Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

6. fejezet. Átváltozás

 

Hajdú D. András fotója

Világos van – aztán sötét. Nem látok – aztán látok. Most még rossz, most már jó. Most szomorú vagyok, de felvidulok. Minden változik körülöttünk, néha rosszabbra fordul, néha jobbra, ár-apályként hullámzik a világ. Ezúttal olyan alkotásokat gyűjtöttünk egy csokorba, amelyek a változásról, és az ebben rejlő csodáról szólnak. Megelevenedik a gyerekkori játékelefánt, telnek a napok, a napokkal együtt játszik és nő a gyerek. Egy kisfiút csúfolnak, de a furcsasága erővé változik, ami életet ment. Egy fa fává változik, egy lány fává. A sok változás mögött mégis, van, ami állandó. S hogy mi lehet ez? Kövesd alkotóinkat Afrikába, hogy felfedezhesd a titkot!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lodja, 2024 június. Ugyanaz a kis ház, ugyanaz a szoba. Tavaly jártunk itt, és olyan, mintha semmi nem változna. Itt megállt az idő.
Persze, Kongóban gyakran érezzük, hogy semmi nem változik. Így pláne, ha éves távlatban ugyanoda érkezünk vissza: a házikó áll, az udvar felseperve, tiszta, a fák, növények hűségesen őrködnek. Van is min, hiszen ez a ház kb. százéves lehet, a metodista missziósok építették valamikor 1920-ban. Az pedig, hogy minden olyan érintetlen, a helyiek hűségét bizonyítja. Itt semmihez nem nyúlunk, de mindent őrzünk, hiszen Father John hagyta így, lehet, hogy holnap betoppan, és akkor várja a kész szoba. Közben Father John már régen átlépett a másvilágra, újak meg alig jönnek, akik igen, azok is csak látogatóba.”

Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia