2026. október 3., szombat

Németh Eszter: Tanika és a bújócskafű

 

(c)Iván Zsuzsi

„Már megint ez a Tanika!“ Az apró kezek lágyan simultak rá a meleg kapura, mintha tartani akarnák
vagy megbűvölni. A kapu mögött azonban csend honolt.

Lassan kattant a zár, és a füvek, a levelek, a virágok minden szirma, de még a bibék is a kapu irányába
hajoltak. Lábujjhegyen óvatoskodott be a kertbe. A fán nevetni kezdett egy fekete rigó: „Tanika huncut!“,
mintha még ő is ezt dalolta volna, s valóban, a kertben nem volt bíró. Igaz, Tanika sem.

Leült a lépcsőre, és várt. Aztán a hátsó lépcsőhöz ballagott, ott téblábolt egy darabig, végül jobb híján
leült a lépcsőre. Ekkor érezte meg, az alsó és a felső kert alatti lépcsőn. Látni nem látta, de világosan
érezte, hogy valaki ütögeti, és fél lábbal rugdossa egyre hevesebben.

– Mi a manó? – nézett a lépcsőre, de semmit sem látott.

– Nem manó, Tanika! – felelte sértődötten a rúgkapáló.

– Azért rugdosni nem kell!

– Hogy a fityfirittybe ne kellene, ha egyszer majdnem rám ültél!

– Bocsánat, de hát még most sem látlak.

– Persze, mert bekentem magam bújócskafűvel. Itt terem a kertben, megkened a jobb tenyered,
a bal tenyered, a bal bokád, a jobb bokád, az első homlokod meg a hátsó homlokod. A sorrend fontos,
mert utána visszafelé kell csinálni. A húzásirányt is! – tette hozzá fontoskodva a hang. 

– Kétségtelenül Tanika vagy – vigyorodott el. – De hol?

– Hát itt az Őlépcsőn. Beszorult a lábam.

– Az Őlépcsőn?

– Ott hát. Segitesz?

– Persze, mivel te látsz engem, fogd meg a kezem, aztán kihúzlak…

– Az nem lesz jó, de nézd, itt a lábam, ami beszorult.

– Látnám, látnám, a nyavalya essen a bújócskafüvedbe! – Miközben óvatosan megtapogatta a beszorult
bokát, hogy ki tudja segiteni a résből.

– Minden fűre van nyavalya, izé, minden nyavalyára jó a fű…

– Úgy érted, minden nyavalyára van orvosság, te minden hájjal megkent?

– Úgy, úgy! Sárkány ellen sárkányfű, megtalálás ellen bújócskafű. Na szia! És kösz!

–  Hé, várj már, te hálátlan!

– Ipiapacs Pöszke! Ipiapacs Kisizik! Ipiapacs Zsondolkodó!

Pöszke, mert persze ő volt, felugrott, a fűzszálak haptákban álltak, és csak zsengtek-bongtak.

– Mintha Tanikát szagoltam volna! – Vakkantotta Bübüke.

– Mert Tanika volt. Bekente magát bújócskafűvel, és beszorult az Őlépcsőbe.

– Na de mi az az Őlépcső? – kérdezte egyszerre Kisizik és Zsondolkodó.

Pöszke vállat vont, és sandán szemügyre vette a füveket, az Őlépcső úgyis kiderül, de melyik lehet az a
bújócskafű? 

– A fene essen ebbe a Tanikába! – dörmögte. – Nem elég, hogy hiányzik, de még a tréfáit is itt hagyta.


2026. október 1., csütörtök

A Főlépcső meséi - bevezető

Eszter fotója 2021 

 

A csoda ritkán történik a világ közepén. Sokkal gyakrabban a lépcsőfordulóban, a pinceajtóban, a padlásfeljárón vagy egy öreg fa odvában, ahol az ember még nem egészen itt van, de még nem is ott. Ott, ahol a történetek igazán szeretnek megszületni. 

A lépcső az emlékházban nem díszlet. Hanem dramaturgia. Aki felmegy, máshová érkezik. Aki lejön, már nem ugyanaz. 

A lépcső és létra, mint motívum legegyszerűbb szinonimája és megközelítése az átjáró szó. A népnyelv számos formáját ismeri, de a létra maga civilizációs tárgy. Ezzel szemben a kötél, az inda vagy egy vastag ág a természetből azonnal rendelkezésre áll. 

A "létra" motívumot a kulturális előfeltevéseink alapján automatikusan felfelé keresnénk, mert a bibliai hagyományban a létra szinte elválaszthatatlan az égi világba vezető úttól. Jákob létrája annyira domináns toposz, hogy könnyű azt feltételezni, hogy más hagyományokban is hasonló szerepet tölt be. A Bibliában a létra nem emberi eszköz. Jákob nem építi. Nem viszi. Nem mászik fel rá. Egyszerűen megjelenik. A létra ott nem technológia, hanem teofánia. A kapcsolat maga. 

Mert a létra egy ponton megszűnik tárgy lenni, és a köztes állapot, az átmenet, a fokozatosság, a beavatás, a hierarchia, a kapcsolat jelölőjévé válik. 

Bázis - Eszter fotója 2021

 

Kikkel találkozunk a beavatási folyamat során, a lenti és a fenti világban? A Manógyár világa ugyanis (ahogy az egész Lázár-univerzum is) nem klasszikus tündérmesei tér. Ott a csoda a hétköznapi tér repedéseiben jelenik meg. Vagyis nem a túlvilágon. Hanem a küszöbön. 

