 |
| Illusztráció: Hradszki Dóra |
Volt egyszer egy kutya. Bozontos, fekete jószág, hasonlított egy pulira. Persze a világhírű pulitenyésztő, Rasztamaszta Szőrmekucsma, aki fajtiszta és törzskönyvezett pulikat tenyésztett, kikérte magának, hogy azt a torz csimbókot bárki is pulinak nevezze.
– Van rendes neve: Ribizli – vetette oda büszkén a gazdája, egy pirinyó, vörös hajú, szeplős lány. – És tudd meg, hogy ez egy különleges kutya, és száz törzskönyvezett csodapuliért sem adnám!
Rasztamaszta Szőrmekucsma megrántotta a vállát. Érdekelte is őt, mit mond ez a bakfis!
Pedig ha tudta volna, hogy Ribizli mennyire különleges, minden bizonnyal száz csodapulit is felajánlott volna érte.
Ribizli semmi mást nem evett, csak virágillatot. A gazdája a háza körül zsebkendőnyi virágoskertet nevelt, ahol télen is nyíltak a virágok. Ribizli kibontotta a szárnyait, felrebbent a virágok fölé, és itta, itta magába az illatokat. Bizony ám, Ribizlinek szárnya is volt. A legkülönlegesebb mégsem az volt, amit evett, vagy amit tudott, hanem amit csinált. Esténként megkereste a magányos vagy szomorkodó gyerekeket. Felrepült az ablakukba, megkocogtatta az ablakot, és ha beengedték, akkor… No, de ez maradjon az ő titkuk. Nem tudta senki, hogyan vigasztalja meg őket, de ahol Ribizli járt az éjjel, ott reggelre már nem volt sírás-rívás, csak kacagás.
Történt egyszer, hogy Ribizli óriási szomorúságot érzett a levegőben. Az égnek emelte az orrát, és szimatolt. Rózsa… Levendula… Jázmin… Mind a szomszéd kertekből.
– Ej, hess innen, finom illatok, hadd szagoljam ki azt a bánatot!
A virágillatok félrehúzódtak, és ott állt mögöttük a bánat pőrén.
– Ez bizony világnagy bánat – mondta Ribizli a gazdájának.
– Ha világnagy, akkor mihamarabb orvosolni kell. Indulj nyomban, csomagolok neked útravalót!
Ribizli egy kis kosárban kapott három befőttesüveget, az egyikben lonc, a másikban viola, a harmadikban ligetszépe illatával. Megköszönte, aztán elbúcsúzott a gazdájától, és felemelkedett.
Eleinte ismerős tájak fölött repült. Felismerte a házakat, az erdőben az odúkat, manólakokat és boszorkányházakat. Köszönt a szélkakasoknak, a madárijesztőknek. Integettek neki, marasztalták, virágokkal kínálták. Ám Ribizli csóválta a fejét. Sietni kellett, a világnagy szomorúságot meg kellett gyógyítani. Egyszer állt csak meg az úton. Kezdett elfáradni, és megéhezett. Körülnézett, és megpillantott egy kőgörgeteges hegyoldalt.