2022. január 15., szombat

Hétvári Andrea: Kifordított mese

 

(c) Tuza Edit

 

Egyszer volt és hol nem volt,
fel se kelt a lenge Hold.
A legkisebb királyfi
a toronyból kiált ki.
A legkisebb királylány
hátán ül egy nagy sárkány.
Sziklát gördít utadba,
belenéz a kutakba.
Út mentén a beléndek
sose néz már felétek.
Hármasút a hegytetőn,
szél fut arra reszketőn.
Válladon a tarisznya
üres talán? Aligha.
Hamuba sült pogácsa,
legfinomabb sós rágcsa.
Kemencéből boszorka
kiabál a pokolba.
Dübörögnek ördögök,
meseszörpöt hörpölök.
Meghívom a sárkányom,
lesz utána száz lábnyom.
Százegyig ha számolok,
százkettő sem nagy dolog,
markomban meg sok homok,
Szaharában horkolok.
Kevélyszívű mostoha
elbújna, de nincs hova.
Serény Hamupipőke
csomót kötne cipőre.
Alma van sok, eladó,
uzsonnára ez való!
Gólya, fecske, gilice,
ha megvette, hadd vigye! 


2022. január 13., csütörtök

Körmöczi-Kriván Péter: Plafonmese

 

(c) Kalas Zsuzsa



        Ha felnézel a plafonra, és átfúrod a szemeddel, akkor meglátod a holdat. Éppen sárga. Nem azért, mert a hold citromból van. Azt már nem. Nem azért, mert világít. Ő soha. Nem azért, mert a nap rásüt. Képtelenség. A hold azért sárga, mert valaki felkapcsolta rajta a lámpát. Ott, az ágy mellett. Ha azt hiszed, hogy a holdon nincs lámpa meg ágy, akkor nézd meg jobban, mert az ágyban még párnakupac is van.
        – Persze, hogy van. – ásítja egy hang a kupac mélyén.
        Ő Kalamajka, a csillagpucoló, és pontosan akkora, mint egy tyúktojás, a színe pedig zellerzöld. Kalamajka kifúrja magát a párnák alól, zsebéből madzagot vesz elő, egyik végét ráköti az ágy lábára, másik végét rádobja a szomszéd csillagra, ami tele van kosszal. A madzag olyan vékony, hogy rálépni szinte lehetetlen, de Kalamajkát ez nem zavarja. Ő rálép, végigsétál rajta, és helyet foglal a szomszéd csillagon. Lassan s megfontoltan, mondhatni szakértelemmel, zsebéből söprűt, lapátot meg vödröt vesz elő, és munkához lát. Körbe paskolja a csillagot, s attól a kosz, voálá, beleesik a vödörbe. A csillag örül, hiszen újra sárga.
        Kalamajka sámlit vesz elő a zsebéből, távcsövet, bögre kakaót, és miközben a kakaót szürcsöli, kedvenc bolygóját, a Kék Bolygót vizsgálja. Vizsgálja rajta a törlőrongyot, ahogy a koszt egy legyintéssel leszedi a mesekönyvek tetejéről. Vizsgálja a szappanhabot, ahogy a koszos talpakat tisztára mossa. És vizsgálja a titokzatos gépet, amit, ha egyszer bekapcsolnak, hangosan búg és koszt szív.
        – Hé, mi az ott? – és Kalamajka távcsövében közel hajol a Kék Bolygóhoz, hogy tisztán lássa azt, amit még sosem látott.

2022. január 11., kedd

Miklya Zsolt: Bors néni a húgával beszélget

 

(c) Bódi Kati

 
        – Megtaláltad? Láttad őket?
        – Csak nyomukat, szárnynyomukat,
           amíg lestem a felhőket.
        – Szépek voltak, tündököltek?
        – Tündérnyomokon tűnődöm,
           miért olyan áttetszőek.
        – Onnan fentről láthatóak?
        – Égi vízen, földi vízen
           föl-lejár az átható Nap.
        – Nappal jöttek? Nappal mentek?
        – Nem tudom. De fénylenek, mint
           az ártatlan aprószentek.
        – És mit gondolsz, visszajönnek?
        – Nézd, a fény is visszafordul.
           Áthatolhatatlan ünnep. 

