Szabó Zelmira: Téli félnóta

  

Nagy Diána illusztrációja

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
    De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
    Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
    Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
    Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya! 
    December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők. 
    Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
    Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
    Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
    Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
    A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
    A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
    Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
    Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
    – Gyere ki játszani – párállotta.
    – Félek Februártól, megharap!
    – Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
    Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
    – Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
    Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
    Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
    Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette. 
    – Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
    A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
    – Jaj, ne haragudj!
    – Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra! 
    Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!

        Hahó, itt nagy a hó,
        gurigázzunk!
        Te hóember leszel, én hószamár,
        és kiabálunk!
        
        Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
        bokázok.
        Száraz szilvafába betűt képzelek –
        találok.
        
        Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
        (és ó,) elolvaszt!
        Táncoló lába minden (hó)versnyomot 
        behorpaszt.

Szoboszlay Eszter illusztrációja

            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Smelka Sándor: A napraforgó

Szoboszlay Eszter illusztrációja

 

     A főmérnök elégedetten nézett végig a hüledező, csodálkozó látogatókon. Egy napraforgómező kellős közepén álltak.
     – Úgy érti, főmérnök úr, – kérdezte egy napszemüveges fickó – hogy ezek a napraforgók mind műnapraforgók?
     – Bizony, kedves uram, – dörzsölte a kezét a főmérnök – ameddig a szem ellát, ezek mind az eredeti növényhez megtévesztően hasonló gépek.
     Most egy tanárnő-arcú asszony állt meg a mérnök előtt, és összehúzott szemöldökkel a következőt kérdezte:
     – És mondja csak, kedves uram, mi ennek az előnye?
     A főmérnök elővette a tanárnő-arcú asszonyoknak szánt legnyájasabb mosolyát.
     – Gondoljon csak bele, asszonyom, ezek a gépek a modern technikának köszönhetően, ugyanúgy előállítanak napraforgó magot, mint az igazi növények, de ezzel együtt napenergiát is termelnek, hisz – napraforgók lévén – arra fordulnak, amerre a nap jár.

Czenier-Szűcs Anita - Mayer Tamás - Szoboszlay Eszter: A kukac lakása

 

A kukac lakása

(c) Mayer Tamás

Hinta-hinta, hintaló,

ringa-ringa, ringató.

Hullámzik pedig lyukas,

kiszemelte egy kukac.


Berendezte lakásnak,

főzött is ott vasárnap.

Konyhaszekrény, nappali,

párnáján egy plüssmaci.


Furat, járat mindenhol,

less be hozzá kilenckor!

Hinta-hinta, hintaló,

ringa-ringa, ringató.

(c)Szoboszlay Eszter

Kertész Edina - Szoboszlay Eszter: Felhőkutya

 

(c)Szoboszlay Eszter

Felhőkutya

 Licitálj rá!

A gép nagyot zuttyant, és Cili kinézett az ablakon. Sűrű, szürke köd kavargott odakint.

– Kedves utasaink, egy kis turbulenciába keveredtünk – szólt a pilóta kedves hangja. – Hamarosan átrepülünk rajta, és kellemesebb körülmények között folytatjuk az utunkat.

Cili kinézett, hogy lássa Turbulenciát, szürke szoknyája forog körülötte, ha megpördül, levelek, madarak, repülőgépek és felhőkutyák pörögnek benne.

– Egy felhőkutya! – mutatott ki Cili az ablakon, mert tényleg ott volt, ínyét felhúzta, mintha vicsorogna, de Cili tudta, hogy neki köszön. Mama mosolyogva bólintott, de nem nézett fel a számítógépéből, serényen gépelt valamit.

– Nemsokára megérkezünk, cicukám – mormolta.

Turbulencia eltűnt. Felhőkutya még úszott mellettük egy kicsit, aztán búcsúzóul meglengette a farkát, és elúszott. Nyomában apró felhőlabdacsok jöttek. Cili számolni kezdett.

– Egy felhőbárány, még egy felhőbárány és még egy...

Arra ébredt, hogy süllyedni kezdenek.

– Kedves utasaink, kérjük, csatolják be a biztonsági öveiket. Hamarosan földet érünk.

Cili arra gondolt, hogy Kókusz cica otthon maradt. Otthon maradt a tollas hajcsatja, és Zoé is, akivel mókusosat szokott játszani. Aztán arra gondolt, hogy a görögországi házban, ahol a nyarakat töltik, ott várja Zeusz cica és a hullámcsobogás. Egy kicsit az is otthon volt. És egy kicsit az is, mikor kinézett a repülő ablakán, és a távolban még meglátta a Felhőkutyát, mellső mancsával evezve vidáman úszott a levegőben.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

Miklya Luzsányi Mónika: A rőthajú tündér

 

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

 

A Négyszögletű Kerek Erdő csendjét ordítás verte fel. Mit ordítás? Üvöltés, acsargás, bömbölés, jajveszékelés, zokogás, sírás-rívás és hüppögés hangja.

Mert Bruckner Szigfrid először ordított, aztán üvöltött, majd mérgesen acsargott, végül jajveszékelve zokogott, mígnem aztán lassan lecsendesedett, és a sírás meg a rívás halk hüppögéssé szelídült. Az az igazság, hogy az ordításra, üvöltésre, acsargásra és bömbölésre senki sem figyelt fel különösebben a Négyszögletű Kerek Erdő lakói közül. Mert Bruckner Szigfrid volt az, aki ordított, üvöltött, acsargott és bömbölt. És ez nem volt újdonság, ugyanis Szigfrid elég gyakran ordított és acsargott, netán üvöltött és bömbölt. Vagy fordítva. Ugyanis Szigfrid egy oroszlán volt. Egy kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

De amikor a bömbölés jajveszékelésbe csapott át, arra már Maminti felkapta a fejét:

– Ejnye, itt valami baj készülődik.

Amikor a jajveszékelés zokogássá szelídült, arra már Aromo is hegyezni kezdte a fülét:

– Tán Szigfridnek valami baja van?

A sírásnál Ló Szerafin összenézett Nagy Zoárddal. Ők nem szóltak semmit, csak lassan elindultak a hang irányába.

A rívásnál Szörnyeteg Lajos a mellkasához kapott:

– Megszakad a szívem, ha így folytatja! Szigfridnek valami naaaagy fááájdalma van! – és könnyeit törölgetve feltápászkodott, hogy elinduljon.

– Jaj, Szigfrid! Jaj! – sikoltotta Vacskamati, és azonnal a nyakába kapta a lábát, úgy rohant, mert tudta, hogy ennek már fele sem tréfa.

