Várfalvy Emőke: Induljon a hajsza!

 

 

Fricska Dorka

Csádé a hintaágyban feküdt. Ez volt a nyár negyvenkettedik napja. Kétszer is megszámolta, biztos volt benne, hogy nem téved. Egy matekverseny első helyezettje ritkán téved. Ahogy a hőmérő sem, ami pontosan negyvenkét fokot mutatott. Árnyékban.
A kertben csend volt. Olyanféle, amilyet csak télen, a friss hóhullás közben hallani. Amikor a puha pelyhekből elterülő takaró valahogy elnyeli a hangokat. Tavaly végre hallott ilyen csöndet, az anyukája mutatta meg neki, aki szerint ez az egyik legszebb csönd a világon. Ahogy Kisszékely pedig a legvarázslatosabb hely.
Míg a hóbuckákra gondolt, Csádé végre nem érezte magát, ahogy Ervin bácsi mondaná: pontynak a halászlében, mielőtt egy szép kanyarítás csípőspaprikára rálöttyintik a merőkanálból. Cudarul kitikkadva. A tikkadás és a leves hamar eszébe juttattak valami nagyon fontosat. Szinte kiugrott a hintaágyból.

- De jó, végre valaki nem alszik – csivitelte a hatalmasra nőtt alkörmös bokor mögül előlépő copfos lány.

Csádé fintorgott egyet. Nem elég, hogy a híres neves Tanika, akiről az anyukája azt mondta világraszóló barátok lesznek itt Kisszékelyben, nincsen sehol, de helyébe mit kapott, na mit? Hát persze hogy egy lányt! Aki ráadásul úgy néz ki, mintha a nagymama valamelyik babáknak szóló régi mesekönyvéből mászott volna elő. Vagy a Magyar Népmesék rajzfilmből, ami tele van királylányokkal. Csádé ki nem állhatta a lányokat, erre a nyári szünetet nem is eggyel kell töltenie. Hanem kettővel.
Mert ugye itt van Hencebonca, aki nem csak hogy lány, még kamasz is. Semmit nem lehet vele csinálni, mert folyton lovagokról meg várakról beszél és, ha nem beszél, akkor történeteket ír. Szerinte egy ekkora fiút a lovagoknak és a váraknak már réges-régen érdekelnie kéne és ha mindenkit név szerint ismer a spanyol válogatottból, azt sem ártana tudnia, ki az a lovag, aki szélmalmokkal harcolva kanyarított magának világhírt.

Várfalvy Emőke: Vándorrabló tábornapló, Mesébe lépni szabad

Bódi Kati

Négy tábori vándorrigmus


Libben már az indahinta,

uzsonnára palacsinta.


Őzet űző agármagány

nyújtózik hűs halásztanyán.


Padláson szőtt egérregény,

álmodta egy szegénylegény.


Szorgos szomszéd manógyáros,

minden mese valóság most.





Mesébe lépni szabad



Fűre lépni szabad,

csőbe húzni tilos,

lépcsőn szalad,

fűzője piros,

fokról fokra

forróbb az emelet,

forog a csigavonal,

vezeti tenyered,

talpad teper,

szíved szúr,

Csodaország lent vár,

tudod jól,

te felfelé futsz mégis,

agárnyi vágta,

csak tovább, kövess

a Manógyárba!

 

szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Tanika és a bújócskafű

 

(c)Iván Zsuzsi

„Már megint ez a Tanika!“ Az apró kezek lágyan simultak rá a meleg kapura, mintha tartani akarnák vagy megbűvölni. A kapu mögött azonban csend honolt.
Lassan kattant a zár, és a füvek, a levelek, a virágok minden szirma, de még a bibék is a kapu irányába hajoltak. Lábujjhegyen óvatoskodott be a kertbe. A fán nevetni kezdett egy fekete rigó: „Tanika huncut!“,  mintha még ő is ezt dalolta volna, s valóban, a kertben nem volt bíró. Igaz, Tanika sem.
Leült a lépcsőre, és várt. Aztán a hátsó lépcsőhöz ballagott, ott téblábolt egy darabig, végül jobb híján leült a lépcsőre. Ekkor érezte meg, az alsó és a felső kert alatti lépcsőn. Látni nem látta, de világosan érezte, hogy valaki ütögeti, és fél lábbal rugdossa egyre hevesebben.
– Mi a manó? – nézett a lépcsőre, de semmit sem látott.
– Nem manó, Tanika! – felelte sértődötten a rúgkapáló.
– Azért rugdosni nem kell!
– Hogy a fityfirittybe ne kellene, ha egyszer majdnem rám ültél!
– Bocsánat, de hát még most sem látlak.
– Persze, mert bekentem magam bújócskafűvel. Itt terem a kertben, megkened a jobb tenyered,
a bal tenyered, a bal bokád, a jobb bokád, az első homlokod meg a hátsó homlokod. A sorrend fontos, mert utána visszafelé kell csinálni. A húzásirányt is! – tette hozzá fontoskodva a hang. 
– Kétségtelenül Tanika vagy – vigyorodott el. – De hol?
– Hát itt az Őlépcsőn. Beszorult a lábam.
– Az Őlépcsőn?
– Ott hát. Segitesz?
– Persze, mivel te látsz engem, fogd meg a kezem, aztán kihúzlak…
– Az nem lesz jó, de nézd, itt a lábam, ami beszorult.
– Látnám, látnám, a nyavalya essen a bújócskafüvedbe! – Miközben óvatosan megtapogatta a beszorult bokát, hogy ki tudja segiteni a résből.
– Minden fűre van nyavalya, izé, minden nyavalyára jó a fű…
– Úgy érted, minden nyavalyára van orvosság, te minden hájjal megkent?
– Úgy, úgy! Sárkány ellen sárkányfű, megtalálás ellen bújócskafű. Na szia! És kösz!
–  Hé, várj már, te hálátlan!
– Ipiapacs Pöszke! Ipiapacs Kisizik! Ipiapacs Zsondolkodó!
Pöszke, mert persze ő volt, felugrott, a fűzszálak haptákban álltak, és csak zsengtek-bongtak.
– Mintha Tanikát szagoltam volna! – Vakkantotta Bübüke.
– Mert Tanika volt. Bekente magát bújócskafűvel, és beszorult az Őlépcsőbe.
– Na de mi az az Őlépcső? – kérdezte egyszerre Kisizik és Zsondolkodó.
Pöszke vállat vont, és sandán szemügyre vette a füveket, az Őlépcső úgyis kiderül, de melyik lehet az a bújócskafű? 
– A fene essen ebbe a Tanikába! – dörmögte. – Nem elég, hogy hiányzik, de még a tréfáit is itt hagyta.

A Főlépcső meséi - bevezető

Eszter fotója 2021 

 

A csoda ritkán történik a világ közepén. Sokkal gyakrabban a lépcsőfordulóban, a pinceajtóban, a padlásfeljárón vagy egy öreg fa odvában, ahol az ember még nem egészen itt van, de még nem is ott. Ott, ahol a történetek igazán szeretnek megszületni. 

A lépcső az emlékházban nem díszlet. Hanem dramaturgia. Aki felmegy, máshová érkezik. Aki lejön, már nem ugyanaz. 

A lépcső és létra, mint motívum legegyszerűbb szinonimája és megközelítése az átjáró szó. A népnyelv számos formáját ismeri, de a létra maga civilizációs tárgy. Ezzel szemben a kötél, az inda vagy egy vastag ág a természetből azonnal rendelkezésre áll. 

A "létra" motívumot a kulturális előfeltevéseink alapján automatikusan felfelé keresnénk, mert a bibliai hagyományban a létra szinte elválaszthatatlan az égi világba vezető úttól. Jákob létrája annyira domináns toposz, hogy könnyű azt feltételezni, hogy más hagyományokban is hasonló szerepet tölt be. A Bibliában a létra nem emberi eszköz. Jákob nem építi. Nem viszi. Nem mászik fel rá. Egyszerűen megjelenik. A létra ott nem technológia, hanem teofánia. A kapcsolat maga. 

Mert a létra egy ponton megszűnik tárgy lenni, és a köztes állapot, az átmenet, a fokozatosság, a beavatás, a hierarchia, a kapcsolat jelölőjévé válik. 

Bázis - Eszter fotója 2021

 

Kikkel találkozunk a beavatási folyamat során, a lenti és a fenti világban? A Manógyár világa ugyanis (ahogy az egész Lázár-univerzum is) nem klasszikus tündérmesei tér. Ott a csoda a hétköznapi tér repedéseiben jelenik meg. Vagyis nem a túlvilágon. Hanem a küszöbön. 

Victor Turner liminalitás-fogalma szerint az átjárók mindig olyan helyek, ahol a szabályok fellazulnak, az identitás bizonytalan, új lények jelennek meg. 

Hol élnek Lázár Ervin figurái? Nem a kastélyban. Nem az erdő mélyén. Hanem padláson, kert végében, fészerben, kerítés mellett, udvaron, öreg fában, lépcső alatt. Ez nem véletlen. Ők liminális lények. 

 

Templomlépcső - Eszter fotója 

Az idő ugyanúgy átjáró, mint a tér. Ebben az átjáróban leledzenek a Cimborák, attól a pillanattól kezdve, ahogy bármely tetszőleges járművel befordulnak a kisszékelyi bekötőútra. Az idő lelassul, a hőség enyhül, a tüdő ösztönösen hatalmas lélegzetet vesz. A varázslat immáron ötödik éve szakadatlanul működik. 

Ha hiszed, ha nem, olvass utána! 
Itt a blogon. 
A szerkesztőcsapat nevében, 
Németh Eszter