1. fejezet: Majomparádé

 

Hajdú D. András fotója

Kukucs! Ki leselkedik a lombok között? Talán egy nagy bagoly? Neeeem, hiszen nappal van, ilyenkor a baglyok alszanak. Vagy talán egy krokodil? Akkora, mint egy sárkány? Szerencsére nem, hiszen a krokodilok inkább a vizet kedvelik, és nem az erdő fáit. Hát akkor ki lehet? Csak nem egy csalafinta kis majom?

A következő napokban csupa vidám verset, mesét és rajzot hozunk nektek állatokról és gyerekekről. Olvashattok például egy fürt ellopott banánról, motorozó malacokról, varázslatos varánuszról, bátor és furfangos kismajomról. Az első mesét holnap (június 10-én) tesszük közzé. Tartsatok velünk, irány az őserdő!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 3–6 év

Hajdú D. András fotója

Résztetek Hardi Richard naplójából:

„Kabindába eljutni nem túl könnyű. Először Kinshasáig mehet az ember repülővel…
Mire megvirradt, alattunk a felhők időnként betekintést engedtek: sűrű zöld takarót lehetett látni a magasból, sehol egy út, sehol egy város, ez bizony őserdő a javából! Egyszer csak egy többfelé elágazó hatalmas folyó felett repültünk el, ez a Kongó folyó volt – gondoltam magamban. Bizony az ember csak elképedve bámult, ahogy ereszkedtünk lefelé, vályogviskók szalmatetővel, az utak burkolatlan földutak, és jármű alig közlekedik rajtuk.

Délutánonként fotózok, a sok madár, akik velünk vannak a szálláshelyen, jó téma. Este sikerül gyöngybaglyot kapni lencsevégre. Majd jön egy hatalmas vihar, jó nagy szél, ami szerencsére nem tesz bennünk kárt, rengeteg villám és nagy hangzavar. Ahogy elvonul a vihar, csodálatos tűzijáték marad még vagy egy óráig, elképesztő jelenségek az égen, alig győzöm bámulni és próbálom megörökíteni, amennyire tudom. Ez az előadás ingyenes volt… Megérte végignézni.”

Hajdú D. András fotója

Kukucs! Itt vagyunk!

 

Varsányi Orsi grafikája

Nyisd ki a szemed: ugye, látsz? Most csukd be: nem látsz. El tudod képzelni, milyen lehet csukott szemmel élni? Csak homályos foltokat látni, egyre kevésbé érzékelni a fényt, amíg örökös éjszaka vesz körbe, és csak a hangokat hallod?

Afrikában rengeteg embert, és nagyon sok gyereket sújt a szürkehályog nevű szembetegség, amely fokozatosan a látás teljes elvesztéséhez vezet. Ezt a betegséget egy gyors műtéttel lehet gyógyítani, ám Kongóban sokáig nem volt orvos, aki ezt el tudta volna végezni. Hardi Richard magyar szemészorvos, aki 1995-ben utazott először Kongóba, és azóta annak szenteli az életét, hogy meggyógyítsa a szürkehályogtól vagy más szembetegségtől szenvedő embereket. Munkájáról blogot vezet, ahol részletesen elolvashatod az élményeit.

Richard doktor munkáját 2015 óta dokumentálja Hajdú D. András fotográfus. Képein nemcsak az orvos munkájába nyerhetünk bepillantást, hanem az emberek életébe is. Megelevenedik az esőerdő, bepillanthatunk az otthonok belsejébe, együtt hordhatjuk a fejünkön egyensúlyozva, nagy kosarakban a mosnivalót az asszonyokkal, vagy focizhatunk a gyerekekkel. Az Író Cimborák András képein keresztül kukucskálnak be a misszió világába.

