A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.