Lili néni papsajtot, bábakalácsot, békalencsét visz a piacra. Kacaghatnak rajta az ángyók, kománék, nanók! Amikor panaszuk van egy gyermekre, úgyis hozzá fordulnak segítségért. Lili néni mindenféle eljárást tud rosszaság ellen. Nyelvöltögetésre papsajt, hajhúzogatásra bábakalács, bakalódásra békalencse ökörnyállal.
Magam is átalestem egy ilyenfajta gyermekbetegségen: a láthatatlanságot kezdtem tanulmányozni. Nem érdekelt más az iskolából, csak az, hogyan tűnjek el onnan.
Meg is tanultam az Ábécéből az Abrakadabrát, meg is tanultam számolni tizenháromig. De a leghatásosabbnak az bizonyult, hogy iskolába menet letértem jobbra egy sikátorba, és bemásztam egy rozoga kerítésen. Hogyan gyakoroljam azt a néhány órányi láthatatlanságot? Végigkóstoltam a ringlószilvákat, a császárkörtéket, a kecskecsecsű szőlőket.
A szüleim úgy tettek, mintha nem vették volna észre, mennyire láthatatlan vagyok. Nem akar tanulni – mondta Édesanyám ángyóknak, kománéknak, nanóknak. Ők pedig rámolvasták: rossz vagyok, erre gyógyírt pedig csak Lili néni tud.
Volt Lili néninek egy fekete macskája, egy gúnárja és sok-sok libája.
Hányszor megkergettük őket! Rohantunk utánuk, ordítottunk, a tolltartó kattogott a táskánkban, locsogtak a pocsolyák. Aztán lemaradtunk, a libák messze jártak, csak fehér felhő gomolygott a dombtetőn. Reggel olyan volt a falu, mintha ezer meg ezer párnát bontottak volna fel az éjszaka.
Egy nap a szüleim a kezembe nyomtak egy zsákot: hozzam el a párnatollat Lili nénitől.
Én, pont én? Én, aki megkergettem a libáit, Lili banyának csúfoltam, gágogni szoktam a háta mögött?
– Én? – kérdeztem bambán.
A jóestét elmotyogtam, az üzenetet eldadogtam. Lili néni tépte a tollut, a macska hancúrozott benne.
(– Lili banyának a macskája valamikor fehér volt, mire kitanulta a boszorkatudományt, megfeketedett – meséli Zsuzsa ángyom a buszmegállóban.)
– Ej, te rossz cicus! Annyiszor megkergetted a libáimat! – A cica összekuporodott az ölemben.
– Hallod, hogy csúfolódik velem? Azt mondja nekem ba-nyauu! Ba-nyauu! – A cica kissé belémkapaszkodott. De nehéz! Kácc, bolond macska! Né, még meg is karmolt!
– Jól van na, nem haragszom. Gyertek, kaptok egy kis libatejet, macskamézet, aszaltszilvát is.
Soha ilyen finomat nem ettem! Lili néni megboszorkányolt, gondoltam magamban.
(– Lili banya kertjében van egy szilvafa, aki arról eszik, annak teljesül egy kívánsága – jut eszébe Kukora bapónak a pálinkafőzdében, miközben a cibrét őrizzük.)
Ettem az aszaltszilvát, de nem tudtam, mi legyen az az egyetlen kívánság. Szárnyakat szerettem volna én is, de hátha igaz, amit a faluban mondanak?
(– Lili banya libái mind gyerekek voltak, mint te, és azt szerették volna, hogy szárnyaik legyenek. Aki abból a szilvából eszik, jól gondolja meg, hogy mit kíván! – folytatja Kukora bapó.)
Amikor tollseprűért kellett Lili banyához menni, magamtól mentem. Hátha megint megkínál! Tollseprűket bogoztunk, felvittük a padlásra száradni. Majd jött a libatej, a macskaméz, az aszaltszilva.
Besötétedett, Lili néni magára terítette gyapjúkendőjét, hogy hazakísérjen. Mendegéltünk, ő az égboltról mesélt nekem, a hegyen épült városról, amelynek csak a fényei látszanak. Azt mondta, ott is olyan gyerekek élnek, mint én, csak épp szárnyaik vannak. Félálomban éreztem még számban az aszaltszilva ízét, tudtam már, mi az egyetlen kívánságom. Kéményseprő akarok lenni! Kérek Lili nénitől egy tollseprűt, seperni a kerekvilág kormát.
Hát nem elaludtam?! Nem is reggeliztem, szaladtam, ahogy csak bírtam! Késő. Lili néni mind elvitte a tolluseprűt a piacra, és eladta az angyaloknak.
– És én, és én? – kérdeztem kétségbeesetten. A többiek most kapaszkodnak az égigérő létrán, pucolják ki az égigérő kéményt. Söpörnék én is kormot, ha volna tollseprűm, bánatot meg gondot. De csak itt kaparászok egy libatollal. Ennyi maradt a létra tövében, azt próbálgatom.
 |
| Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja |
A szöveget szerkesztette: Miklya Zsolt
