Majoros Nóra: A régi szoba

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
    Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
    – Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
    Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
    A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
    Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
    Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
    Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
    – Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
    Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
    A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
    – Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
    Panni udvariasan bólintott.
    – Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!

Takács Viktória: Napsárga cipők

  

Iván Zsuzsa illusztrációja

 Az ajtó nyikorgott, Gizi néni nehézkesen fordította el a régimódi kulcsot a zárban. 
    – A csuda essen ebbe a kacatba! Ez sem lesz fiatalabb – morgolódott magában, aztán levette vékony kabátját, és nyöszörögve nyújtózkodott a fogasig. 
    Végigsimított az egyik, immár gazdátlan fotel támláján, majd lehuppant a másikba. – Ej, de jól esik leülni végre! – sóhajtott, és a tekintete megpihent a polcon álló, bekeretezett képen. Szemei bepárásodtak, ahogy ilyenkor mindig, mert Mihály bácsi már egy éve csak odafentről integetett a feleségének. 
    Azóta Gizi néni egyre kevesebbszer mozdult ki. Időnként elballagott a kisboltba, megvette, amire feltétlenül szüksége volt, azon kívül nem ment sehova. Pedig korábban szeretett nagyokat sétálni, hallgatni a madarak énekét és beszélgetni ismerőssel, ismeretlennel. 

    Egy napon a lánya nagy dobozzal állított be hozzá. 
    – Boldog névnapot, anyukám – mondta. – Viseld egészséggel! – azzal megölelte hajlott hátú, apró anyukáját.
    – Ugyan, ugyan, igazán nem kellett volna – szabadkozott a néni, de kíváncsian nyitotta ki a dobozt. 
    Egy napsárga sportcipő volt benne erős, de könnyű anyagból. 
    – Hát mit csináljak én ezzel? A kislányok hordanak ilyet – értetlenkedett a néni.
    – Vedd fel és járj egy nagyot! Meglátod, milyen jó lesz. A sétától jobb lesz a kedved és felélénkülsz! – nevetett a lánya.
    – Na hiszen. Jobb lesz a kedvem? Nekem megfelel így, ahogy van – makacskodott Gizi néni, de a lánya nem hagyta annyiban.
    – A kedvemért próbáld fel, anya. Naphosszat csak üldögélsz. Nem lesz ennek jó vége. Gyere, próbáld ki most! Sétáljunk el a parkba, aztán üljünk ki a cukrászda teraszára, és együnk egy meggyes rétest, ahogy kislánykoromban. Emlékszel?
    Gizi néni emlékezett. A szemét megint elfutotta a könny. Amikor Helga kislány volt, gyakran ültek a cukrászda teraszán. Akkor még öröm volt az élet. Csupa napfény és nevetés. Mintha csak tegnap lett volna. 

Bank Eszter Katalin: Mire jó a nagypapa?

 

Quan Thanh Lan illusztrációja

 

Vegyük például az én papámat. A papámnak szúrós a szakálla, szemüveget visel, és bottal jár, mert általában fáj a lába. Meglehetősen ritkán nyögdécsel, leginkább csak akkor, ha egyszerre kettő unoka is ráül a hátára, mert olyankor ő a ló. És ha éppen nem ló, akkor a nagypapa sok mindenre jó.
    Egy nagypapa jó, ha gyűjt valamit. Az enyém például kagylókat, csigákat és régi pénzeket. Ez azért jó, mert én is gyűjtöm a kagylókat meg a csigákat. És olyankor, ha jön a papám, mindig megajándékoz egy újabb példánnyal. De nem ám a boltban veszi meg, hanem búvár hozza fel neki egyenesen a tengerből! Persze néha a vásárból szerzi meg, de akkor alkudni is szokott.
    Egy nagypapa jó, ha tud rajzolni, mert akkor rajzolhatunk teknősbékákat meg remeterákot. És közben a papám mindig mesél valami okosat, csak sosem engedem neki végigmondani, mert nekem meg mindig eszembe jut valami még fontosabb.
    Ha jön a papám, akkor a fagyizónál szoktunk találkozni, és akkor mindketten kehelyből esszük a fagyit, kanállal, de ő hozza a saját kiskanalát, mert úgy jobb.
    A papámmal kártyázni is lehet, és olyankor mindig én nyerek, mert ő általában elfelejti elhozni az olvasószemüvegét. De amúgy is én nyernék, mert sokkal gyorsabban megtalálom, hogy miből van kettő, mint ő.
    Ha a papám labdázik velem a szobában, akkor csak néha kell leülnie a konyhaszékre, hogy kifújja magát, aztán mehet tovább a játék.
    A papám ugyanúgy szereti az édességet, mint én, csak neki nincs egy darab foga sem, ezért mindig azt mondja, hogy nagyon vigyázzak a fogaimra, és ha édességet eszek, mossam meg jól, nehogy úgy járjak, mint ő.
    A papám mindig azt találgatja, hogy ha felnövök, vajon mi lesz majd belőlem. Talán festőművész? Vagy kutató? Vagy űrhajós? De ezt még én sem tudom, ezért nem mondhatom meg neki. Lehet, hogy mindegyik, de az is lehet, hogy futóversenyeken fogok részt venni, és fákat ültetek majd, hogy mindenhol sok árnyék legyen a Földön.
    A papámmal viccelődni is lehet, és minden érdekli, amit mondok. És ha felhívom telefonon, hogy eljön-e játszani hozzám, akkor azt mondja, hogy felöltözik, és már indul is.
    Szóval, ha jól meggondolom, egy nagypapa sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy játsszon az unokájával, vagyis velem.


    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Szabó Zelmira: Téli félnóta

  

Nagy Diána illusztrációja

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
    De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
    Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
    Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
    Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya! 
    December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők. 
    Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
    Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
    Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
    Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
    A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
    A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
    Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
    Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
    – Gyere ki játszani – párállotta.
    – Félek Februártól, megharap!
    – Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
    Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
    – Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
    Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
    Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
    Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette. 
    – Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
    A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
    – Jaj, ne haragudj!
    – Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra! 
    Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!

        Hahó, itt nagy a hó,
        gurigázzunk!
        Te hóember leszel, én hószamár,
        és kiabálunk!
        
        Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
        bokázok.
        Száraz szilvafába betűt képzelek –
        találok.
        
        Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
        (és ó,) elolvaszt!
        Táncoló lába minden (hó)versnyomot 
        behorpaszt.

Szoboszlay Eszter illusztrációja

            Szerkesztette: Miklya Zsolt