Németh Eszter: Diótilinkó

Pöszke a dióbarna ujjbegyeit bámulta és elégedetten mosolygott. A pulcsija feltartott öblében további diók kerekedtek, a zöld külső héja még soknak érintetlen volt. Az eperszájú a kezében tartott kis ezüstnyelű bicskával, amit Papustól kapott a születésnapjára, kettéhasította a zöld burkot és a nedves diót ügyesen feltörte.

A csúcsánál kellett megroppantani egy kővel, utána a bicskával szétfeszíteni, kiszedni a diót, ami még annyira éretlen volt, hogy le lehetett hámozni a héját. Az akkurátus munka után a diógerezdeket nagy vidáman a szájába tömte. Lassan takaros halmot alkotott mellette a későbbi flotta alapanyaga.
A dióhéjból ugyanis hajót lehetett készíteni. Vagy bababölcsőt meg más egyéb terméssel kiegészítve egyéb játékot. Két fél dióhéjból pedig tilinkót. Diótilinkót. Az oldalába fúrt lyukak segítségével muzsikálni lehetett. Pöszke zsebében lapult már egy diótilinkó. A következő Turcsiorré lesz, ideje, hogy megtanulja a sípolást, mármint síppal, mert sipákolni azt tudott magától is.  Pöszke végül feltörte az utolsó diót is, gondosan megpucolta, a szájába tömte, majd felállt. A nadrág zsebébe töltötte a dióhéjat és a kerten át hazaballagott, hiszen eddig Ciki mama diófája alatt ült.

Gondosan a kosárba tette a műhelyben az alapanyagokat a játékokhoz, aztán komótosan felmászott a  műhely tetejére.  Szájához emelte a tilinkót és muzsikálni kezdett. Kicsit szomorúan szólt a nóta, hiszen Zsóóóci aznap nem ért ra, Peti a nyári szünet után hazautazott, így Pöszkének nem volt kivel játszania.
Márpedig fára mászni, oroszlánt szelídíteni, sakkozni tanulni barát nélkül elég nehéz, meg úgy általában barátok nélkül minden unalmas.

Pöszke legnagyobb meglepetésére felelet érkezett a bánatos diótilinkó dallamra. Kürtszó harsant, de ebből a távolságból elsőre nem lehetett tudni, vidám lesz-e vagy inkább szomorú a folytatás. Pöszke visszatrillázott. A trilla azonban már kíváncsi volt bánatos helyett.

Várt. Hamarosan érkezett a felelet, vidám, hívogató dallam szólt, és Pöszke nem tétovázott, elindult a hang irányba. Két utcával később harsány volt a vadászkürt és csak akkor hallotta  meg a finom a pengető hangot az erőteljes kürtszó mellett, amikor egészen közel ért. Két gyerek állt egy nagy, nyitott kapu előtt. Aki a kürtöt tartotta a kezében nagyra nőtt, erős, kissé medve alkatú fiú volt, mogyoróbarna szemekkel. Meglepő kontrasztként a mellette álló másik csenevész alkatú, kisnövésű bosszankodott, ahogy az eredetileg valószínűleg íjnak készült szerszámra rögzített több húr egyike elpattant. Mindketten várakozásteljes érdeklődéssel figyelték az eperszájú közeledését. 

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian Pöszke.
- Trombitás Palkó- nevetett rá a nagyobb fiú. 
- Rapport Rupper -vigyorgott a koboldszerű másik. 
- Ne higgy neki - nevetett Palkó. - Karcsinak hívják és valójában nem tud zenélni.
- Már hogyne tudna? - vigyorgott Pöszke. 
A csenevész fiú hálásan pillantott rá. 
- Ez igazából egy íj, csak szereltem rá további húrokat, hogy én is tudjak zenélni.
- Gitárra lenne szükséged, nem íjra - mondta Pöszke.
 - Miből gondolod, hogy gitárral jobb lennék, mint íjjal?

Mielőtt Pöszke válaszolhatott volna, két másik fiú tűnt fel az utca másik sarka felől. Az egyik egy cserép fenekén dobolt, a másik egy fésűn szájharmonikázott.
A szemközti kapuban egy borzas fej tűnt fel és kíváncsian bámulta a gyülekezetet. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert lassan odasétált a csoporthoz. Az egyik kezében könyvet tartott. 
- Zenekart akartok  alapítani? Tudtok kottát olvasni? Milyen hangszereitek vannak? Elég egyedi - mondta, miután végignézett a szedett-vedett hangszerű társaságon.

A dobos elindult, Pöszke hamar felismerte, mit dobol és vidám tilinkózással lépdelt utána:

Kire ütött ez a gyerek? 
Dobfenékre, se apjára, se nővérére.
Mit csinál, ha lány, ha fiú?
Örül, a felnőtt nem tanú.
Anya nem vitáz, apu nem okos…

Így haladtak, amíg az utca végén álló házhoz értek. Pöszke tétovázott, de a kürt eldöntötte a dolgot, a fülébe harsogott, így hát belépett. Mindannyian beléptek.
Még felnőttre sem volt szükségük, hiszen a könyves fiú tudálékossága minden felnőttet pótolt. Együttvéve.

