2026. október 17., szombat

Gertheis Veronika: Őzike és a Nyuszi reggelije

Gyovai Kati



Őzike az árokban heverészett. Szájából fűszál lógott ki, unottan rágcsálta a végét. Még élvezte a rét hajnali hűvösét, de tudta, hogy hamarosan feljebb ér a nap, és ugyanolyan forróság lesz, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
Nyuszit várta. Régi jóbarátok voltak, még kölyökkorukból ismerték egymást. Az őz, amikor tehette, kilátogatott hozzá az erdő szélére. Most azonban hiába várt rá.
– Talán még alszik – gondolta először.
Kicsit várt. Aztán halkan dobbantott néhányat a patájával. Üregi barátjának minden bizonnyal hallania kellett a jelzést. De nem felelt. Őzike barátságosan vakkantott néhányat, ám erre sem érkezett válasz.
– Úgyis korán jöttem – vonta meg a vállát. – Még egy kis időt adok neki.
Az őz tovább kuksolt a fűben. Csak két kikandikáló, legyezgető füle árulta el rejtekhelyét. A mezőn rovarok zsongtak a virágok körül, az erdőből madarak csivitelése és patadobbanások hallatszódtak. Az állatok, növények élvezték a hűs, friss reggelt,  mielőtt a hőség eléri őket. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.
Őzikén úrrá lett a türelmetlenség, és közelebb lopakodott a nyúlüreghez.
– Mi van, ha azért alszik olyan mélyen, mert tegnap véletlenül belakmározott macskagyökérből, és az nyomta el ennyire? Vagy, ha mérges bogyót evett, amitől egész éjjel fájt a gyomra, és hajnalban tudott csak elaludni? – aggódott a barátjáért.
Lehajolt az üreghez, és vékony orrát bedugta a lyukba. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de az még őzszimattal is világos volt, hogy Nyuszi nincs otthon.
– Jaj, mi történhetett? – riadt meg hirtelen.
Mivel gyakorlott volt a veszélyhelyzetek felismerésében, gondolatai máris a lehetséges forgatókönyv körül jártak. Lehet, hogy a nyúl elfelejtkezett róla, és a reggeli találkozóról, és éppen ma ment el meglátogatni a túlsó domb tövében élő nénikéjét. Ez elég szomorú lett volna. De még ennél is rosszabb, ha Nyuszinak az éjjel megfájdult a foga, és reggel orvoshoz kellett sietnie. Ez esetben viszont biztosan hagyott volna üzenetet.
Vagy már az éjszaka sem volt itthon? Este, hazafelé akkora gödörbe esett, hogy azóta se tudott kikecmeregni belőle? Vagy összetalálkozott a borzzal, aki úgy szóval tartotta, hogy végül nála aludt, hogy ne éjnek éjjelén kelljen hazaugrálnia? És mi van, ha nem a borzzal, hanem – jaj, rettenet! – a rókával találkozott össze? Vagy, ha a nap első sugaraival vadász érkezett, és fürge lábú vadászkutya kaparása ébresztette a nyulat legédesebb álmából. Ezekre a gondolatokra az őz már teljes testében reszketett.
