Méhes Károly: A varázsló kertjében

Grafika: Szüdi János

Akkor hát indulás Szabadkára.

Ahová első közös utunk is vezetett, sok éve már.

Egy idő után minden sok éve van. Ezért hát méltó és üdvös.

Akkor azzal játszadoztam, hogy vajon mi az, ami ott szabad, noha csak kicsit, így, kicsinyítővel, hogy szabadka.

Méhes Károly: A bánatos radiátor

Vanja Nikolić

Kitkat különösen büszke rá, hogy jóban van a tárgyakkal.
Egy téli este ott térdelt a Radiátor előtt és halkan sutyorgott hozzá.
Csodálkozó kérdésem nyomán elmesélte, mi történt.
– Meg kell nyugtatnom szegényt, mert nagyon sírt. Csúfolták.
Bólogattam:
– Az biztos, hogy a csúfolás az egyik legcsúnyább dolog. Elvégre bárki lehet csúfolni, csak rá kell mondani valamit, hogy zöld vagy kék, vagy büdös vagy vékony a hangja.

Kitkat így folytatta:
– Azt mondták rá, hogy rozsdás ócskavas, és teljesen szét van már rohadva. A hasas üveg, a Zöld Fény tényleg dög volt. Azzal cukkolta, hogy ő is jobban tudna melegíteni, ha forró vizet öntenének belé. Próbáltam győzködni a Radiátort, ne vegye magára, ne figyeljen oda, de hát nem foghatja be a fülét, mert nincs keze, ám hallani tud... és érezni is. És ehhez jött még hozzá, hogy az ablakpárkányon lakó Kaktusz a tüskés csóváival arcon vágta. Elmagyaráztam neki, hogy mindez tán azért van, mert irigykednek rá, amiért nagyobb náluk. Sőt, igazából azért csúfolkodnak, mert ők maguk félnek a csúfolástól! – tette hozzá Kitkat, a kis ösztönös pszichológus, feltartott mutatóujjal.
Utána még ezt hallottam:
– Én szeretlek, olyan jó meleget árasztasz ezen a sötét, hideg téli estén. Talán érzed a belőlem áradó melegséget is…
Még közelebb hajolt, és ahogy a radiátor duruzsolása közben buggyant egyet, Kitkat arca széles mosolyra szaladt:
– Érzi!

Méhes Károly: Világlátó Bori

Kit-kat, kattog az öreg óra Boriék házában, nem is ketyeg már, hanem csak kattog, zakatol, bánatos, amiért Bori születésnapi kavalkádjának lassan vége szakad. De amíg még tart, addig együtt játszik még sok cimbora: a mai bejegyzésben Miklya Zsolt verskezdetét Méhes Károly folytatja, és Makhult Gabriella varázslatos illusztrációja színezi.

Makhult Gabriella illusztrációja

Bori lány egyéves korában elindult

a szoba sarkába.

Bori lány kétéves korában megkapta:

vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még

sok mindent nem látott.

Bori már négyéves volt, mikor elindult,

látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,

hogy közben eltévedt.

– Városban sétálni egyedül? Borbála,

várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában

a könnyű tanácsot.

– Megyek az erdőbe. Világot arra is

eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult

az erdő sarkába.

Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek

úgysem a nyomába.

***

Méghozzá azért nem érhettek el oda

mert bent a fejében

burjánzott ez a csodálatos erdő,

ott nődögélt szépen.

Így aztán, bár úton volt Bori folyton,

lábát a lakásból

ki se kellett tegye a huncut kis lányka,

úgy lehetett máshol.

Nem volt négyszögletes-kerek a Bori-erdő,

se százholdas pagony,

de azért mesés, csak épp máshogyan,

s valóságos nagyon!

Egy kicsit olyan volt, mint a közeli park,

meg az a kis liget,

a Tesco mögött, barátja-Krisztináéknál,

az udvar végiben.

A Bori-erdőben minden olyan eleven volt!

A fák s mind a bokrok

hallgattak nevükre, s attól függően, mit

susogtak a lombok,

voltak cimborák vagy ádáz ellenségek.

