Miklya Zsolt: Óriásséta

  

Takács Viktória illusztrációja

 

                                        Mért görnyedsz óriás?
                                        Beállt a hátam.
                                        Azért sétálok kinőtt kabátban.
                                        Legalább kilóg, libben az ingem.
                                        Bár a libbenést nem adják ingyen.
                                        Bezzeg, amikor fiatal voltam,
                                        Szegedről Berlinig elgyalogoltam.
                                        Mit nekem Kárpátok zordon sok bérce!
                                        Mit nekem Érchegység csillámló érce!
                                        Óriáslábammal csúcsokat léptem,
                                        egyik völgyből a másikat értem.
                                        Ittam a felhő sűrű tejéből,
                                        darutól kértem tollat fejékül.
                                        Már csak a darvak árnyékát látom,
                                        az is kiszárad, emlék a tájon,
                                        ahol még gyerekként tavakat jártam,
                                        s Tiszából Dunába raktam a lábam.
                                        Azóta libben rajtam az ingem, 
                                        mert a libbenést nem adják ingyen,
                                        szél járja ma is, kinőtt kabátban
                                        könnyebb a séta, beállt a hátam.
 

Kasza Eszter: A balerina cipője

  

Fodor Veronika illusztrációja

 

Léna nagymamája balerina volt fiatal korában. Amikor kecsesen kinyújtotta a karját, a folyók táncra perdültek, amikor egy lábon forgott, a szelek szárnyra keltek, amikor a feje búbjáig lendítette a lábát, még a hegyek is megdördültek. A hírneve messze földről vonzotta a nézőket és a csodálókat a fellépéseire.
    Amikor Léna hétéves lett és balettozni kezdett, a nagymama mosolyogva fogadta a hírt. A vitrinhez lépett, kiemelt belőle egy pár balettcipőt, és odafordult a kislányhoz.
    – Hosszú útra léptél. Egy balerinának rengeteget kell gyakorolnia ahhoz, hogy a mozgása kecses legyen, a lába fürge és a teste hajlékony. Tessék, vedd magadhoz a tánccipőmet, és ha jól használod, szerencsét hoz.
    Léna megölelte a nagymamáját. Az ajándékot nagy becsben tartotta a polcán, és arról álmodott, hogy egyszer az ő tánca is olyan varázslatos lesz, mint a mamáé volt.
    Az első versenyére Léna éppen belenőtt a cipellőbe. Az aranyszállal átszőtt lábbeliből még egy szikra is kipattant az előadása közben. A zsűri első hellyel díjazta a táncát, és Léna biztos volt benne, hogy varázslat segítette a győzelemhez.
    – Mondtam én, hogy varázscipő! – mesélte lelkesen a titkot egyik barátnőjének, amit Zóra, egy másik balerina is meghallott. 
    A lány régóta vágyott az első helyre, és irigyen figyelte, ahogy a zsűri Lénát dicsérte.
    – Ez a lány egy szemernyit sem jobb nálam – dühöngött. –  Ugyan, mi szüksége van egy ilyen mesés tárgyra annak, akibe semmi tehetség nem szorult?
    Amikor a verseny után már csak ketten voltak a színházi öltözőben, és Léna kiszaladt a mosdóba, Zóra ellopta a cipőt. Amint Léna rájött, hogy mi történt, kétségbeesve szaladt a rivális balerina után. A kapuban érte utol.
    – Kérlek, add vissza a cipőmet! – kiáltott utána.
    – Nem tudom, miről beszélsz – torpant meg Zóra.
    – Tudom, hogy te raktad el!
    – Lopással gyanúsítasz? Hogy merészeled? – visította a lány, majd sértődötten elviharzott. Léna lerogyott a lépcsőre, és elsírta magát.
    – Hogy fogom visszaszerezni? Nélküle nem tudok táncolni! 
    Éppen a szemét törölgette szipogva, amikor halkan megzörrentek felette a falevelek. Mintha suttogást is hallott volna. Léna körbenézett, de senkit sem látott a színház körül.
    – Ne sírj, te lány! – súgta a hang. – Szélnek hívnak. Gyere el hozzám Szélfokra, hátha segíthetünk a bajodon.

Diana Soto: Repülünk

  

Maros Krisztina illusztrációja

 

                                    ha apa fekszik
                                    csendben kell lennem
                                    nehogy elfelejtsem
                                    beteg
                                    
                                    ilyenkor anya
                                    halkan vágja a 
                                    tányért a pulthoz
                                    gyere
                                    
                                    mondja, magához ölel
                                    és elmúlik minden
                                    félelem, bánat
                                    fülünk

                                    hozzászokik a csendhez
                                    s mikor apa
                                    végre elalszik
                                    repülünk

 

        Szerkesztette: Miklya Zsolt

Tükör-díj Lackfi Jánosnak

 

Raffay Zsófia fotója

 

Nagy örömmel köszöntjük Lackfi Jánost, akinek írói-költői munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el nemzeti ünnepünkön. Külön öröm, hogy János közénk is tartozik, hiszen az Író Cimborák alapításától kezdve velünk van a blogon. Végtelenbe nyúló meséje az ÍC első mesebejegyzése.

Köszöntjük őt az általa fordított Yvon Givert-versgondolattal, amely nyomán megajánljuk neki a Tükör-díjat. Mint a Kossuth-díj széljáró kiegészítőjét:

                        Cipődet merítsd teli szélfúvással
                        úgy át tudsz kelni a tükrön 

                                                Yvon Givert – Lackfi János fordítása