2018. október 11., csütörtök

Nagy Izabella: Mátyás király udvarában



azt álmodtam Mátyás király udvarában vagyok
odakerültem középre mint egy videó-játékban a főhős
nézegettem magam a korabeli sötétzöld színű ruhában
mindenhol kő: a padló a fal az ablakpárkány a kandalló
csillárokon gyertya égett villanykörte helyett
az asztalok fából készült súlyos deszkáknak tűntek
talán tél volt olyan hideg-féle a kastélyterem
bár a videó-játékokban nincsenek évszakok

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok
videó-játékomban jobbra ültek a nemes urak
zsíros szájuk sültkacsát harapott
sovány ebeknek dobáltak csontokat
előre haladva ott ugrált Tibrilli a bolond
bolondsipkája kócos fején derűsen fityegett
rámkacsintott három aranytallért kaptam tőle
bár a videójáték-pénz máshol nem ér semmit se

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok
épp körbenéztem ekkor rontott be a török
ezüst szablyával vágták az udvaroncokat vér fröcsögött
Tibrilli hatalmas tudós-könyveket menekített az asztalról
az asszonyok rémülten futkostak keresztül-kasul
én tudtam egyedül videó-játékosan karatézni
letaroltam tizenöt ellenséget a bal felső sarok mutatta
bár a videó-játékokban nem hal meg senki igazából

azt álmodtam hogy Mátyás király udvarában vagyok
szépen kitüntettek hős cselekedetemért hogy megvédtem az udvart
egy pillanatra Kinizsi Pál dicsfényét is leköröztem
mert most a videó-játék kijelzőm sok aranyat mutat
de nincs következő szint ebben a mesében
mindenki dolgára megy a király aludni tér
én állok csak középen egymagam tétlenül
bár a videó-játékokban simán minden újrakezdhető

Illusztráció: Ábrai Barnabás


2018. október 5., péntek

Mészöly Ágnes: Ha Mátyás


Ha Mátyás manapság lenne király,
Néha lefüggönyözött fekete autón járna,
Szirénázó rendőri felvezetéssel,
Úgy, hogy utána órákig nem lehetne közlekedni a városban a dugó miatt,
De néha felszállna a négyeshatosra, sőt, a kilencvenkilencesre is,
És ilyenkor átadná a helyét a banyatankos néninek,
A büdös hajléktalant megkínálná borral,
Amit a sarki boltban vett, háromszázötvenért.

Ha Mátyás manapság lenne király,
Néha a Maldív-szigeteken pihenné ki a királykodás fáradalmait,
Ahová különgéppel menne,
Egy király mégsem utazhat vacak fapadossal,
De néha lemenne a bulinegyedbe is,
A Kisüzemben angolul dumálna a fiatalokkal,
Éjfél után gyrost venne a töröknél,
De a Szimplába nem menne, mert az már tök gáz, tényleg.

Ha Mátyás manapság lenne király,
Breitling Crosswind órát hordana és méretre csináltatná az öltönyét,
Hogy jól nézzen ki a Times címlapján,
Mikor a magyar gazdasági csodáról ad interjút,
De a Parlamentbe farmernaciban járna,
Biciklivel, a fenntarthatóság miatt,
Otthon szelektíven gyűjtené a szemetet,
És minden fórumon támogatná a megújuló energiahordozók használatát.

Ha Mátyás manapság lenne király,
Lenne persze twittere, snapchatja és fészbúk-oldala is,
Tudatosan használná a közösségi médiát
Meg a tömegkommunikációt,
De sosem írna ki olyasmit, amit két perc múlva megbán,
Viszont csinálna magának néhány fake felhasználót
És titokban vidáman trollkodna
A matyaskiralyponthun meg a magyarkiralysagonlineon.

Ha Mátyás manapság lenne király,
Megvédené az országot, ebben elég jó volt a múltkor is,
Fekete sereg helyett diplomáciával,
Mert nem élünk a középkorban, ugye,
De odafigyelne, kitől kell tényleg megvédeni,
Mondjuk azoktól, akik még a langyos vizet is ellopják,
Akik utálkoznak, gyűlölködnek, egymásra mutogatnak,
És nem azoktól, akik a négyszín-tétellel színessebbé teszik az Őrs vezér teret.


Illusztráció: Magyari-Ésik Zsófia

2018. október 3., szerda

Németh Eszter: Matykó


Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. És mi a helyzet a karddal? Hát... Ezzel talán tehetünk egy kivételt. De, ehhez nem akármilyen gyerekre van szükség. Meg is mutatjuk, milyenre! Németh Eszter Mátyás-meséje következik: 


Hiába kiáltoztak utána, Matykó még akkor sem hallotta volna, ha közvetlenül a fa alatt ordítanak, amin ücsörgött. A hétévesek minden álmodozó nyugalmával ült a fa tetején, kémlelte a messzeséget és arra gondolt, ha most jönne a török, hogy megmutatná!
Matykóban nem tudatosult, hogy az alig hét éves kisfiúkat úgysem engedik a harc közelébe és az asszonyok szoknyája mögé kellene bújnia.
Egy idő után aztán nem kiáltoztak utána, haladt az este a maga útján, mint a nap az égen. Utóbbi még utolsót lobbant nyugaton, de a vár udvarán már fellobogott a fáklyafény. Matykó elgémberedett tagokkal ereszkedett le a fáról. Besündörgött a konyhába. A szakács már ismerte a gyereket, hát a kezébe nyomott egy hatalmas karéj kenyeret, s bőven kent rá a lecsurranó zsírból. Matykó csak úgy menet közben tömte be, s az inge ujjába törölte a száját. Örömmel vette el a korsó tejet is. Aztán a hátsó udvar felé vette az irányt, menet közben leakasztotta a gyakorló szablyát és elegáns lépésekkel lóbálta.
Legyünk őszinték, ezzel a pár vágással még egy félig olvadt viaszbábúban sem nagyon tudott volna kárt tenni, de nem is ez volt a cél. Hanem, hogy végre elbírta és tudta lengetni. Prime, second, kitörés, hirtelen oktávba vissza. A hátsó udvarba állított őrszem, egy kikeresztelkedett muzulmán hasát fogta nevettében.
-        ­Hát te mit nevetsz mi? Mi olyan vicces? Mondd csak, én is akarok nevetni! – és gyönyörű, tiszta mozdulattal a nevető őr hasának szegezte a szablyát.
-        Lassan a testtel úrficska – mosolyodott el a másik. Olyan volt a beszéde, mintha kavicsokat tartana a szájában közben, nehezen érthető.
Matykó érezte, hogy az őr egy mozdulattal kicsavarhatná a kezéből a fegyvert. Rettenetes, bolond düh fogta el. Hát, márpedig ő nem hagyja magát, elveri ezt a kiugrott törököt vagy mit, ha addig él is.
Hunyadi Mátyás, a törökverő. Mint az apja. Hanem, ehhez talán meg kellene tanulni még egy’smást. Hirtelen eszébe jutott valami.
-        Mondd csak, ha olyan nagy a bajszod, akár taníthatnál is!
-        Lehet ippeg, instállom – csavarta meg a bajszát a török. ­– Hanem most ezt az őrhelyet el nem hagyhatom. Holnap délután  kettőkor a vadkörtefánál, ifjúúr?
-        Ott leszek.
Hát így kezdődött, hogy a hétéves Matykó eltünedezett, senki sem tudta hova. Senki nem tudta, hogy a kisfiú honnan szerzi a kék és zöld foltjait, miért remeg néha keze-lába, ha meg kell emelnie valamit s miért van háromfarkasnyi étvágya hirtelen, alszik el álló helyében. Motyog magában: „ha a csatában földre kerülsz, halott vagy. Soha ne veszd el a kardod.”
A karja egyre erősebb lett és egy szép napon, úgy fél évvel később, amikor összeakasztotta a bajszát az egyik fegyverhordóval, hát bizony Matykó kirántotta a kardot a mellette álló őr oldaláról. A fegyverhordó meg nem gondolt arra, hogy az úrficskát nem szabad bántani, meg, hogy épp csak kilátszik a földből, kardot rántott ő is. Az asszó harmadik ütésváltásánál látszott, hogy a Matykó bár kisebb és gyengébb, sokkal kontrolláltabb, s végül a véletlen is az ő segítségére sietett, mert egy alsó ütéssel úgy megvágta az ellenfele lábát, hogy az megrogyott, majd a földre roskadt. Matykó megállt előtte a torkának szegezve az éles kardot:
-        Soha többé ne merészelj csúfolni senkit! Soha nem tudhatod kiben mi lakik, mit tud és mit nem. Magadon uralkodj legelőbb, különben nem jutsz előbbre.
A kisfiú leengedte a kezében lévő fegyvert, gondosan ügyelve arra, hogy a védelmét ne adja fel és kezét nyújtotta a térdeplőnek. Mögöttük kard csördült. László, Matykó tíz évvel idősebb bátyja rántotta ki a magáét az öccse védelmében, amikor a fegyverhordó egyik társa hátulról szegezte volna rá a pengét. De még mielőtt megszólalhatott volna, sőt mielőtt László pengéje csendült volna a másikén, Matykó kardja is elérte a merénylőét. Egy keresztlépés oldalra és a hétéves stabil alapállásból nézett a nagyokra.
-        Köszönöm, bátyámuram!
-        Szívesen, öcsémuram!
Azzal a két Hunyadi fiú egymásnak vetette a hátát. Ebben a pillanatban, aki látta őket, tudta, hogy Matykóval bizony számolni kell. Azt azonban senki nem tudta meg soha, miért süvegeli meg a későbbi Igazságos Mátyás király a legutolsó palotaőrt elhaladtában.

