2019. október 15., kedd

Csík Mónika – A Mese vándorútja

 illuszráció: Móricz Ildikó

Felkerekedett a Mese 
két pár ökör húzta    
szekerét át hét határon,
világvégen túlra.      

Klipp-klopp, hollári-hó!

Selyemfüves lankán gördült,
üveghegyre kaptatott
a négy ökör vonta szekér,
s a négy ökör baktatott.

Klipp-klopp, hollári-hó!







Harmonika halk szavára
madár suhant mögöttük,
csillagfüzér világított 
lámpafényként fölöttük.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Jártak földön, jártak égen,
jártak tenger fenekén,
égbe nyúló mesefának
eget söprő tetején.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Láttak törpét, láttak sárkányt,
lepkeszoknyás királylányt,
kacsalábú vár tövében
málnapettyes szivárványt.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Énekelgetett a Mese,
döcögött a társzekér,
csillagporos meseútról
port kavart a nyári szél.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Elfújta a kerék nyomát – 
merre tűnt a kis csapat?
Völgyzugolyból éji csöndbe
lépdeltek felhők alatt. 

Klipp-klopp, hollári-hó!









2019. október 11., péntek

Demény Péter :: A gólya és a pingvin



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gólyapár. Ennek a gólyapárnak április közepén egyetlen fiókája kelt ki a tojásból, ami nem nagy csoda, hiszen Gólya Cecília egyetlen tojást rakott le, és azt melengették Gólya Elemérrel. Ez viszont, ha nem is éppen csoda, akkor is kivételes, mert a gólyák általában négy tojást babusgatnak.
Még kivételesebb azonban, hogy ez a Gólya Gerzson már születése pillanatától különbözött minden más gólyafiókától. Először is, ahogy kikelt a tojásból, azonnal bejelentette, hogy őt Gerzsonnak fogják hívni. Mindhiába győzködték az első megdöbbenésükből felriadt szülők, hogy ez nem tőle függ, még csak nem is tőlük, hanem a Kéményfalván lakó gólyaközösség mindenki által rendkívülien tisztelt vezetőjétől, Nagygólya Nándortól, a Vándor-babérkoszorús gólyától, a fióka nem nyugodott addig, amíg meg nem ígérték, hogy úgy fogják hívni, amit már csak azért is megtettek, mert egész Kéményfalva lakossága ott tolongott a kéményükön, a gólyák egymást lökdösték, úgyhogy maga Nagygólya Nándor is nagylelkűen inteni tudott csupán a távoli magasságból: rendben van, hagyjátok annyiban. Mire Gólya Cecíliának és Gólya Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, és megígérték Gerzsonnak, hogy Gerzson lesz a neve.
Ezek után úgy tűnt, Gerzsonka semmivel nem forgatja fel a gólyák társadalmát. Ugyanúgy táplálkozott, mint a többi utód, ugyanúgy próbálgatta a szárnyait, és ugyanúgy hagyta el a fészket a születése utáni kilencedik hét környékén. Igen ám, de amikor csatlakoznia kellett volna a Villámvonulók csapatához, Gerzsonon ismét kiütközött lehetetlen természete – mert most már a legszelídebb és legmegértőbb gólyák sem nyilatkozhattak másképp. Ki hallott olyant, hogy egy gólya nem Afrikába akar szállni, hanem (és itt a vallásosabbak keresztet vetettek a szárnyukkal) a Déli-sarkra? Gólya Cecília sírt, mint a záporeső, Gólya Elemér káromkodott, mint a mennydörgés. Gólya Gerzson azonban kijelentette, hogy semmi szín alatt nem változtatja meg a döntését, mert őt a Déli-sark sokkal jobban érdekli, mint Afrika, és különben is, hogy lehet Villámvonulóknak nevezni egy hónapokig szárnyaló csapatot? Neki ezen most azonnal muszáj röhögnie, és bár Nagygólya Nándor a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba, miközben bölcs szíve felé kapkodott, Gerzson el is röhögte magát, mire viszont Nagygólya Nándor elájult, és a büntetés elmaradt.
Amikor Gerzson visszatért, szülei elszoruló torokkal látták, hogy a szárnyán egy fekete csík jelent meg. Különben az otthonülő félév alatt olyan nagyvonalúan, kedvesen, értelmesen viselkedett mindenkivel, hogy senki nem haragudott rá, bár azt továbbra sem értették, ugyan mi olyan érdekes a folyamatos fagyban, és amikor elmagyarázta, hogy a globális felmelegedés miatt már a huskyk is bokáig gázolnak a vízben, akkor meg még kevésbé értették ezt a máshová vándorló ösztönt, melyet maguk között ferde hajlamnak neveztek. Gerzson azonban senkivel nem törődött, holott útinaplóit a Jófüst blog sem közölte, mondván, ez nem érdekli az olvasóikat, és ők a kattintások számából élnek. Kijelentette, hogy őt ellenben a maradiak nem érdeklik, és bár nem szeretné megsérteni azokat, akik közül származik, be kell látnia, hogy rosszkor született rossz helyen.
Ez után két évig nem jött, és amikor végül hazatért, csakis azért tette, hogy bejelentse, Pingvinföldre költözik. Ezt a szülők már abból is kitalálták, hogy a nyakán kívül mindene fekete volt, addig azonban reménykedtek, amíg a döntés el nem hangzott. Cecília és Elemér nem értették, ugyan mit vétettek a gólyák istene ellen, és keserves sírásra fakadtak. Gerzson azt mondta, szüleinek kizárólag köszönettel tartozik, és szemében elviszi Kéményfalvát, de itt már egy pillanatig sem tud élni.
Az öregebb gólyák ma is emlékeznek rá. Nagygólya Nándor matuzsálemi kort ért meg, és még ma is elmeséli a kíváncsiskodóknak, hogy talán egy évtized múltán Gólya Gerzson visszatért Kéményfalvára. Megfakult tollazata, görbülő csőre árulkodott döntése következményeiről. Nagygólya Nándor részvéttel közeledett hozzá, de Gerzson csak annyit mondott: „A boldogság mindig máshol van.” Ez után az egyetlen mondat után tovább botladozott, s elfoglalta a kopár kéményt, ahol szülei meghaltak.
Nagygólya Nándor azt is elmondta nekem, hogy tulajdonképpen irigyli Gólya Gerzsont. Vállalta a kivetettséget, hiszen valószínűleg a pingvinek sem nézték jó szemmel a jövevényt. Ő azonban az életben is jövevény volt: nem az, akire számítanak, és nem is az, aki a kényelem cinkosa lesz. „Mi megelégedtünk azzal, hogy a boldogság nincs itt – inkább elhitettük magunkkal, hogy itt van. De ő utánajárt, és nem tehet róla, hogy nem találta meg.”
Kikapcsoltam a diktafont, lemásztam a kéményről, és megírtam ezt a tanulság nélküli mesét. Itt a vége, fuss el véle!


illusztráció: Laczinger Mátyás

2019. október 8., kedd

Hétvári Andrea - Vándorének



Mendegéltem, bandukoltam
nagyvilág partján,
napsütésben, holdsugárban
s hóesésben tán.

Körtefákat rejtegettem
fellegek szélén,
csillagokban hemperegtem
este legmélyén.

Arra sétáltam, leszedtem
napsugárkévét,
visszakértem sok-sok álmom
színarany fényét.

Fürgelábú tücsköké lett
ifjúságom már,
lepke szárnyán száll az égen,
ejha, mégsem kár.

Nagyra nőttem, nevetésem
zeng az ég alján,
cinkeszárnyon hangja rebben
nagyvilág partján.

illusztráció: Szüdi János

A vers zenésítve megtekinthető: 
https://www.youtube.com/watch?v=dE-0NXC5HS0


2019. október 4., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Az aranyszőrű csikó


       Arra már nem emlékezett, hogyan is került ide. Csak az éles fájdalom maradt meg, amikor a fémrúd keresztülhatolt a gerincén. A fájdalomtól felnyihogott, de felágaskodni már nem tudott, mert a csigolyatörés belemerevítette a mozdulatba. Az már szinte lényegtelennek tűnt, hogy a rudat, ami átfúródott a testén, egy körhinta aljzatához erősítették. A rudat lefestették aranyra, a szőrét is aranyporral szórták be, majd  gyöngyökkel rakott nyerget adtak rá, ezüst zablát a szájába, gyémántos kantárt a fejére. De a csikó tudta, hogy ez a sok csillogás mind hazugság. Nem igazi az arany, az ezüst, a gyémánt. Semmi sem igazi, minden csak utánzat, mint ahogy a ringlispílben minden az – még ő is.
Mert hiába a nyereg, a kengyel, a zabla,: aki az ő hátára felült, nem jutott el sehova. Csak futott körbe-körbe, míg szeme előtt összemosódtak az alakok, a formák, a színek. Aki felült a hátára, hamar elveszítette a tájékozódási képességét. Nem tudta, hol van a fönt, a lent, a jobbra, a balra. Egy idő után már azt sem tudta, ki is ő valójában, csak a bódulat maradt meg, és a körülötte elmosodó világ.
       A többség élvezte. A gyerekek és nők hangosan, sikongatva nevettek, a férfiak hujjgattak, vagy kiabáltak. Volt, aki egyszerűen csak belebódult a körforgásba, alig tudott megülni a nyeregben, annyira átadta magát ennek a világokat összemosó érzésnek. És voltak olyanok is, akik nem bírták. Elsápadtak, forgott a gyomruk, és igen, voltak sokan, akik hánytak is. Jobb esetben csak akkor, amikor megállt a ringlispíl. Rosszabb esetben menet közben. És ha kifelé fordultak ezalatt, jól megsorozták a bámészkodókat.
       A csikó igazság szerint nem sokat látott belőlük. Mármint a bámészkodókból. A fejét felvetve, mereven előre nézett, képtelen volt bármilyen irányba is elfordulni. Így leginkább a körhinta tetejére festett csillagokat látta, a mennyezeti lámpákat és reflektorokat, amik elvakították. A ringlispílen kívüli világra csak a szeme sarkából tudott rákukucskálni, de akkor se volt képes kivenni az alakokat. Igazság szerint nem is érdekelte, hogy mi van odakint. Inkább az idebentre figyelt. De nem a ringlispíl többi lovára, hanem arra, ami benne, belül van. Ami megmaradt. Mert tudta, hogy volt egy világ, egy másik, amelyben ő szabadon nyargalt. Néha mintha érezte volna a mezők szelét a homlokán. Orrlikában a tenger illatát. A lábában az ugratás gyönyörűségét. De mindez csupán „mintha” volt. Az érzületek nem válhattak reális emlékké, hiszen amikor befogták a körhintába, elveszítette az emlékeit is.
