Kiss Dorina: Mire várok?

Ismered azt az érzést, amikor felébredsz, és már rögtön tudod, ma megint minden nagyon bonyolult lesz? Én onnan tudom, hogy anyu reggel nem azzal köszönt, hogy „Jó reggelt, kincsem!”, hanem azzal, hogy „Gyere, Dávid, ma nagyon sietnünk kell!” 

Én vele szeretnék készülődni, ezért inkább csak bambulok, de ekkor újra rám szól: „Tényleg sietni kell, és ne nézz így rám!” Pedig én nem is nézek sehogy, hanem csak bambulok ugye. 
Amikor már harmadszor kér tőlem valamit, de még mindig csak ülök – legalább felültem végre – akkor már mérges lesz. 

– Te tényleg azt hiszed, hogy én a falnak beszélek?
Nem, ezt egyáltalán nem hiszem, bár azt gondolom, a falnak beszélni néha sokkal érdekesebb lehet, viszont az egy másik történet. Én igyekszem, de a dolgok valahogy mindig balul sülnek el. Tegnap például elhatároztam, hogy rendet rakok. A rendrakás a felnőtteknél azt jelenti, hogy ami a földön van, azt be kell tenni egy dobozba, amit aztán beteszünk a szekrénybe, hogy ne lássuk. Szerintem ez csalás. Szerintem a rend az, amikor minden ott van, ahol szükség van rá.
Például a kisautó a küszöbön kell, hogy legyen, mert ott van mellette a kanyar. A poharamnak az ágy alatt van a helye, mert éjszaka néha olyan szomjas leszek, mint egy sivatagi vándor.  
A gumicsizma pedig a szoba közepén a legjobb, mert így mindig eszembe jut, hogy  milyen jó pocsolyába ugrani páros lábbal.

Nemrég végül rájöttem valamire. Amikor felnövünk, azért leszünk olyan furcsák, mert elfelejtünk guggolni. Ha leguggolsz, látod az érdekes formájú szöszöket, vagy a sós mogyorót, amit a kutya tegnap a kanapé alá köpött. Látod a pókhálókat a szekrény és a fal közötti résben, ha anyának megint nem volt ideje kihalászni őket. Minden sokkal érdekesebb, ha alulról nézzük. 

Például öltözés helyett most megtaláltam egy régen elveszett zacskót az ágyam alatt, amiben kitörött ceruzahegyeket gyűjtök. Direkt dugtam el, aztán elfelejtettem. Hogy miért kell rejtegetni? Mert anya kidobná, mielőtt papír zsebkendőbe csomagolva jól bevizezném az egészet, és mindent szivárványszínűre kennék vele. Hiába, itthon nem értékelik a magaskultúrát. 

Anyu végül bejött, meglátott a szoba közepén guggolva, ahogy egy piros ceruzahegyet vizsgáltam, és csak annyit mondott:
– Édesem, te már megint mit csinálsz? 
– Gondolkozom – válaszoltam.
– Akkor kérlek, gondolkozz cipőben, mert ha nem indulunk el most, akkor elkésünk!
A felnőtteknek van egy saját órájuk, ami teljesen máshogy jár, mint az enyém. Ha én mondom azt, hogy „csak egy perc”, akkor az azt jelenti, hogy még meg kell néznem, mi van a dömperem platója alatt. Vagy hogy még meg kell kérdeznem a kutyát, hogy álmos-e. Azt is ellenőriznem kell, hogy nem hagyta el a mancsos díszt, amit este a nyakörvére akasztottam. Mindig akkor szólnak rám, hogy ne húzzam az időt, amikor éppen elkezdek valamit. 

De ha anyu mondja azt, hogy „csak egy perc, és jövök”, az akkor még minimum három mesefilmnyi idő. Csak gyorsan elindít egy mosást, kihúz pár dolgot a listájából, bekapja 
a maradék reggelimet, kicseréli Fifike vizét, berakja egy borítékba a holnapi színházpénzt, amit be kell vinni az oviba, fésül egyet a haján, és indulás előtt közvetlenül még gyorsan felvarr egy gombot, ami apa zakójáról szakadt le. Olyankor én már felvettem a kabátomat, a sálamat, sőt, még a sapkámat is a szememre húztam, és ott állok az előszobában, mint egy nagyon türelmes eszkimó, de anyu még mindig azt mondja, hogy: 
– Mindjárt, most már tényleg csak egy pillanat! 
Ilyenkor az idő nem telik, hanem áll, mint a spenótos főzelék a tányéromban. 

