Kisszékely mesefigurái

Klesitz Piroska illusztrációja

Nagy Izabella

Hajnali szél

Az ég tündérszoknyakék

libben a szél

viszi a nagy szőrkupacot

még túl sötét a kis udvar 

lebben a szél

ugrásra kész a kiskutya 

ugatja a kelő napot

szisszen a szél

rőt hajamba ér lágy kezed

indul a holnap, az udvar

utcai fény lesi

a tündérszoknyakék eget.

Klesitz Piroska illusztrációja

Kisszékely mesefigurái

Tanika messze jár. Onnan integet.

Fél lábbal itt van a lépcsőn. Fél lábbal egy létrán.

Ki-be sétál ott és emitt. Tanika messze jár. 

A Költő lépést gyakorol a csillagos ég alatt. Lép jobbal egyet, majd a ballal halad.

Nem szól, figyel, lélekzik mellkasában a csillagfény.

Tölt egy pohár vizet, egy darab sajttal öblíti le, de szeme már csukódna. Elfogy az óra.

Zsürke pillangókkal álmodik. Piros és kék színűekkel. 

Rárepül vállára és bólogat, azt mondja, ne félj, kisleány.

Nem ébred álmából Zsürke, még várja a felkelő napot. Pipacspiros ébredést.

Az agár és Bübü macskát lesni indul. Fejük jobbra, mint két iker. Lábuk remeg.

Ez üldözné, amaz csak terel. Egymásra néznek, kérdik, mi a jel.

De a gazdik hangja erősebb. Ide, rosszaság, tessék hagyni a macskát.

Katibó fehér haja ecset, lerajzolja vele a barátok tavát, húzza maga után a színeket.

Lágyan mosolyog, szendereg benne a sás, az óriáskagyló, bogyók és iszalag.

A mindenféle színű tóban játszó molnárpoloska focicsapat.

Emő és Nórika dinnyét szeletelnek, lecsót főznek, mint a nagyok, de azért tesznek bele cukrot is.

Egy simogatás az agárfejen, egy ölelés hosszú séta után, egy vállveregetés.

Olyanok, mint a nagymamám és a kishúgom. Csak szeretni lehet.

Az új mesehősök Panka pöttyös szoknyájához bújnak, nézik az est fényeit.

Itt minden szalad, az idő, a pók, a nyest papuccsal, iramodik a nappal az éj után.

Mire mind összekupacolódunk, már indulhatunk is vissza a fölnőttségbe.

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

A löszfalú házban

nincsen villany se víz

csak egy szobácska egy tűzhely

ajtó nélküli szekrényben por

a mennyezet beengedi az eget

egy egész falu lakik itt

vályogfal sarkában nagy farkaspók

surran a gyík a téglarésben

körtefa dobálja gyümölcsét ajtaja elé

kisegerek rágják és vad darazsak isszák levét

a ház réseiben manók kucorognak ezerfelé

de nem mutatkoznak be idegennek

nem mutatják arcukat

csak nekünk

akik az ajtórésben álldigálunk csodálkozva.

Klesitz Piroska illusztrációja

Éjszakai dallamok

Itt van az erdő, közel a házhoz,

bejár a róka, puska az ágon,

senki se tudja, egy csillag zenél,

az esti mese löszfalba vájt.

Átjár a szél a löszfalon túlra,

égre húzza a pihenő holdat,

padláson leül egy kedves álom,

kezünk egymáson, terhünk pihen.

Vadász puskája ágyúdörrenés,

zörren a bokor, zizzenő szélhang,

miközben minden nyugodt az éjben,

dalol a padlás, mesébe visz.

Klesitz Piroska illusztrációja

Ajtó a padlásra

Zsürke, aki Pöszkének hívatja magát

és a Költő, egyenes hátú és halk szavú

egy sötétbarna ajtóról álmodott

két külön világban

ugyanazon a hajnalon.

Megálltak előtte és egymásra néztek

álmuk összetalálkozott

fel akartak jutni a harmadik emeletre

de ott a lépcső lefelé haladt.

Felmegyek a Kilátóhoz

suttogta a Költő a szélfuvallatnak

és elindult lefelé

nyikorgott a lépcsőn a léc

és nyikorgott derekában az izom.

Megnézem a hajnalhasadást

mosolyogta Zsürke a lépcsőre lépve

és elindult ő is lefelé.

Azt álmodta a Költő

és azt álmodta Zsürke

aki Pöszkének hívatja magát

hogy a Kilátó alól kipattant a meggypiros nap

felugrott a derengésbe

a tündérszoknyakék égre

átszúrta a rét füvét

átszitálta a löszös port

átsimította a vadnyúl barna bundáját

az őz pöttyeit körbekarikázta

majd egy kis vékony nyalábot

rárakott a Költő bal vállára

és egy kis vékony nyalábot

rárakott Zsürke jobb vállára.