De ami a lényeg,

s Bori ezt élvezte azért a leginkább,

hogy ezek a lények

őt mind szerették s lesték a szavát,

s ha morgolódtak is

néha, sőt, megesett, hogy kikacagták,

nem volt vitás, hogy itt

kié az utolsó szó, mert ezek a szavak

mondták egyre tovább

a Bori-erdő történetét, hiszen általuk

történt meg a világ.

Ha ránézett Anya, bejött hozzá Apa,

Bori csak vigyorgott,

mert Anyát mogyoróbokornak látta,

Apa tölgyként állt ott,

és ő meg – ő meg lehetett bármi,

az ágakon cinke,

osonó róka, vagy még inkább szél,

egy istenke szinte,

aki saját erdő-világát felügyeli

s igazítja bölcsen.

Anya ilyenkor mindig rámosolyog,

s Apa szíve szökken

a meghatott örömtől, lám ez a lányka

nem is olyan cserfes!

Anyával boldogan megölelik egymást

– két szülő, ha repdes! –

hogy minden rendben s minden(ki) a helyén.

És a Bori-erdő

addig mesél-mesél majd a tovább

míg… - ha igaz – felnő!

 

 

Méhes Károly: Ki mit kap karácsonyra?

– A. A. Milne nyomán –

Köteles Éva rajza (EmArt Műhely, Szabadka) 

Malacka tovább lustálkodott, mint tervezte, de aztán feltápászkodott, mert már nem halogathatta tovább, hogy karácsony előtt rendet rakjon abban a disznóólban, amit a házikójának nevezett. Egy baj volt csak: kedve nem nagyon volt hozzá, ezért elhatározta, hogy áthívja Mackót, aki, ha nem is segít kézzelfoghatóan, de biztosan kitalál valami jó kis Karácsony Előtti Takarító Dalt, és úgy majd vidáman megy a munka.

De Micimackó a telefonhívásra a füle botját sem mozgatta. Malacka pedig egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül képtelen nekikezdeni a munkának. Átballagott hát a Mackó odújához, és csodálkozva tapasztalta, hogy otthon leli, még csak nem is aludt.

– Ne mondd, hogy nem hallottál semmit! Három menetet is végigcsöngettem!

Méhes Károly: Spenót találkozása a Mikulással

Kujundzsity Tifani rajza (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka)

            
            Aztán megjött a tél. 

Egy csípős, ám derült napon Spenót kutyus lélekszakadva rontott oda kerítéshez, hogy a maradék, deres fű között mélán kaparászó Papucsot fellármázza.

– Jaj, jaj, jaj, jaj!

– No, mi bajod már megint?

– Ott, ott, ott! Kint az úton!

– Mi van ott?

– Jön valaki, vau-vau-vau!

– Hát aztán, ilyesmivel zavarsz?

– De… ez nagyon-nagyon furcsa bácsi! Hosszú fehér szakálla van, és teljesen piros ruhát hord, ami leér a földig!

Dióhéjnyi mesevalóság

Mi a kedvenc meséd? 

Huh, de nehéz lesz dióhéjban… Most éppen odavagyok az orosz népmesékért. Ha egy kedvencet kéne megnevezni, akkor egyértelműen az Iván cárevics és a szürke farkas lenne az. Maradtak kedvencek a gyerekkoromból is, bár azok tulajdonképpen motívumok: például a hegy, amelyre minden századik esztendőben rászáll egy madárka, és hozzá feni a csőrét. Elképzelni, mikor is kopik el az a hegy… még most is beleszédülök.

Kinek írod a mesét: valakinek, saját gyermeknek, vagy leginkább magadnak? 

A szívemben van címzettje a meséimnek. De most, hogy így kérded… Volt egy nyár, amikor sorra olvastam a Grimm-meséket, saját magamnak. Talán az akkori önmagamnak írok. Annak a komoly kislánynak. Igazából a felnőtt énem is a realizmus egy formájának hiszi a mesét, és csodálkozik, hogy mások nem annak látják.

Dióhéj és Forma1

Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy „dióhéj”? 

Érdekes módon a dióbél, és arról meg Móra Ferenc meséje, a Dióbél királykisasszony. Meg persze, azért a diópucolás is, amitől olyan fekete lesz az ember ujja, hogy csak napok múlva tűnik el. 

Belefér-e egy dióhéjba a mesék mellé a Forma-1? 

A dióhéjba minden belefér, ha úgy akarom. Mivel maga a bél egy kicsit olyan, mint az agy (bár ez inkább igaz a gesztenyére), minden bele kell férjen, ami én vagyok.

