Diana Soto: A krokodil és a tojások

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy krokodil. Hogy, hogy nem, saját tojásai nem lehettek, bár mindennél jobban vágyott rájuk. Sokszor a vízből figyelte, ahogy a madarak boldogan énekelnek a fészkük felett, majd tanítgatják a kis fiókákat. Egy napsütéses napon aztán úgy döntött, hogy keres magának saját tojásokat. Kilépett a vízből, mohatarisznyát vett magára, és nekiindult az erdőnek.
    Lassan haladt, benézett minden kő alá, átfésülte a bokrokat, de mindhiába. Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor megpillantott egy apró tojást a földön. Nem volt a közelben se fészek, se senki, csak a tojás. Megszaglászta, de nem érezte más állat szagát rajta. Óvatosan felemelte, várt egy kicsit, majd amikor nem jött senki, beletette a tarisznyába. 
    Azonnal jobb kedvre derült, hiszen neki is lett tojása. Továbbment, és még alaposabban nézett át minden zugot. Három nap és három éjjel kutatott, az egész erdőt átfésülte. A fészkekben lévő tojásokhoz nem nyúlt, nem akart senkitől sem lopni. Mire visszaért a folyóhoz, már tizenkét tojás pihent a tarisznyájában.
    Ezután a krokodil nappal őrködött mellettük, este melegítette őket. Alig várta, hogy kikeljenek. Egyik reggel apró koppanásokra ébredt. Hirtelen azt se tudta, honnan jönnek, hiszen ő volt a folyó egyedüli lakója. Amikor felfedezte a repedéseket a tojásokon, egyszerre örült és ijedt meg. Ekkor a tojásokból madárfiókák bújtak ki, és esetlenül néztek a nagy krokodilra, akinek a szíve repesett az örömtől. 
    Ettől a naptól kezdve a krokodil egy pillanatra sem pihent, lila fürdőruhát készített nekik, a hátára vette őket, és megmutatta nekik az úszás mesterségét. A kicsik lassan megszerették a vizet, és a krokodillal együtt siklottak a folyón. Azonban nem volt nevük, nem hívhatták magukat sem krokodilnak, sem madárnak. Pár napnyi gondolkodás után a krokodil előállt a legtalálóbb névvel.
    – Megvan! Mától a nevünk legyen a Krokodilféle Alakok Csoportjának Alkotói, vagy rövidebben: KACSA!
    Minden madárnak tetszett az új név, így azonnal használni kezdték. A kacsák azóta is inkább a vizet választják, hogy emlékezzenek szeretett nevelőanyjukra, aki először tanította meg őket úszni.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Majoros Nóra: Az árnyékkutya

  