      De kereste, egyfolytában csak azt kereste, ki is ő valójában. Mert, hogy nem a ringlispílen kezdődött az élete, az biztos. Hanem egy másik világban, ahol nem volt körforgás, mámor, és nem voltak vasrudak sem. Egy másik világban, ahol neki még neve is volt!
      Teltek a napok, a hetek, az évek. A ringlispíl csak járt körbe, és a csikó lassan már mindent elveszített, ami egykori önmagához kötötte volna. Nem érzett már régről ismerős  ízeket, illatokat, érintéseket. Nem hallotta már a saját belső hangját sem, csak a körhintán üvöltő zene dobolt a fülébe; csak a kábult hujjgatásokat hallott; csak vattacukor édeskés illatát vagy a hányás szagát érezte – és a súlyt, ami egyre nehezebb lett, amikor ráült valaki. Látni se látott már, még a mennyezet festett csillagjait sem, hiszen a reflektorok fényében egyfolytában káprázott a szeme. Éjjel sem volt nyugalma, amikor nem forgott a ringlispíl. Mert a feje nem állt meg, szédült folyamatosan, mert csak járt körbe és körbe körülötte a világ. De ennek a világnak még annyi formája sem volt, mint a nappalinak. Kérlelhetetlen, konok, jeges űrben forgott körbe egész éjjel. Nappal igazság szerint jól elvolt már ebben a forgó bódulatban. De éjjel rátört a rettegés. Érezte, hogy nem fogja tudni sokáig csinálni ezt a folyamatos ringlispílezést. Ereje azonban nem volt ahhoz, hogy kilépjen a körhintából. Képtelen volt akár csak egy lépést is megtenni egyedül, tartotta a vaspánt, a gerincén keresztül feszített vezeték.
      A Vándort sokáig nem is vette észre. Pedig eljött minden nap a ringlispílhez, és őt nézte. A csikó nem tudta, hogy hetekig, hónapokig, vagy évekig figyelte őt a Vándor, ahogy forog körbe-körbe nappal és éjszaka. Nem tudta, nem tudhatta, hiszen addig a pillanatig, amíg oda nem lépett hozzá, a csikó a Vándor létezéséről sem tudott.
Hideg, téli éjszakán történt.  Az ilyenek még kegyetlenebbek voltak a csikó számára, mert ilyenkor a sötétség mintha még gyorsabban pörgött volna körülötte. Mintha még nagyobb erővel akarná magába szívni a sötét, fekete lyuk, ami körülvette.
      A Vándor odalépett hozzá, elé tartott egy eleven parázzsal teli vödröt.
– Egyél! – mondta, és felemelte a vödröt úgy, hogy a csikó merev nyaka ellenére belefúrhatta az orrát a parázsba. Már az első pillanatban átjárta a tűz, és tudta, hogy ez volt az, ami hiányzott neki!
     A Vándor másnap éjjel is visszatért. És a következőn, meg a következőn is. Nem szólt, nem beszélt, csak a csikó orra elé tartotta a parázzsal teli vödröt. A csikó evett, és napról napra erősebbé vált. Visszatértek az emlékei is, a patája alatt elfutó rétek illata, az átúsztatott folyók habjainak érintése, a megugratott hegyek magasa.
– Egyél! – mondta a Vándor, és könnybe lábadt szemmel nézte a csikót.
      