 

2022. január 9., vasárnap

Szabó Imola Julianna: Mesélj még!

 

(c) Pap Kata

 Mesélj még!
Ajtókról az ablakok helyén. Tájról a szoba nyikorgó padlóján. Télről a nyárban, őszről a vizeknél.
Mesélj a Hold bajszáról, Tejútra görbülve. Mesélj a szélről, őszapók és őzek ösvényén inal a fény.
Az égövek a Föld nyakláncai, tenyered fiókjába rejtsd, ami még szép.
Mesélj.

A kétely és a félelem lyukas marok, etesd a mulandóságot. Ami múlik, az valaha élt. Otthonunk teteje
a szárnya. Éjjelente a repülés körbenő. Mesélj helyette, aki már rég elköltözött. Ahogy mesélj akkor is,
ha már nincsenek szavak. Mesélj a hallgatásban, a várakozásban. Csak mesélj.

Elmorzsolt igéket szórj az éhező cinegéknek. Vasgolyókat a Nap elé. Meséld, hogy ez egy langyos fényhullám, a part nincs messzebb, csak a gyerekkor még.

Visszafelé fejtem az ősz szálakat, vajúdnak a felhők, hasukból bomlik a bolyhos eső. Ajtókból ablakok.
Szobákból táj. A nyár kihűl. Birkák irhája az avar. Zárójeleket fest a hűs idegenség. Behunyt
szemedben kék és arany a mélység, puha a képzelet, álmaidat fonja.
Meséld, hogy majd milyen lesz.
Milyen lesz akkor.
Egyszer.
Majd.
Mesélj.
Még. 


2022. január 7., péntek

Kátai Letti: Hárfatündér

 

(c) Klesitz Piroska

Ezüstszín ruhában érkezik,
lágyan. Majd megfordul,
pőre a háta.
Arcát nem látom,
nem tudom nevet-e, könnyezik?
Ajkából nem dől a szó,
keze: a szája!
Az érti meg, akinek lelke
vágyja a dallamot:
mit mond a tündér,
mert ami szívén,
ő azt muzsikálja.

Hrimm, primm.
Hrimm, primm.

Köszönöm, hogy tényleg létezik,
duruzsol ujjai
között a hárfa.
Mérhetetlenül
hosszú, rókavörös tincseit
a csintalan szellő
fel-le dobálja.
Az látja meg, akinek szeme
lankadatlan kutat
a vidék mentén,
mert maga a Tél
az ő rokolyája.

Hrimm, primm.
Hrimm, primm.

- - - Mesélj hát, mert lelkem éhezik!
- - - Míg szelíd nővér vagy,
- - - nem leszek árva.
- - - Meglelem nálad
- -
- a választ mindenre? Mondd, melyik
- -
- ajtón lépsz át erre
- -
- a zord világra?
- -
- Az érez meg, kinek a lepke
- - - röpte is ajándék,
- - - s a szikrázó dér
- - - bőrét nem csípi,
- - - mert szinte sajátja.

- - - Hrimm, primm.
- - - Hrimm, primm.

S ő már egyre távolodik,
az Idő sem áll meg,
rohan utána.
Némán pislogom
én is tünde tűntét, fürtjeit
elnyeli a táj, a
hó felzabálja.
Tudom, hogy nincs válasz mindenre,
csak huzatnyi zsezsgés.
Akkor értjük, ha
zsigerünk pendül
a hárfák húrjára.

Hrimm, primm.
Hrimm, primm.

