Csillag-műhely - kisszékelyi műhelytábor 2023 - búcsú

Bódi Kati felvétele

 

Zsákfalu az ország közepén.

Benne egy műhely: munkapad, a falon mindenféle furcsa szerszám - szóharapófogó, ékezetkalapács, mondatkiegyenesítő és mondatgörbítő.

A polcokon mindenféle színek, toldalékragasztó és betűoldó tubusok és vödrök.

Bódi Kati

A földön szó és betűforgács. 

A műhely azonban épp elhagyatott, a kertet körülölelő fák épp lombjukat vesztik. Roppanó avarban lépked a láb, a kert, álomba merül, szendergése közben is a nyári műhelyben zajló szorgos munkáról álmodik.

Vár a táj, horkoló lépteket, kakaskukorékolást, surranó árnyakat, kalappal és anélkül.

Vár a kert, munkazajt, szállongó estebéd illatot, nevetést, sírást, pohárkoccanást.

Vár a műhely...

Várnak a cimborák, a következő nyári napsütésre, hosszú hétvégére...

Pernyész Dóra

 

 

 

 

 

 

 

Valahol, szerteszórva, gonddal, nevetéssel megrakodva várnak, téli ködbe burkolóznak, teát/kávét/kakaót hörpölnek, fújnak, lehelnek. És várnak. És írnak, üzennek, cserélnek betűt, mondatot, ölelést, biztatást.

Terveznek, gondoznak, nevelnek, meseszálakat szednek fel és le...

Mesefonalak, gomolyagok húzzák őket szívfonálon.

Vár a műhely. Vár a táj.

Nem hiába vár.

Jövőre veletek, ugyanitt!

Eszter

Miklya Zsolt: Jár bennünk az erdő

Bódi Kati illusztrációja

Járjuk a temetődombot, 

visszafoglalta az erdő, 

a fejfák meg közéjük öregednek. 

Az erdő időtlen, a fejfa mulandó, 

ha fából, ha kőből, ha róva, ha vésve, 

ha fotográfiát kövecseivel körbefonva. 

Járjuk a temetődombot, 

Janika élt öt napot, 

édesanyja tizennyolc évet, 

nehéz szülés volt, feltehetőleg az első és utolsó, 

és most itt öregednek, eggyé az időn túl.

Az időben mindig is ott marad az a tizennyolc. 

Bár ez már tizennyolcas karikás forgatókönyv, 

az egyesülésük miatt lefóliázva, nehogy 

a vétlen kiskorú megsejtsen valamit 

a nemtelen túlról.

Járjuk az erdőt, jár bennünk az erdő, 

nem a szelleme, nem is a lelke, csak a nyugalma. 

Leszünk még eggyé, eltéve egy másik világba,

időn és fólián túl.

 

Smelka Sándor: Emlékház

Tuza Edit illusztrációja

 

      Tegyük fel, hogy nagy író leszek valamikor, nem világhírű, de egy olyan átlag magyar híresség, aki a könyvhéten kiül egy műanyagszékre a könyvei mögé, néha-néha megismerik az utcán, és akit egy-egy tévéműsorba is behívnak. Parti tévé. Partizán?
      Tegyük fel, hogy az életemben is élvezem az ismertséget, a sikert, az olvasóim szeretetét. Tegyük fel, hogy kilencven évesen meghalok. Tegyük fel, hogy addig még nem dől fejemre a házam. (Illetve nem azért halok meg, mert a fejemre dőlt.) Tegyük fel, hogy a rokonság nem adja el téglánként, tegyük fel, hogy megvásárolja az önkormányzat, tegyük fel, hogy nem építenek a helyére gyorséttermet, műkörmöst, autópályát, hanem kialakítanak benne egy emlékházat, szerény személyem tiszteletére.

Lukács-Kis Panka: Nagyapó méhei

 

Vajda Melinda illusztrációja

      A zümmögés egyre hangosabb lett. Kinéztem az ablakon, a kertben az öreg hársfák már virágoztak. Felőlük hallatszott a zümmögés. Sok apró méh dongta körül a virágokat. „De jó, hogy itt vannak nagyapa méhei” – gondoltam.

      Nagyapó méhész volt, a kaptárak a kert végében sorakoztak. Évekig vándorolt a méhekkel egyik termőhelyről a másikra, mindig éppen oda, ahol virágzott a repce, a selyemfű vagy az akác. 

      Mikor nyugdíjas lett, abbahagyta a vándorlást. „Elfáradtam. – így mondta. – Jó itt nekünk a méheimmel a kertben. Elég virágport gyűjtenek annyi mézhez, amennyi nekünk kell.”