A csikó napról napra erősödött. És egyszer elérkezett az óra, amikor érezte, hogy van elég ereje ahhoz, hogy kiugrasson a ringlispílből. A körhinta csak járt körbe, körbe, ám a csikó egyszer csak megfeszítette az izmait, és kitépte magát a fémcsövek és acélhuzalok szorításából. A fájdalom végighasított a testén, de szinte ugyanabban a pillanatban átjárta az öröm is. Mert ahogy elhagyta ringlispílt, szinte szállt, repült, a lába sem érte a földet. Meg sem állt a Vándorig.
– Hát visszajöttél hozzám, Táltos! – paskolta meg a nyakát a Vándor. És a csikó most már emlékezett. Emlékezett arra, hogy valamikor Táltos volt a neve, amikor a Vándor volt a gazdája. Csak azután valahogy beszippantotta a körhinta, és évekig járatta körbe-körbe.
      A Vándor levette róla a cifra nyerget, kantárt. Jól lecsutakolta, hogy kihulljon a szőréből az aranypor, majd ismét megetette parázzsal. Meg is nyergelte, fel is kantározta. De ez a nyereg igazgyöngyökkel volt kirakva, a kengyelen a Hold ezüstje csillogott, a  zablát a Nap aranysugaraiból fonták. Amikor a Vándor felpattant a csikóra, az meg se érezte a súlyát. A füléhez hajolt, úgy suttogta bele:
– Gyerünk, Táltos, ugrassuk át a világot!
       A csikó inai megfeszültek, de még nem ugratott, hanem először átbucskázott a fején, és egy valódi, aranyszőrű táltosparipa lett belőle. Azután ugrott egyet, lépett kettőt, és hipp-hopp, már ott is termett, ahol a gazdája parancsolta.

illusztráció: Szabó Imola Julianna

2019. szeptember 30., hétfő

Nagy Izabella: Vándormese




Fák, levelek, ágak mindenütt.
A láb halad, feszül a comb, tart a hát.
Puha, rögös szántóba süppedek.
Karom lendül, ahogy lépek.
Folyó, gyors áramú,
fadarab sodródik a közepén.
Nézem a rönköt,
bukfencezem a víz alá.
Halakkal játszok,
a meder alján
versenyt mászok a kis rákokkal.
Még tekergek egyet az angolnával,
aztán átkelek a túlpartra,
mert tovább mennem muszáj.



illusztráció: Klesitz Piroska








2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. szeptember 22., vasárnap

Cseh Katalin :: Vándordal ::




Megy a vándor, bandukol,
soha nem éred utol?
Göröngyök közt botorkál,
sóhajt egyet, meg-megáll.

Ballagni kezd mint a hold
az égen ballagni szokott.
Barangol és csatangol,
ködök útján araszol.

Vaksötétben baktat,
ha locspocs van, caplat.
Magányosan andalog,
nézik föntről angyalok.

Álmok után kujtorog,
hűlt helyükről elkullog.
Kómotosan lépeget,
kutyagolt ma eleget.

Olykor csak úgy őgyeleg,
cselleng avagy ténfereg.
Tág mezőkön kóricál,
csillagkörúton kószál.

Rengetegben bóklászik,
zuhéban bőrig ázik.
Megy a vándor, bandukol,
szedd a lábad, érd utol…

illusztráció: Zsengellér Šári