Illusztráció: Klesitz Piroska




2018. szeptember 25., kedd

Az álruhás király osonása

Ha valamit, azt nem lehet ránk mondani, hogy nem találjuk a szavakat.
Most sem ezért történik meg az a rendhagyó eset, hogy egy kép szöveg nélkül kerül a blogra.
Szabó Imola Julianna nem csak rajzol, ír is. Mikor a Mátyás folyamot kezdtük, épp egy nagy projekt kellős közepén volt...
Csupa klasszikus mesehőssel bíbelődött, s megkértük, csempésszen be közéjük egy klasszikusan mesébe illő királyt is.

Megtette.

Így született a mai blogbejegyzés kép metaforája.

Szabó Imola Julianna: Az álruhás király osonása

2018. szeptember 23., vasárnap

Kiss Lehel: ...és akkor Mátyás


Ha nem a ruha teszi az embert, akkor nem is a korona teszi a királyt! Ezt, mi felnőttek, egyre gyakrabban felejtjük el.  Szerencsére, napjaink kis hercegei és hercegnői még ismerik a bölcsességet: "Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan."

…és akkor Mátyás
felszállt a trolira – hiába vigyorogsz, Apa,
mert tényleg láttam!
Éppen velem szemben ült le. Bátran
a szemébe néztem. Ő is csak nézett,
tudta, hogy tudom,
értem az egészet,
hiába volt szakadt, büdös dzseki rajta.
Nagyi megbökött
és bokán rúgott aztán.
Mátyás persze észrevette,
megrándult az arcán egy-két ránc,
de nem szólt egy szót se,
csak szipogott.
Lehet, hogy náthás
volt. Már rég elmaradt mögöttünk
a Monostor,
Mátyás felnézett a Szent Mihály templomra,
és akkor  felkukorékolt egy ronda
hang: „Biletele și abonamentele la control!”
Hagyjuk már! Jegy meg bérlet egy királynak?!
Még jó is, Apa, hogy nem láttad,
hogy lökdösték ki szegényt a megállóba!
Aztán észrevettem, hogy az üres széken,
a huzatra írva ott díszeleg szépen:
ITT JÁRT MÁTYÁS.
Tisztára így volt, Nagyi is megmondja! 

Illusztráció: Gyólai Gabriella


2018. szeptember 19., szerda

Smelka Sándor: Komám asszony, hol a Holló?


