András Adél: Amikor Soha focizni ment

 

Takács Viktória

 Marika néni mindig csoszogott, de ma még hangosabban klaffogott a papucsa, mint máskor. Marika néni még a nyári szünetben is kardigánt viselt. Péterke anyukája mesélte, hogy már akkor is  a házban lakott, amikor ő volt kicsi. Az jó régen lehetett, mert az anyukák nagyon öregek, húsz évnél is idősebbek. Marika néni állandóan csomagot cipelt. Kis csomagot, nagy csomagot, kövér csomagot, sovány csomagot és mindenféle titkos csomagot. Szatyorban. Volt, hogy kék, volt, hogy piros, de egyszer még zöld szatyorban is. A mostani csomagja nagyobb volt, mint eddig bármikor.
Marika néni a harmadikon lakott. Ez azért baj, mert a harmadik  a legfelső emelet, a lift pedig már régen kipurcant. Péterke anyukája szerint, amikor ő kislány volt, még be lehetett húzni a liftajtót, és zsumm, fel az emeletre. Aztán le.
Marika néni a piacról jött. Ezt onnan lehet tudni, hogy ha találkozott a lépcsőházban egy felnőttel rögtön rákezdte: „Szia, drágám, épp a piacról jövök. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” Ilyenkor elvették tőle a szatyrot, és felvitték a harmadikra. Marika néni ment utánuk üres kézzel, és panaszkodott: „Ó, drágám, köszönöm. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De mindig felért. Aztán sütit sütött. Ezt onnan lehet tudni, hogy a finom illat kibújt az ajtó alatt. Talán vaníliás pitét sütött. Talán muffint. Nem tudja senki, mert sosem kínált meg belőle senkit.
Marika néni ma is ott állt a lépcső alján: „Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De egy felnőtt sem járt arra. „Jaj, de egyedül vagyok…” – kezdte újra hangosabban. Sehol senki. Vagy mégis? Péterke épp hazafelé indult. Nem volt senki az udvaron, aki kapura rúgott volna vele.
– Csókolom, Marika néni.
Marika néni felemelte a szatyrot, és rálépett az első lépcsőfokra:
– Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.
Péterke vidáman ugrált előtte. Mire Marika néni hármat lépett, Péterke felszaladt két emeletet, aztán egyet vissza.
– Én is egyedül vagyok. Bence a Balatonra ment, Anna pedig nem akar kijönni, mert meleg van, és az udvaron nincs klíma.
– Egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – sóhajtott Marika néni.
– Jövő héten én is elutazom. Táborba. Nehéz az a csomag? Szólnék anyának, de épp ebédet főz.
– Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – válaszolt Marika néni.
– Hú, jó nehéz lehet az a szatyor. Meg sem tudnám emelni. De az almát fel tudom vinni.
Marika néni kivette a zacskó almát, és Péterke kezébe nyomta.
–  Félek, hogy soha nem érek fel – mondta újra.
–  Tessék ideadni a kulcsot, felszaladok, és kinyitom az ajtót –  ajánlotta Péterke. Most lassabban futott. Nehéz volt az alma.
–  Soha nem érek fel – nyögött nagyot Marika néni.
De azért csak ment tovább. Péterke fütyörészve várta.
–  Felértem…  –  mondta meglepődve Marika néni.
– Hát … – álldogált kardigánját igazgatva az ajtóban –  nem vártam vendéget, de ha már feljöttél,  gyere be.
Letette a titokzatos szatyrot az asztalra. Lisztet, tojást, tejet és vaníliát varázsolt elő belőle, majd megkérte Péterkét, hogy keverje össze a tésztát.
–  Csokis vagy meggyes legyen?
Péterke a csokisra szavazott.  Amíg sült a süti, Péterke elmesélte, hogyan nyerték meg az iskolai bajnokságot. Azt is, hogy három gólt lőtt. Igaz, egyiket lesből, de Marika néni úgysem tudta, mi az a les.
Hamarosan finom vanília illat lengte be a házat.
–  Holnap is tetszik menni a piacra? –  kérdezte Péterke, miután három muffint is megevett, csak hogy ellenőrizze, mindegyik finomra sült-e.
Marika néni megsimogatta a fejét, és adott neki egy csomag langyos muffint.
Péterke elindult, hogy megkeresse a focilabdáját. A lépcsőfordulónál azonban megtorpant, halk nyöszörgést hallott. Óvatosan közelebb lépett. A lépcsőn egy hatalmas Soha ült. Nem krétával vagy tollal írt: ez egy igazi szó volt. Amikor Péterke megpiszkálta a cipője orrával, Soha rámordult:
–  Soha nem mondták neked, hogy nem illik másokra lépni? He?
Péterke elkapta a lábát, és lábujjhegyen lépett tovább. Épp egy Félek mellé. Félek olyan picire húzta össze magát, hogy csak az „f” és a”k” betű látszott ki belőle.
–  Félek, hogy rám taposol. Menj innen, kérlek –  suttogta.
Péterke vigyázva kerülte ki, nehogy valamelyik betűjére rálépjen.
A lépcsőforduló után egy Elfáradtam pihent. Hosszasan nyújtózkodott, az „á” betűje hatalmasat ásított.
– Elfáradtam, nem megyek tovább. Nem ülsz le mellém?
Péterke leült egy percre, megsimogatta Elfáradtam lekonyuló ékezetét, majd továbbment. A következő lépcsőfokon Egyedül álldogált. Saját árnyékát keresgélte, de mivel nem találta, unalmában összekuszálta a betűit.
– Ügyeled egy kicsit a betűimet, Péterke? Nem fogadnak szót.
Egyedül próbálta helyükre rakni a betűit, de akárhogy forgatta őket, csak egyedül maradt.
– Jaj, de jó, hogy leértem! – sóhajtott fel Péterke, azzal belelépett egy tócsába.
– Hüpp. Hüpp-hüpp.
Egy hatalmas Jaj zokogott a sarokban, könnyei végigfolytak a lépcsőn.
– Hát téged mi lelt?
– Jaj nekem, jaj, nekem! Egyedül vagyok és félek.
– Dehát itt vagyok én is, – ölelte át Péterke. – Nem kell félned, megvédelek. Látod, milyen magas vagyok?
Péterke ugyan mindig a tornasor végén állt, de egy Jaj mellett igazi óriásnak tűnt.
– Szereted a csokis muffint?
Buta kérdés volt, mindenki szereti a csokis muffint.
Miközben nézte, ahogy Jaj felfalja a muffint, Péterkének eszébe jutott valami. Megfordult, és visszaindult a lépcsőn. Egyedül ugyanott árválkodott. Még szomorúbb volt, mint korábban, mert rájött, hogy a Lügyede szónak semmi értelme.
– Ez egyedül az enyém? – nézett nagy szemekkel a muffinra.
Péterke bólintott.
Ezután Elfáradtam következett.
– Elfáradtam – nézett rá szemrehányóan.
Péterke segített neki felülni.
– Fáradtam.
Péterke kezébe nyomta a muffint.
– Adtam.
Elfáradtamnak annyira ízlett a süti, hogy repetát is kért. A második süti után megrázta az ékezetét, majd egyszer csak felpattant, és énekelni kezdett:
– Elfáradtam
Fáradtam
Adtam
Tam-tam...
Tam-ta-tam-taram…  
Épphogy táncra nem perdült. Péterke is dudorászva haladt tovább.
Soha még mindig morcosan gubbasztott.
– Kérsz egy muffint? – kérdezte tőle.
– Soha nem eszem édességet – fordult el Soha.
– Csokis.
– Soha nem … a csoki egészséges?
– Hogyne, növényből készült.
 Soha akkorára tátotta az „o” betűjét, hogy egy hammra bekapta a muffint.
– Soha nem ettem ilyen jót! – sóhajtott. – És soha nem volt egy ilyen jó barátom.
– Egy? – vakarta meg a fejét Péterke. – Lehet az több is. Gyere velem!
Soha vidáman gurult mellette. Félek, Elfáradtam, Egyedül és Jaj is csatlakozott hozzájuk.
– Focizzunk? – kérdezte Péterke.
Jaj annyira megörült az ötletnek, hogy dalra fakadt: „Jaj, de jó a habos sütemény.” Péterke folytatta „Mogyoró van az ő tetején.” A „lépesméznél” már minden szó egy mondatként énekelt. Ugráltak és táncoltak, perdültek és fordultak, hogy az öreg lépcső csak úgy jajgatott alattuk.
Amikor az utolsó szó is elcsendesedett, kimentek az udvarra.  A nap már az első gólnál elaludt, de a muffin kitartott a meccs végéig.