      Szeretem Nagyapó mézét, lágy és édes. A kedvencem a hársméz, amit még a kertben álló hársfák virágából készített nekem. 

Komjáthy Nessie: A trágyaszagú rózsa átka

 

Szüdi János illusztrációja

      A β-4761. sz. dolgozó izgatottan repült vissza a kasba, és a kifutón azonnal bele is kezdett a bonyolult kódolású üzenetbe. Risza jobbra, három lépés előre, risza balra, előre, hátra, előre, szárnyrezegtetés, risza-risza, körbeforgás, és az egészet újra.
      Egyre többen állták körül, majd egyre többen követték a táncát. Aztán, mikor már elegen voltak, nagy rajban felszálltak, és elindultak a β-4761. sz. dolgozó által frissen felfedezett rózsakert felé – az eligazítás szerint a kastól jobbra, keresztül a mezőn, az erdőnél balra, át a füstös, zajos, színes izéket hajtó, forró, fekete út fölött, be az emberek kasai közé, ahol a gyümölcsösök vannak.
      A körte már rég elvirágzott, de a lassan hízó, élénkzöld ékkövek alatt annál több volt a rózsa.

Halász Bálint: Csillagdunyhás ágy

 

Kovács Réka Barbara illusztrációja

      Nehéz elmesélni ezt a történetet. Bárhogy kezdek bele, úgy érzem, nem elég jó, a szavak szétgurulnak, mint a gyöngyök, vagy inkább, mint az álombozótok, amik annál jobban távolodnak, minél közelebb próbálok jutni hozzájuk, felkapja őket a szél, elhömpölögnek, mert ez a mese mégis csak Nagyszékelyen játszódik, ami már szinte Kisszékely, az meg ugye a Négyszögletű kerek erdőnek és más csodáknak az otthona.
      De talán mégis csak az lesz a legjobb, ha egyszerűen belevágok.
      Történt, hogy a nagyszékelyi kukoricás közepén találtak egy csillagdunyhás ágyat. Pontosítok. Ifjabb Bonyhai László (Lacika), és testvére Bonyhai Péter (Peti) leltek rá. Apjuk, Bonyhai László (Laci) kifejezett tiltása ellenére ismét a kukoricásban játszottak: keresték az átjárót. Azt maguk se tudták, milyet és hova. Annak is örültek volna, ha találnak egy titkos utat a kukoricással szomszéd telekhez, Egresiékhez, mert ott állítólag banán is nőtt. Persze azért remélték, hogy a kukoricás messzebbre vezet, és hogy ha jól elvesznek benne, aztán kitalálnak, átjutnak egy mesevilágba, teli tündérekkel, törpékkel, óriásokkal, és persze a legyőzendő gonosszal, sárkány, vagy más rusnya szörny formájában, amit, ha megölnek, hozzájutnak a méltó jutalmukhoz, de tulajdonképpen nem számított, hogy banán, vagy félkirályság, a lényeg számukra a kaland volt, ami ott várta őket a tengeri rengeteg túloldalán.

Dobó Dorottya: A lyuk

 

Sajó Réka illusztrációja

      A mesémbe belecsöppenve azt gondolhatná az egyszeri szemlélődő, hogy ez a mese nem is szól semmiről. Hogy nincs hőse, hiszen a főhőst keresve nem találunk senkit. Csupán tátongó ürességet, egy nagy lyukat. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy ez a mese egy lyukról szól. De nem ám egy olyan nemes foglalkozást űzőről, mint mondjuk egy kulcslyuk vagy egy konnektor! Hanem egy vándorlyukról, ami nem találta a helyét, pedig másra sem vágyott szegény, minthogy megállapodhasson.
      Egy nap, amikor már több hete tevékenykedett egérlyukként, ismét tovább kellett állnia, mert befalazták a lakhelyét. Szomorúan baktatott végig az utcán, irigykedve nézte a pökhendin magasodó kéményeket, a gyerekek körül pörgő hullahopp karikákat és az utcán sétáló hölgyek ujjain ékeskedő jegygyűrűket.
      – Én is érek ám annyit, mint ti! – mondta a drágakövekkel szegélyezett lyukaknak az ékszerek közepén, de azok csak horkantottak, válaszra sem méltatták őt.

