Az erdő egy ágas-bogas fája alatta élt egy igen vén cigányasszony. Már a fa is csuda látvány volt, mert senki emberfia meg nem mondta, hogy fűzre hasonlít-e inkább vagy tölgyre, nagy bükk lehet vagy talán éger, egy szóval olyan volt, mint a varázslat, mintha csak a cigányasszony ötlötte volna ki magának. Valahogy minden varázslatos volt, ami kapcsolatban állt ezzel az ős öreg cigányasszonnyal:arcának mély ráncai, hajának ősz derengése és az a jázminos bódító illat ami körüllengte a lényét. Mindenki csak Babi néninek hívta, és ugyan senki sem tudta, hogy tündér, vagy boszorkány, de abban mindenki egyetértett, hogy valamennyünknél különb. Szájában nagy fapipa lógott és ha az öregasszony rágyújtott, gyermek és felnőtt is tudta, hogy most valami különleges következik. Valami mese. Olyan mese, ami bizonyosan megtörtént, bár ezt Babi néni sosem mondta.
Nem volt ez másképp egyszer régen, pünkösd másnapján sem, amikor én még hamvas fiatal legény voltam. Szép volt az idő. Mezítlábas, virágszedős, tökéletes nap az ilyen. Persze csak annak, aki élvezheti a virágszedést meg rohangálást, és nem kell dolgoznia. Dolgozni! Ez is olyan igazságtalanság, amivel a boldog gyereket sújtják – legalábbis mi ezt gondoltuk a cimboráimmal. Éppen nagy gondosan palántáztam valamiféle növényt, amiről később megtudtam, hogy közönséges gyom, és nem a paprika, amit el kellett volna ültetnem, amikor valami megmentett keserves elfoglaltságomtól. Valami égi megváltás!
Babi néni ugyanis leült egy bokor mellé, kiterítette hatalmas, vörös szoknyáját, és elkezdte szívni fűszeres illatú pipáját. Közben a közelében burjánzó növényeket kémlelte, és mintha néhány erdei manónak is intett volna, de ebben nem vagyok egészen biztos, mert a Mészáros Pali bácsi mesélte, Isten nyugosztalja, és ő bizony nagyon szerette a jó bort, és az édes meggypálinkával sem volt haragban. Szóval aki csak arra sétált, megérezte a pipa illatát, és rohant a faluba, hogy hírül adja: Babi néni mesélni készül! Dehogy számított, hogy éppen valami mást csináltunk, dehogy volt fontos, hogy más dolgunk volt! Aki csak járni tudott, ott hagyott csapot-papot, és rohant a faluvégre, erdőszélre, hogy csüngjön Babi néni szavain. Egy óra sem telt bele, és az egész falu népe összegyűlt a vörös szoknya elé, és várta a csodát. Szinte levegőt sem vettünk, nem is pislogtunk, csak csendben vártunk. Mikor már jó néhány perce mozdulatlanul ültünk a fűben, Babi néni kivette a szájából a pipát, elégedetten végignézett rajtunk, és halkan megkérdezte:
– Miről szeretnétek mesét hallani? – hangja búgott, mint a déli harangszó. – Távoli hegyekről? Mélységesen mély tengerről? Lápi manókról?
Megköszörültem épphogy megmélyült hangomat, és igencsak bátorságra és szemtelenségre valló kérdést szegeztem Babi néninek. Ha belegondolok, a mai fejemmel eszembe sem jutna. Akkor is csak azért mertem megtenni, mert közvetlenül velem szemben ült Róza. Róza olyan lány volt, akinek láttán a magamfajta sihedernek rögtön megdobban a szíve, és elvörösödik a képe. A termete karcsú volt, a haja gesztenyeszínű, a szeme zöld, a szája piros, mint az érett cseresznye. És a mosolya! A mosolyától még az eper is pirosabb lett, az ég is kékebb. Csuda egy lány ez az én Rózám! Persze, ezt akkor még nem tudhattam, hiszen csak azt láttam, hogy milyen szép az a külső, ami a valódi kincset takarja.