 

2022. január 5., szerda

Halász Bálint: A csillag

 

(c) Zelei Marcell


(Hodaya emlékére)


– Anya, mesélj nekem!
– Jaj, látod, hogy mennyi dolgom van! Szalad a lakás! Még ki kell teregessek, toronyban állnak a mosatlan edények, aztán meg kell locsoljam a mirtuszt! Nézd, hogy elszomorodott! Jó, ha a holnapot megéli! És még sehogy se állok a holnapi diáimmal, amik az értekezletre kellenek! Nagy lány vagy, olvass magadnak!
– De anya, kérlek!
– Kicsikém, mondtam már, hogy nem megy! Sajnálom!
– Csak egy kicsit! Kérlek!
– Na jó, öt perc, és nem több!
– Ez az! Ide fekszel mellém?
– Kismókus, jól vagy? Hadd fogjam meg a homlokodat: Jéghideg!
– Anya, nem vagyok lázas!
– De akkor meg mi ez a kedvességhullám? Valamit titkolsz! Nem csináltál házit, ugye?
– Dehogynem!
– Akkor a környezetdoga! Ez lesz az! Egyes lett?!
– Még ki se javították! Márti néni beteg!
– Ja, tényleg! Bántottak? Vagy valami fiú? Szerelmes vagy?
– Anya, ne izélj már! Nincs semmi!
– Biztos?
– Biztos! Nem mesélsz?
– De. Nézzük, mik vannak a könyvespolcon! Mit szólsz ehhez, Egy kutya négy élete?
– Uncsi és szomorú!
– Harry Potter?
– Már mindegyiket százszor olvastam!
– Nyam és Trikó?
– Anya, az dedósoknak való!
– Szerintem a múltkori rész egész jó volt, amikor...
– Anya!
– Akkor legyen egy magyar népmese, melyik is? Ez jó lesz: Az élet vize. Élt egyszer egy szegény ember, akinek volt egy fia...
– Ezt már kívülről fújom, nem lehetne valami mást?
– Neked semmi se jó! Jó éjt!
– Ne! Kérlek maradj! Kapcsold le a lámpát, és mesélj fejből!

2022. január 3., hétfő

„Mesélj nekem!” – Nemes Nagy Ágnes nyomán


(c) Bódi Kati

 

Száz éve, 2022. január 3-án született Nemes Nagy Ágnes, aki nemcsak a neve, hanem művei jogán is a magyar líra, gyereklíra „nagyasszonya”. Ő életművében is elválasztotta a kettőt: „...rájöttem, hogy a gyermekvers: műfaj. Itt lehet valamit csinálni. Híve vagyok annak, miszerint a jó gyerekvers is ugyanolyan verscsírából indul ki, mint a valódi vers. Csak a feldolgozási módja, az előadási módja más.”  

Madarak című versében kishúgával beszélget a versbéli ÉN. Tekintetünket – a gyerekolvasó tekintetét – így a másikra és a világra irányítja, akinek és akiről mesél. Mert lényege szerint a vers is mesél:

 

Mennyi fényes, szép madár!
Nem tudod, hogy merre száll?
Honnan jönnek?
– Nem tudom.
Merre mennek?
– Nem tudom.
Égre, földre, vízre szállnak?
Nádba bújnak?
– Nem tudom.

Mennyi fényes, szép madár!
– Isten áldjon,
kishugom,
merre mennek,
megtudom,
fára mászom, vízbe úszom,
nád bugáját
széthuzom.

Jaj, ne menj el, mért beszéltem,
megfázol az őszi szélben!
– Meg se fázom, meg se érzem,
merre mennek, megtudom,
megtudom,
és ha bírom, elmesélem.

Januári témánk innen indul: „és ha bírom, elmesélem”. Az Író Cimborák arra vállalkoznak, hogy írásaikkal követik a gyermeki kérést: Mesélj nekem! Mesékkel válaszolnak arra a kérdésre is, mi tartotta össze az írói műhelyt tíz éven keresztül. Hiszen január 22-én, a magyar kultúra napján és Weöres Sándor halálának 33. évfordulóján leszünk tízévesek. Mondhatni, tízévesek mesélnek tízéveseknek. Ez most a nemes és nagy feladatunk. Isten hozott, kishugom, figyelj a mesére!

Szeretettel várunk minden gyermek és felnőtt olvasót január és február napjain

 

A szerkesztők:

Nagy Izabella, Miklya Zsolt