Éppen akkor érkeztek oda mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő közepére, amikor Szigfrid könnyeit törölgetve Dömdödöm vállára hajtotta a fejét.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Tudom – válaszolta Szigrfrid. – De ettől nem leszek boldogabb.

És nagy levegőt vett, hogy újra rákezdjen az üvöltésre, ordításra, acsargásra és bömbölésre.

– De mégis, mi baj? – vágott gyorsan közbe Mikkamakka, nehogy Szigfrid belekezdjen újra.

– Eltűnt… Elveszett… Porrá lett… Elpárolgott… Elenyészett… Felszívódott… Odalett… – válaszolta Szigfrid, és minden egyes szónál nagyot csapott a mellkasára. – Nincsen sehol.

– De micsoda? Mi az, ami eltűnt, elveszett, porrá lett, elpárolgott, elenyészett, felszívódott, odalett? – kérdezték mindnyájan.

Bruckner Szigfrid először nagy szemeket meresztett rájuk. Azután hatalmasra nyitotta a száját, és mindenki azt hitte, hogy elkezd ordítani, üvölteni, acsarogni vagy netán bömbölni. De ehelyett inkább csak kapkodta a levegőt, a feje elvörösödött, és fájdalmas arccal verte a mellkasát.

– A szívverésed hagyott ki? – tudakolta Szörnyeteg Lajos. – Netán sztrókot kaptál?

– Leállt a keringésed? – gondolkodott Aromo.

– Vagy a memóriád hagyott cserben? – aggódott Vacskamati.

És már ugrottak is, hogy szívmasszázsban részesítsék Szigfridet, Vacskamati meg körülöttük ugrált, és azt kiabálta:

– Mondd utánam Szigfrid, mondd utánam: egy, megérett a megy, kettő, csipkebokor vessző, na mi a három, Szigfrid, mi a három???

De Szigfrid egyikre se válaszolt, hiába próbálkozott Vacskamati, se a háromra, se négyre, se tízre, nem válaszolt semmit, csak hápogott vörös fejjel, és egy mozdulattal lerázta magáról Aromót és Szörnyeteg Lajost.

– Szerintem ennél komolyabb baja van. Lehet, hogy elveszítette az otthonát – szólt Nagy Zoárd, és Szigfrid levegővétele rendeződni kezdett.

– Vagy az a baj, hogy nem csodál már senki? – érzett vele együtt Ló Szerafin, és Szigfrid feje visszanyerte eredeti színét.

– A büszkeséged tört porrá? – kérdezte Mikkamakka, és az kiérdemesült cirkuszi mintha bólintott volna.

Erre persze mindannyian elkezdték győzködni, hogy hiába veszítette el a cirkuszt, a Négyszögletű Kerek Erdő az otthona, és hogy ők úgy csodálják, mint senkit a Földön, és hogy büszkének meg igazán büszkék rá, hiszen nincs más, aki úgy tudna ordítani, bömbölni és acsarogni a Négyszögletű Kerek Erdőben, mint Bruckner Szigfrid.

Szigfrid elmosolyodott, de még mindig nem tudott megszólalni a felindulástól.

– Lehet, hogy az a baj, hogy elhagytak az emlékeid? – nézett az oroszlán szemébe Maminti, mert tudta, hogy az öreg oroszlánokkal ilyesmi gyakran előfordul.

– Dömdödöm? – tette hozzá Dömdödöm.

– Jól mondod, Dömdödöm – bólintott Szigfrid –, és te is, Maminti. Elveszítettem az emlékeimet. Egyre sem emlékszem – és Szigfrid szeméből ismét hullani kezdtek a könnyek. Már nem ordított, nem üvöltött, nem acsargott, nem is rídogált és nem hüppögött. Hanem csak csorogtak a könnyei némán. És ez még szomorúbb volt, mint amikor hüppögött, sírt-rít vagy éppen jajgatott.

A Kerekerdő lakói csak álltak némán. Mert mit lehet erre mondani? Vagy mit lehet tenni? Semmit. Mert ha valaki elveszíti az emlékeit, akkor husss… Nincsenek többé. Nem tehettek mást, mint körbeölelték Bruckner Szigfridet, és együtt sírdogáltak vele.

Leghamarabb Aromo unta meg.

– No, ebből elég! – pattant fel. – Lehet, hogy elveszítetted az emlékeidet, de mi adhatunk neked újakat!

– Bodorítsunk bárányfelhőket – javasolta Mikkamakka.

– Ültessünk virágot! – lelkesedett Vacskamati.

– Álmodjunk szépeket! – bólintott Szörnyeteg Lajos.

– Rendezzünk futóversenyt! – galoppolt körbe Ló Szerafin.

– Vagy súlyemelőversenyt! – toldotta meg Maminti.

– Bukfencezzünk! – szólt Aromo.

– Esetleg járjuk körbe a világot – tanácsolta Nagy Zoárd.

– Dömdödöm – szólt határozottan Dömdödöm, és ezzel mindenki egyet is értett.

Elhatározták, hogy másnap bárányfelhő-bodorítással kezdik a napot. De előbb lefekszenek aludni, mert már későre jár.

Murányi Zita: Felhőszakáll - Szoboszlay Eszter

 

Felhőszakáll

(c) Szoboszlay Eszter

Tegnap is kint állt télikabátban az öreg,

aki szakálla mögé rejti a felhőket.

Apa azt mondta, illene venni tőle egyet.

Láttam apán, hogy nagyon igyekszik.

A felhőszakállú bácsi meg jobban 

reszketett, mint kezében az újság,

hallottuk, hogy mások kicsúfolják.

Apa a pénzét kereste, de a másik

kabátjában maradt. A bácsira néztem, 

magasra, ahol a felhő dagad. Volt egy 

százasom, a sarkon apa kezébe gurítottam.

Ha nem adunk, megfázik jobban.

Sárga sálgomoly feküdt a bácsi helyén,

mintha a betont óvná, meg ne fázzon,

mintha a nap ejtette volna le a nyakáról.

Apa leguggolt: Gyere, tegyük ide mellé!

Elképzeltem, hogy a bácsi állán a felhő 

úgy olvad el, mint a sál alatt a hó.

Kicsit aggódtam, de másnapra a pénz

a sállal együtt eltűnt, mint a felhőtakaró.