A spenótról jut szembe, nálunk otthon létezik egy nagyon különös dolog, amit úgy hívnak: az Étvágy. 
Én még sosem láttam az Étvágyat, de anyu szerint ez egy nagyon kényes valami. Ha csak ránézel egy gombóc fagyira ebéd előtt, az Étvágy azonnal eltűnik és vége a világnak. Pedig én már többször megfigyeltem, hogy a gyomrom egy elég nagy hely. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy rántott hús, utána meg a fagyi. Sőt, akár előtte is. Igazából az még jobb, mert ha előbb eszem meg a fagyit, akkor a rántott húsnak sokkal több helye marad, mivel a fagyi addigra már rég lecsúszott a lábujjamig. De anyu szerint ez nem így van. Szerinte, ha megeszek egy icikepicike eperízű gombócot délelőtt tizenegykor, akkor délben, amikor az asztalhoz ülünk, hirtelen olyan leszek, mint aki soha többé nem akar enni semmit. Még a világ legfinomabb nokedlijét sem.

Na mindegy, már rég rájöttem, hogy a felnőtteket nem lehet megváltoztatni. Lehet, hogy nem csak a guggolást felejtették el, de a titkos kódot is. Hogy a világ nem azért van, hogy rendet rakjunk benne, meg mindenhová odaérjünk, meg megegyük a spenótot, hanem azért, hogy nevessünk. 

Amikor este végre mindenki elcsendesedik, és anyu odakucorodik mellém, és már nem azzal foglalkozik, hogy merre áll a hajam, vagy hová tűnt a fél pár zoknim, akkor rájövök, hogy ez mégiscsak jó nekem. Mert ilyenkor anyu is kicsit gyerek lesz, és elhiszi nekem, hogy a földre dobott pulcsi valójában egy sárkány, és megkéri Sárkányeltávolító apát, hogy mentsen meg minket a rettenetes szörnytől. És akkor apa nevet. Ilyenkor, de csakis ilyenkor, hajlandó vagyok megígérni, hogy holnap... tényleg... talán... megpróbálok hasonlítani a Bezzegmásgyerekre. Ezen pedig együtt nevetünk.

Illusztráció: Zelei Marcell

 

Németh Eszter: Diótilinkó

Pöszke a dióbarna ujjbegyeit bámulta és elégedetten mosolygott. A pulcsija feltartott öblében további diók kerekedtek, a zöld külső héja még soknak érintetlen volt. Az eperszájú a kezében tartott kis ezüstnyelű bicskával, amit Papustól kapott a születésnapjára, kettéhasította a zöld burkot és a nedves diót ügyesen feltörte.

A csúcsánál kellett megroppantani egy kővel, utána a bicskával szétfeszíteni, kiszedni a diót, ami még annyira éretlen volt, hogy le lehetett hámozni a héját. Az akkurátus munka után a diógerezdeket nagy vidáman a szájába tömte. Lassan takaros halmot alkotott mellette a későbbi flotta alapanyaga.
A dióhéjból ugyanis hajót lehetett készíteni. Vagy bababölcsőt meg más egyéb terméssel kiegészítve egyéb játékot. Két fél dióhéjból pedig tilinkót. Diótilinkót. Az oldalába fúrt lyukak segítségével muzsikálni lehetett. Pöszke zsebében lapult már egy diótilinkó. A következő Turcsiorré lesz, ideje, hogy megtanulja a sípolást, mármint síppal, mert sipákolni azt tudott magától is.  Pöszke végül feltörte az utolsó diót is, gondosan megpucolta, a szájába tömte, majd felállt. A nadrág zsebébe töltötte a dióhéjat és a kerten át hazaballagott, hiszen eddig Ciki mama diófája alatt ült.

Gondosan a kosárba tette a műhelyben az alapanyagokat a játékokhoz, aztán komótosan felmászott a  műhely tetejére.  Szájához emelte a tilinkót és muzsikálni kezdett. Kicsit szomorúan szólt a nóta, hiszen Zsóóóci aznap nem ért ra, Peti a nyári szünet után hazautazott, így Pöszkének nem volt kivel játszania.
Márpedig fára mászni, oroszlánt szelídíteni, sakkozni tanulni barát nélkül elég nehéz, meg úgy általában barátok nélkül minden unalmas.

