Lukács-Kis Panka: Hóesés

  

Godina Eszter illusztrációja

Hó esik.
Nézem az ablakból,
fehér, ezüst,
kavargó, pörgő,
hókristályos.
Vágyom,
érzem,
lennék odakint.
Fehérebb,
csillogóbb,
egyre-másra
kavargó,
kristályos
világ.
Téli álom
a szemem előtt,
az ablakon túl.
Szánkóznék,
hógolyóznék,
csúsznék féktelenül,
enném a hófagyit.
Anya szólít:
„Bogárkám,
hoztam gyógyteát.”
Fáj az orrom,
a fejem, a torkom.
Nem lehet mennem
a télbe.
Nézem tovább
a szikrázó hótáncot
az ablakon túl.
Téli álom,
vágyom, vágyom.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Kátai Letti: Téltestvér

  

Horváth Lili illusztrációja

                                Ki tudja honnan, de ideért
                                végre.
                                Ezüst mellényét
                                slitty, lecserélte,
                                s hol a hó vastag,
                                tejszín bundában
                                elszántan ballag
                                a Téltestvér.
                                Lelke csupa dallam,
                                szíve csupa rím.
                                Szemében mennyi fény,
                                hangjában annyi szín.
                                 
                                    Fegyelem, fegyelem,
                                    elem, elem.
                                    Előre büszkén
                                    és feszesen!
                                
                                Nagy utat tett meg, nem fáradt el
                                mégse.
                                Sziklákba arcát
                                kreccs, belevéste,
                                s hol a jég csillan,
                                gyöngyház fogakkal
                                mosolyog ifjan
                                a Téltestvér.
                                Lépte csupa kellem,
                                bőre csupa dér.
                                Jobb kezében Észak,
                                baljában ott a Dél.
                                
                                    Figyelem, figyelem,
                                    elem, elem.
                                    Ne törődj mással,
                                    haladj velem!
                                 
                                December nagyúr éppen tova
                                lépne.
                                Sok időt töltött
                                már heverészve,
                                leste a percet,
                                mígnem köszönti,
                                s jégcsapot zenget
                                a Téltestvér.
                                Tekintete mély kút,
                                ajkán puha szó.
                                Egymást vígan váltja
                                két örök utazó.
                                 
                                    Türelem, türelem,
                                    elem, elem.
                                    Igaz barátom
                                    te vagy nekem.
                                
                                Január asszony kiöltözött
                                kékbe.
                                Varrja palástját
                                több ezer éve,
                                és hogy készen lett,
                                meg sem csodálta,
                                épp csak biccentett
                                a Téltestvér.
                                Talán kicsit szétszórt,
                                kellőképp bohó,
                                tegnap bűvös csermely,
                                ma fémhideg folyó.
                                 
                                    Kegyelem, kegyelem,
                                    elem, elem.
                                    Terajtad kívül
                                    nincs egyebem.
                                
                                Február kishölgy kinyitotta
                                résre
                                csipkés ablakát,
                                és cseverészne
                                lám a kérőkkel.
                                De már feljebb jár
                                jó pár mérfölddel
                                a Téltestvér.
                                Tavaszra vágyik, csak
                                nehogy baj legyen!
                                Hűs testét föloldja
                                a sárga napselyem.
                                 
                                    Félelem, félelem,
                                    elem, elem.
                                    Jégpáncél nélkül
                                    nincs védelem.
                                 
                                Március tündér kényszeríti
                                térdre,
                                zúzmaracsokrát
                                szkiccs, széjjeltépte.
                                Megsebzett szívvel
                                legyint, s míg olvad,
                                jókedvet színlel
                                a Téltestvér.
                                Elfogy a könnycsepp is
                                mélykék szeméből,
                                éneke hallik csak
                                Mátra szép hegyéről.
                                 
                                    Szerelem, szerelem,
                                    elem, elem.
                                    Kikacagsz, játszol
                                    mindig velem.


