 |
| (c)Iván Zsuzsi |
„Már megint ez a Tanika!“ Az apró kezek lágyan simultak rá a meleg kapura, mintha tartani akarnák
vagy megbűvölni. A kapu mögött azonban csend honolt.
Lassan kattant a zár, és a füvek, a levelek, a virágok minden szirma, de még a bibék is a kapu irányába
hajoltak. Lábujjhegyen óvatoskodott be a kertbe. A fán nevetni kezdett egy fekete rigó: „Tanika huncut!“,
mintha még ő is ezt dalolta volna, s valóban, a kertben nem volt bíró. Igaz, Tanika sem.
Leült a lépcsőre, és várt. Aztán a hátsó lépcsőhöz ballagott, ott téblábolt egy darabig, végül jobb híján
leült a lépcsőre. Ekkor érezte meg, az alsó és a felső kert alatti lépcsőn. Látni nem látta, de világosan
érezte, hogy valaki ütögeti, és fél lábbal rugdossa egyre hevesebben.
– Mi a manó? – nézett a lépcsőre, de semmit sem látott.
– Nem manó, Tanika! – felelte sértődötten a rúgkapáló.
– Azért rugdosni nem kell!
– Hogy a fityfirittybe ne kellene, ha egyszer majdnem rám ültél!
– Bocsánat, de hát még most sem látlak.
– Persze, mert bekentem magam bújócskafűvel. Itt terem a kertben, megkened a jobb tenyered,
a bal tenyered, a bal bokád, a jobb bokád, az első homlokod meg a hátsó homlokod. A sorrend fontos,
mert utána visszafelé kell csinálni. A húzásirányt is! – tette hozzá fontoskodva a hang.
– Kétségtelenül Tanika vagy – vigyorodott el. – De hol?
– Hát itt az Őlépcsőn. Beszorult a lábam.
– Az Őlépcsőn?
– Ott hát. Segitesz?
– Persze, mivel te látsz engem, fogd meg a kezem, aztán kihúzlak…
– Az nem lesz jó, de nézd, itt a lábam, ami beszorult.
– Látnám, látnám, a nyavalya essen a bújócskafüvedbe! – Miközben óvatosan megtapogatta a beszorult
bokát, hogy ki tudja segiteni a résből.
– Minden fűre van nyavalya, izé, minden nyavalyára jó a fű…
– Úgy érted, minden nyavalyára van orvosság, te minden hájjal megkent?
– Úgy, úgy! Sárkány ellen sárkányfű, megtalálás ellen bújócskafű. Na szia! És kösz!
– Hé, várj már, te hálátlan!
– Ipiapacs Pöszke! Ipiapacs Kisizik! Ipiapacs Zsondolkodó!
Pöszke, mert persze ő volt, felugrott, a fűzszálak haptákban álltak, és csak zsengtek-bongtak.
– Mintha Tanikát szagoltam volna! – Vakkantotta Bübüke.
– Mert Tanika volt. Bekente magát bújócskafűvel, és beszorult az Őlépcsőbe.
– Na de mi az az Őlépcső? – kérdezte egyszerre Kisizik és Zsondolkodó.
Pöszke vállat vont, és sandán szemügyre vette a füveket, az Őlépcső úgyis kiderül, de melyik lehet az a
bújócskafű?
– A fene essen ebbe a Tanikába! – dörmögte. – Nem elég, hogy hiányzik, de még a tréfáit is itt hagyta.
