 |
| (c)Petrovits Olga Zsuzsanna |
Végül Zsondolkodó megelégelte a dolgot és Pöszkének szegezte a kérdést:
– Elkezdjük?
– Kezdjük el! – nézett rá komoly tekintettel Pöszke.
Azzal elkezdték. Hogy mit? A nagy lecsófőzést!
Egy mély tálban már ott várt a gondosan hosszú, kisujjnyi csíkokra vágott paprika, mert az kérem egyáltalán nem mindegy, milyen vastag és mennyire széles csíkokra vágjuk a paprikát, ahogy az sem mindegy, milyen húsú a paprika, mennyire sárga, meg a többi.
A nagy lecsófőzés előtti pénteken, amikor is Nagyszer főzte a lecsót és Manóra meg Katibó vágták a hozzávalókat, Manóra azt találta mondani:
– Tegyünk bele ilyet is – és egy zöld paprikára mutatott. – Hogy legyen egy kis színe.
Ebben a szent pillanatban Pöszke elhagyta a helységet, szívesen kilépett volna egy pillanatra a sztratoszférán túlra, mert ehhez a levegővételhez igazi mélység kellett, de pont nem volt nála szkafander. Szerencsére azon kezdett el gondolkodni: a sztratoszféra meg a szkafander is hasonlóképp kezdődik, már azon túl, hogy a sztratoszféra szkafander nélkül szar ügy.
Mire azonban dűlőre jutott volna a dologgal, Nagyszer már el is kezdte a lecsófőzést. Vagyis a főzést, mert amit műveltek, az nem volt lecsó.
Először is nem tettek bele paprikaport. Igaz, a paprikaporból csak és kizárólag az eredeti kalocsai a jó. Pöszkének eszébe jutott Csikorka néni:
– Az ángyuk térdit, hogy a kékestetői gyopárkára hullott dér fagyassza beléjük az excrementumot, téglaport kevertek az édesnemes szegedi paprikába! Látni a színéről, ide nézz, kislányom! S nem szégyellik ráírni, hogy kínai!
A kifakadás óta Cindrót bácsi inkább átgyalogol a horgason Simonék tornyáig, igazi, hamisítatlan kalocsai paprikát venni. Időnként Pöszke és Palkó is elkísérik. Pöszke, mert mindenlébenkétkanál, Palkó, mert vadász és erdész akar lenni, különben is szeret a nagyapjával. Meg Pöszkével.
Másodszor tettek bele ződpaprikát meg paradicsomot. A furcsán vágott paprikával egyszerre. Bár ezt Pöszke csak feltételezte, inkább kiült a verandára beszélgetni. De azért érezte, megvolt a hadüzenet.
A háború egyébként két nappal később kezdődött, amikor is Hát Izsák némi megvetéssel tolta el magától az édesburgonyát, hogy ő ezt aztán nem! Pöszke vállat vont, megpucolta a krumplikat és feltette főni, hogy aztán hamis tócsnit csináljon belőlük. Sütögetés közben pedig unalmában elkezdte megpucolni és felaprítani a paprikát.
Zsondolkodó és Pöszke ugyanis leszavazták a levest, amit vasárnaponként főznek. Na jó, Zsondolkodó főzi, de ugye Pöszke, meg az orra. Szóval ránéztek a megmaradt, ványadt paprikákra és felicsillant a szemük. Főznek. Lecsót. Igazit. Kalocsai paprikával. Bazsalikom nélkül.
Az Apustól elkért balkormányos kékség csomagtartójában ott vidultak, pirosultak a paradicsomok, lecsópaprikák, friss hagyma. Fűszer nem, mert azt ugye a mesében úgyis terem, mint fűben a gomba eső után. Pöszke azért megállt bevásárolni, mert kalocsai pirospaprika az mindig kell. Meg az sem árt, ha több kolbász van, mint nap.
Tévelygett hát a nagy bevásárlócsarnokban, tolta a kocsit jobbra, tolta balra. Polcok mindenütt. Színes, szagos vizek, amik nemhogy forrást, de felhőt se láttak. A pogácsák olyan szabályosak voltak és mind olyan egyformán sült, mintha valami átokverte matematikustanonc mérte volna ki őket körzővel és logarléccel. Szóval volt ott minden. Fűszerek is , színes zacskókba csomagolva, már a képükön is látszott a hamiskodás, ezek igazi növényt sose láttak. Hanem meresztgethette a szemét, mind a kettőt, a piros kis zacskó sehol nem volt. Nagy sóhajjal lehajolt a szegedi paprikapor magasságába és akkor meglátta. Szerényen, árván a nagy kínai paprikapor fal mögött kucorgott az utolsó csomag kalocsai paprikaporos zacskó. Hej, de megörült Pöszke. Kihalászta, meglapogatta előről, meglapogatta hátulról és vitte nagy diadallal.
