 |
| Takács Viktória |
Marika néni mindig csoszogott, de ma még hangosabban klaffogott a papucsa, mint máskor. Marika néni még a nyári szünetben is kardigánt viselt. Péterke anyukája mesélte, hogy már akkor is a házban lakott, amikor ő volt kicsi. Az jó régen lehetett, mert az anyukák nagyon öregek, húsz évnél is idősebbek. Marika néni állandóan csomagot cipelt. Kis csomagot, nagy csomagot, kövér csomagot, sovány csomagot és mindenféle titkos csomagot. Szatyorban. Volt, hogy kék, volt, hogy piros, de egyszer még zöld szatyorban is. A mostani csomagja nagyobb volt, mint eddig bármikor.
Marika néni a harmadikon lakott. Ez azért baj, mert a harmadik a legfelső emelet, a lift pedig már régen kipurcant. Péterke anyukája szerint, amikor ő kislány volt, még be lehetett húzni a liftajtót, és zsumm, fel az emeletre. Aztán le.
Marika néni a piacról jött. Ezt onnan lehet tudni, hogy ha találkozott a lépcsőházban egy felnőttel rögtön rákezdte: „Szia, drágám, épp a piacról jövök. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” Ilyenkor elvették tőle a szatyrot, és felvitték a harmadikra. Marika néni ment utánuk üres kézzel, és panaszkodott: „Ó, drágám, köszönöm. Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De mindig felért. Aztán sütit sütött. Ezt onnan lehet tudni, hogy a finom illat kibújt az ajtó alatt. Talán vaníliás pitét sütött. Talán muffint. Nem tudja senki, mert sosem kínált meg belőle senkit.
Marika néni ma is ott állt a lépcső alján: „Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.” De egy felnőtt sem járt arra. „Jaj, de egyedül vagyok…” – kezdte újra hangosabban. Sehol senki. Vagy mégis? Péterke épp hazafelé indult. Nem volt senki az udvaron, aki kapura rúgott volna vele.
– Csókolom, Marika néni.
Marika néni felemelte a szatyrot, és rálépett az első lépcsőfokra:
– Jaj, de egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel.
Péterke vidáman ugrált előtte. Mire Marika néni hármat lépett, Péterke felszaladt két emeletet, aztán egyet vissza.
– Én is egyedül vagyok. Bence a Balatonra ment, Anna pedig nem akar kijönni, mert meleg van, és az udvaron nincs klíma.
– Egyedül vagyok. Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – sóhajtott Marika néni.
– Jövő héten én is elutazom. Táborba. Nehéz az a csomag? Szólnék anyának, de épp ebédet főz.
– Elfáradtam, és félek, hogy soha nem érek fel – válaszolt Marika néni.
– Hú, jó nehéz lehet az a szatyor. Meg sem tudnám emelni. De az almát fel tudom vinni.
Marika néni kivette a zacskó almát, és Péterke kezébe nyomta.
– Félek, hogy soha nem érek fel – mondta újra.
– Tessék ideadni a kulcsot, felszaladok, és kinyitom az ajtót – ajánlotta Péterke. Most lassabban futott. Nehéz volt az alma.
– Soha nem érek fel – nyögött nagyot Marika néni.
De azért csak ment tovább. Péterke fütyörészve várta.
– Felértem… – mondta meglepődve Marika néni.
– Hát … – álldogált kardigánját igazgatva az ajtóban – nem vártam vendéget, de ha már feljöttél, gyere be.
Letette a titokzatos szatyrot az asztalra. Lisztet, tojást, tejet és vaníliát varázsolt elő belőle, majd megkérte Péterkét, hogy keverje össze a tésztát.
– Csokis vagy meggyes legyen?
Péterke a csokisra szavazott. Amíg sült a süti, Péterke elmesélte, hogyan nyerték meg az iskolai bajnokságot. Azt is, hogy három gólt lőtt. Igaz, egyiket lesből, de Marika néni úgysem tudta, mi az a les.
Hamarosan finom vanília illat lengte be a házat.
– Holnap is tetszik menni a piacra? – kérdezte Péterke, miután három muffint is megevett, csak hogy ellenőrizze, mindegyik finomra sült-e.
Marika néni megsimogatta a fejét, és adott neki egy csomag langyos muffint.
Péterke elindult, hogy megkeresse a focilabdáját. A lépcsőfordulónál azonban megtorpant, halk nyöszörgést hallott. Óvatosan közelebb lépett. A lépcsőn egy hatalmas Soha ült. Nem krétával vagy tollal írt: ez egy igazi szó volt. Amikor Péterke megpiszkálta a cipője orrával, Soha rámordult:
– Soha nem mondták neked, hogy nem illik másokra lépni? He?
Péterke elkapta a lábát, és lábujjhegyen lépett tovább. Épp egy Félek mellé. Félek olyan picire húzta össze magát, hogy csak az „f” és a”k” betű látszott ki belőle.
– Félek, hogy rám taposol. Menj innen, kérlek – suttogta.
Péterke vigyázva kerülte ki, nehogy valamelyik betűjére rálépjen.