Másnap Marika néni lila szatyorral érkezett haza. Még sosem volt nála lila szatyor. Péterke a kapu előtt rugdosta a kavicsokat. Kivette a szatyorból a meggyes zacskót, és elindult felfelé. Marika néni megköszönte, nagyot sóhajtott, majd rákezdte szokásos mondókáját:
– Ajj … lügyede …  madárfalet …
– Madárfalet, az meg micsoda?
– Magam sem tudom.
 – Talán madárfalat, veréb muffin – nevetett Péterke.
Marika néni megcsóválta a fejét. Érezte, hogy valami nincs rendben, nem ezt akarta mondani.
– Ajj… lügyede …  madárfalet … ohas … réke… – próbálta újra. – Hogy a csavarodott nyelvű, táncoslábú, daloló fittyfene egye meg! Hová tűntek a szavaim?
De hiába kereste, nem találta őket. A szavak már nem feküdtek ott, ahol tegnap.
– Góóól!!! – hallatszott az udvar felől.
Péterke kikukucskált a korlát mögül:
– Tetszik jönni? Segítek kimagozni a meggyet.
– Megyek már, csak …
– Ne féljen, Marika néni, nem fog elfáradni, és soha nem lesz egyedül.
 Marika néni megvonta a vállát, felemelte a szatyrot, és elindult felfelé. Ugyanannyi lépcsőfok vezetett a harmadikra, mint tegnap. Mégis úgy tűnt, mintha hamarabb elfogyott volna.

 

Szerkeszetette: Németh Eszter 

Várfalvy Emőke: Naplépcsőház

 

Kalas Zsuzsa

Laknak-e a lépcsőházban

hétfők s velük keddek,

vagy a szerdával közösen

naptárban rekedtek,

csütörtököt mondtak,

ami, te is tudod, vétek,

főleg, ha mindenki tudja,

legjobb nap a péntek,

mert szombaton nem kel korán

e lépcsőházban senki,

vasárnap meg nem kell 

– hurrá! – 

főzeléket enni. 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt: Kákabél, Galoppmadár

Bódi Kati

Kákabél
Matt Harvey nyomán

Egy kákabélű kutya kuporog.
A kaka beszorul.
Kutyafog csikorog.
A kákabélű hiába guggol.
(Hogy mi lesz vele,
mindjárt kiderül.)
Csak guggol,
                       guggol,
                                     guggol
                                                  és guggol.
Talán csak gyakorol.
És végre sikerül.
Egy kákabélű kutya kupacol.


Galoppmadár

Atlétatestű agár szimatol.
A távolban két őzfül megremeg.
Agancs villan, és már nincsen sehol.
A gazda szól: Marad.
                                      Póráz feszes.
Atlétatest sosem volt rajtra vár.
Aztán kienged.
                           Lazít.
                                     Nyújt.
                                                Üget.
Csak álomban lehet galoppmadár.
De nem csinál belőle nagy ügyet.
Átsétál réten,
                         úton,
                                   képeken.
Áthajlik térden,
                            árkon,
                                        verssoron.
S míg tündérszoknya lóg a kék egen,
körötte mennyi fénygalopprokon.
Atlétatestű bőre megremeg.
Tappancsa lép,
                           a gazda szól.
                                                  Marad.

