Ormánykormány (Dávid Ádám, Erdősi Zsófia, Kiss Dorina és Szüdi János alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Erdősi Zsófia grafikája

 

Kiss Dorina: Pompe, a pompás út

Felnőttnek lenni Kongóban is pont olyan fárasztó, mint bárhol máshol a világon, csak itt kicsit több a mbila és kevesebb az aszfalt. Ha te vagy Mama Mutoni (igazából én vagyok, de képzeljük el), akkor a napod nagyjából abból áll, hogy dolgokat cipelsz A-ból B-be, miközben C-ben a barátaid már rég ott várnak rád. Amikor az országok az utakért álltak sorba, nálunk épp ebédidő volt, úgyhogy nekünk két megoldás maradt: tapicskolás a potopotoban, vagy a találékonyság.
        A találékonyság második neve: Pompe.

7. fejezet: Felnövök

 

Hajdú D. András fotója

Valamikor az ember életében van egy rövid időszak, amikor nyitva még a gyerekkor ablaka, de már nyitva a felnőttkor ablaka is. Hol ezen nézünk be, hol azon. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, a világ ott hever a lábunk előtt, a markunk kész, hogy belemerítsük. A testünk változik, a lelkünk fénylik. Csak az a tükör… Az a fránya tükör mutat furcsa, torz képet: sem a gyerek, sem a felnőtt vonásait nem jól tükrözi.

Utolsó fejezetünk írásai a felnőttkor küszöbén álló fiatalokhoz szólnak, hol viccesen, hol keserűen. Mesélnek arról, milyen egy afrikai kunyhó ablakán kikukucskálva várni, hogy a szomszéd fiú ne egy kislány arcát lássa, ha a barátja húgára néz. Megmutatják a színes, néha félelmetes, de leginkább kusza világot, vagy a játékot a nehéz házimunkában. A csendben pedig, Afrika és az emberek szívében, látó szemmel keresik az Istent.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 14+ év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„A fiatal befogadottaink (16-18 évesek) nagyon jópofák, és sokat bohóckodnak. Mindig erősködnek, és karate elemeket utánoznak. Persze világért se árultam el nekik, hogy egyszer volt ehhez a sporthoz egy kis közöm, de pár kis gyakorlatot mutattam nekik. Kezdtük az ágyúval (egy lábon guggolás) nos, volt nagy sopánkodás, senki nem tudta megcsinálni. Kentó egy kézen, ez se ment nekik. Egy pár jóga állás, és végül a legnehezebb: egy gyufaszálat feltenni a gyufásdobozra a második és negyedik ujja közé fogva, úgy hogy a harmadik az asztalon maradjon.

Nagyon mulatságos népség ezek a fiatalok, pont mint a Hóbortos népségben vagy az 

Istenek a fejükre estek című filmben. 

Este táncoltunk, van közöttük egy fiú, aki balesetben elveszítette az egyik lábát. Én főleg vele táncoltam, én is fél lábon. Mikor elfáradtam cseréltem, ilyenkor jókat nevettünk. Hát igen, ezek az emberek ilyenek. Ez a fiú még egyszer nem szólt egy rossz szót sem a sorsa ellen. Mindent cipel, asztalt, széket egy lábon ugrálva. Mondtam neki, hogy faragok neki egy mű alsó végtagot, de állítólag megrendelték már… Majd meglátjuk.”

Sötétben firkált üzenet az élet (Szabó Imola Julianna, Szabó Zelmira és Varga Zsófi alkotásai)

 

Szabó Zelmira grafikája

Szabó Imola Julianna: Sötétben firkált üzenet az élet

Üveggolyót gurít a szél. Sziromdombon, sivatagok porán, erdők hímzett levelein. Megvakul a Nap, ha a kunyhók fölé ér. Megvakul a szembogár a kitinek fényétől. Megvakul a fák gyökere a föld alatt nyújtózva. Megvakulnak az éjszaka árnyai a lámpafényben. A szavak a hang rajzai. A félelem festékfolt és filcnyom az ujjbegyen. Dadogva suttogom azóta is, merről és meddig visz a szél. Merre nő mögénk a tájból a békés csend. Piszkos kéknek látlak, vad sárgának és lüktető zöldnek. Látom, ahogy a szoknyád felett hátadra emelsz. Ringatsz, át a földeken, mint üveggolyót a zseb. Viszel, hordasz, emelsz. Akkor is látlak, látlak, szüntelen. 

Szerkesztette: Turbuly Lilla

Varga Zsófi illusztrációja

Hajdú D. András fotója

A lány, aki magával vitte a napot (Csankovszki Csilla és Somfai Anna alkotásai)

 

Csankovszki Csilla illusztrációja

Somfai Anna: A lány, aki magával vitte a napot

A telepen a naplemente volt a legszebb. Mielőtt a távoli hegyek mögött lebukott a nap, a vörös porral borított, csupasz földet mintha valaki életre keltette volna.
      Ebben a varázslatos, izzó fényben még a telep is szépnek látszik – gondolta Aisha. – Az elszórt házak, az úton poroszkáló szamarak, a kordéikkal hazafelé tartó dinnyeárusok.
      Ez a naplemente előtti óra csak az övé volt. Ilyenkor leült az egyik székre, maga alá húzta a lábát, elmerült a  vörös fényben, és töprengett. Az öccsei rohantak focizni, rúgták a labdát a fiúkkal a háló nélküli kapuba, a két bátyja moziba ment a városba. A srácok néha hívták, jöjjön, nézze a meccset, máskor kinevették, hogy csak kuporog egymagában, és bámul a semmibe, de Aishát nem érdekelte. Annyi gondolkoznivalója volt, hogy sosem ért a végére. Szerette volna tudni, mi lehet a távoli hegyek mögött, mitől vörös a nap, amikor lenyugszik, mitől gyűrődik ráncokba az apja homloka, miért hord az anyja fejkendőt, és a városban élő nagynénje  miért nem. Hová lettek azok a régi reggelek, amikor kicsi volt, meleg kecsketejet ivott, és Nourral, a barátnőjével és a testvéreivel egész nap csak játszottak, és nem kellett az anyjával hetente kétszer, iskola helyett a piacon árulnia.
      – Huhú, merre jársz? – ölelte át Nour hirtelen.
      Ez volt a szokása, mögé lopakodott, mint valami leopárd, és hirtelen rávetette magát.
      – Mi az ott a kezedben?  – kérdezte, és leült mellé a másik székre.
      – Semmi, csak egy darab kő – simogatta végig Aisha az ujjával a kavicsot.