Az első gyerekkönyved 2000-ben jelent meg. Éppen változóban volt a magyar gyerekirodalom; érezted-e a saját bőrödön ezt a változást az elmúlt 15 évben?

Mesehajtogató 14: Méhes Károly

Illusztráció: Egri Mónika

Ebben a pillanatban az időzsugorgép megint nem hasonlított egyébre, mint egy nagypapa táskarádiójára, csak - enyhén szólva - viseltesebb volt az elmúlt napok sűrű eseményeinek hatására.

Sőt, egyszerre az ózélandi mutáns répák sem tűntek olyan félelmetesnek.

A fáradt társaság csöndes révületben rágcsálta őket a csöndes nyár végi alkonyatban. Néha egymásra vigyorogtak, és magukban biztosak voltak benne, hogy most már tényleg semmi baj nem érheti őket, soha.

És tényleg, egész hátra lévő gyerek- és felnőtt életükben boldogan éltek, amíg meg nem haltak - volna; de mivel ez egy mese, így simán megtörténhet, hogy örökké élnek! 

Kell pár zsenisejt...

Mindig ez a Méhes Károly! Már megint készül valamire! Valami mesére. Eláruljuk a címét, és ez legyen is elég: Lézer és a csodazsenik. No és még egy kulisszatitok: a történet ötletadója nem más, mint Méhes Katalin. Az illusztrációt Horváth Ildi készítette. 

Illusztráció: Horváth Ildi

Szemölcs City olyan volt, mint akik benne éltek. A sötét, vedlett utcákon üres hamburgeres zacskókat és zörgő kólás dobozokat görgetett a szél. Egy-egy nyiszlett, mégis acsargó eb morgott az utcasarkokon az arra járókra. Hatalmas, rozsdás páncélozott járművek dübörögtek el néha a kietlen sugárutakon, irtóztató füstfelhőt eregetve.

Szemölcs Cityt igazság szerint kihalófélben volt. Két fontos épületben zajlott az élet: Lézerék főhadiszállásán, a Pokol Hotelban, és a Horrorlaborban, ahol Koponya vezérletével zajlottak a kísérletek a nap huszonnégy órájában.

Tasi Katalin – Méhes Károly: Közös mese

Szabó Zelmira illusztrációi

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Poros padlás dohos rejtekén rég elfeledett kincset sejtek én.

Van itt szekrény, láda s dobozka, nyitogatom őket óvakodva.

Pókháló libben s csillog a por, tán egy tündér élt rég itt valahol.

De tündéré az a kilógó fül, mi a dobozból látszik legfelül? 

Vagy csak egy gyűrött képeslap? Fotó? Kibontom a dobozt. Nézd csak,

egy régi ruhácska gallérja az ott! Hát most még titkosabb a titok!

Gyorsan kiveszem. Csipkés. Tört fehér. Magamhoz szorítom. Bokáig ér.

De, jaj, vajon felvehetem-e? És ha igen, akkor ki leszek benne?

Hercegnő? Királylány? Díva talán? Vagy csak pont, mint rég a dédanyám.

És repülni is mindenképp szeretnék – tán erre jók az ilyen kelmék!

Rajtam a ruha. Szűk kicsikét. Zsebében boríték. Megfakult, kék.

Nézem a kacskaringós címzést rajta: hiszen az én nevem az, azta'!

„Kedves dédunokám,” szól szépen, „Nézd meg most jól a fényképem.

Ugye, azt hiszed, magadat látod? Vagy, hogy lehetnék a barátod.

Leszek is. Nézd csak! Egy térkép! Mikor a kertünk nem volt, csak félkész

állapotban ez a neked ódon ház... Hát egy huncut kislány hol bóklász?

A kúttól három lépésre keletre, a kerítés tövénél betemetve

egy rozsdás ládára akadtam, és mindenféle írások voltak abban.

Színezett imakönyv, egy szem cukorka, levelek, napló, halovány szalvéta,

amin mindenféle állatok – úgy látszott – ropták vidáman a táncot.

Lakmároztak bőszen a papírból, de a titkos térkép ép volt. Bíbor

vonallal húzta meg rajta egy régi kéz, ami engem most megigéz,

rögtön keresni is indulok. Megleltem-e? Majd megtudod!”