Ahogy egymásra mosolyogtak

az álmuk összeért

felindultak a harmadik emeletről

a recsegős létrafokokon

kiléptek a sötétbarna ajtón

és itt találták magukat

a holnapban.

Kovács Réka illusztrációja

Lütyike sétálni indul 

Még nem kel a nap, még nem vörös, se nem piros, se nem rózsaszín

Álmában még nem szól a szamár, majd később tátja ki száját

Hangosan mondja, hogy i-áááá

Még a trombitavirágok sem narancsok, csendben várakoznak

A farkaspók még nem bújt el a nappali fény elől

Lütyike ezt szereti

Felkelti Zsürkét és a Költőt

A NagyMedvét és Lolkát, a két fiút

Belesompolyog zakózsebükbe, és kuncsorog

Hihihi-hehehe-hahaha, álmotok meleg párnákban hagyjátok

Gyerünk a kaptatóra, a vadászleshez, a kilátóba

Induljunk hajnalhasadás-sétánkra

Mindig csak egyszer nyárvégi hajnalon

Még álmos a szem és álmos a fül és álmos a lépdelés

Lütyike a zsebben dudorász

Víg napok jőnek, víg a sás, vígan hajladoz

Smelka Sándor: Tanika és a bunki

Káposztás Judit illusztrációja

Ez a mese nem úgy kezdődik, mint más közönséges mese, hogy hol volt, hol nem volt, az óperencián és az üveghegyeken is túl, nem! Ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott és elindultunk.

Hogy ki az a Tanika? – kérdezed. Nos, ő az én barátom. Na jó, mondhatod, értem, hogy barát, no de mégis kicsoda ő?

Erre viszont nem tudok válaszolni. Talán manó, esetleg éppen olyan manó, melyek Ervin bácsi manógyárából pottyannak ki a világra. Eltűnt egy szénaalagútban, aztán megérkezett hozzám. Ha ez így van, Tanika nyáron jöhetett a világra, mondjuk egy szemkápráztatóan napsütéses, csilingelően csintalan csütörtök délután.

Ám lehet, hogy nem a manógyár szülötte és elképzelhető, hogy egy padláslétráról bukfencezett le hozzám, vagy egy óriási szederfa törzséről csúszott le a földre. Bizonytalan vagyok, mert amikor erről kérdezem, mindig mást mesél.

Egyszer azt mondta, hogy az álmaim szülték, melyeket gyerekként álmodoztam nyári éjeken: egy fényes csillagról hullott le egy augusztusi éjszakán.

Másszor azt mesélte, hogy egy ócska, kopott kredencben jött a világra. Ez a kredenc a nagymamámé volt, és a kertünk végében álló fészerben porosodott. Tanika azt mondja, hogy a nagymamám meséiből született ő.

Meg azt is meséli, hogy egy akácfakéreg-tutajon hajózott valamelyik hosszú, erdei patakon, és mikor megunta a folyami életet, pont a mi kertünk végében szökkent partra. Ám, ez nyilvánvaló mese, tudniillik a mi kertünk végében nem csobog semmilyen patak.

Ezt azonban sose mondom meg neki. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön, mert rajta kaptam egy füllentésen.

Ó… egy kicsit elkalandoztam. Szóval ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott, és elindultunk.

– Hova viszel? – kérdeztem tőle.

– A bunkimhoz – válaszolta.

Elcsodálkoztam:

– Van bunkid?

– Bunkija mindenkinek van.

– Nekem például nincs.

– Elég baj az – mondta Tanika, majd felajánlotta: – Tudod mit? Az én bunkim mától fogva a tied is. Lesz egy közös bunkink. Na, mit szólsz?

– Prímán hangzik! Sőt, remekül, fantasztikusan, álomszépen, mesésen, sőt: brutál jól hangzik, de mit fogunk ott csinálni?

– Majd meglátod.

És én mentem Tanika után. Kisétáltunk az udvar végébe, elléptünk a bab és futórózsa ágyások mellett, beléptünk az öreg fészerbe, a nagymamám kredence mögött felmásztunk a vén létrán, fel a padlásra, kimásztunk a pókhálós ablakon, ki egy göcsörtös szederfa girbegörbe ágára, átegyensúlyoztunk a deszkakerítésünk és egy kis csacska patak felett. (Atyaég! Tanika jól tudta: mégiscsak bukdácsol egy patak a kertünk végében!)

Ezen a göcsörtös szederfán volt Tanika bunkija, ami most már az enyém is. Első látásra talán nem nagy szám: nem volt benne darts, sem bárszekrény, se fotel, se kábeltévé és internet, de volt egy ág, amin lógázhattuk a lábunkat. És a kilátás! Azt nevezem! Ráláttunk a virágos rétre, láttuk a folyondárokat, a borostyánokat, vadszőlőket, mezei katángokat, libapimpót, és az ezernyi, milliónyi megnevezhetetlen növényt, virágot, melyek kúsztak, másztak, futottak, illegtek-billegtek az alkonyi szélben.