A lépcsőforduló után egy Elfáradtam pihent. Hosszasan nyújtózkodott, az „á” betűje hatalmasat ásított.
– Elfáradtam, nem megyek tovább. Nem ülsz le mellém?
Péterke leült egy percre, megsimogatta Elfáradtam lekonyuló ékezetét, majd továbbment. A következő lépcsőfokon Egyedül álldogált. Saját árnyékát keresgélte, de mivel nem találta, unalmában összekuszálta a betűit.
– Ügyeled egy kicsit a betűimet, Péterke? Nem fogadnak szót.
Egyedül próbálta helyükre rakni a betűit, de akárhogy forgatta őket, csak egyedül maradt.
– Jaj, de jó, hogy leértem! – sóhajtott fel Péterke, azzal belelépett egy tócsába.
– Hüpp. Hüpp-hüpp.
Egy hatalmas Jaj zokogott a sarokban, könnyei végigfolytak a lépcsőn.
– Hát téged mi lelt?
– Jaj nekem, jaj, nekem! Egyedül vagyok és félek.
– Dehát itt vagyok én is, – ölelte át Péterke. – Nem kell félned, megvédelek. Látod, milyen magas vagyok?
Péterke ugyan mindig a tornasor végén állt, de egy Jaj mellett igazi óriásnak tűnt.
– Szereted a csokis muffint?
Buta kérdés volt, mindenki szereti a csokis muffint.
Miközben nézte, ahogy Jaj felfalja a muffint, Péterkének eszébe jutott valami. Megfordult, és visszaindult a lépcsőn. Egyedül ugyanott árválkodott. Még szomorúbb volt, mint korábban, mert rájött, hogy a Lügyede szónak semmi értelme.
– Ez egyedül az enyém? – nézett nagy szemekkel a muffinra.
Péterke bólintott.
Ezután Elfáradtam következett.
– Elfáradtam – nézett rá szemrehányóan.
Péterke segített neki felülni.
– Fáradtam.
Péterke kezébe nyomta a muffint.
– Adtam.
Elfáradtamnak annyira ízlett a süti, hogy repetát is kért. A második süti után megrázta az ékezetét, majd egyszer csak felpattant, és énekelni kezdett:
– Elfáradtam
Fáradtam
Adtam
Tam-tam...
Tam-ta-tam-taram…
Épphogy táncra nem perdült. Péterke is dudorászva haladt tovább.
Soha még mindig morcosan gubbasztott.
– Kérsz egy muffint? – kérdezte tőle.
– Soha nem eszem édességet – fordult el Soha.
– Csokis.
– Soha nem … a csoki egészséges?
– Hogyne, növényből készült.
Soha akkorára tátotta az „o” betűjét, hogy egy hammra bekapta a muffint.
– Soha nem ettem ilyen jót! – sóhajtott. – És soha nem volt egy ilyen jó barátom.
– Egy? – vakarta meg a fejét Péterke. – Lehet az több is. Gyere velem!
Soha vidáman gurult mellette. Félek, Elfáradtam, Egyedül és Jaj is csatlakozott hozzájuk.
– Focizzunk? – kérdezte Péterke.
Jaj annyira megörült az ötletnek, hogy dalra fakadt: „Jaj, de jó a habos sütemény.” Péterke folytatta „Mogyoró van az ő tetején.” A „lépesméznél” már minden szó egy mondatként énekelt. Ugráltak és táncoltak, perdültek és fordultak, hogy az öreg lépcső csak úgy jajgatott alattuk.
Amikor az utolsó szó is elcsendesedett, kimentek az udvarra. A nap már az első gólnál elaludt, de a muffin kitartott a meccs végéig.
Másnap Marika néni lila szatyorral érkezett haza. Még sosem volt nála lila szatyor. Péterke a kapu előtt rugdosta a kavicsokat. Kivette a szatyorból a meggyes zacskót, és elindult felfelé. Marika néni megköszönte, nagyot sóhajtott, majd rákezdte szokásos mondókáját:
– Ajj … lügyede … madárfalet …
– Madárfalet, az meg micsoda?
– Magam sem tudom.
– Talán madárfalat, veréb muffin – nevetett Péterke.
Marika néni megcsóválta a fejét. Érezte, hogy valami nincs rendben, nem ezt akarta mondani.
– Ajj… lügyede … madárfalet … ohas … réke… – próbálta újra. – Hogy a csavarodott nyelvű, táncoslábú, daloló fittyfene egye meg! Hová tűntek a szavaim?
De hiába kereste, nem találta őket. A szavak már nem feküdtek ott, ahol tegnap.
– Góóól!!! – hallatszott az udvar felől.
Péterke kikukucskált a korlát mögül:
– Tetszik jönni? Segítek kimagozni a meggyet.
– Megyek már, csak …
– Ne féljen, Marika néni, nem fog elfáradni, és soha nem lesz egyedül.
Marika néni megvonta a vállát, felemelte a szatyrot, és elindult felfelé. Ugyanannyi lépcsőfok vezetett a harmadikra, mint tegnap. Mégis úgy tűnt, mintha hamarabb elfogyott volna.
Szerkeszetette: Németh Eszter