– Miért nem mesél egy olyan gyönyörű lányról, mint Róz…
A hangom megremegett. Igazából nem is akartam szép lányról szóló mesét, csak valamilyen úton-módon el akartam mondani ország-világ előtt Rózának, hogy milyen csodálatosnak tartom. De azt hiszem, ettől Róza nem érezte magát csodálatosnak, vagy ha igen, azt elég furcsán fejezte ki. Szinte éreztem, ahogy a nyakamba önt egy vödör jeges vizet, de ehhez a kisujját sem kellett mozdítania:elnémított egyetlen pillantásával. A fülem hegyéig elvörösödtem, és tekintetem a térdemre szegeztem. Bitangul szégyelltem magam.
–Tehát szép lányról – hallottam Babi néni hangját, de közben még egy szúrós tekintetet éreztem a tarkómon, csak ez már a jó édesapámé volt, aki rendes, szerény fiút akart nevelni. – Szép lány… egyszer volt, hol nem volt… – mondta halkan, és duruzsoló hangja beborította a falu népét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dolgos, fiatal lány. Sosem tétlenkedett, szebbnél szebb kelméket szőtt, állatokat etetett, takarított, virágokat ültetett, főzött, csak úgy égett a keze alatt a munka. Ugyan sosem fordított időt a külsőjére, mégis gyönyörű volt. Hullámos fekete haja a vállára omlott, és csípőjén vörös pipacsos kendőt hordott. Nagy, barna szemében szüntelenül lobogott valami ismeretlen fényű, vidám tűz. Ám szegény lány akárhová ment, sehol sem telepedhetett le egy vagy két holdtölténél hosszabb ideig, mert az emberek egy idő után mindenhonnan elüldözték. Hogy miért voltak vele ilyen kegyetlenek? Mert bizony a lány bőre sötét volt, mint az éjszakai égbolt.
Történt egyszer, hogy a sors nagyon messze vetette attól a környéktől, amit ismert. Vándorolt egyik faluból a másikba, ment földúton, országúton, hegyről völgybe, aztán egyszer csak elért a világ végire. Milyen nagyon szép volt az a vidék! Érintetlenek voltak az erdők és a mezők, a nemes virág a kóróval együtt, szabadon nőtt. Nehéz elmesélni, milyen varázslatos látvány is volt.
Miután elérte a világ végét, arra gondolt, ha már eddig eljutott, megnézi, mi van a világ végén is túl. Ment, csak ment, amíg észrevette, hogy egy apró falu simul a lankák közé. Voltak ott házak, kertek, kicsiny fogadó, templom, utcák, de valamiért mégis a dolgos nőnek kétszer is meg kellett dörzsölnie a szemét, hogy biztos tudja, hogy nem álmodik. Talán csak azért, mert a világ végén volt, talán mert itt már elfelejtette a Teremtő befejezni a munkát, ki is lenne a megmondhatója? De mintha mindenből hibádzott volna valami: takaros rendben voltak a házak, csak a cseréptető hiányzott róluk, voltak kertek, de nem volt bennük se vetés, se palánta, még egy huncut gumó sem. Voltak utcák, de nem döcögött rajtuk szekér,nem poroszkált lovas. Az emberek is olyanok voltak, mintha csak úgy teremnének az ég alá.
A dolgos lány nem riadt vissza, kontyba kötötte hullámos fekete fürtjeit, és egyenest a tetőtlen fogadóba ment a girbe-gurba, iránytalan úton. Bizalmatlanul adta a fogadós az idegen kezébe a kulcsot. Körös körül nem voltak ablakok, onnan világított a nap, ahol máskülönben plafonnak és tetőnek van a helye. Néhány karfátlan szék és lábatlan asztal is helyet kapott a fogadóban, az asztalon kanóctalanul pihentek a gyertyák. Sok ajtó nyílott ebből a helyiségből, a fogadós mind közül a legkisebbhez vezette. Az ajtó mögött kis szoba volt, kis kerttel a háta mögött. A lány leült az ágya szélére – de milyen furcsa ágy volt az, nem volt lába és vánkosa –, és töprengeni kezdett.