Így hát Pöszke beszerezte a kalocsai paprikát, mert minden mást meg lehetett venni a helyi közértben, meg Cindrót bácsi és Csikorka néni konyhakertjében. A többit meg a réten, erdőn-mezőn.
A látogatást már mindannyian nagyon várták, túl hosszú volt az a három éjjel, három nap.
Pöszke tehát tócsnisütés közben akkurátusan felcsíkozta a paprikát, Zsondolkodó a hagymát kockázta. Takarosan, szépen, pedig nem volt könnyű dolga egyikőjüknek sem, mert a késnek, na annak az éle olyan tompa volt, mint Cindrót bácsiék padlásán a csukott ajtajú szekrény legsötétebb zugába eső fénypászma.
És ha már elkezdték, szerényen megmosták és felvágták a paradicsomot. Ekkor ébredt fel és lépett hozzájuk álomittas, résnyire nyílt szemekkel Kisizik.
– Nem együtt csináljuk? – csodálkozott.
– Dehogynem.
– És én? – kérdezte kissé álmos-sértődötten.
– Te vagy a lelki támogatás – vágta rá rögtön Zsondolkodó. És Pöszke Kisizik kezébe nyomott egy kávét.
– Reggeli. Kisültek a tócsnik. És mindent is felvágtunk – tette hozzá vidoran.
Leültek, ettek, eszegetettek, aztán jött Tanika is álmosan.
– Tízre jönnek? – kérdezte Tanika.
– Arra.
– Együtt főzünk? – kérdezte Kisizik.
– Persze – mondta Zsondolkodó, hanem az idő egyre telt, már el is pakoltak, mégse jöttek.
– Elkezdjük? – kérdezte végül Zsondolkodó.
– Kezdjük! – felelte Pöszke, azzal nekiláttak, de csak óvatosan, nem tudták ki mit csináljon.
– Ki főz, te vagy én? – kérdezte végül Zsondolkodó, mire Pöszke rögtön rávágta:
– Te.
Azzal odébb lépett és szépen elkezdte összeszedni és megtisztítani az edényeket, ibrikeket.
– Tegyünk bele pirospaprikát? – kérdezte Zsondolkodó, mire Pöszke boldogan előkapta a kalocsai pirosat, ami a többieknek nem kellett. Eszükbe sem jutott. Zsondolkodó elismerően bólintott.
Közben Pöszke felkarikázta, aztán negyedelte a karikákra vágott kolbászt, amit csak az íze miatt tettek bele.
– Vigyázz – mondta aztán Pöszke –, vannak vegetáriánusok is, szét kell majd szedni.
Így aztán Zsondolkodó szétszedte és a kolbászokat csak a paradicsom után tette az egyik fazékba. Ezen Pöszke kissé húzta a száját, de Kisizik nagyot szippantott a levegőbe, aztán intett Bübükének, hogy ők akkor most inkább sétálni mennek, mert ezt az illatfelhőt nem lehet gyomorkorgás nélkül kibírni, pedig most ettek.
Kisvártatva Zsondolkodó Pöszkéhez fordult:
– Láttál valahol kakukkfüvet?
– A kertben nem, de Kisizik sétálni ment. Felhívom – azzal felhívta.
Kisizik és Bübüke azonban sétált. De a füvek megsejthettek valamit, vagy talán a kertbeli füvek, levelek titkos távirdáján kapták az üzenetet? A mélyben húzódó titkos gombahálózaton? Ki tudja? Mindenesetre Bübüke séta közben szimatolni kezdett, mármint a szokásosnál is jobban. A füvek versenyt illatoztak.
Legerősebb a kakukkfű volt. Bübüke nagyott tüszentett.
– Vajon illik a lecsóhoz a kakukkfű? Vigyünk? – nézett elgondolkodva Kisizik a kutyára. – Á, hiszen mondták volna, azok a „szakácsok”!