Komjáthy Nessie: A ló és a hangya

Arthofer Márk illusztrációja

      Egyszer régen, mikor Zuglóban, a Róna utcában még nem emeletes házak voltak, hanem termőföldek, meg legelők, lakott ott egy bolgárkertész. A kertjében tél végétől tél elejéig termesztették a zöldségeket, virágokat. Ez úgy volt lehetséges, hogy az üvegházak gyűrűjében, a kert közepén, kőhajításnyira a hosszú, sokszobás háztól, volt egy kút.
      Igen mélyre volt fúrva, messze volt a föld színétől a víz színe, ezért a bolgárkertész, hogy megszabadítsa családját az állandó vízhordás fáradalmától, készíttetett egy öblös tetőcserepekkel és bádog ereszcsatornákkal kirakott, apró fa zsilipekkel ellátott öntözőrendszert és egy lovaskutat. A lovaskút hasonlított egy kerekeskútra, annyiban, hogy egy vastag tengelyt állítottak fölé, erre hosszú láncot tekertek, aminek a végére vödröt akasztottak, de a kézzel hajtott kerék helyett egy ló járt körbe-körbe, az forgatta egy fogaskerék és egy váltó segítségével a tengelyt, tekerte föl-le a láncot.
      Mikor fölért a vödör, nekiütközött egy kiálló kőnek, és kiborult víz, egyenesen a káva körül kialakított vályúba, ahonnan szépen elfolydogált a kert különböző részeibe, attól függően, hogy a bolgárkertész gyerekei, unokái milyen parancsot kaptak, melyik apró zsilipet nyissák-zárják.

Smelka Sándor: Tábori kutyák dala

 

Takács Viktória illusztrációja

De szeretnék egyszer tábor-kutya lenni,

mindenki vakarná az összes fülemet.

Kirándulás közben sárba hemperegnék,

de csak bundám mosnák, és nem a fejemet.

Az árnyas udvarban fel-le futkároznék,

s ott terülhetnék ki, ahol akarok.

Nem hagynak ki engem, semmi történésből:

asztaluk alá én odahasalok.

A figyelmem éber, történhetne bármi,

minden mozdulatra hegy’zem fülemet.

Ha szemtelen varjú vagy ha gonosz macska:

megvédem a gazdit, hát… vagy ő engemet.

Mily esengve néznék, ha valaki enne,

s mindenki megszánna, hol van, aki nem?!

Ha nasi helyett mégis verset írnak rólam:

Ebszívem örülne: ezt már nevezem!

Szerkesztette: Nagy Izabella

Dobó Dorottya: A rácegresi kakas

Szántói Krisztián illusztrációja

 

       Rácegresen élt egy gazda, akinek volt egy szeretett kakasa. Nem ő volt a legeszesebb állat a baromfiudvarban, de a gazda szerette, mert a fiára emlékeztette. El is nevezte a fia után Fricinek. Mindketten rajongtak a nőkért, s a kakasnak nem számított, hogy az illető gyöngytyúk, galamb, hattyú, páva, túzok vagy kecske, ha szemet vetett egy ifjú hölgyre, akkor bizony nem ismerte azt a szót, hogy nem. A gazda ilyenkor nyugtatólag megsimogatta Frici fejét, megigazgatta a taréját, hátha ezzel elősegíti sikereit a fehérnépnél, a kakas pedig erre rendre keresett egy trágyadombot, és addig tunkolta bele a fejétt, amíg egy nagy masszává össze nem állt. A gazdában ez a fia metál korszakát idézte, és nem tudott haragudni a kakasra.

Miklya Zsolt: Borzderes bánat - kezdő marhatartóknak

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Borzderes ballang, borzboci kérdi: Mivégre?

Csak ide borzom, alra vagy felre, a végre.

Borzboci ballang, borzderes kérdi: Na. Megérte?

Tengeri sóhajt: Hány csövem elment! Még mi kéne?

Bú-boci bámul, hiába cselleng. Fenébe!

Deres karámból bánatosan néz az égre.

Smelka Sándor: A napraforgó

Szoboszlay Eszter illusztrációja

 

     A főmérnök elégedetten nézett végig a hüledező, csodálkozó látogatókon. Egy napraforgómező kellős közepén álltak.
     – Úgy érti, főmérnök úr, – kérdezte egy napszemüveges fickó – hogy ezek a napraforgók mind műnapraforgók?
     – Bizony, kedves uram, – dörzsölte a kezét a főmérnök – ameddig a szem ellát, ezek mind az eredeti növényhez megtévesztően hasonló gépek.
     Most egy tanárnő-arcú asszony állt meg a mérnök előtt, és összehúzott szemöldökkel a következőt kérdezte:
     – És mondja csak, kedves uram, mi ennek az előnye?
     A főmérnök elővette a tanárnő-arcú asszonyoknak szánt legnyájasabb mosolyát.
     – Gondoljon csak bele, asszonyom, ezek a gépek a modern technikának köszönhetően, ugyanúgy előállítanak napraforgó magot, mint az igazi növények, de ezzel együtt napenergiát is termelnek, hisz – napraforgók lévén – arra fordulnak, amerre a nap jár.