Victor Turner liminalitás-fogalma szerint az átjárók mindig olyan helyek, ahol a szabályok fellazulnak, az identitás bizonytalan, új lények jelennek meg. 

Hol élnek Lázár Ervin figurái? Nem a kastélyban. Nem az erdő mélyén. Hanem padláson, kert végében, fészerben, kerítés mellett, udvaron, öreg fában, lépcső alatt. Ez nem véletlen. Ők liminális lények. 



 

Templomlépcső - Eszter fotója 

Az idő ugyanúgy átjáró, mint a tér. Ebben az átjáróban leledzenek a Cimborák, attól a pillanattól kezdve, ahogy bármely tetszőleges járművel befordulnak a kisszékelyi bekötőútra. Az idő lelassul, a hőség enyhül, a tüdő ösztönösen hatalmas lélegzetet vesz. A varázslat immáron ötödik éve szakadatlanul működik. 

Ha hiszed, ha nem, olvass utána! 
Itt a blogon. 
A szerkesztőcsapat nevében, 
Németh Eszter

2026. szeptember 26., szombat

Szemhunyás

 

Hajdú D. András fotója


Kukucs! Nyisd ki a szemed: ugye, látsz? Látod az őserdőt? Benne az ugráló cerkófokat, a rikoltó turákót? Látod a vörös utat, a zöld teherautót, a falu kunyhóit őrző, sárga kutyákat? A varázslót, a vízitündért, a zöldlevelű anyakirálynőt?

Most csukd be a szemed: nem látsz. De talán emlékszel mindarra, amit meséltünk.
Emlékszel a dokira? Aki vörös keresztes, fehér táskával érkezett a faluba, és a kidőlt baobabfa törzsénél rendelt? Meg a kislányra, aki belenézett a játéktávcsövébe, és hipp-hopp, Afrikában találta magát? A lányra, aki elvitte magával a napot?

Nyisd ki a szemed: látsz! Képeken történeteket, embereket, arcokat. Szemet, szájat és szívet.

Becsukjuk a szemünket, és megpihenünk a hosszú utazás után.
Köszönjük, hogy itt voltál velünk! A történetek itt maradnak, böngészd át újra- és újra Hajdú D. András fotóalbumát, vagy a képek nyomán született alkotásokat!

Ha pedig felébredsz, és újra kinyitod a szemed, új témával, új kalandokkal várunk!

Szeretettel búcsúzik:

a Kukucs! szervező csapat


Bódi Kati grafikája

2026. szeptember 23., szerda

Szem, száj, szív ingere (Nagy Izabella, Miklya Zsolt és Zelei Marcell alkotásai)


Zelei Marcell grafikája

 

Miklya Zsolt – Nagy Izabella: Szem, száj, szív ingere


1.

Én nem hiszem, hogy ennyi szem

hiába lát világot.

És nem muszáj, hogy ennyi száj

kiköpje, amit rágott.

Hisz annyi szív remélni hív,

amíg dobbanni képes.

Mert ennyi szem és ennyi száj

és szív szeretni éhes.


2.

Én úgy hiszem, és úgy tudom,

a szívünk lát s figyel,

ha csukva száj és nyitva szem,

megértőbb bárkivel.

De nyitva száj és csukva szem

megzavar, s így makog:

ne láss, ne hallj, ne is dobogj, 

legyints, semmi vagyok.


3.

A szív, a száj, a szem, e három, úgy hiszem, a legbolygóbb gyümölcs. Három narancs az égen – dúdolt a doktor, s fehér kezei között három narancsbolygó keringett, föl és alá, megállíthatatlanul. Hirtelen elkapta az egyiket, és felém dobta.

Ez a tiéd, hogy amit látsz, annak burka alá bújj, és ízleld – mondta. Aztán elkapott egy másik bolygót. 

Ezt ide teszem, hogy aki nem lát, illatáról az is értesüljön – és a gyógyszeres szekrény tetejére állította a gyümölcsöt.

Ezt meg viszem a betegnek, aki már lábra sem tud állni, hogy elbotorkáljon egy kis illatért a rendelőmbe – kattintotta szét orvosi táskáját, és beleejtette a gyümölcsöt.

A szív, a száj, a szem, e három, úgy hiszem, a legbolygóbb gyümölcs – halt el a dallam az út pora fölött már késő délután. A pálmaágak felett, láthatatlanul, három narancsbolygó keringett.


4.

A pálmák alatt ott hevert az a sokféle gyümölcs,

volt benne jó és volt benne rossz is,

azt hiszem ez így helyes.

Ott guggoltam, rendezgettem kupacba szín szerint,

de arra jött a Jó Doktor, és segített nekem:

látod, ezt meg ne edd, nem lenne jó neked,

de ez itt finom, érett, ezt mind eheted.

Csak néztem rá, csodálkozón, honnan e tudás,

szemében szeretet és nem elutasítás, 

és mielőtt szólhattam volna bármit,

elillant, mint aki nem is járt itt.


5.

Hol itt vagyok, hol ott, tudod,

a szívünk szembeteg,

van benne jó, van benne rossz,

maga nem látja meg,

másik szem kell, tükrözni, hogy

mi lenne jó neki,

hogy jó legyen másoknak is.

Ki sem kell mondani.



Hajdú D. András fotója