Pöcök mondta. Hogy a falnak is füle van. Röhögtem. Hogy
lenne már füle. Pedig tudtam, hogy nem a levegőbe beszél. Pöcök nem szokott a
levegőbe beszélni.
A levegő mindig más. A tenger felett szinte sós, a bőrödön
érzed. A fürdőkádban habos, majd szétpattan. A nagyszobában, maminál varázsos.
A varázs mézeskalácsillat és fénypászmák keveréke. Fénypászmákban porszemek
tánca. Függöny és konyha titka. Otthon ragadós a levegő. Nem mindenütt, persze.
A szobámban attól függ. Néha halálos. Ilyenkor falnak fordulok. És a falnak
beszélek. Nálunk a falnak is füle van. Pedig tanultuk fizikából, hogy a levegő
vezeti a hangot. Fülünk a levegő részecskéinek kis
amplitúdójú, szemünk számára láthatatlan rezgéseit érzékeli. Na persze.
Az amplitúdót nem értettem. De Pöcök
elmagyarázta. Megfogta a kezem, és szinte húzott magával. A mólóig meg se
álltunk. Ott se sokáig. Lehasalt. Én is. Ujjával pont beleért a vízbe. Ahol
beledugta, pici kis hullámok indultak körbe. Megcsiklandozta a víz hátát, és a
hullámok összezavarodtak. Aztán mesélni kezdett.
Valamikor régen, abban az időben,
amikor még nem volt lehetetlen, hogy valaki az emberek közül uszonnyal
szülessen, élt egy asszony, egyedül, a part menti városka szélén, a halászok
sószagú viskói közt, a legkisebb, legrogyadozóbb viskóban. Persze ő nem halász
volt, hanem halászfeleség, akinek az volt a dolga – többek között –, hogy
sószagú férje sószagú ruháit mossa és teregesse a szélbe, naponta, kétnaponta,
mikor hogy hozta a ritmus. Mert a munka ritmusa dönti el, mit mikor, hogyan
tesz az ember. A ritmusból könnyen dal lesz, mert a ritmusok vonzzák a
dallamot, mint darazsat a virágillat. Ha a munka ritmusa azt kívánja, megnyúlik
a nappal, és sohasem lesz vége. Ha pedig úgy kívánja, hipp-hopp, már fel is
jött a hold, és a tenger a sziklapartot nyaldossa. Ha a munka ritmusa úgy
kívánja, a halászok kora reggel hazatérnek a jó fogással a halászatból. Ha a
munka ritmusa úgy kívánja, csak késő este és lógó orral jönnek meg, mert megint
nem fogtak semmit. Egyszer, csak egyetlen egyszer hagyjon ki a ritmus, és nem
tér vissza a halász, sem jó fogással, sem fogás nélkül. A halászok ismerik jól
ezt a ritmuszavart, félik is rendesen. A halászfeleségek is ismerik és félik,
azért énekelnek vagy dúdolnak magukban. El ne veszítsék a ritmust.
 |
| Leonor Pérez, chilei művész illusztrációja |
Az asszony, akiről mesélek, persze nem
élt örökké egyedül, olyan volt ő is, mint bármelyik halászfeleség, vidám, jó
kedélyű, erős derekú fiatalasszony, aki a munka ritmusát mindig megtalálta, a
dallamok meg ott köröztek a füle körül, mint a darazsak szoktak.