András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka

Puskás Pálma: Mi leszel, ha nagy leszel?

Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Kérdezik otthon, az iskolában, az utcán, a boltban és a játszótéren. Ahelyett, hogy azt kérdeznék:
– Hogy hívják a babáidat?
– Melyik a kedvenc búvóhelyed? 
– Hány lépés körbejárni a házatokat? 

Amíg kicsi voltam, könnyű dolgom volt. Mindent elhittek nekem.  

Elég volt annyit mondanom: „Tanító leszek!”, és utána békén hagytak a kérdéseikkel. Anyukám szája olyankor fülig ért, apukám pedig elégedetten bólogatott az újság mögül.
– Követi az anyja példáját! – csapta össze kezét örömében Etelka mamám is.
Pedig nekem eszem ágában sincs anyu kitaposott ösvényén haladni. Dehogy akarok egész nap bezárva ácsorogni egy tanteremben! Ki bír abban a süvítő hangzavarban létezni, nemhogy tanítani?
– Többé nem akarok tanító lenni! – közöltem, amikor nagyobb lettem, és már nem akartam hazudni. Fagyos arcokkal találtam magam szemben.

Erre kikerestem a szótárból a foglalkozások listáját, és onnantól kezdve minden nap más akartam lenni.
– Táncos leszek – lejtettem egy piruettet Endre nagybácsim tiszteletére.
– Tengerbiológus leszek – mondtam, miközben kiraktam apu elé a kagylógyűjteményemet.
– Akkor térképész leszek – duzzogtam anyunak, amikor a héten már harmadszorra figyelmeztetett, hogy ne ábrándozzak nagyokat, mert szerinte a magyar tenger nem is igazi tenger, és reménytelen sors vár a hazai kutatókra. Éhhalál! – fenyegetett mutatóujjával.
– Akkor előbb felfedező leszek, és majd jól felfedezek egy tengert itt a közelben – vágtam rá.
– Majd megbánod – legyintett lemondóan anyukám.
– Mondj már valamit, Jenő! – morogta apunak, de ő csak azt felelte:
– Higgadj le, előbb vagy utóbb kinövi. 
Erre anyu paprikavörös fejjel szónokolni kezdett, és estig abba sem hagyta. 

Nem értem, anyuék miért aggodalmaskodnak ennyit a jövőmön. Én közben már rég eldöntöttem, hogy író leszek. Mert az írók bármik lehetnek. Ha akarom, feltaláló leszek, aki feltalálja a mindenízű banánt, ha akarom, én leszek az első ember, aki eljut a világegyetem szélére, és kilép belőle. Csak papírra kell vetnem, ami kipattan a fejemből, és máris valóság lesz. 

Egyáltalán nem fogok éhen halni, mert annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy bármikor, bármit megírok, és a rengeteg fizetségem csak egy égig érő bőröndben fér majd el. Írok verseket a gyerekeknek, amiket anyu majd fel tud olvasni nekik irodalomórán. Írok tudósításokat, amiket a napilapok közölnek, és apu büszkén mutogathatja a szomszéd Marikának: az én fiam milyen nagyszerű tollforgató!

Írok meséket, mert azok nélkül semmi értelme nincs az életnek. De írok majd gyászjelentést is, mert a halál is az életnek a része.  

Postázok levelet külföldre, miután megtanultam az összes létező nyelvet. Írok védőbeszédet, hogy senki se kerüljön ártatlanul börtönbe. 

És végül minden egyes rokonomnak és szomszédomnak küldök egy levelet, aki valaha megkérdezte tőlem: „Mi leszel, ha nagy leszel?” És ennyi áll majd az üzenetben:
„És te mi voltál, amikor gyerek voltál?”

Puskás Pálma illusztrációja

 

Czeiner-Szücs Anita: Csíz!

Mosolyogni, tessék! – rikácsolja a fotós a kamera mögül. De én csak állok a fal előtt, meg az osztálytársaim mellett, és azon tanakodom, minek mosolyogjak a múltból a jövőbe? 

Somolyogni szeretek, bazsalyogni is, sőt, a huncut vigyor meg a hahota a két kedvenc hábetűs szavam. Mosolyogni viszont mindig felszólításra kell… Tessék, kimondom, azt nem szeretem.  

Ne tessék engem arra kérni, hogy mosolyogjak! Fogok, ha jó lesz a kedvem, például ha kidobózunk, vagy kakaós palacsintát csomagol uzsonnára anya.  

Vallja be, hogy tudja, ez erőltetés, és maga sem akar erőltetett fotót készíteni. Azt mondja, mutassuk meg, milyen jó gyerekek vagyunk… Én nem akarom ezt eljátszani. Jó gyerek vagyok akkor is, ha nem látszanak ki a fogaim. Vagy maga szerint nem?

Egyébként is: hogyha mosolygok, egyenes lesz a szám íve. Ha valaki rám néz, nem is hiszi el, hogy mosolygok. Látja? Nem látja? Na, látja!  

A mosolyom a szívemben lakik. Saját kulcsot kapott hozzá. Akkor dugja ki onnan az orrát, amikor neki tetszik. Hopp, már vonalazza is a számat, ránevet a csízre, a kamera pont elkapta.

Illusztráció: Izsay Alexandra

 

Miklya Zsolt: Fő a hatóság

Anya azt mondta, legyek megbízható.
És megbízott, hogy menjek át a boltba.
De előbb felírta egy cetlire, hogy 
    3 liter tej, 
    2 kiló kenyér
    2 teavaj
    1 papírzsebkendő, százas. 
És adott egy ötezrest.
A boltos néni elég megbízható volt,
pontosan adott vissza. 
Anya megdicsért, és nekem adta az aprót.

                            *

A megbízhatóság fő erény. 
Ezt meg apa mondta.
Pedig a kenyér nem fő,
hanem már ki van sütve.
(De azért még van remény.)

                             * 

Hatóságosat játszottunk egész nap.
Építettünk Somával egy várost
kockákból meg dobozokból.
Volt benne rendőrség, tűzoltóság,
megbízhatóság meg mentők.
A megbízhatóság szirénázott 
a leghangosabban.
Akkor anya azt mondta, elég volt.
Pedig megígérte, hogy ő is játszik.
Tessék! Így bízzon egy felnőttben 
az ember, aki csak szirénázik,
mikor rá lenne éppen szükség.

                            * 

Már csak az óvó néni van hátra.
De őt meg elkapta a nátha,
és nem jött egy hétig óvodába.
Különben a fél ovi hiányzott,
még Boti is, pedig ő megígérte,
hogy elhozza a kindereit, de hiába,
nem tehet róla ilyen rossz időbe,
hogy szüksége van otthon
egy kiló papírzsebkendőre.

(Megjegyzem, 
új barátokra leltem 
az összevont csoportban.
Játszottunk hatóságost,
betegest, orvosságost,
Viki meg megígérte,
beteg lesz ő is a jövő hétre.)
 

Agócs Írisz illusztrációja