Ha bekapcsolod a rádiót a VU10 sávon talán a legújabb slágerüket is meghallgathatod.

Illusztráció: Bechtel Helga

 

Lukács-Kis Panka: Esik a hóóó...

– Esik a hóóóó! – süvített Peti indián üvöltése keresztül az óvodán.
– Esik a hóóó! – felelt Pisti is indián üzemmódban. 
A hó egész éjszaka esett, befedte a fákat, az utcákat, az autókat, az óvoda udvart. A gyerekek reggel apró, színes hóemberként érkeztek, jól becsomagolva az overáljaikba, sáljaikba, sapkáikba és az elmaradhatatlan vastag kesztyűkbe. 
– Esik a hóóó! – süvöltötte Peti és Pisti kórusban.  
A Csepp csoport egész reggel egy megkergült nyájhoz hasonlított, hol Peti, hol Pisti, hol Hajni, hol Emma, hol Iván kezdett rá az esikahóra. Éppen reggelizni próbáltak, de az újra rákezdő hóesés nem sokat segített ebben, mert valaki mindig az ablak előtt kötött ki, hogy nézze a havazást, vagy indián üvöltéssel jelezze a hóesést.
– Tudom, hogy izgatottak vagytok – kezdte Zsófi néni – de, most üljetek le picit! Ha szépen s gyorsan megreggeliztek lesz egy meglepetésem számotokra. 
Már csak ez kellett a kerge birkanyájnak!  Egy másodperc alatt zsák zsizsegő bolhává változtak. Becsületükre legyen mondva nagyon igyekeztek a székeiken maradni és megenni a reggelit, ami pont a kedvencük volt; vajas kalács kakaóval. 
Reggeli után aztán mindenki felsorakozott az ablakoknál, Zsófi néni nem is próbálkozott azzal, hogy leüljenek a szőnyegre. 
– Cseppecskéim! A meglepetés az, hogy kimegyünk szánkózni a Barackos dombra - a hírt szűnni nem akaró örömujjongás fogadta. 
Zsófi néni, Panni néni és Böbi néni nagy nehezen kiterelte a gyerekeket a mosdóba és az öltözőbe. A nagy izgalomban a nagyobbak gyorsan elkészültek, a kisebbeknek viszont annál több segítség kellett. 
Mire a Csepp csoport kisétált a Barackos dombra még legalább öt centi friss hó esett. A sok apró, színes hóemberke szánkókkal és popsi csúszkákkal felszerelkezve érkezett meg és vette birtokba a porcukros gombócra emlékeztető dombocskát. Fel-alá rohangáltak, csúszkáltak, hóangyalt készítettek, hemperegtek, kacagtak, kiabáltak, kinyújtott nyelvükkel hókristályt kóstoltak. 
Pisti Petivel az új szánkóján száguldott, miközben a kicsik, Emma és Iván hógörgetegest játszottak.  Nekifutásból gurultak le a dombról, minél több havat maguk előtt görgetve, közben azt kiabálva:
– Hógörgeteg! Jön a hógörgeteg! 
– Lavina – kiáltott utánuk Pisti, aki mindig mindent jobban tudott, de a két kicsi ezt már nem hallotta. 
– Esik a hó fingik a ló, seggen csúszik az igazgató – kezdett rá Peti a mondókára, amit az iskolás bátyjától tanult meg reggel az óvoda felé jövet. 
– Peti! – szólt Zsófi néni – ez nem túl szép vers…
– Akkor esik a hó pukizik a ló seggen csúszik az igazgató!  
– Peti…
– Esik a hó pukizik a ló, popón csúszik az igazgató – nézett nagy huncut szemeivel Peti Zsófi nénire. 
Az óvó néni nem tudta visszafojtani a nevetést:  
– Egy költő veszett el benned, te kis hóhányó! - simogatta meg a kisfiú fejét. 

Peti büszkén ismételte meg egyre hangosabban és hangosabban friss költeményét a téli ruháktól kissé nehézkes indián szökellésben ugrálva a többiek között: 
– Esik a hó, pukizik a ló, popón csúszik az igazgató… 
A többiek hamar bekapcsolódtak így a Barackos dombot nem csak a hó lepte be ezen a délelőttön, de a legvidámabb téli indián csatakiáltás is, amit csak hallani lehetett a környéken. 

Illusztráció: Csankovszki Csilla

Kasza Eszter: Zoknitesók

Egyik nap apa vitt oviba, és késésben voltunk. 
– Vedd fel ezt – húzta a lábamra a méhecskés zoknit. Régen ez volt a kedvencem, de már nem szeretem. A méhecske dedós, én pedig nagy fiú vagyok.