Szerkesztette: Nagy Izabella 

Gertheis Veronika: Őzike és a Nyuszi reggelije

Gyovai Kati

Őzike az árokban heverészett. Szájából fűszál lógott ki, unottan rágcsálta a végét. Még élvezte a rét hajnali hűvösét, de tudta, hogy hamarosan feljebb ér a nap, és ugyanolyan forróság lesz, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
Nyuszit várta. Régi jóbarátok voltak, még kölyökkorukból ismerték egymást. Az őz, amikor tehette, kilátogatott hozzá az erdő szélére. Most azonban hiába várt rá.
– Talán még alszik – gondolta először.
Kicsit várt. Aztán halkan dobbantott néhányat a patájával. Üregi barátjának minden bizonnyal hallania kellett a jelzést. De nem felelt. Őzike barátságosan vakkantott néhányat, ám erre sem érkezett válasz.
– Úgyis korán jöttem – vonta meg a vállát. – Még egy kis időt adok neki.
Az őz tovább kuksolt a fűben. Csak két kikandikáló, legyezgető füle árulta el rejtekhelyét. A mezőn rovarok zsongtak a virágok körül, az erdőből madarak csivitelése és patadobbanások hallatszódtak. Az állatok, növények élvezték a hűs, friss reggelt,  mielőtt a hőség eléri őket. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.
Őzikén úrrá lett a türelmetlenség, és közelebb lopakodott a nyúlüreghez.
– Mi van, ha azért alszik olyan mélyen, mert tegnap véletlenül belakmározott macskagyökérből, és az nyomta el ennyire? Vagy, ha mérges bogyót evett, amitől egész éjjel fájt a gyomra, és hajnalban tudott csak elaludni? – aggódott a barátjáért.
Lehajolt az üreghez, és vékony orrát bedugta a lyukba. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de az még őzszimattal is világos volt, hogy Nyuszi nincs otthon.
– Jaj, mi történhetett? – riadt meg hirtelen.
Mivel gyakorlott volt a veszélyhelyzetek felismerésében, gondolatai máris a lehetséges forgatókönyv körül jártak. Lehet, hogy a nyúl elfelejtkezett róla, és a reggeli találkozóról, és éppen ma ment el meglátogatni a túlsó domb tövében élő nénikéjét. Ez elég szomorú lett volna. De még ennél is rosszabb, ha Nyuszinak az éjjel megfájdult a foga, és reggel orvoshoz kellett sietnie. Ez esetben viszont biztosan hagyott volna üzenetet.
Vagy már az éjszaka sem volt itthon? Este, hazafelé akkora gödörbe esett, hogy azóta se tudott kikecmeregni belőle? Vagy összetalálkozott a borzzal, aki úgy szóval tartotta, hogy végül nála aludt, hogy ne éjnek éjjelén kelljen hazaugrálnia? És mi van, ha nem a borzzal, hanem – jaj, rettenet! – a rókával találkozott össze? Vagy, ha a nap első sugaraival vadász érkezett, és fürge lábú vadászkutya kaparása ébresztette a nyulat legédesebb álmából. Ezekre a gondolatokra az őz már teljes testében reszketett.
A dombtetőről lefelé kanyargó ösvényről lépteket hallott. Emberi lépteket. Éppen háttal ült nekik. Az emberek megálltak. Füle hegyén érezte, hogy őt figyelik. Szíve összeszorult. A közeli erdő fáit vizslatta, hogy hol tud a leggyorsabban eltűnni közöttük. Amikor megtalálta a menekülőutat, teljes erőből nekirugaszkodott, és néhány hatalmas ugrással a sűrűbe vetette magát.
– Vadász, vadász! – rikoltozta közben, részben a többiek tájékoztatására, részben, hogy erőteljes hangjával elijessze az embereket.
Nem sikerült. Nem vadászok, egyszerű túrázók voltak, akik csodálkozva figyelték az őzet. Eszükben sem volt megriasztani, éppen azért álltak meg az úton, hogy ne zavarják meg a reggeli pihenését.
Őzike az ismerős erdei csapásig száguldott, ahol megtorpant, hogy kifújja magát. A szíve még mindig a torkában dobogott. Ahogy ott álldogált, remegő lábán egy puha mancs simogatását érezte.
– Mi történt, Őzi? – kérdezte a nyúl.
Mert, hogy ő volt az. Egy nagy csomó répát szorongatott a másik mancsában.
– Hol voltál? – fakadt ki az őz. – Téged vártalak az üregnél, már azt hittem, róka vitt el, azért nem vagy otthon, de aztán vadászok jöttek az úton, és elfutottam…
– Ó, te! – sóhajtott Nyuszi. – Ha tudtam volna, hogy ennyire izgulsz majd, jobban sietek. De csak friss répát akartam hozni reggelire. Gondoltam, neked is jól esne ebben a nagy szárazságban!
Az őz megkönnyebbülten adott  orrpuszit a barátjának.
– Azt hiszem, egy kicsit túlaggódtam a dolgot… – vallotta be halkan. – Még az is eszembe jutott, hogy talán elfelejtetted a találkozónkat.
– A Kerek erdőben mindenféle megtörténhet, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem felejtkezem el rólad. Mert a barátom vagy, és fontos vagy nekem – ölelte át Nyuszi Őzike nyakát.
– Olyan biztos ez, mint az, hogy roppanós répát fogunk reggelizni! – rikkantotta aztán.
A nyúl két lapulevelet kerített és szépen elrendezte rajta a répákat, mint valami tányéron. A zöldség olyan friss, hersegős volt, hogy azon versenyeztek, ki tudja hangosabban ropogtatni.
Belakmároztak,  az éhség sem borzolta a kedélyüket, Őzike is megnyugodott. Így, hogy a barátja is vele volt, az előbb még olyan rémisztő erdő most újra barátságos helynek érződött. Arra gondolt, hogy legközelebb, inkább tesz valamit, mielőtt belelovalná magát a legrosszabb ötletekbe. Például kifaggatja a bokrok között repkedő madarakat, hogy láttak-e valamit, vagy hagy egy üzenetet és elmegy megkeresni. Nyuszival együtt visszamerészkedett a mezőre, és mivel embernek már nyoma sem volt, az utolsó árnyékos szegletben még fogócskáztak egyet, mielőtt visszatértek hűsölni a föld alá, és az erdő mélyére.

 Szerkesztette: Németh Eszter