Nekem sem kellett több biztatás, le sem véve a dédmamis ruhát

másztam le a létrán sietve. Világos volt kint, messze még az este!

Botladozva (jól mondom?) a rokolyában, ahol még sohasem jártam

ezelőtt, a harmadik szomszéd kertjében mutatott egy ikszet a térképem.

Ajaj, az a mérges Ábris bácsi... Hát szellemként kell oda mászni!

Pont jó is lesz ez a dédmami-ruha. De csak alkonyatkor megyek be oda.

S hogy erőt miből merítettem? Sötétedésig egrest és ribizlit ettem!

Most már indulok, a percet várom. Kicsit izgulok, a körmömet rágom.

Ábris bácsi meg még újságot olvas... Az iksznek helye... Vajon hol van?!

Ah! Már látom! Pont oda van húzva, ahol az eb gumicsontja szét van nyúzva!

Csak így ez dupla kelepce: mérges bácsi, morgó kutya... De eszembe

Jutott, hogy Ábris bácsi nem tud a nagyi töpörtyűs pogijának ellenállni.

S mivel ebédről néhány nálam maradt, gondoltam, ez lesz a jó csábos falat.

„– Khm, csókolom! Jó estét! Ábris bááácsi! Tessék már egy kicsit felállni,

no meg, izé, tátsa ki a száját, hogy beledughassam a nagyi pogácsáját!

Úgy látom, épp sétálna a cuki kutyája. Én szívesen vigyázok addig a házra.”

Csak nézett rám, mint egy kis lidércre. De aztán elindultak a pogácsákkal végre.

Elő a térképpel, itt a nagy alkalom... Áu! egy téglába vertem az alkarom!

Ásni kezdtem, ahol térkép mutatta, majd' megvesztem, mi lehet alatta.

Nem túl mélyen, a gumicsont helye alatt, a kezem egy korhadó ládikába akadt.

Ez ma már a második titokzatos láda! Remélem, hogy nincsen átka!

Na, nézzük csak meg szépen, mit rejtett el a déd-dédmami régen!

Egy tükröt leltem benne, kissé homályosat, és egy papírt, ami a leírásokat

Kacskaringós, cirádás betűkkel szedte, én mégis eligazodtam benne:

„Ahhoz, hogy boldog kislány lehess, én mondom, mindig sokat nevess!

Viccen is, tréfán is, de sose máson! Szívből várd, hogy jöjjön a karácsony,

És hagyd, hogy áradjon feléd az élet, ahogy elképzeled még a meséket.

Tudd, ahogy cseppben a tenger, tükröződünk egymásban, millió ember

rejtezik abban az egyetlen egyben, aki éppen ott áll veled szemben.

Valaha volt, letűnt emlékű ősök, erősek, gyengék, megalkuvók, hősök.

No, de nem papolni akarok ám... Úgyis rajtad van – ugye?  – a régi ruhám.

Úgy gondolj rám, mint egy ifjú nőre, ki a te születésed is hitte előre,

hogy minden klassz lesz, mert úgy akarom. Élj te is így, kis angyalom!”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hol a tükörre, hol a lapra bámultam, a múltbéli üzenettől majd' elájultam,
de éreztem, hogy így lesz, mert tudom már, amit „megsúgott” a dédmamám.
Ábris bácsi épp hazaérkezett, a nagyinak a sarkon csókolt kezet.
Én, ez a valahai-mai kis szellemlányka, szaladtam vissza a másik házba,
Szívembe zárva ezt a csuda-emléket, nagyikat, dédiket, mint tükör a képet.
Késő volt már. Zümmögő, esti béke. Valaminek a kezdete, és nem a vége.

-----------------------------------------------------------

A fenti vers „négykezes” technikával született: a szerzők felváltva írtak egy-egy sort.

Ajándék?! És neked?

Ki mit kap karácsonyra?

A. A. Milne nyomán

Malacka tovább lustálkodott, mint tervezte, de aztán feltápászkodott, mert már nem halogathatta tovább, hogy karácsony előtt rendet rakjon abban a disznóólban, amit a házikójának nevezett. Egy baj volt csak, hogy kedve nem nagyon volt hozzá, ezért elhatározta, hogy áthívja Mackót, aki, ha nem is segít kézzelfoghatóan, de biztosan kitalál valami jó kis Karácsony Előtti Takarító Dalt, és úgy majd vidáman megy a munka.
De Micimackó a telefonhívásra a füle botját sem mozgatta. Malacka pedig egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül képtelen nekikezdeni a munkának. Átballagott hát a Mackó odújához, és csodálkozva tapasztalta, hogy otthon leli, még csak nem is aludt.

