Kasza Eszter: Zoknitesók

Egyik nap apa vitt oviba, és késésben voltunk. 
– Vedd fel ezt – húzta a lábamra a méhecskés zoknit. Régen ez volt a kedvencem, de már nem szeretem. A méhecske dedós, én pedig nagy fiú vagyok.

A legjobb barátom, Tomi aznap egy traktoros zokniban jött. Még soha nem láttam ilyen szépet. Amikor ezt elmondtam neki, azt válaszolta, ő nem szereti, mert szorítja a szára.
Akkor támadt egy ötletem.
– Mit szólnál hozzá, ha odaadnám a méhecskéset a traktorosért cserébe? – kérdeztem.
– Jó, de csak a bal lábamat szorítja – válaszolta Tomi.
Így a bal zoknikat cseréltük ki.
– Tudod, ez mit jelent? – szólaltam meg. – Mostantól zoknitesók vagyunk!
Tomi megörült ennek.
– Atti és Tomi zoknitesók! – kiabálta, és futott egy kört a csoportszobában.

Megijedtem, hogy Gyöngyi néni meghallja, és gyorsan félrehívtam Tomit.
– De ne mondd el senkinek! A felnőttek nem szeretik a páratlan zoknikat.
Tomi bólintott. Azonban annyira tetszett neki a zoknitesóság, hogy mégis elmondta a többieknek.
Aznap Réka elkérte a másik méhecskés zoknimat. Eszembe jutott, anya milyen hamar észreveszi, ha hiányzik egy fél pár, ezért jobb, ha odaadom a másikat is. Egy rókamintásat kaptam cserébe. Réka ugrált örömében, amiért neki is lett zoknitesója.
– Mi ez a zsivaj? Gyertek, álljunk körbe, mondókázni fogunk – mondta Gyöngyi néni. Szerencsére nem vette észre a felemás zoknikat. 

Ovi után otthon elrejtettem az új kincseket az ágyam alá. 
Másnap én választottam ruhát magamnak, ezért anya nagyon megdicsért. Még ebéd előtt odajött egy kislány a pandás zoknimért. Neki katicás volt, ami még a méhecskénél is dedósabb, ezért azt válaszoltam, inkább cseréljen mással. Nemsokára egy kutyás zoknival jött vissza, amiért már szívesen odaadtam a pandásat. Harmadnap két újabb tesót szereztem egy jegesmedvés zokni árán. A pizzásat a jobb, az űrhajósat a bal lábamra húztam.

Alvásidőben halkan kopogtattak az ajtón, és Gyöngyi néni kiszaladt a csoportból. Felültem az ágyon.
– Kinél van az űrhajós zokni párja? – kérdeztem.
– Nálam – válaszolt egy szőke kislány, Panni.
– Akkor te is az én zoknitesómnak számítasz! – vigyorogtam.
– Nekem veled együtt már tizenhúsz zoknitesóm van – jelentette ki Panni.
A kezünkön kezdtük számolgatni, kinek van a legtöbb zoknitesója. Hamar kiderült, hogy már mindenki elcserélt legalább egy fél párat. Ezen nagyon meglepődtem. Vajon baj lesz ebből? Mire Gyöngyi néni visszaért, már annyira izgultam, nem is tudtam elaludni.

Délután anya jött értem.
– Az egyik anyuka négy különböző zoknit talált náluk otthon. Hogy került hozzájuk az egyik méhecskés zoknid? – mondta, aztán meglátta a lábamon a pizzásat és az űrhajósat. Összecsapta a kezét.
– És mik ezek rajtad?
A homloka ráncba szaladt. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez a játék.
– Én csak Tomival akartam zoknitesó lenni – görbült le a szám. – De a többiek elkezdtek utánozni minket.
– A te ötleted volt? – kérdezte.
Lehajtottam a fejemet. 
– Pörge Attila, mit csináltál már megint? – sóhajtott egy nagyot anya. – Vedd fel a pulcsidat, hazafele elmeséled, kik azok a zoknitesók.

Útközben elmondtam a cserék történetét a méhecskéstől az űrhajósig. Anya megpróbált szigorú arcot vágni, de nem ment neki, sőt, el is nevette magát. Szidást is csak kicsit kaptam, azt sem a zoknitesóság miatt, hanem azért, mert anya szerint egyik felnőtt sem szeret zoknit válogatni. 

A következő napon az óvónéni mindenkitől összeszedte a páratlan zoknikat. A szülőknek kellett egy nagy kupacból kiválogatni, melyik kié. Panni apukája tanácstalanul állt a maradék zoknik felett, majd összefogta az összeset, és elrakta a hátizsákjába.

Ebéd előtt az udvaron ültünk. Rossz volt nézni, ahogy Tomi és Réka az orrát lógatta. Vége lett a mókának, vissza kellett adnunk az összes szerzeményünket. Érthető, hogy nem volt kedvük sem fogócskázni, sem mászókázni. Ekkor eszembe jutott valami.
– Ugye tudjátok, hogy akivel egyszer cseréltél, azzal örökre zoknitesók maradtok?
A barátaim arca felderült. Réka felpattant.
– Ezt el kell mondani a többieknek is! – kiáltotta, és elfutott. 
Tomi ott maradt mellettem. Kézen fogtam, és a hinta felé húztam.
– Gyere, menjünk játszani, zoknitesó!

Illusztráció: Leitner Ivett

 

András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka

Puskás Pálma: Mi leszel, ha nagy leszel?

Hányszor hallottam már ezt a kérdést! Kérdezik otthon, az iskolában, az utcán, a boltban és a játszótéren. Ahelyett, hogy azt kérdeznék:
– Hogy hívják a babáidat?
– Melyik a kedvenc búvóhelyed? 
– Hány lépés körbejárni a házatokat? 

Amíg kicsi voltam, könnyű dolgom volt. Mindent elhittek nekem.  

Elég volt annyit mondanom: „Tanító leszek!”, és utána békén hagytak a kérdéseikkel. Anyukám szája olyankor fülig ért, apukám pedig elégedetten bólogatott az újság mögül.
– Követi az anyja példáját! – csapta össze kezét örömében Etelka mamám is.
Pedig nekem eszem ágában sincs anyu kitaposott ösvényén haladni. Dehogy akarok egész nap bezárva ácsorogni egy tanteremben! Ki bír abban a süvítő hangzavarban létezni, nemhogy tanítani?
– Többé nem akarok tanító lenni! – közöltem, amikor nagyobb lettem, és már nem akartam hazudni. Fagyos arcokkal találtam magam szemben.

Erre kikerestem a szótárból a foglalkozások listáját, és onnantól kezdve minden nap más akartam lenni.
– Táncos leszek – lejtettem egy piruettet Endre nagybácsim tiszteletére.
– Tengerbiológus leszek – mondtam, miközben kiraktam apu elé a kagylógyűjteményemet.
– Akkor térképész leszek – duzzogtam anyunak, amikor a héten már harmadszorra figyelmeztetett, hogy ne ábrándozzak nagyokat, mert szerinte a magyar tenger nem is igazi tenger, és reménytelen sors vár a hazai kutatókra. Éhhalál! – fenyegetett mutatóujjával.
– Akkor előbb felfedező leszek, és majd jól felfedezek egy tengert itt a közelben – vágtam rá.
– Majd megbánod – legyintett lemondóan anyukám.
– Mondj már valamit, Jenő! – morogta apunak, de ő csak azt felelte:
– Higgadj le, előbb vagy utóbb kinövi. 
Erre anyu paprikavörös fejjel szónokolni kezdett, és estig abba sem hagyta. 

Nem értem, anyuék miért aggodalmaskodnak ennyit a jövőmön. Én közben már rég eldöntöttem, hogy író leszek. Mert az írók bármik lehetnek. Ha akarom, feltaláló leszek, aki feltalálja a mindenízű banánt, ha akarom, én leszek az első ember, aki eljut a világegyetem szélére, és kilép belőle. Csak papírra kell vetnem, ami kipattan a fejemből, és máris valóság lesz. 

Egyáltalán nem fogok éhen halni, mert annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy bármikor, bármit megírok, és a rengeteg fizetségem csak egy égig érő bőröndben fér majd el. Írok verseket a gyerekeknek, amiket anyu majd fel tud olvasni nekik irodalomórán. Írok tudósításokat, amiket a napilapok közölnek, és apu büszkén mutogathatja a szomszéd Marikának: az én fiam milyen nagyszerű tollforgató!

Írok meséket, mert azok nélkül semmi értelme nincs az életnek. De írok majd gyászjelentést is, mert a halál is az életnek a része.  

Postázok levelet külföldre, miután megtanultam az összes létező nyelvet. Írok védőbeszédet, hogy senki se kerüljön ártatlanul börtönbe. 

És végül minden egyes rokonomnak és szomszédomnak küldök egy levelet, aki valaha megkérdezte tőlem: „Mi leszel, ha nagy leszel?” És ennyi áll majd az üzenetben:
„És te mi voltál, amikor gyerek voltál?”

Puskás Pálma illusztrációja

 

Czeiner-Szücs Anita: Csíz!

Mosolyogni, tessék! – rikácsolja a fotós a kamera mögül. De én csak állok a fal előtt, meg az osztálytársaim mellett, és azon tanakodom, minek mosolyogjak a múltból a jövőbe? 

Somolyogni szeretek, bazsalyogni is, sőt, a huncut vigyor meg a hahota a két kedvenc hábetűs szavam. Mosolyogni viszont mindig felszólításra kell… Tessék, kimondom, azt nem szeretem.  

Ne tessék engem arra kérni, hogy mosolyogjak! Fogok, ha jó lesz a kedvem, például ha kidobózunk, vagy kakaós palacsintát csomagol uzsonnára anya.  

Vallja be, hogy tudja, ez erőltetés, és maga sem akar erőltetett fotót készíteni. Azt mondja, mutassuk meg, milyen jó gyerekek vagyunk… Én nem akarom ezt eljátszani. Jó gyerek vagyok akkor is, ha nem látszanak ki a fogaim. Vagy maga szerint nem?

Egyébként is: hogyha mosolygok, egyenes lesz a szám íve. Ha valaki rám néz, nem is hiszi el, hogy mosolygok. Látja? Nem látja? Na, látja!  

A mosolyom a szívemben lakik. Saját kulcsot kapott hozzá. Akkor dugja ki onnan az orrát, amikor neki tetszik. Hopp, már vonalazza is a számat, ránevet a csízre, a kamera pont elkapta.

Illusztráció: Izsay Alexandra