Sosem tudhatja az ember, mikor keveredik bele egy történelmi jelentőségű pillanatba. Van, aki bármit megadna 15 perc hírnévért. Történetünk hollója azonban…

Na, de majd Smelka Sanyi elmeséli, hogy került a Holló a Mátyás sztori középpontjába:



Csitt! Ne olyan hangosan! Nem szeretném, ha egyesek megtudnák, hogy erre járok. Nem, nem egy elfuserált bagoly vagyok. Bizonyára csodálkozol, hogy hollóként éjszaka settenkedek itt, mi?! A helyzet az, hogy illegalitásban vagyok. Csitt! Köröznek, és nagyon kérlek, ne lődd le azt a poént, hogy „komámasszony, hol a holló”! Hogy-hogy miért köröznek?! Butaságot csináltam. De még mekkorát! Ilyen hülyeséget még nem csinált holló!
Az egész kalamajka egy szép őszi napon kezdődött. A szokásos reggeli repülésemet végeztem az erdő felett, amikor meghallottam a kürtök hangját, a kutyák ugatását, a lovak dobogását. Mindjárt sejtettem, hogy vadászat lesz. No, gondoltam, jobb, ha meghúzom magam, mielőtt még engem is leszednek. Valami azonban nagyon piszkálta a csőrömet. Tudom, tudom: le kellett volna lépnem onnan piszok gyorsan, de utólag már könnyű okoskodni. Szóval közelebb repültem a vadászokhoz, akik már javában hajtották a vadakat alattam. Ennyi embert még nem láttam, tele volt az erdő elegáns nagyurakkal. Csillogott-villogott rajtuk a sok-sok ékszer. Nincs olyan holló, aki képes lett volna elrepülni onnan. Én se vagyok fából! A sok nagyúr között mindjárt feltűnt nekem egy nagy orrú ember. Nagyon nagy úr lehetett! Mindenki körülötte sertepertélt, hajbókolt. Hej, ha tudtam volna, hogy ő a király! Igen, gondolhattam volna, de nem viselt koronát, csak egy sisakot hordott, meg azt az aranygyűrűt az ujján. Na, azt viszont mindjárt kiszúrtam magamnak, mert olyan szépen csillogott, de olyan szépen… Tudom, tudom, menekülni kellett volna onnan csőrrel-szárnnyal, de a galambok szerelmére, holló vagyok! Egyszerűen megbabonázott a gyűrű. Repkedtem a nagy orrú felett, persze óvatosan, nehogy meglásson. Mindenáron akartam azt a gyűrűt! Már majdnem feladtam, de délután a nagy orrú nézegetni kezdte a kiterített vadakat, az egyik szarvasnál pedig összevérezte a kezét. Ekkor elindult a közeli patakhoz. Az elegáns főúr… illetve a király (jaj, szegény fejem!) levette a gyűrűjét a kezéről, és letette egy közeli kőre. Eljött a percem! Nem is gondolkodtam. Miközben ő mosta a kezét, én elrugaszkodtam a faágról. Olyan zuhanórepülést produkáltam, mint életemben soha! A csőrömbe kaptam a gyűrűt, még hallottam, hogy felkiált a nagy orrú, hogy fogjátok meg azt a hollót, viszi a gyűrűmet. Viszem ám! – gondoltam, miközben eltűntem az erdő fái közt. Senki nem ért utol, senki nem talált rám, mire észbe kapott volna valaki, már hetedhéthatáron túl repkedtem.
Illusztráció: Fricska Dorka

Már azt hittem, megúsztam, de a következő nyáron mit látok?! Amerre csak repülők tele van az ország a képemmel. Mindenhol ott vagyok: a zászlókon, a pajzsokon, a szélkakasokon, a katonák ruháján. Ráadásul a csőrömben a gyűrű is ott lóg. Képzelheted, mit érezhettem! Körözött madár lettem. De országosan! Nem gondoltam, hogy ennyire megorrol rám a király. Azért járok mindenhova éjszakánként, nehogy felismerjenek. Micsoda világ! Egy hollót köröznek?! Még a végén deresre húznak vagy mi. Tessék?! Hogy mi van a gyűrűvel? Adjam vissza? Tollas a hátam?! Igen? Akkor ne nézz engem embernek! Már rég visszaadtam volna, de már nincs meg. Hol van?! Odaadtam egy hollólánynak, az meg otthagyott egy szarkáért. Most náluk van a gyűrű, nem tudom visszaadni. Ez az én tragédiám! Körözött holló leszek életem végéig. Micsoda?! Tegyem jóvá máshogy? Például elvihetnék a királynak néhány levelet?! Ez nem is olyan rossz ötlet. Az efféle dolgok úgyis profilomba vágnak. Elrepülnék a levelükkel Prágáig is akár, csak ne legyen priuszom! Indulok is mindjárt. Mit veszíthetek?!
Na, osonok is tovább. Ugye mondanom sem kell, hogy engem nem láttál itt! Csitt!