Bertóti Johanna: Vajon ki csenget? - Szoboszlay Eszter

(c) Szoboszlay Eszter

Vajon ki csenget?

tán egy rokon,

tán egy hercig,

derék herceg

fehér lovon,

Viharfújók és szélfodrozók / Дауыл тудырушылар мен жел үрлеушілер

 

Szoboszlay Eszter: Kék / Эстер Собослай: көк

Nézd, nagymama milyen nyugtalan! Lesodorja az asztalról a poharat, máskor meg csak kering a sátorban, vagy felfelé tekint, mintha a sűrű nemezen át látná a csillagos eget. Nagymama szívében vihar fúj és szél fodrozódik. Ő már sokszor átélte, hogy elsárgul a legelő, elfárad a fű, arrébb vonul a nyáj. Lassan elbontjuk a sátrat. De még itt időzünk egy kicsit, hallgassuk meg nagymama meséit a viharfújókról és szélfodrozókról!

Ne felejtkezz el a korábbi játékainkról! Ha van kedved, még befogadunk pályamunkát, a következő témákban:

Kétlábúak és soklábúak
Ifjak és vének
Játékos kedvűek és korgó gyomrúak
Harcosok és álmodozók
Művészek és uralkodók

A játékra életkortól és lakóhelytől függetlenül bárki jelentkezhet, de egy jelentkező egy pályamunkát adhat be.
A leadott pályamunka formátuma: jpg vagy pdf
Leadási határidő: 2021. március 10. 20:00
A pályamunkát ide küldd: iro.cimborak@gmail.com
A levélben írd meg a neved, a lakóhelyed és az életkorod.

Aisulu Almasbayeva: Lepke / Aйсұлу Алмасбаева: көбелек

Әжеміз бүгін  абыржулы! Дастарханды жинап, соңғы кесені кесеқапқа салды, қобалжығаннан киіз үйдің ішінде әрлі-берлі жүрді де қойды. Жоғары қарайды, түңлікті  емес, жұлдызды аспанды көргендей. Жүрегі алай-дүлей. Ол жаздың орнын күз басатынын, жасыл шөптер сары түске боялатынын, құстар жылы жаққа ұшатынын біледі. Біздің де Сөзотауымыз аяқталуға жақын, киіз үйді асықпай жинап, заттарымызды тиеп жатырмыз. Біздің де бұл жерден кеткіміз жоқ, әжеміздің көк дауыл керуені мен сырғауылды сырқыратқан, түндікті желпілдеткен жел көші туралы  ертегілерін жолаяқ алдында тыңдап көрелік!

Біздің ойындарды ұмытпаңыздар! Суреттеріңізді салып, бізге жіберіңіздер, соңғы мүмкіндікті жіберіп алмаңыздар! Ойындардың шарттары келесі сілтемелерде:

Екі аяқтылар мен көп аяқтылар
Жастар мен Қарттар
Ойынпаздар мен ашқарақтар
Күрескерлер мен қиялшылдар
Суретшілер мен ел билеушілер

Кез-келген адам жасына және тұрғылықты жеріне қарамастан ойынға сурет жібере алады, бірақ ойынға тек қана бір каллиграмманы ұсына алады.
Сурет форматы jpg немесе pdf болуы керек.
Мерзімі: 2021 жыл 10 наурыз, сағат 24:00 дейін
Өз суретіңізді осында жіберіңіз: kemenger.sandyq@gmail.com
Хатта өз атыңызды, тұрғылықты мекеніңізді және жасыңызды жазуды ұмытпаңыз

Марианн Таллиан: Әмірші мен домбырашы қыз

Суретші: Эстер Собослай

Негізгі сөздер: домбыра, патша, көкжиек (dombra, fejedelem, láthatár)

Кіре тартқан керуендер шалғайдағы сахара жұртының қуанышы мен жұбанышына айналған жібек жолының бойындағы шөлейт даланы басып өтетін тұста – қарлы шыңдардың құшағында Алматы деп аталатын сұлу да, тәкаппар шаһар бар. Ежелден бері тәтті алманың мекеніне айналған бұл шаһардың  аты да осыған байланысты аталса керек. Алма ағаштары елжіреген көктемнің көктегі нұрынан бүршік атып, гүлдей бастаған. Шудалары мақпалданған бұлттан қашқан жібек жел алма ағаштарының күлтелерін ұшырып, тіптен алысқа алып кетіп жататын. Көк аспанда ұшқан ақ мамықтар шаһардың көшелері мен үйлерін бүркеп қалатын.

Желкілдеген көк майсаны көріп желіккен балалардың шаштарына кішкентай гүл күлтелері келіп қонатын. Алма ағаштарының саясында өскен балалар алақайлап жүгіретін. Желге қарсы қойылған қоңырауларға жан бітіп, үні үздігіп естілетін. 

Сарайынан шыққан әмірші мұнараның ұстынына сүйеніп, көкжиекке көз салды.

Қарлы шыңдардың  көз жетпес тұсында сағым ойнаған сар дала. Көп жасаған көне шежіре. 

Әміршінің жүрегі кір басқандай шерлі еді. Оның мұңы белгілі бір шегі жоқ, тұрағы жоқ көкжиек секілді шексіз де, шетсіз еді. Көмейінен лапылдаған қара уайымы өзіне ғана аян. Бақыт, байлық, бәрі бар бір басында. Қара басындағы қара тұман – шын ынтазар жанын кездестіре алмауы еді. Шынайы махаббатқа зәрулік көзінің алдын көк тұман етті. Ақша бұлттан , жалыннан , ақ нөсерден, гүлдердің бүршігінен нәзік бір сезім іздейтін. 

Сарай қақпасының алдында домбырашы бір қыз күй тартатын.  Ондайда әміршінің кеуде тұсындағы бұлты ыдырап, көңіл сарайы ашылатын. Домбыраның көмейі сөйлеп жатқандай ұғынатын. 

Домбырашының  киімі өте жұпыны еді. Тозығы жеткен шалбары, көнетоз былғары шәркейі, бірнеше қабат аққа көкті жамаған бешпенті бар еді. Тік жағалы кең мол пішімді көйлегінің жағасын қыш түймемен түймелеп қойған. Бұл киімдер жұпыны болса да оның сымбатты мүсінін сырт көзден көлегейлеп тұратын. Оның осы бір сырт көзге оғаштау көрінетін киімінің ішінде ең сәнді көрінетіні теріден тігілген бас киімі еді. Төбесінен иығына дейін төгілген шашақтар оның қос бұрымын жауып тұратын. 