A következő hónapokban megismerheted a fotókat, amelyek az Író Cimborákat és illusztrátor társainkat alkotásra késztették. A fotók alapján versek, mesék és képek születtek, majd láncjátékként ezekhez új illusztrációk, szövegek készültek. A szövegekbe egy afrikai nyelv, a lingala szavait is becsempésztük, minden bejegyzés végén találsz egy szószedetet, hogy biztosan megértsd őket. Az alkotásokat nyolc témába soroltuk: először az ovisoknak és kisiskolásoknak szóló szövegeket és képeket tesszük közzé, majd iskolásoknak és nagykamaszoknak való alkotásokat. Kövesd a blogot, Facebook- és Instagram-oldalunkat, hogy ne maradj le a legnagyobb kalandról! 

Megismerheted velünk az afrikai állatokat, találkozhatsz vízitündérrel, varázslókkal és boszorkányokkal, bátor gyerekekkel és furfangos majmokkal! Megtudhatod, milyen teljes sötétségben élni, vagy azt, hogy milyen érzés lehet, amikor egy idegen orvos visszaadja a szemed világát. Elringat a lingala nyelv ritmusa, és akár esőtáncot is járhatsz az afrikai gyerekekkel.

Nyitva a szemed, és nem látsz? Cseppet se aggódj, jön Richard doktor! Láss csodát, és pillants bele egy különleges afrikai misszióba, ahol a gyógyításból gyerekirodalom és közös alkotás születik!

Szeretettel:

Az Író Cimborák és illusztrátor barátaink

Dr. Hardi Richard és Hajdú D. András
Fotó: Chiruza Toussaint

Dr. Hardi Richard missziójáról:

1995-ben kezdett el szemészorvosként dolgozni a kabindai kórházban (a Kongói Demokratikus Köztársaság középső részében fekvő Lomami tartomány fővárosában). Mivel áram csak napi két órát volt a városban, a műtéteket is csak ez idő alatt lehetett elvégezni – kezdetben sokszor maga által barkácsolt eszközökkel. A térségben dúló háborúk idején Richard testvér a közösség lelkipásztora is volt, de még a nehézségek ellenére sem hagyta el a várost. „Háborúban nagyobb szükség van a kórházra, mint békeidőben” – indokolta meg döntését. A gyógyítás mellett szentségimádást és folyamatos rózsafüzér imádkozást szervezett. Szemorvosi teendőit pedig egyetlen napra sem függesztette fel azóta sem.

Hajdú D. András fotográfiái

Hardi Richard munkáját Hajdú D. András 2015-ben dokumentálta először. Az első képét a National Geographic címlapján publikálta. Először egy ösztöndíj keretein belül ment Kongóba, ahol akkor 6 hetet töltött. Azóta több alkalommal is visszament, hogy Hardi Richard munkáját dokumentálja, és egy dokumentumfilmet is készített róla. 

A projekt tartalomjegyzéke és alkotóinak névsora folyamatosan frissül, ide kattintva éred el.

A felhasznált fotók egyre bővülő galériáját pedig itt találod.

Bank Eszter Katalin: Variációk egy témára

 Akrosztichon

J  ó  nekem
A tükör előtt.
N aplómban megsárgult lapok.
I  skolás vagyok már – voltam, s maradok.
K ire ütöttem, na kire?
O ldala kettő a lemeznek, s
V an egy jó hírem, hogy
S zalmaláng a szerelem, de szép – a
Z uhé pedig néha nagy.
K ire ütöttem, na kire?
Y -nal nem kezdődik semmi, de sebaj –

É gig értek a fűszálak, és
V elem mindig történt valami.
A kár hiszed, akár nem…

Részlet a Mire jó a nagypapa? című meséből

Mire jó a nagymama?