- Ne mondd, hogy nem hallottál semmit. Három menetet is végigcsöngettem!

- Talán a fülemmel lehet valami – vonta meg a vállát Mackó, majd hozzátette: - De ez semmi, én Fülest próbálom elérni több napja, és a füle botját sem mozgatja, pedig neki jó nagy van.

- Komolyan mondod? – vágott aggódó képet Malacka. – Gyere, nézzük meg, mi lehet vele.

Benny Jackson – Méhes Károly: Többdimenziós mese

Amióta Kitkat a Dimenziógyárban dolgozott, kétségtelen, hogy megváltozott a világhoz való hozzáállása. Ő maga hirdette, akár egy nagy gondolkodó, hogy minden másképp van: például ha a szomszédos üres telek sarkában lévő gödörből nézünk körül, az egészen más, mint ha az iskolaablakon tekintgetünk ki. Az élet bonyolultságát pedig elképesztően szövevényes labirintusrendszerrel ábrázolta.

Ez a változás érvényessé vált a mesékre is. Kitkat kijelentette, ha egyszer egy mesében bármi avagy minden megtörténhet, hát rajta, történjék.

– Olyan mesét gyártsunk – rendelkezett egy nap –, amiben szerepel az

Elvarázsolt Béka meg…

Itt gondolkozóba esett, elvégre valamit valamivel megfelelő módon összepárosítani, nos, tán a legnehezebb tudomány a világon.

– Piroska? – tettem fel a kérdést.

De csak a fejét rázta.

– Micimackó?

Most már összevont szemöldökkel nézett rám, ujját a szája elé tette.

– Pszt!

Hát vártam.

Aztán kibökte.

– A Madárijesztő.

Benny Jackson, perui művész illusztrációja

– Óóó! – kiáltottam fel meglepetten.

– Most mit ózol? Nem jó?

– De, de, pompás!

– Szóval – jelentette ki – ők találkoznak és csinálnak valamit.

Megértettem, hogy a feladat, mindez miként essen meg, rám hárul. De ha mese,

akkor nincs mese, cselekedni kell, azaz mesélni.

Méhes Károly: Kitkat elkészül

Bódi Kati illusztrációja

Egy februári reggelen, már az álmoska arcmosáson és a majszolós reggelizésen túl, de még az öltözködésen innen történt. Kitkat egyszer csak elkezdte mondani, mért pont így néz ki ő, akit a világ Kitkatként ismer, és nem téveszthető össze senki mással.

Erről ugyanis jó előre gondoskodott.

–  Mert az úgy van – világosított fel –, hogy még a születés előtt, amikor csak a lelkem létezett, szép komótosan összeválogattam magamnak a testem, hogy milyen akarok lenni, amikor majd a világra bújok.

El is kezdte magyarázni, pontosan hogyan történt.

– Először a szájamat kellett kikeressem – fogott bele, még pizsamásan. – Azért, mert a száj nagyon fontos, kell ahhoz, hogy elmondhassam, milyen szeretnék lenni. Ezért legelőször a száj-raktárba mentem, ahol tömérdek száj volt, a legmárkásabbtól a vacakig, minden. Nézelődtem, keresgéltem, és végül ráleltem erre a jó kis szájra – mutatott Kitkat a szájára, amivel most is egyfolytában beszélt.

Eközben én a saját szájammal arra kértem, hogy bújjon már ki a pizsama felsőből. Kegyesen megtette, csak közben még arról értekezett, hogy a szájához a cserepeket is ki kellett választania, amik ilyenkor télen ékesítik az ajkait, mintha az olyan szép dolog lenne. De hát mire való akkor az ajakír?

Ha száj, akkor nyelv és a fogak kellettek bele.

– Nem akartam olyan klasszikus nyelvet… – kezdte.

– Klasszikus nyelv? – kaptam fel a fejemet. – Hogyhogy?