Күйші қыз тоқыма төсеніштің үстінде отырып, бірде жеделдетіп, бірде сарынын алыстатып көкке серпілте төгілтетін күйін. Әмірші әдетімен сарайының терезесінен сыртқа көз тігіп, күй сазының сиқырлы үніне елтіген. Күйде мұндай сурет барын-бұрын соңды дәл осылай сезінбеген.

Түймелерді алақанына саумалап ұстап сілкіп қалды. Сыңғырлаған әсем әуен естілді. Әмірші бірнеше алтын ділдәны терезеден лақтырды. Домбырашы қыз сыңғырлай төгілген ділдәларға елеусіз ғана көз тастап, кер бестіге мініп, кең өлкені кезгендей екі шекте саусағы безілдей жорғалады. Күңіренді, тұншықты, аласұрды. 

Бір күні әмірші елең-алаңда оянған. Тұнық көктің тұнық нұры сарай дәліздерін аралап, аппақ қабырғаларға шағылыса, бөлмелерді алтын шұғылаға малып тұрған. Өз-өзінен мазасызданып, әбігерленген әмірші домбырашы қыздың қоңыр сазды күйін іздеді. Ешқандай әуен естілмеді, сарайда мүлгіген тыныштық орнады.

Әмірші күйші қыздың өзі не болмаса жақын біреуі ауырып қалды ма екен, әлде өзіне басқа бір жайлы орын іздеп кеткен шығар деп ойлады. Көңілі жабырқау тартты. Алаңдап, бүгін-ертең келіп қалар деп күтті. Мазасызданды. Әміршінің жабырқаған көңіліне медеу болатын домбыра үні естілмеді. Оған бүкіл мына  әлем мұңға батқандай сезілді.

Келесі күні ол төсектен тұра сала сыртқа көз салды. Күйші қызды іздеді, бірақ ол көрінбеді. Әміршінің ұйқысы қашты, күні-түні  дөңбекшіп, түсінбес дертке шалдықты. Уайым-мұңы есінен адастыратынын сезген ол күйші қызды іздеуге бел буды.

Ол тез арада алтын түсті зерлі жібек шапанын жыртық жұпыны күртешеге, жібек шалбарын тозығы жеткен шалбарға ауыстырып, алтын зерлі бас киімінің орнына  бөрік киді. Хош иісті маймен сылайтын бұйра шашын тарақ тимегендей қобыратып қойды. Сөйтіп күйші қызды іздеуге шықты.  Тіршілігі қайнап жатқан шаһардың бас алаңына жеткен ол сапырылысқан жұртпен бірге мешіт қақпасының алдына тоқтап айналасына көз салды. Мешіттің алтындаған күмбездері күн нұрының шұғыласымен жарқырап көрінді.

Сол сәтте домбыраның сазды үні естілді. Кеудесі дүрсілге толған әмірші әуен шыққан жаққа жетуге асықты. Бірақ жақындай бере тоқтап қалды. Жаны мен жүрегін баурайтын таныс әуенге мүлде ұқсамайды. Бұл жолы домбырадан шыққан нәзік үн оны  баурай алмады. Жат секілді. Күйін аяқтаған домбырашы алақанын жайып тілемсектенді. Әмірші оған жақтырмай қарап:

– Басында шашақты бас киімі бар, аяғына бізтұмсық шәркей киген талдырмаш домбырашы қызды білесің бе? - деп сұрады.

– Иә, танимын. Бірақ ол бұл шаһардыкі емес. Ол  үнемі әмірші сарайының жанында отыратын. Табысы да бізге қарағанда мол еді. Соны білген қарақшылар оны тонап, бар ақшасын тартып алып, өзін шөлейтті жерге тастап, тентіретіп жіберіпті. Оған жаным ашиды және қатты аяимын - деді ол домбырасын  жәймен шерте отырып. – Мұнда қайыршы болу азап. Кедейлер қатты қорлануда, - деді ол күңіреніп.

Әмірші бұл сөзге қатты таңырқады. Ол өз жұрты алма ағаштардың саясында бақытты өмір сүріп жатқанына кәміл сенетін-ді. Кері қайтқан әмірші жолай жолдағы, базардағы адамдардың мұң-мұқтажына құлақ түрді. Олар кедейлік пен аштық туралы айтты. Алтын сарайда аста төк байлыққа кенеліп өмір сүріп жатқан әмірші халықтың кедейленген, тақырланған жағдайынан бейхабар екеніне налыды. Өзі қаншалықты бай болса, халқы соншалықты кедей екеніне көзі жетті. 

Сарайына әл-дәрмені құрып, әрең жетті. Келесі күні ол уәзірлерімен, кеңесшілерімен, ақсақалдармен мәжіліс құрып, ел жағдайын егжей-тегжейлі сұрады. Басқосуда кеткен кемшіліктерді анықтап, есеп-қисап жүргізді. Қазынадағы байлықтарын ақшаға айырбастады. Ол халық қарғысына ұшырамау үшін, һәм шаһар жұртын қуанту үшін жаңа заңдар шығарды. Қарбаласқа толы күннен кейін ол қатты шаршап ұйқыға кеткен. Таңертең ол әдеттегіден ерте оянды. Жүзі сынық. Жан дүниесіндегі жалғыздық жүрегін езіп барады. Оның емі – домбыраның сыңғырлаған әсем қоңыр үні мен құлын мүсін нәзік қыз еді.

Әмірші бір апта бойы шөлейт даланы кезді. Онда дала тышқанынан басқа бірде бір тіршілік иесі жоқ сияқты көрінді. Әбден қалжырап әлсіреген ол тұлпарынан түсті. Үрейлі бейнелерді елестететін сұрқай жартастың көлеңкесіне отыра кетіп, аздап демалғысы келді. Ол қызғылт-қоңыр тас үйіндісіне көз жүгіртіп еді, ол жер өте қорқынышты көрінді. Кенеттен... иә, кенеттен домбыра үні естілді. Құм үстіне төселген төсеніште жападан жалғыз домбыра тартып отырған сұлу қызды көзі шалды. Таныс, тартымды бейне. Даланың сұрапыл желі аяусыз соғып, құмды көз ашырмай ұшырып жатты. Қыз домбырасынан мұңлы да, өртті саз ыңырана шығып, көздің жасын, көңілдің мұңын шертіп жатты. Тағдырдың тәлкегіне түскен қыз жақындап келе жатқан адамды байқады да:

–  Менің қарным аш, шөл де қысып барады, - деді  әлсіз дауыспен.