Halász Bálint: Méh Ignác

 

Rumi Friderika illusztrációja

     Méh Ignác szeretett méh lenni. Korán kelni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, társaival a kaptárba visszatérni. Látni, közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. Színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben. Remélni, aznap őt szólítják ki. Csodálni, ahogy egymás után felröppennek a színpadra a méhek, akik aznap táncolni fognak. Ámulni csillogó szárnyukat. Szinte érezni könnyed reptük által megrajzolt virágok illatát: nyáriorgonát, mézontófüvet, levendulát. Az előadás végén tapsolni. Fütyörészve hazaindulni. Otthon, a rengeteg méhágy között megtalálni a sajátját. Belebújni, elmerengeni a sok szépségen, amit látott. Magára húzni az apró dunyhát, jó éjt kívánni ezer méhtestvérének, és elaludni.
     Méh Ignác szeretett méh lenni. De amit igazán szeretett volna: igazán igazi méh lenni. Táncoló méh. Csakhogy nem tudott táncolni. Gyerekkorában még ment. Bár az inkább bolondozás volt. De akkor egyszer a méhanyakirálynő rámosolygott, hogy milyen ügyes.
     Ez az egy pillantás elég volt, Méh Ignác szíve megtelt boldogsággal, magasba szállt, az égben bukfencezett. Mindenkinek tátva maradt a szája. Összesustorogtak, micsoda tehetség.

Lukács-Kis Panka: ZZZZZ

 

Vajda Melinda illusztrációja

Zümmögve zöngés

zizgés, zengés.

Zengve zümmög

zöngve zizeg.

Zajongva zúgó,

zörgő zajlás.

Zordon zengés

zenés zörgés.

Zendülő zene

zizegő zaj

zörrenő zönge.

Zizzenő méhraj.



Szerkesztette: Miklya Zsolt

Dobó Dorottya: Méhfalvy Zümőke

 

Jaskó Emőke illusztrációja

     Zümőke volt Mézfalva egyik legszorgalmasabb méhecskéje. Fáradtságot nem ismerve gyűjtötte a nektárt és porozta a virágokat, ám a telhetetlen méhkirálynő sosem volt vele elégedett. Hol túl ragacsos volt a nektár, amit hozott, máskor meg nem ragadt eléggé. Volt, hogy a méz színe miatt panaszkodott a gonosz méhkirálynő, máskor a szaga, a hangja, a cseppenése, a csurranása vagy csak úgy a méz állaga nem tetszett neki, de még az is előfordult, hogy egy nagy adag kifogásolhatatlan mézet a folyóba borított. A méhek ilyenkor ijedten összerezzentek, de senki nem mert szembeszegülni vele.
     Zümőke egyre kimerültebb és egyre szomorúbb volt. A sok cipekedéstől kiszáradt a szárnya, bütykös lett a lába, és még a pollenallergiája is időről időre kiújult, s minden évben egyre rosszabb lett. Sokszor álmodozott arról, hogy elhagyja Mézfalvát, de ilyenkor kinevette őt a többi méh: Bizi, Büzi, Gizi, Güzi és Pál.
     – Mégis hová mennél? –  nevettek. –  Nem értesz máshoz, csak a mézhez. –  mondták.

Majoros Nóra: Zümmög a zélet

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja

zümmög a reggeli álom

zirreg a méhraj a zágon

kúszik a fénycsik a zágyon

cseppen és csurran a méz

serceg a tálon a zalma

ébred a zéhem a zajra

zümmög a zétel a gázon

zirreg a zérben a vér

zümmög a zészaki szél

zerreg a záporeső

zakatol a zivatar

szuszorog a bedugul a zorr

nyiszorog a zárban a kulcs

perceg a zoduban a szú

zörrög a zöng a beszéd

zümmög a zongorahúr

zümmög e zerrel a rét

zürrög a zűrben a zút

csillag a méhe a zégnek

fénylik a kas: a tejút

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Zümelda szabadságra megy

 