Illusztráció: Fricska Dorka


2018. szeptember 16., vasárnap

Miklya Luzsányi Mónika: Mátyás király Gömörben


Ha beszédes gyerek vagy (vagy az voltál anno), biztos megvan az a bizonyos mondóka Mátyással, meg a vödörrel.
Nos, van egy hírünk! 

Miklya Luzsányi Mónika mélyére ásott ennek a vödrös témának, és egy különös sztorira bukkant a helyről, ahova még a királyok is gyalog járnak.
Figyelem! A következő tartalom nyugalom megzavarására alkalmas képi és szöveges elemeket tartalmazhat!


Biztosan ismeritek a legendát, amikor Mátyás király Gömörben jól kibabrál a földesurakkal. Igen ám, de a legenda nem mond ám el mindent! Szégyenlősen hallgat a cikisebb részletekről. De én most elmondom nektek, mi is történt Gömörben!
Mert az úgy volt, hogy a gömöri földesurak nagy vendégséget csaptak a király tiszteletére. Emelgették a kupákat szép számmal, szóltak az áldomások nyakra-főre. Csak a szegény szőlőmívesekre nem ürítettek az urak egyetlenegy kupát sem, akiknek a jó bort köszönhették.
Nem hagyta ezt szó nélkül Mátyás király, ám a földesurak csak legyintettek:
– Nem nagy ügy az a kis kapálás! Azt mindenki meg tudja csinálni!
Ennyi kellett csak Mátyás királynak! Másnap meghívta a főurakat egy kis szőlőkapálásra. Persze jó meredek, kaptatós hegyoldalt választott ki. Folyt az izzadság a földesurakról, szenvedtek rendesen.
– Ej, de szomjas vagyok! Megyek iszok egy jó kupa bort – szólt az egyikük, és már dobta is volna el a kapát. Ám Mátyás király rászólt:
– Nem addig a’! A kapások sem állhatnak ki szíre-szóra a munkából! Majd ha elérünk a sor végére, akkor ihattok! De akkor is csak vizet!
Mit volt mit tenni, kapáltak tovább az urak. De igencsak szomjaztak, és amikor úgy gondolták, hogy a király nem látja, a szőlősorok mellett növekvő szilvafákról jól megrakták a bendőjüket. Finom volt a szilva, édes, leves, oltotta is szomjukat valameddig. De mire kiértek a sor végére, bizony úgy vetették magukat a vizeskorsóra, hogy majd kiverték egymás kezéből.
Mátyás csak mosolygott, mert bizony látott mindent, és tudta, mi lesz a vége ennek a szilvalakomának. Alig telt el fél óra, az összes uraság a földön feküdt. A hasát fogta mind, és csak jajgatott.
– Jaj, jaj! Úgy csikar a hasam!
– Hát bizony – válaszolta a király –, a szilvára nem jó vizet inni. Jobb lenne, ha könnyítenétek magatokon!
– De hol, uram? Hogyan? – néztek körül a szőlőben az uraságok, mert azt igazán szégyellték volna, ha a király előtt végeznék el a dolgukat.
De a hascsikarás nem játék, a hasmenés meg még úgysem! Egy idő után Mátyás megsajnálta őket.
– Na ide figyeljetek! Ha én nem szégyellem a dolgomat elvégezni előttetek, akkor ti se tegyétek!
Fogott egy botot, ásott egy kis gödröt, és fölé guggolt. Mikor elvégezte a dolgát, akkor szépen eltemette, amit megalkotott. Ennyi kellett csak a nagyuraknak! Egymást taposva ásták a gödröket, hogy könnyítsenek magukon. Volt is azután akkora durrogtatás meg puffogtatás a gödrök fölött, hogy olyat azóta sem hallott a hegyoldal.
Amint elvégezték a dolgukat, Mátyás visszaküldte az urakat dolgozni, akik megkönnyebbülten kapáltak tovább.
Innen van a mondás, amiről a legenda nem szól, de mindannyian ismerjünk: Mátyás király Gömörbe’, beleszart a gödörbe.

Illusztráció: Szüdi János