Әмірші әбден қалжыраған қызды демеп, тұлпарына мінгізді. Сарайына алып келді. Қызметшілер оны тамақтандырды, жуындырды. Зерлі киім кигізіп, шашын тарап, жұпар маймен майлады. Жүрегін бақыт кернеген әмірші қыздың киелі пернеде ойнаған әуен саздарын естіп, жанына жұбаныш тапты. Аулаға  шығып, айналаға көз сала қарады. Батып бара жатқан күннің алқызыл жалқынына шомылған көкжиекте бақыт пен бақтың дәні қаулап өсіп тұрғанын көріп шаттанды.

Аудармашылар: Эржибет Антафи-Фаркаш, Зауре Төрехан, Бабақұмар Хинаят. Редактор: Ділдәр Мамырбаева

Нұрлан Әбішев: дос (barát)

Tallián Mariann: A fejedelem

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Kulcsszavak: dombra, fejedelem, láthatár (домбыра, патша, көкжиек)

Valahol a Selyemút mentén, ahol tevekaravánok keltek át a pusztákon, hogy rakományaikkal megörvendeztessék messzi földek lakóit, a hófödte csúcsok védelmező ölelésében büszkén terült el egy kis városka, melyet úgy neveztek, Almati. Az almafákról kapta a nevét, azokról a fákról, melyek öröktől fogva teremnek azon a vidéken. Az első tavaszi napsugarak jótékony melegére virágba borultak, és ha odafenn a magasságos meglebbentette kaftánjának szélét, a felkerekedő szél a fák fehér virágainak szirmait messze fújta. A levegőben úgy szálltak a szirmok, mintha hóval lepnék be a házakat és az utcákat. A gyermekek ég felé tárt karokkal köszöntötték a tavasz első sugarait, miközben ellepte hajukat a sok apró szirom. Az almafák alatt nőttünk, kiáltották, miközben a szélcsengők csilingelésének hangja messze elhallatszott.

Рустем Сауытбай: Сандар әлемінде

Суретші: Аида Аманова

Негізгі сөздер: күшті, бос, шексіз (erős, üres, végtelen)

Сандар әлемінде сандар әрқайсысы өз тірлігімен айналысып өмір сүріп жатады. Тек Нөлдің іші пысып отырады. Іші бос болса да, басына мынадай ой келеді: "Осы мен ешкім емеспін, ештеңе де емеспін. Арамыздағы ең керемет, ең күшті сан қай сан екен? Сол санды тауып, сонымен дос болайын".
Сөйтіп Нөлеш сұрағының жауабын табу үшін жолға шығады. “Өмір бойы босқа отырғанша бір іс тындырайын”,- дейді ішінен. Шынында, Нөл көптен бері түңіліп жүрген еді: айналасы бос, үйі бос, жұмысы жоқ, қолы бос, тіпті ойы да бос еді. Өмірінің мәнін түсінгісі келіп, сапарға аттанады.
Нөл бірінші кезекте Бірдің ауылына аттанады. Ол ауылдың аты “Бірлік” екен. Бірлікте бірыңғай бірлер бірге тұрады екен. Бірлік ауылына таяғанда Нөлештің алдынан бір қақпа шығады. Қақпаның үстінде мынадай бір жазу ілініп тұр екен : «Бірлік - түбі тірлік».
Нөлеш бұл жазуға қарап біраз ойланып қалады. Бұл сөзді ол бос тұрған ақылының бір бұрышына жазып қояды.