A nagymamák általában azt mondogatják az unokájuknak, hogy aranyos kis bogaram, meg drága szívem, és az én mamám is pont ezt szokta mondogatni. Ha megölelem és hozzábújok, akkor nagyon örül, és azt mondja, hogy ez a legjobb dolog a napjában.
Az én mamám minden hétvégén főz valami finomat, de én nem mindent eszek meg, mert hiába főz a világon a legjobban az én mamám, az oviban még nála is jobban főznek. Sütni is szokott, és akkor szándékosan nem rak a süti felébe lekvárt, mert tudja, hogy én úgyis kipiszkálom onnan, de amikor meg nem rak bele, akkor persze lekvárosat kérek. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Az én mamám nem egészen olyan, mint a mamák általában, mert szeret focizni és biciklivel jár, és ha szeretném, akkor felülhetek a biciklijének a csomagtartójára, de még az ülésére is.
A mamámmal nagyon jól lehet játszani a parkban, amikor úgy csinálunk, mintha nyulak lennénk és megennénk a fűszálakat, de néha tényleg a szánkba veszünk egy szál muhart, és annak a végét rágcsáljuk.
Az én mamám egyáltalán nem szereti az édességet, nem úgy, mint a papám, és ha egy keveset mégis eszik, akkor rögtön arról panaszkodik, hogy milyen borzasztóan édes, és hogy miért kell ennyire cukrosra csinálni valamit. És rögtön vizet kér.
Az én mamám bármikor szívesen eljön hozzám, kivéve akkor, amikor felmegy a vérnyomása, mert akkor meg kell várnia, amíg lemegy.
Ha a mamámmal kint vagyunk a játszótéren, akkor előfordul, hogy frászt kap attól, ha felállok a hintán, vagy ha őrült gyorsan szaladok, mert ilyenkor oda sem mer nézni, és azt mondja, hogy ez már nem neki való.
Ha kirándulni megyünk, az én mamám mindig csomagol nekem is szendvicset, csak úgy csinál, mintha magának hozta volna, mert azt gondolja, hogy csak akkor eszem meg. De én megeszem amúgy is, mert szeretem. A szendvicset is, meg a mamámat is.
És ha együtt elmegyünk a városba, akkor egészen biztos, hogy kérhetek valami apróságot tőle, csak ilyenkor annyira sokat gondolkozom, hogy mit is válasszak, hogy ha a mamám haja nem lenne már ősz, akkor egészen biztosan beleőszülne a várakozásba. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Szóval, ha jól meggondolom, egy nagymama sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy szeretgesse meg becézgesse az unokáját, vagyis engem.

Illusztráció: Klesitz Piroska

Halász Bálint: Kalimpálás

Kalimpálás. Lábbal. Ezt mondja anya. Vagyis nem anya, hanem az a Majakovszkij, vagy Janikovszky. Anya kedvenc gyerekírója. Anya az orrom alá tolja, muszáj elolvasnom. Kuncog. Én nem. Dermedten nézzem. Mi ez a furcsa fény a szemében a mosoly a szája a szélén? 

Ilyenkor már általában rám szokott szólni, ne egyek instant levest, az nem étel, és ha már azt eszem, ne nézzem a telefont közben. De most nem mondott semmit, mármint azután, hogy mondott. Előadta a szokásosát. Bezzeg az ő idejében nem léteztek kütyük, se mobil, se tablet, se laptop, a tévében is csak két csatorna volt, a reklámot külön jelezte a műsorújság, és az esti film előtt verset mondtak. Ilyenkor borzasztóan sajnálom, és ő is borzasztóan sajnál engem. Mindketten sajnáljuk egymást, a másik csúfos gyerekkoráért. 

Csak az a különbség, hogy az enyém még tart és ő az anyám. A családunk mottója pedig, hogy:

 Anyáknak ellentmondani lehet, de nem érdemes!