A dombtetőről lefelé kanyargó ösvényről lépteket hallott. Emberi lépteket. Éppen háttal ült nekik. Az emberek megálltak. Füle hegyén érezte, hogy őt figyelik. Szíve összeszorult. A közeli erdő fáit vizslatta, hogy hol tud a leggyorsabban eltűnni közöttük. Amikor megtalálta a menekülőutat, teljes erőből nekirugaszkodott, és néhány hatalmas ugrással a sűrűbe vetette magát.
– Vadász, vadász! – rikoltozta közben, részben a többiek tájékoztatására, részben, hogy erőteljes hangjával elijessze az embereket.
Nem sikerült. Nem vadászok, egyszerű túrázók voltak, akik csodálkozva figyelték az őzet. Eszükben sem volt megriasztani, éppen azért álltak meg az úton, hogy ne zavarják meg a reggeli pihenését.
Őzike az ismerős erdei csapásig száguldott, ahol megtorpant, hogy kifújja magát. A szíve még mindig a torkában dobogott. Ahogy ott álldogált, remegő lábán egy puha mancs simogatását érezte.
– Mi történt, Őzi? – kérdezte a nyúl.
Mert, hogy ő volt az. Egy nagy csomó répát szorongatott a másik mancsában.
– Hol voltál? – fakadt ki az őz. – Téged vártalak az üregnél, már azt hittem, róka vitt el, azért nem vagy otthon, de aztán vadászok jöttek az úton, és elfutottam…
– Ó, te! – sóhajtott Nyuszi. – Ha tudtam volna, hogy ennyire izgulsz majd, jobban sietek. De csak friss répát akartam hozni reggelire. Gondoltam, neked is jól esne ebben a nagy szárazságban!
Az őz megkönnyebbülten adott  orrpuszit a barátjának.
– Azt hiszem, egy kicsit túlaggódtam a dolgot… – vallotta be halkan. – Még az is eszembe jutott, hogy talán elfelejtetted a találkozónkat.
– A Kerek erdőben mindenféle megtörténhet, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem felejtkezem el rólad. Mert a barátom vagy, és fontos vagy nekem – ölelte át Nyuszi Őzike nyakát.
– Olyan biztos ez, mint az, hogy roppanós répát fogunk reggelizni! – rikkantotta aztán.
A nyúl két lapulevelet kerített és szépen elrendezte rajta a répákat, mint valami tányéron. A zöldség olyan friss, hersegős volt, hogy azon versenyeztek, ki tudja hangosabban ropogtatni.
Belakmároztak,  az éhség sem borzolta a kedélyüket, Őzike is megnyugodott. Így, hogy a barátja is vele volt, az előbb még olyan rémisztő erdő most újra barátságos helynek érződött. Arra gondolt, hogy legközelebb, inkább tesz valamit, mielőtt belelovalná magát a legrosszabb ötletekbe. Például kifaggatja a bokrok között repkedő madarakat, hogy láttak-e valamit, vagy hagy egy üzenetet és elmegy megkeresni. Nyuszival együtt visszamerészkedett a mezőre, és mivel embernek már nyoma sem volt, az utolsó árnyékos szegletben még fogócskáztak egyet, mielőtt visszatértek hűsölni a föld alá, és az erdő mélyére.

2026. október 15., csütörtök

Miklya Zsolt: Főlépcső fiai

Dézsi Sada


Az elsőről Ede, nekünk csak Edu,

a másodikról Mária, nekünk csak Mara,

a harmadikról Hanna, nekünk csak Hani,

a negyedikről Nándor, nekünk csak Nandu,

az ötödikről Ödön, nekünk csak Öde,

a hatodikról Hugó, nekünk csak Hugi,

a hetedikről Hilda, nekünk csak Hila,

a nyolcadikról Nyék, nekünk csak Nyomi, 

a kilencedikről Karola, nekünk csak Káró,

a tizedikről Tóbiás, nekünk csak Tobi,

lift helyett lépcső, nekünk csak trapi,

így trappolnak, le-föl, föl-le, Főlépcső Fiai.



Lázár Ervin: Ödönke és a tízemeletes című meséje nyomán

szerk.:Nagy Iza 

2026. október 13., kedd

Várfalvy Emőke: Induljon a hajsza!

 

 

Fricska Erika

Csádé a hintaágyban feküdt. Ez volt a nyár negyvenkettedik napja. Kétszer is megszámolta, biztos volt benne, hogy nem téved. Egy matekverseny első helyezettje ritkán téved. Ahogy a hőmérő sem, ami pontosan negyvenkét fokot mutatott. Árnyékban.
A kertben csend volt. Olyanféle, amilyet csak télen, a friss hóhullás közben hallani. Amikor a puha pelyhekből elterülő takaró valahogy elnyeli a hangokat. Tavaly végre hallott ilyen csöndet, az anyukája mutatta meg neki, aki szerint ez az egyik legszebb csönd a világon. Ahogy Kisszékely pedig a legvarázslatosabb hely.
Míg a hóbuckákra gondolt, Csádé végre nem érezte magát, ahogy Ervin bácsi mondaná: pontynak a halászlében, mielőtt egy szép kanyarítás csípőspaprikára rálöttyintik a merőkanálból. Cudarul kitikkadva. A tikkadás és a leves hamar eszébe juttattak valami nagyon fontosat. Szinte kiugrott a hintaágyból.

- De jó, végre valaki nem alszik – csivitelte a hatalmasra nőtt alkörmös bokor mögül előlépő copfos lány.

Csádé fintorgott egyet. Nem elég, hogy a híres neves Tanika, akiről az anyukája azt mondta világraszóló barátok lesznek itt Kisszékelyben, nincsen sehol, de helyébe mit kapott, na mit? Hát persze hogy egy lányt! Aki ráadásul úgy néz ki, mintha a nagymama valamelyik babáknak szóló régi mesekönyvéből mászott volna elő. Vagy a Magyar Népmesék rajzfilmből, ami tele van királylányokkal. Csádé ki nem állhatta a lányokat, erre a nyári szünetet nem is eggyel kell töltenie. Hanem kettővel.
Mert ugye itt van Hencebonca, aki nem csak hogy lány, még kamasz is. Semmit nem lehet vele csinálni, mert folyton lovagokról meg várakról beszél és, ha nem beszél, akkor történeteket ír. Szerinte egy ekkora fiút a lovagoknak és a váraknak már réges-régen érdekelnie kéne és ha mindenkit név szerint ismer a spanyol válogatottból, azt sem ártana tudnia, ki az a lovag, aki szélmalmokkal harcolva kanyarított magának világhírt.

2026. október 10., szombat

Nagy Izabella: Kisszékely mesefigurái

Szabó Zelmira


Kisszékely mesefigurái


Tanika messze jár. Onnan integet.

Fél lábbal itt van a lépcsőn. Fél lábbal egy létrán.

Ki-be sétál ott és emitt. Tanika messze jár. 

 

A Költő lépést gyakorol a csillagos ég alatt. Lép jobbal egyet, majd a ballal halad.

Nem szól, figyel, lélekzik mellkasában a csillagfény.

Tölt egy pohár vizet, egy darab sajttal öblíti le, de szeme már csukódna. Elfogy az óra.


Zsürke pillangókkal álmodik. Piros és kék színűekkel. 

Rárepül vállára és bólogat, azt mondja, ne félj, kisleány.

Nem ébred álmából Zsürke, még várja a felkelő napot. Pipacspiros ébredést.


Az agár és Bübü macskát lesni indul. Fejük jobbra, mint két iker. Lábuk remeg.

Ez üldözné, amaz csak terel. Egymásra néznek, kérdik, mi a jel.

De a gazdik hangja erősebb. Ide, rosszaság, tessék hagyni a macskát.


Katibó fehér haja ecset, lerajzolja vele a barátok tavát, húzza maga után a színeket.

Lágyan mosolyog, szendereg benne a sás, az óriáskagyló, bogyók és iszalag.

A mindenféle színű tóban játszó molnárpoloska focicsapat.


Emő és Nórika dinnyét szeletelnek, lecsót főznek, mint a nagyok, de azért tesznek bele cukrot is.

Egy simogatás az agárfejen, egy ölelés hosszú séta után, egy vállveregetés.

Olyanok, mint a nagymamám és a kishúgom. Csak szeretni lehet.


Az új mesehősök Panka pöttyös szoknyájához bújnak, nézik az est fényeit.

Itt minden szalad, az idő, a pók, a nyest papuccsal, iramodik a nappal az éj után.

Mire mind összekupacolódunk, már indulhatunk is vissza a fölnőttségbe.



Szabó Zelmira