Нөлеш қақпадан кіргені де сол еді, сол сәтте бір сандары бірлесіп  қарсы алады. Жұдырықтай жұмылған бірлерді бір-бірінен айыру қиын болды. Араларынан біреуі шығып:
- Не үшін келдің? Бірде біреуіміздің бір минут болсын уақытымыз жоқ. Бос жүргендерді ұнатпаймыз. Не шаруамен келдің? Бірден айт, - дейді.
- Сәлем бердік! Өздерің біртүрлі екенсіңдер. Ешкім болмасақ та, босқа келген жоқпыз. Қонақты былай қарсы ала ма? - деп Нөлеш бір күрсініп қояды да: - Сандардың ең күштісі қай сан екен соны анықтайын деп сапарға шығып едім. Өздерің туралы бір айтып берсеңдер.
Сол кезде шеттегі тұрған біреуі шығып былай дейді:
- Ең күшті сан - 1 саны. Өйткені біз барлық жұмысты бірге істейміз. Үш 1 саны бөлек тұрса, күші 3-ке тең болады, қатар тұрса күші 111-ге тең болады. Бұған қоса, біз күніне бір рет ұйықтаймыз және бір рет тамақ ішеміз. Біздің мағынамыз өте үлкен: Алла біреу, бас біреу, Отан біреу, туған жер біреу, ана тілің біреу.
Бірлер біртіндеп тарай бастайды. Нөлеш Бірлікте бір күн қонақтаған соң, бірлердің арасынан Біржан деген біреу Нөлешпен бірге басқа да сандардың мағынасын білуге аттанады.
Бір қызығы, кейде екеуі бірге жүргенде он санына ұқсап кетеді екен. Жолда жүріп бара жатып, Біржан Нөлешке:
- Мен сенің сол жағынан жүрейін, он есе күштірек көрінейік, - деп қалжыңдап қояды. Бұл сөзді естіген Нөлеште өзіне деген сенім пайда болады.
Нөлеш пен Біржан екілер ауылы Қосшыға жақындап қалғанда, алыстан қақпадағы «Бір бас жақсы, екі бас одан да жақсы» деген жазуды көреді. Екеуі ішке кіріп, маңайға көз салады. Екілер жұп болып қана жүреді екен. Екілер екі-екіден келіп екі қонақтың қасына жинала бастайды. Біраз уақыттан кейін 222 екілік жиналып қалады. Ішенен екі екілік шығып:
- Қош келдіңдер! Екеу болып келгендерің бізді қатты қуантты. Қандай себеппен келіп қалдыңдар? - деп екеуі қосылып сөйлейді.
- Біз ең керемет санды іздеп жүрміз. Сіздер бұл жайлы не ойлайсыздар? - деп үн қатады Біржан.
Сонда басқа бір жұп шығып:
- Біз екілердің мағынасы терең. Барлық заттар жұп болып келеді. Оң-сол, төмен-жоғары, суық-ыстық. Оған қоса, қол екеу, аяқ екеу дегендей. Сондықтан екінің орны ерекше, - деп мақтанышпен сөзін аяқтайды.
Қосшыда екі күн болған соң, оларға Жұпар деген екі қосылып, үшеуі Үштөбе деген үштер ауылына аттанады. Қақпасында «Жас дос, мынаны есіңде сақта: үш арсыз: ұйқы, тамақ, күлкі; үш тәтті:  ананың сүті, баланың тілі, туған жер» деп жазулы тұр екен. Нөлештің қасындағы достары бұл жазуды көріп, ойланып қалады.
Үштер үш қабатты үйде тұрады екен. Үштер оларды үш жақтан қоршап сұрақтарын жаудыра бастайды. Үштер өздерінің керемет өнерлерін көрсетеді. Ең қызығы, екі 3 бір-бірінің қасында теріс қарап тұрса, 8-ге ұқсайды екен. Бұл ынтымақтастықтың еселенген күші  болар. Қонақтар Үштөбеде үш сағат болып тез арада жолға шығып кетеді. Саяхатшыларға үштерден біреуі қосылады. Есімі Үшкір екен, ойы да ұшқыр екен.
Оларға жолда сиқырлы ағаш кездеседі. Ағаш оларға:
- Қайда бара жатырсыңдар? - деп сықырлап сұрайды.
- Біз ең күшті санды іздеп жүрміз. Сен ол білесің бе? – деп сұрайды Жұпар.
Тап сол мезетте төрт, бес, алты, жеті, сегіз, тоғыз және он сандары өздері келіп қалады. Нөлеш тұрып:
- Әркім өз қасиетін түсіндірсе. Біз кімнің керемет екенін аңықтау үшін келдік, - дейді.
Төрт: «Төртеу түгел болса, төбедегі келеді. Алтау ала болса, ауыздағы кетеді, - деді.
Осы сөзден кейін алты саны ашулана бастайды.
Бес: «Бес саусақ бірдей емес», - деді.
Алты: «Алыстан алты жасар бала келсе, алпыстағы шал сәлем береді»-дейді мақтанып.
Жеті: «Жеті атамды білемін, жеті жұрттың тілін білемін, жігітке жеті өнер де аз...»- деп жатқанда, оны басқа сандар:
- Әй Жеті, жерден жеті қоян тапқандай, сен тым мақтанып кеттің ғой!- деп тоқтатады.
Сегіз: «Мен сегіз қырлы, бір сырлымын», - деді
Тоғыз: «Білетінім бір тоғыз, білмейтінім тоқсан тоғыз», - дейді.
Он: «Бір мен нөл  -менің досым. Онсыз болмайды менің жолым, - депті.
Сонда ағаш:
- Ең күшті санды білу мүмкін емес. Өйткені сандар шексіз. Шексіз болғандықтан бəрін аралап көру мүмкін емес. Əр санның өз ерекшелігі бар, оларды бір-бірімен салыстыру дұрыс болмайды, - деп ойландырып қояды.
Нөлеш:
- Е-е-е, тоқсан ауыз сөздің тобықтай түйіні – барлық сандар керек екен. Одан да барлық санның қасында тұратын, пайдам бәріне де тиетін мен де өзіндік орнымды табайын. «–Ырыс, қайда барасың? -Ынтымаққа барамын. Ынтымақ, ұйымшылдық бар жерде бәрі болады» деген сөз бар еді ғой. Ендеше мен де нөлдік сан ретінде құр қалмайды екенмін. Әлемді сандар билейтініне көзім жетті.Ал сен қалай ойлайсың,  жас дос, сен қандай әлемді танып, білгің келеді?

Редактор: Ақмарал Нұрланқызы

Эстер Собослай: егіз (iker)

 

Rustem Sauytbay: Számország

Illusztráció: Aida Amanova

Kulcsszavak: erős, üres, végtelen (күшті, бос, шексіз)

Számországban békében éldegéltek a számok. Ahogy közeledett a hétvége, a nulla, akit Zérónak hívtak, már szörnyen unta magát. Ugyan a feje üres volt, egy gondolat mégis csak motoszkálni kezdett benne:

– Egy nagy… nagy… semmi vagyok. De vajon ki lehet Számországban a legértékesebb? Én bizony megkeresem, és összebarátkozom vele!

Felkerekedett hát, hogy megtalálja a legértékesebb számot. Eddig soha nem volt semmi dolga. Beleunt, hogy üres az élete, nincs mit csinálnia, még gondolatai se igazán akadtak. Ám most végre lett egy célja!

Ment, mendegélt, míg végül Egyekfalvára ért, ahol az egyesek laktak, egymással teljes egyetértésben. A falu szélén, egy nagy kapun felirat hirdette: „Egységben az erő!” Nézte, nézte a feliratot Zéró, érteni nem értette, de azért jól megjegyezte magának.

Zaure Torekhan: Molli, a moly

 

Illusztráció: Rátkai Kornél

Kulcsszavak: barát, gyapjú, lepke (дос, жүн, көбелек)

A városban a rengeteg nagy, emeletes ház között megbújt egy pici, régi házikó. Ketten éltek benne: Akari anyó és Halom apó. Akari anyó legszívesebben a ház előtt üldögélt, zsörtölődött a szomszédokkal, és kéretlen tanácsokat osztogatott a járókelőknek. Halom apó régi holmikat gyűjtögetett a padláson. Mindent eltett, amire úgy gondolta, egyszer még jó lesz valamire.
Egy idő után a padlást elborították a kacatok: bice-bóca székek, karfatörött fotelek, portól fakó szőnyegek, hangjukvesztett rádiók, doboztévék, rozsdafoltos asztali lámpák. A legsötétebb, legtávolabbi sarokban pedig egy ódon szekrény állt. Újkorában ruhák laktak benne, most pókok és molylepkék.
Ennek a szekrénynek a középső polcán élt Molli, a molylepke. A szekrény legelőkelőbb polca volt ez, mert a sűrű por alatt Akari anyó pár régi selyemsálja és gyöngysora lapult, meg egy üvegcse parfüm, amit az anyó fiatal korában használt.