Takács Viktória illusztrációi

    A kasban nagy volt a nyüzsgés. Méhek jöttek-mentek, hoztak-vittek, legyezgettek, és közben folyton kérdezősködtek.
    – Mama, hova tegyük a friss nektárt?
    – A jobb kettes sejtbe, kicsikém.
    – Anya, meddig kell még legyezgetnem?
    – Mindjárt jó lesz, kedveském.
    – Mamuska, nem láttad a csíkos harisnyámat?
    – A bal felső fiókban van, édesem.
    Zümelda királynő fáradtan ült a trónszéken és masszírozta a halántékát, mert a feje már harmadik napja hasogatott. Csüggedten válaszolgatott, irányított, intézkedett, kézben tartott, biztosított és vigasztalt – közben a potrohát tapogatta hitetlenkedve. – Vajon mikor nőtt ekkorára? 
    A telefon fontoskodóan csörgött, de Zümelda királynő unottan szólt bele. A szomszéd kasból óránként telefonált az anyósa, aki megállíthatatlanul csacsogott apró-cseprő intézni valókról, ismeretlen ismerősök ügyes bajos dolgairól.
    Zümelda bánatosan bólogatott, közben mutogatott és hangtalanul tátogott, így irányította zsibongó családját.
    Este, amikor végre minden méh álomba zümmögte magát, és elcsendesedett a kaptár, Zümelda tágra nyílt szemmel bámult a sötétségbe.
    –  Nem lesz ez így jó –  gondolta.
    Másnap hosszú percekig nem ismerte fel a fáradt arcot, aki a tükörből pislogott rá álmosan.
    –  Hova lett a mindig kíváncsi, álmodozó, lendületes kis Zümelda, aki egykor volt?
    Aztán elkezdődött az újabb nap:
    –  Mama, kirepülhetünk már? –  hangzott az első kiáltás.
    –  Anya, nekem nem maradt reggeli, megint befalták a nagyok! –  jött a következő.
    –  Drágám, ugye tudod, hogy ma jönnek a szállítók? –  zümmögte a király.
    –  Annyira unom –  suttogta Zümelda.
    Amikor megcsörrent a telefon, a királynő felkiáltott:
    –  Elég volt! Szabadságra megyek!

Várfalvy Emőke: A méhecskepásztorok

 

Perecz Annabella illusztrációja

    Kopogtattak az ajtón.
    Nem volt kérdés, hogy ki az. Így csak Ambrus János, a Hargita legidősebb medvéje tudott zörgetni.
    – Magával meg mi történt? – bámult Nagyszékely a kissé görnyedten álldogáló óriásra.
    – Urambátyám, azokról a méhekről lenne szó – dörmögte Ambrus János és elvette a mancsát az orra elől, ami legalább duplájára dagadva vöröslött marcona képe közepén.
    – A mindenségit – vakarta meg a fejét Nagyszékely.
    – A legutóbb megállapodtunk valamiben, ugye, urambátyám? – húzta ki magát a medve, amitől a tornác tetőlécei mind egyszerre jajdultak fel.
    Nagyszékely bólintott, s miután a medve eltűnt a porta végén burjánzó rengetegben, bekiáltott a házba:
    – Gyere, menni kell!

Bertóti Johanna: Méhekkel

 

Bódi Kati illusztrációja

Írni kéne. De mit, s minek?

Versem belül mozog-izeg.

Hűt, ha kell.

Fűt, ha kell.

Mint te, méh, ha 

repdesel.

Torkom szorít, benne horog.

A hálóban izeg-mozog

a hangom

s énekem,

ezt figyelem

éberen!

De átszakad most valami,

végre minden pont az, ami.

Újra itt,

újra most

a méhekkel 

táncolok.

Sírni kellett. Jó hangosan.

Mi zárva volt, most kirohan.

A dalom

fújja szél.

Sok méh velem

döngicsél.

Majoros Nóra: A tündér csillaga

 

Bódi Kati illusztrációja

    Az égi kasban, a Tejút egy szegletében száguldozott egy üstökös. Izzó magjából itt-ott elhagyott egy darabkát. A leszakadt szemcsék zirregtek, zurrogtak, mint egy raj űrbéli méh, libbentek erre is, arra is a semmiben, aztán lezuhantak a legközelebbi égitestre.
    Egyszer egy ilyen kődarab addig fészkelődött, míg magához nem vonzotta egy nagy, kék bolygó: a Föld. Teste apró volt, ám ahogy zuhant át a légkörön, olyan nagy fénnyel izzott, mint egykor az üstökös. Pici szíve égett, egyre kisebbé és sűrűbbé tömörödött.
    A meteorit cickafarkak, mezei zsályák és útifüvek között csapódott be egy réten. A nyár már sárgára perzselte a kalászokat, így egy száraz fűcsomó lángot fogott az izzó kőtől, majd egy pillanat alatt ellobbant. Kisujjkörömnyi kráter közepén pihegett a meteorit. Tüze lassan halványult, de a felülete fénylett, mint egy rózsabogár.