Most azt mondhatod, hogy mindez szép, de mit csináltunk ott? Ha tudni akarod, nem sok mindent, szinte semmit. Nem készítettünk magunkról szelfit, nem böngésztük a böngészőt, nem kutyultuk a kütyüt, nem lájkoltuk a hájpot. Nem is beszéltünk. Csak néztük azt, ahogy lenyugszik a nap a rét szélén, ahogy köröznek a madarak a mogyoró bokrok felett, ahogy cirógatja a szél a tarackos tippant és a csomós ebírt. (Ezeket a neveket mind Tanikától tanultam.)

– Jó itt – mondtam.

– Jó bizony – mosolygott Tanika.

– Holnap is kijöhetnénk ide, nem gondolod?

– Minden este!

Ebben megegyeztünk.

És ha hiszed, ha nem: hazafele nem másztunk ágról ágra, ablakról létrára, nem sétáltunk gyalogúton és füves ösvényen. Nem ám! Ha hiszed, ha nem: hazafele átrepültünk a csacska patak és a deszkakerítés felett, átlebegtünk a fészer mohás teteje és a kertünk felett.

Figyelj csak: minden este bunkizás után én is Tanika olyanok leszünk, mint a lufik vagy szappanbuborékok. Vidáman szállunk az alkony fényében, oda, ahova a szél fúj minket.

És eszünk ágában nincs félni!

Várfalvy Emőke: Induljon a hajsza!

 

 

Fricska Erika

Csádé a hintaágyban feküdt. Ez volt a nyár negyvenkettedik napja. Kétszer is megszámolta, biztos volt benne, hogy nem téved. Egy matekverseny első helyezettje ritkán téved. Ahogy a hőmérő sem, ami pontosan negyvenkét fokot mutatott. Árnyékban.
A kertben csend volt. Olyanféle, amilyet csak télen, a friss hóhullás közben hallani. Amikor a puha pelyhekből elterülő takaró valahogy elnyeli a hangokat. Tavaly végre hallott ilyen csöndet, az anyukája mutatta meg neki, aki szerint ez az egyik legszebb csönd a világon. Ahogy Kisszékely pedig a legvarázslatosabb hely.
Míg a hóbuckákra gondolt, Csádé végre nem érezte magát, ahogy Ervin bácsi mondaná: pontynak a halászlében, mielőtt egy szép kanyarítás csípőspaprikára rálöttyintik a merőkanálból. Cudarul kitikkadva. A tikkadás és a leves hamar eszébe juttattak valami nagyon fontosat. Szinte kiugrott a hintaágyból.

- De jó, végre valaki nem alszik – csivitelte a hatalmasra nőtt alkörmös bokor mögül előlépő copfos lány.

Csádé fintorgott egyet. Nem elég, hogy a híres neves Tanika, akiről az anyukája azt mondta világraszóló barátok lesznek itt Kisszékelyben, nincsen sehol, de helyébe mit kapott, na mit? Hát persze hogy egy lányt! Aki ráadásul úgy néz ki, mintha a nagymama valamelyik babáknak szóló régi mesekönyvéből mászott volna elő. Vagy a Magyar Népmesék rajzfilmből, ami tele van királylányokkal. Csádé ki nem állhatta a lányokat, erre a nyári szünetet nem is eggyel kell töltenie. Hanem kettővel.
Mert ugye itt van Hencebonca, aki nem csak hogy lány, még kamasz is. Semmit nem lehet vele csinálni, mert folyton lovagokról meg várakról beszél és, ha nem beszél, akkor történeteket ír. Szerinte egy ekkora fiút a lovagoknak és a váraknak már réges-régen érdekelnie kéne és ha mindenkit név szerint ismer a spanyol válogatottból, azt sem ártana tudnia, ki az a lovag, aki szélmalmokkal harcolva kanyarított magának világhírt.

Várfalvy Emőke: Vándorrabló tábornapló, Mesébe lépni szabad

Bódi Kati

Négy tábori vándorrigmus


Libben már az indahinta,

uzsonnára palacsinta.


Őzet űző agármagány

nyújtózik hűs halásztanyán.


Padláson szőtt egérregény,

álmodta egy szegénylegény.


Szorgos szomszéd manógyáros,

minden mese valóság most.





Mesébe lépni szabad



Fűre lépni szabad,

csőbe húzni tilos,

lépcsőn szalad,

fűzője piros,

fokról fokra

forróbb az emelet,

forog a csigavonal,

vezeti tenyered,

talpad teper,

szíved szúr,

Csodaország lent vár,

tudod jól,

te felfelé futsz mégis,

agárnyi vágta,

csak tovább, kövess

a Manógyárba!

 

szerkesztette: Miklya Zsolt