A legjobb barátom, Tomi aznap egy traktoros zokniban jött. Még soha nem láttam ilyen szépet. Amikor ezt elmondtam neki, azt válaszolta, ő nem szereti, mert szorítja a szára.
Akkor támadt egy ötletem.
– Mit szólnál hozzá, ha odaadnám a méhecskéset a traktorosért cserébe? – kérdeztem.
– Jó, de csak a bal lábamat szorítja – válaszolta Tomi.
Így a bal zoknikat cseréltük ki.
– Tudod, ez mit jelent? – szólaltam meg. – Mostantól zoknitesók vagyunk!
Tomi megörült ennek.
– Atti és Tomi zoknitesók! – kiabálta, és futott egy kört a csoportszobában.

Megijedtem, hogy Gyöngyi néni meghallja, és gyorsan félrehívtam Tomit.
– De ne mondd el senkinek! A felnőttek nem szeretik a páratlan zoknikat.
Tomi bólintott. Azonban annyira tetszett neki a zoknitesóság, hogy mégis elmondta a többieknek.
Aznap Réka elkérte a másik méhecskés zoknimat. Eszembe jutott, anya milyen hamar észreveszi, ha hiányzik egy fél pár, ezért jobb, ha odaadom a másikat is. Egy rókamintásat kaptam cserébe. Réka ugrált örömében, amiért neki is lett zoknitesója.
– Mi ez a zsivaj? Gyertek, álljunk körbe, mondókázni fogunk – mondta Gyöngyi néni. Szerencsére nem vette észre a felemás zoknikat. 

Ovi után otthon elrejtettem az új kincseket az ágyam alá. 
Másnap én választottam ruhát magamnak, ezért anya nagyon megdicsért. Még ebéd előtt odajött egy kislány a pandás zoknimért. Neki katicás volt, ami még a méhecskénél is dedósabb, ezért azt válaszoltam, inkább cseréljen mással. Nemsokára egy kutyás zoknival jött vissza, amiért már szívesen odaadtam a pandásat. Harmadnap két újabb tesót szereztem egy jegesmedvés zokni árán. A pizzásat a jobb, az űrhajósat a bal lábamra húztam.

Alvásidőben halkan kopogtattak az ajtón, és Gyöngyi néni kiszaladt a csoportból. Felültem az ágyon.
– Kinél van az űrhajós zokni párja? – kérdeztem.
– Nálam – válaszolt egy szőke kislány, Panni.
– Akkor te is az én zoknitesómnak számítasz! – vigyorogtam.
– Nekem veled együtt már tizenhúsz zoknitesóm van – jelentette ki Panni.
A kezünkön kezdtük számolgatni, kinek van a legtöbb zoknitesója. Hamar kiderült, hogy már mindenki elcserélt legalább egy fél párat. Ezen nagyon meglepődtem. Vajon baj lesz ebből? Mire Gyöngyi néni visszaért, már annyira izgultam, nem is tudtam elaludni.

Délután anya jött értem.
– Az egyik anyuka négy különböző zoknit talált náluk otthon. Hogy került hozzájuk az egyik méhecskés zoknid? – mondta, aztán meglátta a lábamon a pizzásat és az űrhajósat. Összecsapta a kezét.
– És mik ezek rajtad?
A homloka ráncba szaladt. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez a játék.
– Én csak Tomival akartam zoknitesó lenni – görbült le a szám. – De a többiek elkezdtek utánozni minket.
– A te ötleted volt? – kérdezte.
Lehajtottam a fejemet. 
– Pörge Attila, mit csináltál már megint? – sóhajtott egy nagyot anya. – Vedd fel a pulcsidat, hazafele elmeséled, kik azok a zoknitesók.

Útközben elmondtam a cserék történetét a méhecskéstől az űrhajósig. Anya megpróbált szigorú arcot vágni, de nem ment neki, sőt, el is nevette magát. Szidást is csak kicsit kaptam, azt sem a zoknitesóság miatt, hanem azért, mert anya szerint egyik felnőtt sem szeret zoknit válogatni. 

A következő napon az óvónéni mindenkitől összeszedte a páratlan zoknikat. A szülőknek kellett egy nagy kupacból kiválogatni, melyik kié. Panni apukája tanácstalanul állt a maradék zoknik felett, majd összefogta az összeset, és elrakta a hátizsákjába.

Ebéd előtt az udvaron ültünk. Rossz volt nézni, ahogy Tomi és Réka az orrát lógatta. Vége lett a mókának, vissza kellett adnunk az összes szerzeményünket. Érthető, hogy nem volt kedvük sem fogócskázni, sem mászókázni. Ekkor eszembe jutott valami.
– Ugye tudjátok, hogy akivel egyszer cseréltél, azzal örökre zoknitesók maradtok?
A barátaim arca felderült. Réka felpattant.
– Ezt el kell mondani a többieknek is! – kiáltotta, és elfutott. 
Tomi ott maradt mellettem. Kézen fogtam, és a hinta felé húztam.
– Gyere, menjünk játszani, zoknitesó!

Illusztráció: Leitner Ivett

 

András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka