 |
Iván Zsuzsanna illusztrációja |
Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező,
ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott
kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér
gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát,
miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.
– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! –
rikkantotta az egyik.
– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá
a szomszédja.
– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik,
s rögvest munkához láttak.
Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre
ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: –
Miben mesterkedtek, kis csibészek?
Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a
lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok
kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét,
elkerekedett a szeme.
– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?
– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos
hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant
egy hajszálnyit.
– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd
le a magokat!
A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt
a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a
magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.
– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a
pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok.
Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a
szél.
A csíkoshátú kisegér bólintott, s a
szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.
– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta
a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen
egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben
ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.
Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske
szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a
kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a
csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett,
vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre
hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával
ragadta a mező büszke ura, a rétisas.
Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem
merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt
keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a
magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta
az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a
pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s
lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg
ki nem tavaszodott.
Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a
pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig
kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt
volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott,
s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta
sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.
– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor
alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.
– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta
rá Szöcske kuncogva.
– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki
átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.
– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske
elvörösödve.
Szó szót követett, s azon kapta magát
Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova
befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit.
Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak
eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak
odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet,
ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.