                                Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: A krokodil és a tojások

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy krokodil. Hogy, hogy nem, saját tojásai nem lehettek, bár mindennél jobban vágyott rájuk. Sokszor a vízből figyelte, ahogy a madarak boldogan énekelnek a fészkük felett, majd tanítgatják a kis fiókákat. Egy napsütéses napon aztán úgy döntött, hogy keres magának saját tojásokat. Kilépett a vízből, mohatarisznyát vett magára, és nekiindult az erdőnek.
    Lassan haladt, benézett minden kő alá, átfésülte a bokrokat, de mindhiába. Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor megpillantott egy apró tojást a földön. Nem volt a közelben se fészek, se senki, csak a tojás. Megszaglászta, de nem érezte más állat szagát rajta. Óvatosan felemelte, várt egy kicsit, majd amikor nem jött senki, beletette a tarisznyába. 
    Azonnal jobb kedvre derült, hiszen neki is lett tojása. Továbbment, és még alaposabban nézett át minden zugot. Három nap és három éjjel kutatott, az egész erdőt átfésülte. A fészkekben lévő tojásokhoz nem nyúlt, nem akart senkitől sem lopni. Mire visszaért a folyóhoz, már tizenkét tojás pihent a tarisznyájában.
    Ezután a krokodil nappal őrködött mellettük, este melegítette őket. Alig várta, hogy kikeljenek. Egyik reggel apró koppanásokra ébredt. Hirtelen azt se tudta, honnan jönnek, hiszen ő volt a folyó egyedüli lakója. Amikor felfedezte a repedéseket a tojásokon, egyszerre örült és ijedt meg. Ekkor a tojásokból madárfiókák bújtak ki, és esetlenül néztek a nagy krokodilra, akinek a szíve repesett az örömtől. 
    Ettől a naptól kezdve a krokodil egy pillanatra sem pihent, lila fürdőruhát készített nekik, a hátára vette őket, és megmutatta nekik az úszás mesterségét. A kicsik lassan megszerették a vizet, és a krokodillal együtt siklottak a folyón. Azonban nem volt nevük, nem hívhatták magukat sem krokodilnak, sem madárnak. Pár napnyi gondolkodás után a krokodil előállt a legtalálóbb névvel.
    – Megvan! Mától a nevünk legyen a Krokodilféle Alakok Csoportjának Alkotói, vagy rövidebben: KACSA!
    Minden madárnak tetszett az új név, így azonnal használni kezdték. A kacsák azóta is inkább a vizet választják, hogy emlékezzenek szeretett nevelőanyjukra, aki először tanította meg őket úszni.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Majoros Nóra: Az árnyékkutya

  

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Az angyal zavarában harmadszor is végigsimította ködszínű egyenruháját, és megérintette a jelvényét. Tehetséges, de kezdő őrangyal volt, és most azt kívánta, bár régebb óta lenne szolgálatban. A védence előtte ült a földön, az ölében egy kutya feküdt. Haldoklott. Az ember csendben beszélt hozzá. Az őrangyal arra számított, hogy a kutya lelke csendesen eltávozik az Örök Vadászmezőkre, ő pedig megpróbálja majd enyhíteni az ember gyászát. Ám hirtelen felfényesedett az ég, és egy lélek öltött alakot az őrangyal előtt.
    A kutya karcsú, fekete teste olyan volt, mint a megnyúlt, alkonyi árnyék. Sütött belőle a szomorúság.
    – Hát ez a kutya… Hogy került ide? – döbbent meg az őrangyal, és hirtelen nem tudta, mit tegyen.
    A hideg, fehér falon keresztül bebucskázott a szobába három angyalka. Ahogy meglátták a kutyalelket, a szájuk sírásra görbült.
    – Micsoda szomorú állat – mondták, és simogatni kezdték.
    Az őrangyal összeszedte a gondolatait.
    – Nos, ez a kutya minden bizonnyal eltévedt, és kétségtelenül el van keseredve. El kell vinni a gyógyfürdőbe, aztán az Örök Vadászmezőkre. De ha én elviszem, ki vigyáz a védencemre?
    – Majd mi! – ajánlották az angyalkák.
    Az őrangyal bólintott.
    – Köszönöm, és ígérem, sietek vissza.
    Felkapta a kutyalelket, és felrepült vele a mennyei fürdőbe. A fürdő hatalmas buborékkupolája alatt rengeteg felhő gyűlt össze. Nyári felhő, bárányfelhő, harmatfelhő – csupa gyógyító vizű gomolyag. Hosszú nyelű lepkehálóval terelgette őket egy fürtös angyalka.
    – Beteg volt – magyarázta az őrangyal, és a kutyára mutatott. – És nagyon szeretett volna még élni.
    Az angyalka elkapott egy hetyke kis felhőt, és belefacsarta a legközelebbi kádba.
    – Erdei forrás hűs vize. 
    Az őrangyal beleállította a kádba a kutyát, aki megadóan tűrte, hogy lemossa róla a betegség emlékét. Ezután kiemelte, és szárazra törölte.
    – Obszidiánszínű – jegyezte meg a lepkehálós angyalka.
    – Igen, szép fényes – felelte elgondolkodva az őrangyal –, de még mindig szomorú.
    – Ez nem is fog elmúlni, amíg vissza nem viszed a gazdájához.
    – Az Örök Vadászmezőkre viszem, ahol együtt szaladgálhat a többiekkel, és megvigasztalódhat.
    – Nem fog – mondta magabiztosan az angyalka. – Lélekállat. Ezek sosem hagyják el a gazdájukat. Úgy tudom, az őrangyaloknak segítségükre lehet egy jól képzett kutyalélek. Megkönnyítheti a munkád.