Így van.  Mindig én húzom a rövidebbet, ő meg ki a mobilomat a kezemből, repül a fiókba, a képernyő időm a felére. Ezért kidolgoztam egy stratégiát. Amikor leülök az étkező asztalhoz enni, elrejtem a szalvétatartó mögé a telómat. Így amikor anya jön-megy, a konyha és nappali között, és felém pillant, úgy teszek, mintha papírtörlőért nyúlnék. Esetleg eljátszom, hogy Cirmit, a macskánkat keresem. Legtöbbször beválik, néha nem. És akkor jön a műsor, de nincs benne vers, csak bezzeg, sajnálkozás, kiabálás, telefon elkobzás, satöbbi. 

De most nem. Megállt felettem, rám meredt, finoman próbáltam betolni a telefonomat a terítő alá. Biztosra vettem, hogy észrevette. De nem, a lábamat nézte. Kalimpálok, mondta. Igen, bólintok, mozog a lábam, baj? Nem, sőt! Nevetett. Pont olyan vagyok mint ő, amikor annyi idős volt, mint én, állapította meg és ezzel elrohant, fel az emeletre. Kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha a húgom lenne. Pedig az nincs, csak öcsém. Sajnos. Közben hallottam, ahogy anyám, akit megszállt a nem létező kishúgom szelleme, nagy sebbel-lobbal kinyitja a padlásfeljárót. Cirmi ijedten felnyávog. A nehéz létra lecsapódik, anya trappol fel, ideg gyenge macskánk meg a hangok alapján neki a könyves szekrénynek. Piff, paff, puff, vaskos kötetek koppannak a linóleumon. Fémes csattanás, azt hiszem Cirmi irányt váltott, és feldöntötte a szárítót. Gyanúm gyorsan beigazolódik, már a nyakamban van öcsém fekete tornagatyája, aztán érkezik hozzá fehér felső is, végül kisvártatva Cirmi. Hopp! Beugrik az ölembe, nagyot szusszan, összegömbölyödik és már dorombolva alszik is. 

A macskák furcsák, ennél már csak az anyák furcsábbak! Az enyém ott áll felettem. Azzal az ezeréves, koszos könyvvel a kezében. Magához öleli, tekintete homályos. Aztán a kezembe nyomja, muszáj elolvasnom. Eszem, próbálkozom és a félig megevett instant levesem felé, biccentek. Meg mobilozol, teszi hozzá anya, szeme összeszűkül. Dehogy, hebegem, és ujjammal finoman a telefonomat beljebb nyomom a terítő takarásába. Cirmi megébred, neheztelőn néz rám. Mielőtt még anya is, kikapom a kezéből a könyvet. Magam elé veszem.

Borítóján három színes gyerek, meg egy furcsa férfi. Utóbbi barna öltönyt hord, fején csákót visel, egyik kezében kemény kalapot másikban esernyőt szorongat. 

Ki ez, Poirot az óvodában? 
Anyám nevet, és valahogy azonnal átragad a jókedve rám. Jó együtt röhögni. A végén a könnyem is folyik. Kemény borítóra hullik. Letörlöm. Anya kinyitja a könyvet és olvassa: 

„A felnőttek folyton csak azt mondják: - Legyél jó! 
Meg azt, hogy: - Ne legyél rossz  
Meg azt, hogy: - Fogadj szót ! 
Meg azt, hogy: - Viselkedj rendesen!”

Nem is rossz egy orosztól, állapítom meg. Anyám kacag, miért lenne orosz. 
Hát mert Majakovszkij, nevetek. Janikovszky, javít ki. 
Ikszi, ikszi egyre megy, legyintek. És mi van a kalimpálással,kérdezem.

Neki az volt a mobil, muszáj volt kalimpálnia evés közben. Lapoz a könyvben. Rám néz, én ő rá, aztán a könyvre, olvasom:

„A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.”

Hátrafelé menetben kóbor macskát simogatni, csettintek elismerően, na, az menő.
Akkor tetszik, lelkesedik anya. 
Aha, bólintok.
Most már anyának is könnybe lábad a szeme. Tudom végre feltehetem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta hazajöttem: 
Anya ... tudnál egy kis időt adni Youtube-ra? 

Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter