gazdája volt. Nem bizony! Ő csak annyit mondott, amikor meglátta, hogy „No hiszen! Még egy? Ez a hatodik!”. Egy kiskutyát azonban mégsem lehet Nohiszenmégegyezahatodiknak hívni, nemde? Így hát nem is ez lett a neve. Ámbár ha kedves ember lett volna a gazdája, és figyelmes meg törődő, elnevezhette volna ő is Zsemlének. Mert a bundájába túrni épp olyan puha érzés volt, mint a langyos lisztet simogatni. Amikor szuszogva aludt, és fehér horpasza lustán emelkedett le s föl, az is épp olyan volt, mint a kelő zsemletészta. A színe is pontosan olyan volt, mint a kemencéből frissen kivett zsemléé. Az illata pedig olyan jófajta kiskutyaillat volt, amilyen csak a pár órás kicsi kölyköket lengi körül, és emlékeztet a péksütemény illatára… de nem. A gazdája nem adott neki nevet, csupán tudomásul vette, hogy megszületett, tovább nem is törődött vele. Így hát Zsemlének hetekig nem is volt igazi neve. S hogy miért lett mégis Zsemle? Azt is elmesélem. Úgy történt, hogy ez az édes, mindig éhes kiskutya hiába álmodozott szalonnabőrkéről, kolbász rágós végéről, cubákos csontról vagy az aranyló vasárnapi húslevesből kikandikáló csirkelábról, nem jutott más a tányérkájába, mint áztatott száraz zsemle, s azon is osztoznia a kellett az anyjával meg az öt testvérével. Az éhenkórász kiskutya pedig, aki a gazdájától nemcsak nevet, de tisztességes kosztot sem kapott, egyszer csak kifakadt, és így zsörtölődött: „Zsemle, zsemle, mindig csak zsemle, utálom!”

Marián Lario, katalán művész alkotása

Ekkor azonban a mamája vigasztalón megnyalta az orrát, szeretőn megbökte a nyakát, finoman a tányérka felé nyomta a fejét, és odasúgta neki:

– Jó is az a zsemle, kiskutyám, jobb sokkal, mint az áztatott korpa, és százszor jobb, mint az üres tál. Edd, amíg eheted, és szeresd, amíg van! Szeresd úgy, mint én szeretlek téged, ameddig szerethetlek. S hogy erre mindig emlékezz, legyen a te neved is: Zsemle!