És nevetett. Nem úgy a füvek! Szerencse, hogy Bübüke csak kevés idegen nyelvet tudott és nem volt közte a növényeké, és Kisizik se tudott növényül. Mert azok bizony rákezdtek:
– Persze, hogy kell a kakukkfű, most mit kakukkolsz! Csak úgy, mint én! – hepciáskodott a rozmaring.
– Egy fenéket kelletek ti a lecsóba! Bezzeg én, engem vigyél! Édeskömény mindenbe jó, nem fog fájni többet Bübüke hasa sem!
– Méghogy édeskömény a lecsóba, ki hallott már ekkora balgaságot! Talán vigyen boszorkányfüvet és kutyabengét is egyből? – berzenkedett a vadrózsa.
– Miért is ne? – nevetett össze a boszorkányfű a kutyabengével. – Jól kiegészítenénk egymást, az egyikünk meghajtaná őket, míg a másik ezerjóval meggyógyítja!
– Csak mert ezerjófűnek is hívnak, attól még vigyázni kell veled, mindenki tudja! – sóhajtott a lestyán. – Engem úgyse visz, a másik nevem elárul, a levescsík csak levesbe való.
– Ugyan barátom – kuncogott a tárkony. – Ha valaki, hát te meg én vagyunk csak igazán lecsóba valók. De itt nekem jobban tetszik, ha már véletlenül ide vetődtem.
– Vajon csinálnak mellé egy kis salátát? – töprengett a pitypang levele.
– Az jó volna, oda én is mennék! – sikkantott fel a mácsonya és a csikorkafű.
– Mi meg a teába, teát is főzzenek! – ordított fel egyszerre a galagonya és a málna.
A mezei zsurló és a papsajt a hasukat fogták nevettükben. Csak úgy rázkódott, hajladozott a rét, mintha valami különös, csak arra a kis területre korlátozódó forgószél kerekedett volna. Bübü és Kisizik megrendülten álltak a szélén, nem is sejtve, hogy Zsondolkodó ártatlan kérdését megismételve ők maguk voltak okozói a különös jelenségnek.
– Süssenek kenyeret, még pont belefér! Arassatok le bennünket! – nyújtózkodott a tavalyról maradt búzakalász, tőle nem messze a zab, szerényen a köles és a ki tudja mikorról és honnan maradt árpa.
– Együtt talán elegek lennétek egy fél harapás kenyérre, már ha megvárják, míg elkészül, órákkal a lecsó után – a papsajt nem bírta tovább, az imolák visító nevetését túlharsogva kacagott, csak úgy csattantak a kis táskái, amiről a nevét is kapta.
A növények egyre csak hangoskodtak, már ki sem lehetett venni, ki mit kiabál, ki miért akar a lecsóba kerülni, miféle gyógyhatása van vagy legalábbis mifélét tulajdonít magának.
– Vigyázz, kész! – mondta ekkor csendes erővel a lándzsás útifű. A többiek megszeppentek egy pillanatra. S mielőtt újra kezdhették volna a veszekedést, a lándzsás útifű a keleti jógikat megszégyenítő hajlékonysággal megtekerte önmagát és lándzsafej esőt zúdított a hangoskodókra.
Mi sem kellett egyéb, a háborúba az amúgy mérgező csattanó maszlag is beszállt. Még az ágyúdörgést is megszégyeníthette volna a csattogásával. A vadrózsa hirtelen széttárta ágait és kimeresztette a tüskéit, hogy az alattvalóit, azaz a tövénél lakókat, megvédje. A ballangkóró ugyan még nem volt elég száraz, de azért megpördült. A füvek élesre fenték leveleiket.
A lepkék és apró bogarak rémülten reppentek fel, a mászni tudók gyorsan iszkoltak az égnek meredő levélhadsereg takarásában.
A hangyák hadra szólították a dolgozóikat, csak úgy, mint a méhek. Bámulatos gyorsasággal rendeződött csatasorba a réti füvek marakodása nyomán a rovarhadsereg.
Hirtelen dobpergés hallatszott. Tanika lépkedett a löszmélyi úton, fehér ingben, piros nyakkendővel, amit fúrt gubacs fogott össze. Indulóra pergett a dob. Trombitaszó harsant, Palkó tűnt fel, vörös ingben, kicsit lemaradva Tanika mögött. Trombitavirág volt a kezében, azon fújta az indulót.