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Az angyal zavarában harmadszor is végigsimította ködszínű egyenruháját, és megérintette a jelvényét. Tehetséges, de kezdő őrangyal volt, és most azt kívánta, bár régebb óta lenne szolgálatban. A védence előtte ült a földön, az ölében egy kutya feküdt. Haldoklott. Az ember csendben beszélt hozzá. Az őrangyal arra számított, hogy a kutya lelke csendesen eltávozik az Örök Vadászmezőkre, ő pedig megpróbálja majd enyhíteni az ember gyászát. Ám hirtelen felfényesedett az ég, és egy lélek öltött alakot az őrangyal előtt.
    A kutya karcsú, fekete teste olyan volt, mint a megnyúlt, alkonyi árnyék. Sütött belőle a szomorúság.
    – Hát ez a kutya… Hogy került ide? – döbbent meg az őrangyal, és hirtelen nem tudta, mit tegyen.
    A hideg, fehér falon keresztül bebucskázott a szobába három angyalka. Ahogy meglátták a kutyalelket, a szájuk sírásra görbült.
    – Micsoda szomorú állat – mondták, és simogatni kezdték.
    Az őrangyal összeszedte a gondolatait.
    – Nos, ez a kutya minden bizonnyal eltévedt, és kétségtelenül el van keseredve. El kell vinni a gyógyfürdőbe, aztán az Örök Vadászmezőkre. De ha én elviszem, ki vigyáz a védencemre?
    – Majd mi! – ajánlották az angyalkák.
    Az őrangyal bólintott.
    – Köszönöm, és ígérem, sietek vissza.
    Felkapta a kutyalelket, és felrepült vele a mennyei fürdőbe. A fürdő hatalmas buborékkupolája alatt rengeteg felhő gyűlt össze. Nyári felhő, bárányfelhő, harmatfelhő – csupa gyógyító vizű gomolyag. Hosszú nyelű lepkehálóval terelgette őket egy fürtös angyalka.
    – Beteg volt – magyarázta az őrangyal, és a kutyára mutatott. – És nagyon szeretett volna még élni.
    Az angyalka elkapott egy hetyke kis felhőt, és belefacsarta a legközelebbi kádba.
    – Erdei forrás hűs vize. 
    Az őrangyal beleállította a kádba a kutyát, aki megadóan tűrte, hogy lemossa róla a betegség emlékét. Ezután kiemelte, és szárazra törölte.
    – Obszidiánszínű – jegyezte meg a lepkehálós angyalka.
    – Igen, szép fényes – felelte elgondolkodva az őrangyal –, de még mindig szomorú.
    – Ez nem is fog elmúlni, amíg vissza nem viszed a gazdájához.
    – Az Örök Vadászmezőkre viszem, ahol együtt szaladgálhat a többiekkel, és megvigasztalódhat.
    – Nem fog – mondta magabiztosan az angyalka. – Lélekállat. Ezek sosem hagyják el a gazdájukat. Úgy tudom, az őrangyaloknak segítségükre lehet egy jól képzett kutyalélek. Megkönnyítheti a munkád.

Lovranits Júlia Villő: A farkas és a holló barátsága

 

Lepenye Angyalka illusztrációja

 

Amikor megszülettek az új kölykök, Farkasanya boldogan mutatta be őket a nagy családnak: Farkasapának és a velük élő, idősebb gyermekeiknek. A kölykök remegő lábacskákon bukdácsoltak a felnőttek körül. A nővérek és bátyók lelkesen bökdösték az orrukkal az apróságokat, játszottak velük.
    A legmerészebb kisfarkas, Zazi oldalát már nagyon fúrta a kíváncsiság: mi lehet az erdő túloldalán? Saját kalandokra vágyott, a folyton körülötte tolongó négy testvérkéje nélkül. Így egy napon, amikor már elég erős volt hozzá, egy óvatlan pillanatban egészen egyedül vágott neki az útnak. Hiába figyelték folyamatosan óvó tekintetükkel a felnőttek, a nagytappancsú kisfarkasnak mégis sikerült feltűnés nélkül tovasurrannia. 
    Szinte szédült a sok új szag, új látnivaló színes kavalkádjában, és egyre messzebb és messzebb merészkedett az erdő biztonságos mélyétől. Éppen a bozótosban kajtatott a pockok nyomát szaglászva, amikor az egyik bokorból zörgést hallott: egy nyúl ugrott fel! A kisfarkast egészen átjárta a vadászat izgalma. Hiába volt a nyúl majdnem akkora, mint ő maga, Zazi felnőtt nagyragadozónak képzelte magát, önfeledten száguldott a zsákmány után.
    Egyáltalán nem izgult, hogy nem talál haza, vagy a családja esetleg hiányolja. Az egész kicsi farkas négy száguldó tappancs, a zsákmány szagától remegő apró nózi volt, semmi nem számított többé, csak a hajsza. Már régen messzire járt a jól ismert helyektől, amikor a nyúl egy merész oldalugrással elkanyarodott, és könnyűszerrel faképnél hagyta gyakorlatlan üldözőjét. Ha a nyulak tennének ilyet, talán még szamárfület is mutatott volna neki, de így csak egy pillanatra visszanézett flegmán, aztán szőrén-szálán eltűnt a farkaskölyök orra elől. 
    Zazi, magához térve a vadászat izgalma után, csodálkozva nézett körül: egy nagy tisztásra ért, ahol semmi, de semmi nem volt számára ismerős. Még soha nem járt erre azelőtt. A kíváncsiság most is felülkerekedett a félelmén, és éppen megindult egy mozgolódó vakondtúrás felé, amikor egy nagy, sötét árny reppent feléje. Hangos „korr!” kiáltással zuhanórepülésben szállt felé egy nagy, fekete lény, azután hirtelen irányt változtatott, és az utolsó pillanatban elkanyarodva ismét az ég felé röpült. Majd újra támadásba lendült.
    Zazi rettenetesen megijedt, bátor vadászból egyszerre remegő kölyök lett újra. Fülét-farkát behúzva halkan nyüszíteni kezdett. Most bizony örült volna neki, ha Farkasanya, a nővérei meg a bátyjai a közelben vannak!
    Ekkor a fura, vészt jósló lény egy közeli fa ágára szállt: egy madár volt az, fekete szeme vidáman csillogott:
    − Ne félj, farkas kiskoma, csak fogócskázni szeretnék! Ugye, van kedved játszani velem? A testvéreim olyan unalmasak, csak a tollaikat fényesítik.
    − Hát te ki vagy? – csodálkozott Zazi.
    − Tollas vagyok, a fiatal holló, és éppen barátot keresek.
    − Szép kis barát, így rám ijeszteni! – morgolódott Zazi, de aztán hagyta magát kiengesztelni.
    Vidám fogócskázásba kezdtek. Tollas zuhanórepülésben támadt, Zazi pedig kapkodott felé és menekült, de közben nagyon vigyáztak egymásra, hogy egyikük szőre-tolla se görbüljön. Nagyon jól szórakoztak. 
    A nagy játékban mindketten elfáradtak, meg is szomjaztak, meg is éheztek.
    − Gyere, Zazi– hívta a holló a farkaskölyköt –, van még egy kis maradék muflonunk a közelben, egy vadász ejtette el a minap, és kint hagyta a zsigereket. A családom biztosan téged is szívesen fogad egy kis uzsonnára! Legalább bemutatlak nekik. Utána elmehetünk inni is a patakhoz.

Czeiner-Szücs Anita: Szivárványmogyoró

 

Weiner Liza illusztrációja

 

Egyszervoltholnemvolt ország királya minden vasárnap a birodalma határán található erdőbe vágtatott. Fújt, fagyott, vagy perzselt a nap, mit se számított. Felnyergeltette a leggyorsabb lovát, és a hátán ügetve egy szempillantás alatt a sűrű rengetegben találta magát. 
    Réges-régen, ifjú királyként meg akarta ismerni országának minden szegletét, akkor járt először ezen a vidéken. Később nagy bánatát csillapítani tért vissza a susogó fák közé. Egyetlen lánya hirtelen eltűnt. Kerestette őt mindenütt, szolgái bejárták az ország minden zegét-zugát, de sehol sem találták. Ám a király nem nyugodott, kereste őt tovább, időnként nekiindult birodalmának, és bolyongott nyugtalanul. Egy ilyen alkalommal tűnt fel neki a szivárványmogyoró. A királyt egy életre rabul ejtette a csodálatos cserje. 
    A mogyoró sosem reszketett csupasz ágakkal. Télen piros, tavasszal kék, nyáron zöld, ősszel arany leveleket hozott. Éjszaka sötétlilába burkolózott, hajnalban harmatcseppekkel gyöngyözte az ég kékje. Egészséges volt és ragyogó, színeivel elkápráztatta az uralkodót. 
    Szeretett volna rájönni, honnan ered a varázsereje, mi a forrása a szivárványszíneknek, de hiába a hatalma, türelme, hűséges látogatásai, vénségére sem lelte meg a titok nyitját. A királynak nem maradt más választása, utód híján kihirdettette, hogy annak adja Egyszervoltholnemvolt ország trónját, aki megfejti a mogyoróbokor rejtélyét. 
    Több se kellett, aki csak tehette, szerencsét próbált. Érkeztek az erdőbe vitézek, bölcsek, nagyurak, királylányok és javasasszonyok szerte a világ minden tájáról, de a szivárványmogyoró titkát senki sem tudta megfejteni.