– Az enyém olyan egyéni. Édességkedvelő és finnyás. Elvégre nem lehet mindent egyformán szeretni! Például ott a tökfőzelék, brrrr.

Szó, ami szó, szokott válogatni a kisasszony. Mint valaha azokban a bizonyos raktárakban.

– Aztán a szem-részlegbe kellett menni – szőtte tovább a szót. – A szemeknél nagyon fontos ugyanis, hogy jó ruganyosak legyenek, lehessen forgatni őket, mindenhová gyorsan oda tudjak nézni – amit rögvest jelzett is azzal, hogy rettentő módon kezdte forgatni kezdte a szemét, majd rám meredt.

És is rá meredtem, és mutogattam a trikójára, hogy azt kellene minél előbb felhúznia.

De inkább az időt húzta, amikor így folytatta:

– És ez még mind semmi ám! Mert a szemhez kell szemhéj, szempilla és persze szemöldök. Nézd meg, milyen finom, puha, bársonyos szemöldököt választottam – suttogta, és a fejét kicsit lehajtva tartotta oda a szemöldökét, hogy simítsam meg. Végigsimítottam, és bár tudtam, hogy ilyen, tényleg jól esett ezen a téli reggelen a cirmos puhaság. A biztonság kedvéért Kitkat is ellenőrizte, hogy olyan-e a szemöldöke, amilyenre annak idején szert tett. Miután ebben megnyugodott, felrántotta a bugyiját és a két zoknit.

– A fül sem volt egyszerű dolog – értesülhettem aztán. – Mert azt akartam, hogy szép fülű legyek…

– Ne kutya?

– Ne kutyafülű! – utasított rendre. – Szép fülű, és ráadásul olyan, hogy puha is legyen, meg itt elöl kicsit kemény – fogta meg a kis porcot a fülkagyló bejáratánál.

Én a pólóját emeltem meg két ujjal, és lebegtettem előtte, hogy vegye már fel.

– És a haj – hallottam aztán, amint Kitkat feje kibújt a póló tetején. – Na, a haj a legeslegeslegmacerásabb dolog. Mert a haj nem olyan, mint a szem, amiből egyet kiválaszt az ember, és akkor olyan a szeme egész életében!

– Tényleg, mért ilyen világoskék szemet szerettél volna? – vetettem közbe, mert ez valóban érdekelt, és egy pillanatra még az öltözésről is elfelejtkeztem.

– Egyszerű, mert olyat akartam, mint amilyen a Kristófé – felelte Kitkat, mint aki nem is érti, ez miképp lehet kérdés.

– De hát a Kristóf fiú! – vetettem fel a bátyjával kapcsolatban, majd a nővérére tereltem a szót: – Hogyhogy nem olyan szemet szerettél volna, mint a Dóráé?

Kitkat felvonta a vállát ennyi értetlenség hallatán.

– Attól, hogy ugyanolyan a szemem, mint egy fiúé, még lehetek lány! – oktatott ki.

Megadtam magam, igaza volt. Cserébe kicsit odébb löktem feléje a nadrágot.

Kivételesen gyorsan belebújt. És máris az előszobai fésülködő asztalka elé penderült, hogy tovább fejtegethesse a hajával kapcsolatos emlékeit, immár a tükörben szemlélve önmagát.

– A hajraktár a legnagyobb. Mert itt kell kiválasztani, hogy egész életünk során milyen hajunk legyen. Emlékszel, kisbabaként még nem ilyen volt a hajam! – emelt fel két ujjal egy tincset.

– Emlékszem hát – bólintottam. – Szöszke pihék meredeztek a kobakodon.

– Igen. Mert egy kisbabának olyat kell választani. És aztán egyre több hajat a különböző polcokról, egyre dúsabbakat, meg más színűeket.

– És milyen hajad lesz felnőttként?

– Majd meglátod! Azt elárulhatom, ha majd öreg leszek, akkor olyan hajam lesz, mint a Hédi mamának, aki egyáltalán nem őszült meg.

– Lehetséges – hümmögtem –, elvégre ott rejteznek benned is a Hédi mama génjei, úgyhogy simán örökölhetted tőle a nem-őszülű hajat.

Kitkat egy pillanatra a megállt a fésülködésben. Nem mintha nem tudta volna, mik azok a gének, hiszen nagy lexikonbújó volt, a múltkorában még az „endokrinológia” szót is simán ki tudta mondani. Most viszont nem volt szüksége efféle tudományos magyarázatokra.