Pöszke legnagyobb meglepetésére felelet érkezett a bánatos diótilinkó dallamra. Kürtszó harsant, de ebből a távolságból elsőre nem lehetett tudni, vidám lesz-e vagy inkább szomorú a folytatás. Pöszke visszatrillázott. A trilla azonban már kíváncsi volt bánatos helyett.

Várt. Hamarosan érkezett a felelet, vidám, hívogató dallam szólt, és Pöszke nem tétovázott, elindult a hang irányba. Két utcával később harsány volt a vadászkürt és csak akkor hallotta  meg a finom a pengető hangot az erőteljes kürtszó mellett, amikor egészen közel ért. Két gyerek állt egy nagy, nyitott kapu előtt. Aki a kürtöt tartotta a kezében nagyra nőtt, erős, kissé medve alkatú fiú volt, mogyoróbarna szemekkel. Meglepő kontrasztként a mellette álló másik csenevész alkatú, kisnövésű bosszankodott, ahogy az eredetileg valószínűleg íjnak készült szerszámra rögzített több húr egyike elpattant. Mindketten várakozásteljes érdeklődéssel figyelték az eperszájú közeledését. 

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian Pöszke.
- Trombitás Palkó- nevetett rá a nagyobb fiú. 
- Rapport Rupper -vigyorgott a koboldszerű másik. 
- Ne higgy neki - nevetett Palkó. - Karcsinak hívják és valójában nem tud zenélni.
- Már hogyne tudna? - vigyorgott Pöszke. 
A csenevész fiú hálásan pillantott rá. 
- Ez igazából egy íj, csak szereltem rá további húrokat, hogy én is tudjak zenélni.
- Gitárra lenne szükséged, nem íjra - mondta Pöszke.
 - Miből gondolod, hogy gitárral jobb lennék, mint íjjal?

Mielőtt Pöszke válaszolhatott volna, két másik fiú tűnt fel az utca másik sarka felől. Az egyik egy cserép fenekén dobolt, a másik egy fésűn szájharmonikázott.
A szemközti kapuban egy borzas fej tűnt fel és kíváncsian bámulta a gyülekezetet. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert lassan odasétált a csoporthoz. Az egyik kezében könyvet tartott. 
- Zenekart akartok  alapítani? Tudtok kottát olvasni? Milyen hangszereitek vannak? Elég egyedi - mondta, miután végignézett a szedett-vedett hangszerű társaságon.

A dobos elindult, Pöszke hamar felismerte, mit dobol és vidám tilinkózással lépdelt utána:

Kire ütött ez a gyerek? 
Dobfenékre, se apjára, se nővérére.
Mit csinál, ha lány, ha fiú?
Örül, a felnőtt nem tanú.
Anya nem vitáz, apu nem okos…

Így haladtak, amíg az utca végén álló házhoz értek. Pöszke tétovázott, de a kürt eldöntötte a dolgot, a fülébe harsogott, így hát belépett. Mindannyian beléptek.
Még felnőttre sem volt szükségük, hiszen a könyves fiú tudálékossága minden felnőttet pótolt. Együttvéve.

Ha bekapcsolod a rádiót a VU10 sávon talán a legújabb slágerüket is meghallgathatod.

Illusztráció: Bechtel Helga

 

Lukács-Kis Panka: Esik a hóóó...

– Esik a hóóóó! – süvített Peti indián üvöltése keresztül az óvodán.
– Esik a hóóó! – felelt Pisti is indián üzemmódban. 
A hó egész éjszaka esett, befedte a fákat, az utcákat, az autókat, az óvoda udvart. A gyerekek reggel apró, színes hóemberként érkeztek, jól becsomagolva az overáljaikba, sáljaikba, sapkáikba és az elmaradhatatlan vastag kesztyűkbe. 
– Esik a hóóó! – süvöltötte Peti és Pisti kórusban.  
A Csepp csoport egész reggel egy megkergült nyájhoz hasonlított, hol Peti, hol Pisti, hol Hajni, hol Emma, hol Iván kezdett rá az esikahóra. Éppen reggelizni próbáltak, de az újra rákezdő hóesés nem sokat segített ebben, mert valaki mindig az ablak előtt kötött ki, hogy nézze a havazást, vagy indián üvöltéssel jelezze a hóesést.
– Tudom, hogy izgatottak vagytok – kezdte Zsófi néni – de, most üljetek le picit! Ha szépen s gyorsan megreggeliztek lesz egy meglepetésem számotokra. 
Már csak ez kellett a kerge birkanyájnak!  Egy másodperc alatt zsák zsizsegő bolhává változtak. Becsületükre legyen mondva nagyon igyekeztek a székeiken maradni és megenni a reggelit, ami pont a kedvencük volt; vajas kalács kakaóval. 
Reggeli után aztán mindenki felsorakozott az ablakoknál, Zsófi néni nem is próbálkozott azzal, hogy leüljenek a szőnyegre. 
– Cseppecskéim! A meglepetés az, hogy kimegyünk szánkózni a Barackos dombra - a hírt szűnni nem akaró örömujjongás fogadta. 
Zsófi néni, Panni néni és Böbi néni nagy nehezen kiterelte a gyerekeket a mosdóba és az öltözőbe. A nagy izgalomban a nagyobbak gyorsan elkészültek, a kisebbeknek viszont annál több segítség kellett. 
Mire a Csepp csoport kisétált a Barackos dombra még legalább öt centi friss hó esett. A sok apró, színes hóemberke szánkókkal és popsi csúszkákkal felszerelkezve érkezett meg és vette birtokba a porcukros gombócra emlékeztető dombocskát. Fel-alá rohangáltak, csúszkáltak, hóangyalt készítettek, hemperegtek, kacagtak, kiabáltak, kinyújtott nyelvükkel hókristályt kóstoltak. 
Pisti Petivel az új szánkóján száguldott, miközben a kicsik, Emma és Iván hógörgetegest játszottak.  Nekifutásból gurultak le a dombról, minél több havat maguk előtt görgetve, közben azt kiabálva:
– Hógörgeteg! Jön a hógörgeteg! 
– Lavina – kiáltott utánuk Pisti, aki mindig mindent jobban tudott, de a két kicsi ezt már nem hallotta. 
– Esik a hó fingik a ló, seggen csúszik az igazgató – kezdett rá Peti a mondókára, amit az iskolás bátyjától tanult meg reggel az óvoda felé jövet. 
– Peti! – szólt Zsófi néni – ez nem túl szép vers…
– Akkor esik a hó pukizik a ló seggen csúszik az igazgató!  
– Peti…
– Esik a hó pukizik a ló, popón csúszik az igazgató – nézett nagy huncut szemeivel Peti Zsófi nénire. 
Az óvó néni nem tudta visszafojtani a nevetést:  
– Egy költő veszett el benned, te kis hóhányó! - simogatta meg a kisfiú fejét. 

Peti büszkén ismételte meg egyre hangosabban és hangosabban friss költeményét a téli ruháktól kissé nehézkes indián szökellésben ugrálva a többiek között: 
– Esik a hó, pukizik a ló, popón csúszik az igazgató… 
A többiek hamar bekapcsolódtak így a Barackos dombot nem csak a hó lepte be ezen a délelőttön, de a legvidámabb téli indián csatakiáltás is, amit csak hallani lehetett a környéken. 

Illusztráció: Csankovszki Csilla

Kasza Eszter: Zoknitesók

Egyik nap apa vitt oviba, és késésben voltunk. 
– Vedd fel ezt – húzta a lábamra a méhecskés zoknit. Régen ez volt a kedvencem, de már nem szeretem. A méhecske dedós, én pedig nagy fiú vagyok.

A legjobb barátom, Tomi aznap egy traktoros zokniban jött. Még soha nem láttam ilyen szépet. Amikor ezt elmondtam neki, azt válaszolta, ő nem szereti, mert szorítja a szára.
Akkor támadt egy ötletem.
– Mit szólnál hozzá, ha odaadnám a méhecskéset a traktorosért cserébe? – kérdeztem.
– Jó, de csak a bal lábamat szorítja – válaszolta Tomi.
Így a bal zoknikat cseréltük ki.
– Tudod, ez mit jelent? – szólaltam meg. – Mostantól zoknitesók vagyunk!
Tomi megörült ennek.
– Atti és Tomi zoknitesók! – kiabálta, és futott egy kört a csoportszobában.

Megijedtem, hogy Gyöngyi néni meghallja, és gyorsan félrehívtam Tomit.
– De ne mondd el senkinek! A felnőttek nem szeretik a páratlan zoknikat.
Tomi bólintott. Azonban annyira tetszett neki a zoknitesóság, hogy mégis elmondta a többieknek.
Aznap Réka elkérte a másik méhecskés zoknimat. Eszembe jutott, anya milyen hamar észreveszi, ha hiányzik egy fél pár, ezért jobb, ha odaadom a másikat is. Egy rókamintásat kaptam cserébe. Réka ugrált örömében, amiért neki is lett zoknitesója.
– Mi ez a zsivaj? Gyertek, álljunk körbe, mondókázni fogunk – mondta Gyöngyi néni. Szerencsére nem vette észre a felemás zoknikat. 

Ovi után otthon elrejtettem az új kincseket az ágyam alá. 
Másnap én választottam ruhát magamnak, ezért anya nagyon megdicsért. Még ebéd előtt odajött egy kislány a pandás zoknimért. Neki katicás volt, ami még a méhecskénél is dedósabb, ezért azt válaszoltam, inkább cseréljen mással. Nemsokára egy kutyás zoknival jött vissza, amiért már szívesen odaadtam a pandásat. Harmadnap két újabb tesót szereztem egy jegesmedvés zokni árán. A pizzásat a jobb, az űrhajósat a bal lábamra húztam.

Alvásidőben halkan kopogtattak az ajtón, és Gyöngyi néni kiszaladt a csoportból. Felültem az ágyon.
– Kinél van az űrhajós zokni párja? – kérdeztem.
– Nálam – válaszolt egy szőke kislány, Panni.
– Akkor te is az én zoknitesómnak számítasz! – vigyorogtam.
– Nekem veled együtt már tizenhúsz zoknitesóm van – jelentette ki Panni.
A kezünkön kezdtük számolgatni, kinek van a legtöbb zoknitesója. Hamar kiderült, hogy már mindenki elcserélt legalább egy fél párat. Ezen nagyon meglepődtem. Vajon baj lesz ebből? Mire Gyöngyi néni visszaért, már annyira izgultam, nem is tudtam elaludni.

Délután anya jött értem.
– Az egyik anyuka négy különböző zoknit talált náluk otthon. Hogy került hozzájuk az egyik méhecskés zoknid? – mondta, aztán meglátta a lábamon a pizzásat és az űrhajósat. Összecsapta a kezét.
– És mik ezek rajtad?
A homloka ráncba szaladt. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez a játék.
– Én csak Tomival akartam zoknitesó lenni – görbült le a szám. – De a többiek elkezdtek utánozni minket.
– A te ötleted volt? – kérdezte.
Lehajtottam a fejemet. 
– Pörge Attila, mit csináltál már megint? – sóhajtott egy nagyot anya. – Vedd fel a pulcsidat, hazafele elmeséled, kik azok a zoknitesók.

Útközben elmondtam a cserék történetét a méhecskéstől az űrhajósig. Anya megpróbált szigorú arcot vágni, de nem ment neki, sőt, el is nevette magát. Szidást is csak kicsit kaptam, azt sem a zoknitesóság miatt, hanem azért, mert anya szerint egyik felnőtt sem szeret zoknit válogatni. 

A következő napon az óvónéni mindenkitől összeszedte a páratlan zoknikat. A szülőknek kellett egy nagy kupacból kiválogatni, melyik kié. Panni apukája tanácstalanul állt a maradék zoknik felett, majd összefogta az összeset, és elrakta a hátizsákjába.

Ebéd előtt az udvaron ültünk. Rossz volt nézni, ahogy Tomi és Réka az orrát lógatta. Vége lett a mókának, vissza kellett adnunk az összes szerzeményünket. Érthető, hogy nem volt kedvük sem fogócskázni, sem mászókázni. Ekkor eszembe jutott valami.
– Ugye tudjátok, hogy akivel egyszer cseréltél, azzal örökre zoknitesók maradtok?
A barátaim arca felderült. Réka felpattant.
– Ezt el kell mondani a többieknek is! – kiáltotta, és elfutott. 
Tomi ott maradt mellettem. Kézen fogtam, és a hinta felé húztam.
– Gyere, menjünk játszani, zoknitesó!

Illusztráció: Leitner Ivett