A lány, aki magával vitte a napot (Csankovszki Csilla és Somfai Anna alkotásai)

 

Csankovszki Csilla illusztrációja

Somfai Anna: A lány, aki magával vitte a napot

A telepen a naplemente volt a legszebb. Mielőtt a távoli hegyek mögött lebukott a nap, a vörös porral borított, csupasz földet mintha valaki életre keltette volna.
      Ebben a varázslatos, izzó fényben még a telep is szépnek látszik – gondolta Aisha. – Az elszórt házak, az úton poroszkáló szamarak, a kordéikkal hazafelé tartó dinnyeárusok.
      Ez a naplemente előtti óra csak az övé volt. Ilyenkor leült az egyik székre, maga alá húzta a lábát, elmerült a  vörös fényben, és töprengett. Az öccsei rohantak focizni, rúgták a labdát a fiúkkal a háló nélküli kapuba, a két bátyja moziba ment a városba. A srácok néha hívták, jöjjön, nézze a meccset, máskor kinevették, hogy csak kuporog egymagában, és bámul a semmibe, de Aishát nem érdekelte. Annyi gondolkoznivalója volt, hogy sosem ért a végére. Szerette volna tudni, mi lehet a távoli hegyek mögött, mitől vörös a nap, amikor lenyugszik, mitől gyűrődik ráncokba az apja homloka, miért hord az anyja fejkendőt, és a városban élő nagynénje  miért nem. Hová lettek azok a régi reggelek, amikor kicsi volt, meleg kecsketejet ivott, és Nourral, a barátnőjével és a testvéreivel egész nap csak játszottak, és nem kellett az anyjával hetente kétszer, iskola helyett a piacon árulnia.
      – Huhú, merre jársz? – ölelte át Nour hirtelen.
      Ez volt a szokása, mögé lopakodott, mint valami leopárd, és hirtelen rávetette magát.
      – Mi az ott a kezedben?  – kérdezte, és leült mellé a másik székre.
      – Semmi, csak egy darab kő – simogatta végig Aisha az ujjával a kavicsot.

Mwinda, a fény leánya (Csankovszki Csilla és Miklya Luzsányi Mónika alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya

Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.

Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.