Ez így biztosan nem maradhat! – gondolta. – Milyen az a fal, amelyen keret lóg, és a kép hiányzik belőle? Milyen az a kert, ahol van kerítés, de nincs mit elkeríteni? Hát mindennek éppen az értelme hiányzik!
Amint erre rájött, egy pillanatot sem tudott a szobájában tölteni. Fonalat akart szerezni, hogy szőhessen képet a falra és magokat, hogy ültethessen virágot a kertbe.
Akár hiszitek, akár nem még egy ilyen világvégi helyen is előbb vette észre a falu népe, hogy a dolgos nőnek fekete a bőre, mint azt, hogy milyen dolgos. Mikor kiment a piacra, sajnálták a fonalat tőle, mikor beszélgetni akart, sajnálták rá az idejüket, és összesúgtak a háta mögött, hogy milyen kormos a bőre, füstös a haja.
– Nehogy hozzáérjen! Még ráragad erre a szép fonalra a maga fekete színe! – és elküldték a portékájuktól.
Ez sem szegte a kedvét. Végignézett a sok bódén, ahol a kofák gondosan takargatták értékes árujukat, például a vadalmát, vadgesztenyét és vadkörtét, ami itt Világ Vége falván igazi csemege volt. Gondolt egyet a dolgos nő: Mit nekem falu, vadkörték és tetőtlen házak? Kiment a faluvégre, erdőszélre és nem csinált mást csupán figyelt. Figyelte az állatokat, növényeket, és egyhamar kitanulta az ott élő jószágok járását, hamar rájött melyik gyümölcs hol terem. Az édes szamócával, megszelídítette a vadjuhokat, hiszen tudta, hogy a báránykák gyapjából lesz a fonál, tudta, hogy milyen virág festi meg. Több sem kellett hát a dolgos nőnek,szépen lassan lett faliszőnyeg, vánkos, dunyha és kiskert is. A falubéliek hitetlenkedve nézték, mit művel.
Egy kis idő elteltével egy borongós őszi napon, mikor a dolgos lány már igen magányos volt, gondolt egyet, és elhozta az egyik báránykát abból a vadon élő nyájból, ami az erdei patak mentén szokott legelni, hogy legyen valami kis társasága, öröme. Úgy nézte a bárányt, mintha még sosem látott volna ilyen kedves teremtést! Gyönyörködött benne, csöppgyümölcsöskertjében megfeledkezett mindenről, és észre sem vette, hogy a falu megrökönyödött népe köré gyűlik a kis kertben.
– Hát az meg micsoda? – szólalt meg a fogadós, remegő ujja a báránykára mutatott.
– Ez egy bárány – mondta a lány.– Ha megnő, juh lesz belőle.
– Honnét szedte ezt kend?
– A nyájból.
– Hát azt?
– A mezőről.
Záporozni kezdtek a kérdések. Mi van az ágyon? Hát a falon? Az mi az asztalon? Hogyhogy virág? Se eleje, se vége nem volt a kérdéseknek, azaz nem lett volna, ha egy hirtelen hang nem szakítja meg a jelenetet.
– Mit veszi a szájába, hát bolond maga!?
Valaki bekapott egy szemet a kertben érő gyümölcsök közül, ami bizony sem vackorra, vadgesztenyére nem hasonlított. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni, mígnem lenyelte a falatot.
– Ez jó – mondta kurtán, meglepetten.
A dolgos lánynak több se kellett, erre már ő is felkapta a fejét.
– Hogyne lenne jó? Az én termésem, gondoztam, ápolgattam, csak finom lehet!
– Finom? – kérdezte egy vékony hang.
– Finom az íze! – magyarázta a lány, majd az égre emelte tekintetét – A rézangyalát, itt mindenki olyan kevély, hogy majd belezöldülnek, bár lehet, az is jobb volna, legalább lenne valami színük! Ebben a faluban semmi sem egész! Hogy is látnák, hiszen csak ezt ismerik, de az mégsem járja, hogy így viselkedjenek az ember lányával! Nem is ismernek, csak azt látják, milyen a külső!
