Egyszer volt, hol nem volt, szürke hátú kis pók volt.
Bánatszürke nagykabátban, homályszürke nadrágjában dolgozott a fáskamra
szögletében. A vetélő koppan, a fonál meg surran egy hatalmas szövőszéken.
Rámköszön – én a porszemek táncát figyelem a küszöbön – egy reggelen.
Ő Petók:
Jó napot.
Világgá megyek, búcsúzom.
Én voltam a legnagyobb mester
a szövésben,
a fonásban, hímzésben, kötésben.
Próbáltam szárnyakat kötni egyszer:
Hagytam volna a sok szita-mintát,
spárgát, cérnát, a masinériát – hadd vesszen!
Mert én, Petók,
ki nem láttam eddig csak szitát és posztót,
a selymek szépébe szerelmes lettem!
Pedig mi sem történt volna,
ha szomszédom megmarad barna,
szőrös hernyó, öt pár láb –
aki egyetlen rozsdás tűvel varrja, varrja
nagy barna zokniját.
– Mit csinálsz, szomszéd? Ejsze zoknit foltozol?
– Nem.
– Hát?
– Zsákot varrok. Né! Már kész is van.
– Mit csinálsz vele?
– Belebújok. Né. Már bele is bújtam!
– Most mit csinálsz? Bevarrod belülről? Hihi-haha-hehe-hihi!
– Igen! Már be is varrtam.
– És most...
– Kérlek, ne zavarj, most alszom egyet.
– És most...
– Sssst... álmodom... selyemcérnát... rímelem a mintát.
– Hímezed.
– Kék selyemcérna. Vörös. Sárga selyemcérna. Selyemszárnyak suttogása...
illatiram, sziromsurranás... lassan lepkedni, pillanni.
– Milyen zavaros álmok! Kék selyemcérna nincs is. Vörös sincs. Sárga,
nevetséges! Van hamuszürke, porszürke, deszkaszürke, alkonyszürke,
egérszürke. És pókhálószürke, de ezt csak én tudom.
Hát vártam, álltam, bámulásztam – képzelheted,
így töltöttem izgalomban...úgy két hetet.
A horkolásból szöszmösz lett, szusszanás,
és ha jól látok, ha nem egyéb, ha nem más –
TÜNDÉRLEPKE!
Csoda! Sziromsurranás, illatiram, lenge!
– Nos, jó reggelt! Én vagyok Lenke, a lepke.
– Jó reggelt, habár... találkoztunk mi már... Én vagyok a takács, Petók.
Nem emlékszel... Nem emlékszik rám a kisasszony?
– Ó, valóban? Találkoztunk? Kissé sokat aludtam, még bágyadt vagyok...
valami nagyon szépet álmodtam...
– Sárga selyemcérnát?
– És kéket meg vöröset. Hatalmas selymeket hímeztem álmomban.
– Valóban szép köntöse van a kisasszonynak!
– Hiszen ezek a szárnyaim...
– És honnan vannak ezek a cérnák? Én is kipróbálnám... a hímzést.
Ezek az álmaink – mondta ő –,
a legelső, amik vagyunk:
hasunkban a gombolyagunk,
onnan tekerjük a cérnát, naponta
szövünk selymet, posztót, vásznat ontva
garmadával.
– Egyszóval, bújjak egy zsákba és aludjak.
– Én ezt tettem...
– Rágcsáljak esetleg ribizlilevelet, málnalevelet, szederlevelet?
– Nem tudom, hogy segít-e.
– Akkor szövök egy hatalmas zsákot.
Hát szőttem egy szürke posztót,
erőset, feszeset, nem foszlót,
belecsavarodtam tetőtől-talpig.
Abban ültem szombattól szombatig,
márciustól áprilisig, májusig, júniusig,
júliustól augusztusig.
Szeptemberben szepegésre-szipogásra ébredek,
Ősz apó gubbaszt mellettem,
sír,
nagy sár lett a könnyeitől,
leszipogta a szilvát levelestől
a fáról.
Mert a zsákja elvesztődött,
és nincs, amiben elszállíthatná a vándormadarakat.
– Mi lesz most a vándormadarakkal?
– Neked adom a háló-zsákom.
– De hát nincs szükséged rá?
– Nincs... nem esett jó alvás benne. Minden porcikám sajog. És fogadni
merek, hogy a szárnyam sem ütközik.
– Hahaha! Miért is ütközne?
– Ne nevess ki, Ősz apó, de nagyon szerettem volna. Nem is magamért...
Azt a selyemruhás kisasszonyt, azt a tündért szerettem volna megkeresni.
– Lenkét, a lepkét?
– Ő is így csinálta. Neki sikerült. Olyan gyönyörű volt! A ruhám is ugyanaz
a bánatszürke nagykabát és homályszürke nadrág maradt... Még ha szárnyam
nőtt volna, akkor is egy fakó kis moly lennék. Lenke rám se nézne.
– Kis Petók, akkor nem bánod?
A madaraknak adod a zsákod?
Ez a hajszálam a tied: nézd, ezüst.
Szőhetsz belőle szőnyeget,
s mint a füst,
ellebeghetsz.
Így mondta.
És ezt adta:
Ezüsthajszál!
Hajszol a vágy: indulok, megyek:
az utolsó szálakat bogozom.
Nem akasztanak el hangyabolyok, hegyek,
repülőszőnyegen utazom.
„Ökörnyál” –
súgnak össze mögöttem
a sárguló gazok.
A kis pók megvárta az első kedvező szellőt, s egy vörös szőlőlevél mögött
ő is elrugaszkodott. Integettem.
Ősz apó novemberben búcsúzott. Már csak maradékot cipelt: egy-két fénykévét.
Mondta, hogy látta a lepkét dideregni egy deres kökénybokor tövén, és hogy
a kis Petók épp akkor ért oda, s kabátja galambszürke szárnyaival betakarta.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
