A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: erdő. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 7., hétfő

Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja


Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka


Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

2026. augusztus 20., csütörtök

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja


Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt


Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

2026. június 9., kedd

A cerkóf, aki nem félt az emberektől (Diana Soto és Takács Viktória alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója


Diana Soto: A cerkóf, aki nem félt az emberektől

    Mia világéletében bátor cerkóf volt, aki mindenbe beleütötte az orrát. Az anyukája nevezte el Miának, ami lingala nyelven éhest jelent, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez a név mennyire passzol majd a kölykére.
    Mia egyszer vadbanánt lopott az emberektől, máskor bemerészkedett a faluba egy kis fügéért, de olyan is előfordult, hogy a cerkófcsapat kedvenc alvóágát termeszekkel szórta tele, amiket aztán egy egész éjjelen keresztül szedegethetett, mivel anyukája addig nem hagyta aludni, amíg mindet meg nem ette.
    Ezekben a kalandokban nem is a folytonos ehetnéke volt a legveszélyesebb, hanem az, hogy egyáltalán nem félt az emberektől.

2025. december 17., szerda

Takács Viktória: Kíváncsi csodalény

 

A szerző illusztrációja

Egy őz sétál be a kertünkbe. Kíváncsi csodalény. Pici szarva selymes, lépte kecses, tekintete rebbenő. A kunyhómból jól látom, elrejtenek előle a sűrűn nőtt levelek. Visszatartom a lélegzetem; ne félj őzike, tőlem nem kell megijedned. Ha akarsz, itt maradhatsz, lakhatsz a kisházamban, és hozok neked enni minden nap. Nem jön ide senki, aki bánthatna. Sem a nagyhasú Piacsek a puskájával, sem a Csizmadiáék ugatós kutyája, sem a farkasok. Vajon laknak erre farkasok? Esznek azok embert? Vagy csak őzet és nyuszit? Meg fácánt, pont úgy, ahogy a vadászok. Én aztán nem eszem őzpörköltet, hiába hozott a Piacsek ajándékba. Felőlem illatozhat az asztalon.
Ne menj el, őzike! Ígérem, vigyázok rád! Ha lehullanak a levelek, kihozom a garázsból a takarókat és felakasztom az ágakra, hogy elrejtsen. Ha itt maradsz, megvédelek. Van bicskája nagypapának, mindig a vekker mellé teszi este. Ha itt maradsz, ígérem, elemelem!


Szerkesztette: Gertheis Veronika

2025. november 22., szombat

Kátai Letti: Akkor megyek oviba

Tuza Edit rajza

Anya újra kisleány, Kacagása erdő. Benne mókus, vadmalac, Fenn komondor felhő. Felhő, felhő, Kányát, héját rejtő. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.

Arany levél, piros ág, Új meséket keltő. Jól van, akkor te lehetsz Most az egyszer első. Első, első, Vigyázz, itt a lejtő! Akkor megyünk oviba, Ha a kedvünk megjő.

Itt van az Ősz, sutyorog, Rőt bajuszát pedrő. Öreg arcán táncot lejt A sok barna szeplő. Szeplő, szeplő, Avarlaki szellő. Akkor megyek oviba, Ha beüt a mennykő.

Zike-zike, őzike, Mindig veszélyt sejtő. Igyál, itt a hűs patak, Óvatosan csergő. Csergő, csergő, Fürge halat termő. Akkor megyek oviba, Ha borul a teknő.

Voltál-e már vadlesen? Róka farka lengő, Nyuszi füle szalutál, Egyikük se kezdő. Kezdő, kezdő, Pontocska meg vessző. Akkor megyünk oviba, Ha a hideg metsző.

Anya újra kisleány, Mozdulata sellő. Vállán olyan csicseri- sárga ez a kendő. Kendő, kendő, Vad szeleknek tetsző. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.


Szerkesztette: Nagy Izabella


2024. február 6., kedd

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (2. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Egy hétbe sem telt, és ott sorakozott a palota udvarán száz markos legény fejszével, fűrésszel felszerelkezve. A legfiatalabb királyfi parancsára nekiestek a palotát fojtogató sűrű erdőnek, széles utat vágtak benne, a diófáknak még a gyökerét is kifordították, és azon nyomban tűzre vetették. Fogytak a fák, de lassan haladt a munka. Egyszer aztán a királyfi egy tenyérnyi kis tisztásra bukkant, aminek a közepén egy roskatag kunyhó állt, egy kúttal az oldalán. Hatalmas, háromtörzsű diófa magasodott a tisztás túloldalán. Nem teketóriázott, a kunyhónál meg sem állt, ment egyenesen a diófához. Ahogy odaért, megmarkolta a fejszéjét, és belecsapott. Abban a pillanatban kivágódott a kunyhó ajtaja, és egy csapzott bundájú kutya sántikált ki rajta vonyítva. Vérzett az egyik lába, csak húzta maga után a szerencsétlen. Az öregasszony követte az ebet, a kezét rázta és kiabált, de a királyfi csak akkor értette meg, hogy mit beszél, amikor már egészen közel ért hozzá. 

– Bolond vagy? Nálad még a két bátyádnak is több esze volt, fiam! Legyél te a macska, akit móresre taníthat a kutyám! – kiáltotta a banya.

Egy vörös cirmos termett a legfiatalabb királyfi helyén, akit a sebesült kutya felkergetett a diófára. Ahogy végigrohant az ágakon, egy kicsi dió lepottyant az egyiknek végéről, és gurult-gurult, meg nem állt egészen a palotát körbevevő árokig. Belepottyant a vízbe, és énekelt. 

– Apám, apám, édesapám, jöjjön ki hozzám!

2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. szeptember 19., csütörtök

Nagy Izabella: Bercikének angyal kéne






















Bercikére vigyáz az Isten,
vándorol hét felhőn át, s napról napra él.
Kutyájával járják az erdőt, gombát keresve,
minden bokoraljba belesnek, hátha
megtalálják a választ.
Bercike és a kutya már rég jóbarátok,
szavak sem igazán kellenek nekik, bár
néha hangosan felnevetnek a zöld tisztás szélén,
szedret eszegetve. A kutyája is szereti,
főleg az édesebbeket. Osztoznak így, mindenen.
Bercikének igazából angyal kéne. Aki
ölébe engedné hajtani fejét, ha pihenne,
simogatná, amikor fáj, és csókot adna
a halántékára, hogy biztosan értse, az Isten
nagyon vigyáz Bercikére.


illusztráció: Klesitz Piroska



2012. október 22., hétfő

Mészöly Ágnes: Manómese



- Nem, nem és nem! - ugrándozott Kisjutka Nagyapó karosszékének karfájába kapaszkodva. - Az ősz nem szép. Borongás, köd meg csípős szelek.
- És koránkelés, edd-már-a-kenyered, indulás-a-suliba - tódította a másik oldalról Zolka.
Nagyapó csak hümmögött meg mormogott.
- Nem szép, nem szép, tudjátok is ti, milyen az ősz igazán! - korholta dédunokáit. - Kinéztek az ablakon, és azt mondjátok: nem szép. Láttátok már az ősz ezerszínű domboldalait? Meg a manótüzek titokzatos fényeit?
- Minőtüzek? - kapta fel a fejét a két gyerek.
- Ugyan-ugyan, semmi-semmi… - próbálta elterelni a két gyerek figyelmét Nagyapó. De Zolka és Kisjutka nem hagyta magát.
- Nagyapó, mutasd meg nekünk a manótüzeket!
- De hát azok messze égnek, benn az erdő mélyén! Korán kell kelni, rengeteget gyalogolni a ködben meg a hidegben.
- Mit nekünk hideg meg borongás! Nagyok vagyunk már! El tudunk gyalogolni az Állatkerttől a Közlekedési Múzeumig!

2012. augusztus 19., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: Bolondgombák



A nagyi városát erdők vették körül. Meg hegyek. Anya szerint inkább csak dombok. Hát tényleg nem voltak túl magasak, viszont erdő borította mindegyiket. És az erdőbe kisvonattal lehetett kimenni. A kisvonat zöld volt és szuszogott. Pont úgy lihegett, mint nagyi, amikor az emelkedőn kaptattak fölfelé. És fürgén gurult, ha lejtőhöz értek. A kisvonat is, meg a nagyi is.

2012. augusztus 5., vasárnap

Miklya Zsolt: Somhatalom


Som király mosolya sokáig érik.
De ha megérik, sokat is ér.
Som király leánya sokáig fürdik.
De ha megfürdik, pezseg a vér.

Som király hugai egyre pirulnak.
Pirosan ér csak sokat a som.
Som király fiai lekvárnak gyúrnak.
Passzírozott a somhatalom.

Som király népe az erdő dísze.
Dísz nélkül erdő nem sokat ér.
Somkirályvárnak minden színe
télire eltett mosolyban él.
 
Jobbra Molnár Olgi illusztrációja

2012. március 25., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: Iringó és Imola (részlet)

Meleget hoztam

A hajnal hűvös harmattal ébresztette a tündérikreket.
– Ébredj, Iringó! Ébredj, Imola! Tavasz van végre!
Iringó egy ugrással kipattant az ágyból.
– Itt a tavasz! A kedvenc évszakom! Iriri-ururu! Gyere Imola, ébresszük fel a barátainkat!
De Imola álmosan dörzsölgette a szemét:
– Jaj, Iringó… Hagyjál… Hadd aludjak még egy kicsit.