Rám meredt és leszögezte:

– Azért lesz nem-őszülős hajam, mert ilyet választottam!

Tele is rakta sebtében csatokkal és gumikkal, úgyhogy kezdett egész kislány-formát ölteni.

– Gondolhatod, hogy a kéz- és lábválasztás sem volt túl egyszerű – jött a következő okítás. – Rögvest el kellett dönteni, hogy jobb- vagy balkezes legyek. Kitaláltam, hogy jó, legyek jobbkezes, de a bal se legyen ügyetlen. Így is lett. Egész szép számokat tudok kanyarítani a ballal is, ki sem mennek a négyzetrácsból! Cserébe viszont ballábas vagyok, úgy látszik, a kettő így egészíti egymást.

Közben Kitkatra felkerült a pulóver, és lekuporodott a szőnyegre cipőt fűzni.

Láttam, hogy haladunk, megkockáztattam hát a kérdést:

– És a belső szervek? A szív, a tüdő, a máj? A belek? Vagy a legfontosabb, az agy?

– Azokat egyben lehetett kiválasztani. Hogy minden jól működjön, egységben. Erős legyen az immunrendszerem – jelentette ki komoly hangon, mint akinek amúgy is a kisujjában vannak a gyógyászat alapjai.

Talpra ugrott.

– Az eszem meg? Hát egyszerűen okos vagyok! – rikoltotta egy széles vigyor kíséretében. 

Már rajta volt kabát, és az okos fejébe húzta a színes, kötött sapkáját.  Ekkor jutott eszembe megkérdezni a legalapvetőbbet:

– Kitkat, hogyan döntötted el, hogy fiú legyél vagy lány?

Rávágta rögvest:

– Nagyon egyszerű volt. Mindenképp lány akartam lenni, hogy lehessenek majd gyerekeim. Tudom, hogy a fiúknak is lehetnek gyerekei, de a lányoknak sokkal érdekesebb, ahogy a kisbaba ott nődögél a hasukban.

– Miután előzőleg ő is kiválasztotta a raktárakból, hogy milyen szája, szeme, haja, keze-lába legyen, ugye? – kérdeztem, immár beavatottként.

Egy pillanatra megállt, majd a helyeslően bólintott.

– Bizony!

Azzal a felkapta a hátizsákját.

Tessék, ma reggel is elkészült Kitkat, végre indulhattunk.

– Mi lesz az első óra? – tettem fel az álságos kérdést.

– Matek – jött az kissé elnyújtott hangú felelet.

Kiléptünk az ajtón. És már majdnem tavaszi nap sütött.   

Méhes Károly és Méhes Kata (9 éves)

Horváth Ildikó illusztrációja
(az illusztrátor munkái megtekinthetők http://hildigrafika.blogspot.hu/)



Méhes Károly: Szivárvány

Mindent elhisz, aki jóbarátom,

mondja Kitkat, a csavar-ész,
mert sokszor nagy mesékre kész,
s szavaiból csak úgy süt az álom.

Kitkat olyan kicsi lány:

szíve csupa szivárvány!

Miklya Luzsányi Mónikának - Méhes Károlytól

Méhes Károlynak - Kertész Edinától

Méhes Károly: Múmiapor

Ijesztő múmiák következnek!

 

Tóth Patrícia illusztrációja

Kőhöz üssél követ,

míg szépen szét nem porlik,

s jól tele lesz vele

a hajad füled és az orrlik.

De a lényeg nem ez,

hanem, ha végzel, majd akkor

micsoda kincsed lesz:

egy doboznyi múmiapor!

Bárki fejére szórod

az átváltozik múmiává,

s félholtan bolyong

s hozzá fura hangon kárál.

És ő is szór másra,

így újabb múmiát teremt,

porból lesznek ők mind,

már egy hadsereg kereng.

Micsoda éjszaka!

Zúg a múmiák bálja!

A rémlények arcán

a rettenet poros bája.

Köztük lehet bárki,

ha van múmiapora,

huhoghat, kacaghat,

s ijesztegethet sorra.

De csakis hajnalig.

Míg elő nem bújik a nap,

a rémálomnak vége,

és egy múmia sem marad!