Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Amahle játszik (Hétvári Andrea, Márialigeti Anna és Szoboszlay Eszter alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Szoboszlay Eszter kisplasztikái

Hétvári Andrea: Amahle játszik

/Hétfőtől péntekig/

Hétfőn felhőket gyúrok.

Csupa kékek lesznek tőle az ujjaim.

Festékesek, hihi! 

Aztán sarasak.

Sárban tocsogni a legjobb.

Gyere, felhőgombóc, 

zivatartáncot járok veled. 

Szállj le, ha Amahle hív!

Kedden pettyekből 

labdákat álmodok.

Eperpiros, felhőkék, 

napsárga pöttyök

gurulnak, amerre látnak.

Milyen évszak van ma?

Imvula, mmiri, mvua!

Imvula, mmiri, mvua!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Esőanyám, dobolj könnyeket!

Szerdán végre kisüt a zivatar.

Ha a kosaramba csillagokat 

gyűjtenék, vajon nagyobb

fényesség lakna idebenn?

Tata azt mesélte, egy napon

valamennyien egy-egy ilyen

távoli csillagra repül a lelkünk.

Ki tudja, talán igaza van. 

Csütörtökön feketén zúg 

a homoksivatag.

Tudod, mivel foglak felvidítani?

Éjszaka holdaranyért repülök az űrbe.

A holdaranyból holdpalástot szövök 

meg zoknikat. A maradékot elásom 

a kertben. Minden éjjel megöntözöm. 

Pénteken sem feledkezem meg róla.

Háromszáz év múlva a holdaranyfa

felhőgombócokat érlel, amik felszállnak

az égbe. Aztán kincset sírnak a felhők.

Mi meg nevetve táncolunk

alattuk az esőben.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Márialigeti Anna illusztrációja

Lingala szavak

amahle = szép, gyönyörű, legszebb

imvula = eső, zápor

mmiri = víz

mvua = eső (szuahéli)

Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.