Író Cimborák: kalligram

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kalligram. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 22., szombat

Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

Csík Mónika: Szimbiózis

Gyakorta gondolok az elefántra.

Úgy motoz itt belül, miképpen

éjjelente lépdel az álmaim között –

egyik álom léckerítését bedönti,

a másik álom ablakszemén kikémlel,

figyeli, vajon az üvegen túli látvány

ismerős-e, netán már egy másik világ.

Az elefánt néha kék, máskor piros,

kicsi gombszemei kopottasak,

mintha sufniból lomizták volna,

de megvan minden gomblyuka

(szabályos tűhelyek a kör közepén)

ő maga meg, akár hízékony tócsa,

cseppenként itatódik át a padlódeszka

szétfutó, kusza repedésein.

Az elefánt gyakorta gondol arra,

hogy én gyakorta gondolok-e rá.

A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

ormányán egyensúlyoz percekig,

egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

pózol is, akárha fényképeznék.

Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

gombszemű, bolhapettyes példány

álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

okrát, ananászt, banánt, halakat,

fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

telet is talán, vagy csak nyarakat,

más elefántokat álmodott-e néha,

végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

könnyedek, akár a remegés, ami

átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

vajon mi minden mehet végbe éppen,

honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

Gyakorta gondolok az elefántra,

hogy ismer-e félelmet, miközben

harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

repedések között téblábol vakmerőn,

a szabadságra gondol vagy terhet cipel

(mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

mielőtt végleg útra válna belőlem.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

2026. augusztus 8., szombat

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
– Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
– Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
– Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
– El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
– Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
– De velem a szüleim szerint túl gyakran.
– Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

Tovább