Minden készen állt a nagy lecsóháborúra. A front állt, farkasszemet néztek egymással az ellenfelek és megmerevedtek. Tanika és Palkó egymással szemben álltak, az egyik a dobot pergette, a másik a trombitavirágon harsonázott.
A csikorgófű oldalra, heggyel kifelé fordította lándzsa formájú leveleit. A szitakötők raja, repülőalakzatba rendeződve berregett a rét felett fél méter magasságban. A méhek és a darazsak farkasszemet néztek velük.
A ragadós galajtól kapott apró tüskéjű szalmakarddal felszerelt hangyahadsereg ádáz tekintettel meredt a boszorkányfű nedvébe forgatott galacsinhajtó bogarak galacsinjaira.
A lepkék színes, kavargó felhőként együtt iszkoltak a közeli erdősáv felé. A nap hirtelen mozdulattal felhőt rántott az arca elé, nem bírta a feszültséget. A szél visszatartotta a lélegzetét, a nagy felhő lomhán markolta esőhasát, nehogy elcseppenjen.
Kisizik és Bübüke megbabonázva, dermedten álltak.
Mindeközben a két részre osztott lecsó békésen fortyogott a fazekakban. Az egyik kolbásszal, a másik anélkül. Zsondolkodó egy tálba ütötte a tojásokat, majd Pöszkére nézett, aki épp végzett a rendrakással, tisztogatással.
– Tegyünk bele rizst? – kérdezte, Pöszke szent borzadállyal nézett vissza rá.
– Vagy tojás, vagy rizs. Mifelénk, legalábbis – tette aztán hozzá engedékenyen.
– Tojás – bólintott Zsondolkodó. Azzal szépen, arányosan elosztotta a tojást a két fazék közt, majd kis idő múlva lekapcsolta a tűzhelyet.
Pöszke ekkor már Bübükét megszégyenítően hegyezte a fülét.
– Ez meg miféle zsibvásár? – bámult Zsondolkodóra.
– Dobpergés.
– Meg harsona.
Kinéztek. Aztán még jobban kinéztek. Zsondolkodó kezében még ott volt a fakanál. Meglátták a rétet, ami felett, amiben és ami alatt remegett a feszültségtől a megmerevedett front. Tanika kezei elfehéredtek, ahogy markolta és pergette a dobverőket. Palkó szemei kissé kigúvadtak, de még fújta.
A szitakötők és a méhek szárnya olyan gyorsan mozgott, hogy állni látszottak a levegőben.
– Kész a lecsó – mondta ekkor nyugodtan Zsondolkodó.
– Mi ez a nagy felhajtás? – kérdezte Pöszke, de senki nem válaszolt.
Tanika és Palkó megkönnyebbülten hagytak fel a zenebonával. A méhek és szitakötők pihegve zuhantak a környező növényekre és virágokra. Mély csend lett.
A hangyák szégyenlősen halomba szórták a szalmakardokat, a galacsinhajtó bogarak körbefogták a halmot a galacsinjaikkal, helyre rovarnagyságú tűzrakóhely lett belőle.
A növények azt sem tudták hová nézzenek, a legtöbben búnak eresztették a fejüket, mint a legforróbb nyári napokon, amikor hét napja csapadékhiányos a világ.
– Min vitatkoztatok ennyire? – kérdezte szelíden Pöszke Palkót.
– Hogy milyen fűszer kell a lecsóba – vonta meg a vállát.
– A lecsóba? Paprikapor meg esetleg egy kis bors. A kolbászban, amit beleaprítottunk voltak különféle fűszerek, de nem tudom, pontosan micsoda. Na, jössz? Talán már ideértek.
És valóban, mire odaballagtak, a konyhában már ott állt Manóra, Katibó, Nagyszer és persze Punkipanki, még a fülük is mozgott a nagy szimatolásban.
Aztán végre kimerték és megkóstolták. Aztán még kétszer megkóstolták. Találgatták, vajon mi mindent tettek bele azok ketten.
– Kakukkfüvet! – vélte Manóra.
– Tárkonyt! – így Katibó.
– Kutyabengét – vidult Nagyszer.
– Szeretetet – mosolygott szélesen Punkipanki.
Pöszke és Zsondolkodó összemosolyogtak. És némán belekanalaztak a lecsóba.
Szerkesztette: András Adél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése