Dávid Ádám: Kire ütött ez a limerik?

Volt egy hölgy, Janikovszky Éva.
Tudta jól: amikor kilép a
gyerek a lakásból,
a sok új hatástól
valakire üthet itt még ma.

Szabó Imola Julianna illusztrációja

Égigérő szófüzér

Te is tudod, hogy vannak könyvek, amiket ugyanúgy szeret a nagyi, az anyukád és a kistesód. 
Hogy te is pont azt érzed, amit réges-régen ők, amikor a szomszéd néni már megint azt kéri: felelj szépen, ha kérdeznek. 
Kicsit toporogsz, végül belekezdesz: akár hiszed, akár nem, az úgy volt, hogy velem mindig történik valami…

Innen pedig csak beszélsz és beszélsz és beszélsz.
 
Például a tacskóikrekről, akik annyira egyformák, hogy még a gazdáik sem tudják melyik Bertalan és melyik Barnabás. Meg arról az öreg házról, aminek a belső udvarán egyszer csak égig ér a fű és mindenki málnaszörpöt iszik szalmaszállal. És nem felejtkezel meg szomorú Amálkáról meg a fura szemüveges bácsiról, aki igazából cvikkedlit hordott. 

Amikor pedig a szomszéd néni a nagymamádra mosolyog és megkérdezi, vajon kire ütött ez a gyerek, a nagymama visszamosolyog és azt mondja, nem tudom, de örülök, hogy fiú/lány. 
Te pedig azt érzed: jó nekem!
 
Innen hipp-hopp már óvodás vagy, egy szempillantással később meg már iskolás és azon kapod magad, hogy lassan érdekelni kezd a Naplóm, sőt már nem is neked olvasnak, hanem te olvasol Janikovszkyt. 

Fenti böngészős szövegünkben bizonyára több ismerős és kedves könyvcímre bukkantál, amiből sejted, a soron következő Cimbora írások a Mosolyrend lovagjához, a 20. század kiemelkedő gyerekirodalmi szerzőjéhez és szerkesztőjéhez, Janikovszky Évához kapcsolódnak majd. És nem tévedsz! 

Bódi Kati illusztrációja

A szerző születésének 100. évfordulója alkalmából elővettük, újraolvastuk és tovább/át/össze/megírtuk a saját mosolyszövegeinket. 

Hogy mi került a lemez kortárs oldalára? Hamarosan megtudjátok!

Várnak együtt ünnepelni s mosolyogni:

a szerkesztők - Nagy Izabella és Várfalvy Emőke

Műhelyablak-búcsú

                                        
                                        A Műhelyablak búcsúzik,
                                        a műhely működik tovább.
                                        Míg mozgolódik a tavasz,
                                        cinke, rigó sem ostobább,
                                        hogy elhullajtsa énekét.
                                        A tavasz életre szavaz,
                                        s mindent megtesz az álomért.

Takács Viktória illusztrációja

Köszönet az írásaikkal, rajzaikkal megmutatkozóknak, köszönet az olvasóknak, a hozzánk ellátogatóknak. 
Búcsúznak a Műhelyablak 3. projektjének szerkesztői. 
Átadjuk a stafétát, bízva a tavasz erejében. 

Áldásokkal
Takács Viktória és Miklya Zsolt 

Szabó Zelmira: Egy sárga selyemcérna meg egy ezüst

Szabó Zelmira illusztrációi

Egyszer volt, hol nem volt, szürke hátú kis pók volt.
Bánatszürke nagykabátban, homályszürke nadrágjában dolgozott a fáskamra 
szögletében. A vetélő koppan, a fonál meg surran egy hatalmas szövőszéken. 
Rámköszön – én a porszemek táncát figyelem a küszöbön – egy reggelen.
Ő Petók:

Jó napot.
Világgá megyek, búcsúzom.
Én voltam a legnagyobb mester
a szövésben,
a fonásban, hímzésben, kötésben.
Próbáltam szárnyakat kötni egyszer:
Hagytam volna a sok szita-mintát,
spárgát, cérnát, a masinériát – hadd vesszen!
Mert én, Petók,
ki nem láttam eddig csak szitát és posztót,
a selymek szépébe szerelmes lettem!
Pedig mi sem történt volna,
ha szomszédom megmarad barna,
szőrös hernyó, öt pár láb – 
aki egyetlen rozsdás tűvel varrja, varrja
nagy barna zokniját.

        – Mit csinálsz, szomszéd? Ejsze zoknit foltozol?
        – Nem.
        – Hát?
        – Zsákot varrok. Né! Már kész is van.
        – Mit csinálsz vele?
        – Belebújok. Né. Már bele is bújtam!
        – Most mit csinálsz? Bevarrod belülről? Hihi-haha-hehe-hihi!
        – Igen! Már be is varrtam.
        – És most...
        – Kérlek, ne zavarj, most alszom egyet.
        – És most...
        – Sssst... álmodom... selyemcérnát... rímelem a mintát.
        – Hímezed.
        – Kék selyemcérna. Vörös. Sárga selyemcérna. Selyemszárnyak suttogása... 
        illatiram, sziromsurranás... lassan lepkedni, pillanni.
        – Milyen zavaros álmok! Kék selyemcérna nincs is. Vörös sincs. Sárga, 
        nevetséges! Van hamuszürke, porszürke, deszkaszürke, alkonyszürke, 
        egérszürke. És pókhálószürke, de ezt csak én tudom.

Hát vártam, álltam, bámulásztam – képzelheted,
így töltöttem izgalomban...úgy két hetet.
A horkolásból szöszmösz lett, szusszanás,
és ha jól látok, ha nem egyéb, ha nem más – 
TÜNDÉRLEPKE!
Csoda! Sziromsurranás, illatiram, lenge!

        – Nos, jó reggelt! Én vagyok Lenke, a lepke.
        – Jó reggelt, habár... találkoztunk mi már... Én vagyok a takács, Petók. 
        Nem emlékszel... Nem emlékszik rám a kisasszony?
        – Ó, valóban? Találkoztunk? Kissé sokat aludtam, még bágyadt vagyok... 
        valami nagyon szépet álmodtam...
        – Sárga selyemcérnát?
        – És kéket meg vöröset. Hatalmas selymeket hímeztem álmomban.
        – Valóban szép köntöse van a kisasszonynak!
        – Hiszen ezek a szárnyaim...
        – És honnan vannak ezek a cérnák? Én is kipróbálnám... a hímzést.

Ezek az álmaink – mondta ő –,
a legelső, amik vagyunk:
hasunkban a gombolyagunk,
onnan tekerjük a cérnát, naponta
szövünk selymet, posztót, vásznat ontva
garmadával.

        – Egyszóval, bújjak egy zsákba és aludjak.
        – Én ezt tettem...
        – Rágcsáljak esetleg ribizlilevelet, málnalevelet, szederlevelet?
        – Nem tudom, hogy segít-e.
        – Akkor szövök egy hatalmas zsákot.

Hát szőttem egy szürke posztót,
erőset, feszeset, nem foszlót,
belecsavarodtam tetőtől-talpig.
Abban ültem szombattól szombatig,
márciustól áprilisig, májusig, júniusig,
júliustól augusztusig.
Szeptemberben szepegésre-szipogásra ébredek,
Ősz apó gubbaszt mellettem,
sír,
nagy sár lett a könnyeitől,
leszipogta a szilvát levelestől
a fáról.
Mert a zsákja elvesztődött,
és nincs, amiben elszállíthatná a vándormadarakat.

        – Mi lesz most a vándormadarakkal?
        – Neked adom a háló-zsákom.
        – De hát nincs szükséged rá?
        – Nincs... nem esett jó alvás benne. Minden porcikám sajog. És fogadni 
        merek, hogy a szárnyam sem ütközik.
        – Hahaha! Miért is ütközne?
        – Ne nevess ki, Ősz apó, de nagyon szerettem volna. Nem is magamért... 
        Azt a selyemruhás kisasszonyt, azt a tündért szerettem volna megkeresni.
        – Lenkét, a lepkét?
        – Ő is így csinálta. Neki sikerült. Olyan gyönyörű volt! A ruhám is ugyanaz 
        a bánatszürke nagykabát és homályszürke nadrág maradt... Még ha szárnyam 
        nőtt volna, akkor is egy fakó kis moly lennék. Lenke rám se nézne.
        – Kis Petók, akkor nem bánod?
        A madaraknak adod a zsákod?
        Ez a hajszálam a tied: nézd, ezüst.
        Szőhetsz belőle szőnyeget,
        s mint a füst,
        ellebeghetsz.

Így mondta.
És ezt adta:
Ezüsthajszál!
Hajszol a vágy: indulok, megyek:
az utolsó szálakat bogozom.
Nem akasztanak el hangyabolyok, hegyek,
repülőszőnyegen utazom.
„Ökörnyál” –
súgnak össze mögöttem
a sárguló gazok.

A kis pók megvárta az első kedvező szellőt, s egy vörös szőlőlevél mögött 
ő is elrugaszkodott. Integettem.
Ősz apó novemberben búcsúzott. Már csak maradékot cipelt: egy-két fénykévét. 
Mondta, hogy látta a lepkét dideregni egy deres kökénybokor tövén, és hogy 
a kis Petók épp akkor ért oda, s kabátja galambszürke szárnyaival betakarta.

        Szerkesztette: Miklya Zsolt