Szégyenteljes csönd ült a társaságra. Ez volt az első kerek egész, igazi dolog a kis falucskában: a közös csönd. Bocsánatkérőn néztek a bátor lányra, akivel minden ok nélkül méltatlanul bántak. Mind egymás szavába vágva kezdtek el szabadkozni, mikor újra megszólalt:
– No, azért nem kell siránkozni – mondta szigorúan a lány. – Ha megígérik, hogy hallgatnak rám, akkor segítek, és megtanítom magukat valamire. Egyetlen dologra.
– Mire? – kérdezték a falubeliek – Szőnyeget szőni? Palántázni? Báránykát nevelni?
– Élni.
Onnantól kezdve építettek a házaknak tetőt, faragtak az ágynak négy lábat a világ végén is, ahol a Teremtő keze nem végzett a munkával, hanem hagyta az embereknek, hogy maguktól fejezzék be. Megtanultak ízesen enni, vidáman nevetni és csöndben hallgatni. Ott maradt velük a dolgos, bátor, fekete bőrű lány is, egy lett közülük, és nagy békében, szeretetben, élni tanította az embereket.
Babi néni a szájába vette a pipát: vége volt a mesének. Senki sem köszönte meg neki, de anélkül is tudta, hogy mindenki nagyon hálás. Szótlanul felálltunk, és mindenki ment vissza a dolgára, csak Babi néni maradt a fa alatt, és nézte a felhők vonulását.
Pár óra elteltével, amikor jöttem vissza a szántóról (mert a kert közelébe többé nem engedtek), kicsit leültem egy padra pihenni, meg gyönyörködni a naplemente érdekes fényeiben. Hát ki sétált éppen arra, ki állt meg a pad mellett, ki nézett rám azzal a csudaszép zöld szemével? Bizony a Róza! Leült mellém a padra és köszönt.
– Szervusz, Dénes! – olyan lágy volt a hangja, mint az angyaloké. Persze még sosem hallottam angyalt, de ha hallottam volna, biztos ilyen lett volna a hangja.
– Szervusz! – köszöntem én is, de nem igazán mertem ránézni.
– Hogy tetszett a mese? Hallottál- e benne szép lányról? – gúnyos volt a hangja, de nem bántó.
– Nagyon érdekes volt.Világ vége…, nem mondom nehéz elhinni… - töprengtem.
– De ha Babi néni azt mondja, akkor biztosan úgy van – most már újból mosolygott. Én is elvigyorodtam.
Róza felállt, és láttam rajta, hogy búcsúzni készül, de akkor eszembe jutott, amit nagybajuszú öregapám mondott, mikor Rózáról meséltem neki: Dinikém, menjél elébe a dolgoknak, mint egy igazi férfi! Biztos nem így értette a nagyapám, mert ő nagy csibész volt, pont olyan volt siheder korában, aki nem veti meg a szép lányok társaságát sem a finom házipálinkát, de hát akkor is férfinak kell lenni, ha az ember ostobaságot művelt, és úgy udvarolt, ahogyan nem illik.
– Bocsáss meg nekem Róza, hogy zavarba hoztalak a mese előtt, tudom én, hogy nem így kellett volna – megint éreztem, ahogy a fülem hegyébe szökik a vér –, de azért te sokkal szebb vagy, mint amilyen lányokról Babi néni tud mesélni.
Pedig Babi néni olyan lányokat tudott ide mesélni, hogy a csillagok is szerelmesek lesznek, de nem hinném, hogy szebbek lennének Rózánál.
Pír futotta el Róza arcát (persze váltig állítaná, hogy nem így volt), rám mosolygott azzal a cseresznyeszájával, aztán sarkon fordult, és suhogó léptekkel elment.
Nem sokkal ezután kezdtem teljes nyíltsággal és őszinteséggel udvarolni neki, és nem állítom, hogy nem akadtak bonyodalmak, de ha már jó előre tudom, hogy milyen boldog élet sül ki a legelső szemtelen megjegyzésemből, ezerszer is kiállnám azt a szúrós pillantást, azért, hogy most ilyen jó életem legyen, no meg azért, hogy mesélhessek nektek.
Rumi Friderika illusztrációja
.jpg)