Ébredés után Molli mindennap alapos tisztálkodásba fogott, majd megnézte magát egy díszes púderdoboz tükrében. Megfésülte apró szőröcskéit, és leheletnyi francia parfümmel illatosította szárnyait.
Tökéletes lett a toalettje! Már szárnyalhatott is kedvenc cukrászdájába, hogy találkozzon legjobb molylepke barátnőjével. Nelli ugyanis minden reggel betért ide egy kis édességért. Molli ezen a napon is ott találta a szokásos asztaluknál.
– Jó reggelt, kedves Molli! Csodaszép napunk van, nemde? – üdvözölte Nelli a barátnőjét.
– Gyönyörű ez a nap, drága Nelli, gyönyörű – felelte Molli.
– Jöjjön, üljön csak le! Mit szól egy kis foszlós kalácshoz, csokoládés piskótához és cukormázas fánkhoz ma reggel? Hozzá pedig egy csésze tejes teát ajánlok.
– Nagyon kedves, Nelli, de hiszen tudja, hogy én nem eszem ilyen dolgokat. Reggelire inkább zabpelyhet fogyasztok, meg görög salátát roppanós uborkával és paradicsommal. Ettől leszek fitt, a fogaim pedig épek. Higgye el nekem, jobb egészségesen élni, mint édességekkel tömnie magát!
– Jaj, Molli, kegyed olyan, mint Akari anyó! De hát én fiatal vagyok, tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy inkább élvezem az élet édes pillanatait! – mondta Nelli, és nagyot harapott a kalácsból.
– Maga tudja, kedvesem. No de nem vagyok én az ellensége, hogy jó képet vágjak ehhez! Nem lehet elég korán kezdeni az egészséges életmódot, és ehhez a táplálkozás a kulcs. Ha így folytatja, fogatlan, vén moly lesz magából! – ráncolta a homlokát Molli.
Nelli rá sem hederített. Felfalt egy fánkot, aztán porcukrot szórt a kalácsszeletre, és azt is elfogyasztotta.
Aztán egy reggel, amikor Molli ismét a cukrászdába repült, hiába kereste barátját a szokásos asztalnál, nem találta sehol. Pedig tudta, hogy a falánk Nelli biztosan nem hagyná ki a reggelit. Molli rosszat sejtett, és elindult, hogy megkeresse barátnője lakását.
Nelli az ódon szekrény legfelső polcán lakott. A lyukas kalapok és gyapjúgallérok között akkora volt a forgalom, mint egy autópályán. Súlyos terhekkel megrakodva futkostak a felnőttek, a gyerekek pedig fociztak, ahol csak tudtak. Molli el sem fért a nagy tolongásban. Udvariasan köszöntötte hát a polc lakóit, és megkérdezte, merre lakik Nelli. Végül egy termetes moly azt javasolta, keresse meg a kesztyűket. Molli ide-oda kanyargott a cérna- és bőrkesztyűk között, aztán az ötödik kanyarban megtalálta Nelli házát. Molli bekopogott a csupalyuk ház ajtaján, de senki sem felelt. Megdobta egy porszemnyi kaviccsal az ablakot, de továbbra sem válaszolt senki. Már-már elindult hazafelé, amikor a kesztyű második emeletén kinyílt egy ablak és kikukucskált rajta Nelli. Az arca törülközőbe volt bugyolálva, a homloka felduzzadt, a szeme bevörösödött.
– Nahát, Molli, maga av? – kérdezte.
– Jaj, Nelli, úgy aggódtam magáért! Nem jött reggel a cukrászdába. Tán csak nincs valami baj?
– Ki kellett húvni a fogamat, éf még mindig hafogat a fejem – panaszkodott Nelli, és a homlokára szorította a borogatást.
– Mondtam én, hogy sok lesz az édesség – sopánkodott Molli, és aggódva nézett a barátnőjére.
– Bivony hallgatnom kellett volna magára – súgta szomorúan Nelli.
– Ha bármire szüksége van, én itt vagyok, segítek – mondta Molli.
– Molli, maga codálatof barát, köfönöm! Ha elmúlik a fejfájáf, menjünk el újra a cukráfdába, éf együnk egy kif cokoládéf pifkótát, tejjel – mondta Nelli, és halványan elmosolyodott.
– Nelli, maga reménytelen eset! – felelte Molli, és egymásra nevettek.

Fordította: Majoros Nóra. Szerkesztette: Fodor Veronika

Szoboszlay Eszter: Ház (үй)

Зауре Төрехан: Мөлдір күйекөбелек

Суретші: Корнел Раткай

Негізгі сөздер: дос, жүн, көбелек (barát, gyapjú, lepke)

Зәулім ғимараттары бой көтерген алып бір шаһарда жалғыз ғана ескі үй қалыпты. Үйдің қожайындары Қытымыр әжей мен Сараң ата еді. Қытымыр әже үйдің ауласында отырып, көрші-қолаң балаларға ұрысуды жақсы көретін. Ол тіпті жол-жөнекей өтіп бара жатқан адамдарға ескертпе жасаудан тайынбайтын. Ал Сараң ата өзінің ескі-құсқы заттарын ешқашан да тастамайды. Ол өзіне болашақта қажет болып қалуы мүмкін барлық заттарды үйдің шатырының астында сақтайды екен.
Ол үйдің шатырында аяғы сынық орындықтар, шынтақшасы тозған кресло, шаң-тозаң басқан кілем, жұмыс істемейтін радио қабылдағыштар, қорап пішінді теледидар, тот басқан үстел лампасы сияқты заттар жинаулы тұр еді. Ал шатырдың ең қараңғы бір бұрышында үлкен ағаш шифоньер тұрды. Бұрындары ол киім-кешек сақтайтын жаңа ағаш шкаф болатын, ал енді күйекөбелектер мен өрмекшілердің тұрғылықты мекеніне айналыпты.

Tasnádi Emese: A béke városa

Admata a tükör előtt állt, fején díszes fejdísz, ruhája csillogó, sápadt orcáján halvány pír, csak a szeme fénylett tompán. Körülötte szolgák hada, ifjú lányok, izgalommal csivitelve igazgatták ruhája redőit, s az öreg dada ráncos keze simogatta arcát.

– Így lesz jó, lelkem, szívem csücske, illatos bogaram. A nagyvezír jó ember, vigyázni fog rád és népedre. No, mosolyogj hát egy kicsit, drágaságom!

– Tudom, dadus. És mégis, oly nehéz a lelkem! Szívem, mint egy darab kő. Vártam hét év hét hónap hét napon át. Vártam Szádelit. Reméltem Szádelit. Sirattam Szádelit. Gyűlöltem Szádelit. S szerettem Szádelit. Szerettem úgy, mint sivatagban bolyongó szomjazó ez első csepp vizet. Szerettem úgy, mint senki mást. Jobban, mint anyám dúdolását, a rózsák pompáját, édesapám pipájának illatát. Jobban vágytam ölelésére, mint elvesztett gyermekkoromra. Szeretni akartam őt, s karomban tartani, fejemet ölébe hajtani. Boldoggá tenni azt, ki másnak adott boldogságot. Emlőmből szoptatni gyermekét, s karjába adni aztán. Adni a világ árvájának családot, otthont, hazát. Adni neki oly sok szeretetet, mit ő adott másoknak. Szerettem Szádelit. S haragudtam rá, hogy nem talált hozzám vissza.

– Akkor most már engedd el Szádelit! – mondta a bölcs dada. – S szíved nyisd meg a nagyvezírnek és népednek, kik szeretnek, óvnak téged.

Admata könnyes szemmel nézett dajkájára, aprót bólintott, majd kihúzta magát, s orcáját a hajnali napsugárba fordította, lágy szellőnek nyújtotta. Könnyei felszáradtak, sápadt orcájára piros rózsa ült, s kezét nyújtotta a szobájába belépő nagyvezírnek.

Admata és a nagyvezír hét év, hét hónap, hét napon át éltek szeretetben, békességben, bölcsességben. A nép szerette őket, s ők szerették népüket. Admata soha többet nem sírt, szemei, mint kiszáradt tó ültek üregükben. Gyermekük nem született, s Admata titkon érezte, méhe csak egy valakinek nyílna meg. De szerette férjét, mélyen szerette, s hálás volt neki, hogy oly sok veszteség, fájdalom és keserűség után visszavezette az életbe, megtanította ismét nevetni, szemébe visszaköltöztette a csillogást. Csak a könnyeit nem tudta visszahozni. Mintha ott, akkor, amikor az ezüstecsetet kettétörte, benne is eltörött volna valami. Valami olyan, ami a könnyeket tárolta. Mikor a férje hirtelen nagybeteg lett, ágynak dőlt, s tudta, elveszíti őt, Admata megijedt. Nem a magánytól félt, azt már megszokta. Bár a házassága a maga módján boldog volt, de ebben a boldogságban gyakran érezte magát magányosnak. Admata attól félt, hogy nem tudja férjét majd elsiratni. A temetés napján aztán szemét benedvesítette, mielőtt kilépett volna szobájából, majd eltemette férjét.

A napok ezt követően egyformán teltek. A birodalomban béke honolt, Admatát szerették, s ő szerette az embereket. Gyakran ment a nép közé, hogy beszélgessen velük. Ahol szenvedést, bajt látott, ott mindent megtett azért, hogy segítsen. Az árvák sorsát különösen is a szívén hordozta. Mesze földön híresek voltak árvaházai, melyben gyereket szenvedni és boldogtalannak lenni nem hagytak. Egyetlen furcsaság volt csak ezekben az árvaházakban: a gyerekek nem festhettek, ecsetet nem kaphattak.

Mikor már sok-sok év eltelt az uralkodó halála óta, s Admata csodaszép ébenfekete hajába ősz szálak kavarodtak, borús felhők gyülekeztek a birodalom felett. Admata, a kedves, kiegyensúlyozott, csillogó szemű királynő egyre búskomorabb lett. Kedves dadája már öregebb volt minden idők legöregebb hölgyénél is, de még mindig ott volt mellette, és bár szeme már nem látott, keze már fogni nem tudott, de szíve még mindent érzett. Érezte Admata minden rezdülését, látta gondolatának folyását, s szívébe félelem költözött. Az egyszer volt gyermeket, kit felnevelt, s jobban szerette a sajátjánál is, egyre mélyebb bánat járta át. S a bánat nyomában üresség kullogott, mely egyre jobban kitöltötte Admata szívét.

Egy nyári este, mikor a hold félkaréjban ragyogott, s körülötte milliónyi csillag fényeskedett, Admata bánatosan ült ablakában. Az éjszaka forró volt, jázminillat töltötte be, a távolban kabócák zenéltek altatót.

– Mi bánt, lelkem? – kérdezte a dada.

– Mehetnékem van, drága dadus. Nem tudok aludni sem már, annyira húz el valami innen. A csillagok ragyognak, s az utat mutatják szüntelen. Elvágyom innen. El, messzire! El ebből a palotából, el ebből az országból, el az életemből. El magamból!

– Menj hát akkor, ha mehetnéked van!

– De hogyan? Mi lesz népemmel, hazámmal? Ki vigyáz rájuk, ki segít rajtuk, ki irányítja őket?! Kiben bízhatnak?

– Távoli unokaöcséd, kit magad neveltél, mióta szüleit elvesztette, készen áll arra, hogy helyedbe lépjen, s népedre vigyázzon. Menj, mert menned kell!

Admata vidáman sétált, élvezte a napsütést, élvezte az utcák nyüzsgését, a gyerekeket a parkban, a morcos kamaszokat, ahogy csoportokba verődve nem vettek tudomást az életről, a galambokat etető öreg néniket, a munkába siető, gondok felhőjébe burkolózó embereket. Már két éve élt a városban, egy tízemeletes házban a hetedik emeleten. Esténként hosszú órákat üldögélt az erkélyén, nézte a csillagokat az égen, hallgatta a tücskök éji zenéjét, és leste a szemközti ház hetedik emeletének mindig világos ablakát. Vajon ki lakhat ott? Választ nem kapott, de nem is igazán kereste. Inkább maga népesítette be egyszervolt szeretteivel azt a lakást, hogy közel tudja magához őket. Mindeközben bensőjében az üresség egyre csökkent, s a béke lassan visszakúszott lelkébe. Már majdnem boldog volt.

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Csík Mónika: Körhintázunk

Szoboszlay Eszter illusztrációja

Pördül a szoknya
lódul a hinta
fű-teli dombok
harmat-ölén

sikkan a Sári
sikkan a Zsófi
sikkan a Kriszta
Zsolti meg én.

Szálnak a tornyok
szállnak a gyárak
szálnak a gépek
füst-feketén

úsznak a házak
úsznak az erdők
úsznak a mennybolt
égi vizén.

Csendül a csengő,
kócol a szellő
fű-teli dombok
ölmelegén

sikkan a Sári
sikkan a Zsófi
sikkan a Kriszta
Zsolti meg én.

Rongyszőnyeg

Rongyszőnyeg - Weöres Sándorra emlékezünk

Júniusban az Író Cimborák és az Illusztrátor pajtások közös alkotásaival tisztelgünk Weöres Sándor munkássága előtt. Festmények, versek, rajzok, szövegek fonódnak össze, kapcsolódnak egymásba, melyeket a Rongyszőnyeg ciklus egy-egy darabja ihletett.