Gertheis Veronika: Varangyos Mari és a foltonfolt köpeny

  

Boros Dorottya illusztrációja

Az erdőmélyi boszorkányház kitárt ablakain szürkén dőlt ki a szabadba a por. Amennyi tavaszi napfénytől mámoros, korai pillangó vagy méhecske csak repdesett a környéken, most mind távolról elkerülték a kunyhót. Nemcsak a fojtogató por, hanem a bent tomboló boszorkány válogatott szitkozódásai miatt is.
    – Nesztek, porcicák, nesztek, nesztek! Úgy kiseprűzlek, hogy lábatok sem éri a földet! – veszekedett Varangyos Mari, miközben az ágy alatt kotort a seprűvel.
    Az arca elé baboskendőt kötött, hogy ne lélegezze be a nagytakarításkor keletkező port. Henriket, a hollóját pedig már reggel elküldte otthonról, hogy megkímélje a madár érzékeny hangszálait.
    – Mégis, hogy a búbánatos pókpotrohba tudott ennyi piszok összegyűlni ebben a házban? – mérgelődött a vörös-bozontos boszi.
    – Ne engem szapulj, te vagy az, aki mindig elblicceli a takarítást! – húzta fel az orrát Ottó, az ágy feletti sarokban trónoló kaszáspók.
    Mari megfenyegette a seprűjével, de nem bántotta. (Ottó igen hasznos házőrző volt, ami a betolakodó legyeket meg szúnyogokat illeti.) Inkább hátravonult a ház mögé, hogy „lazításképpen” egyszer végre igazán rendet rakjon a fészerben. Ideje volt már. A tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a lyukas lábosok, törött varázsszeres üvegcsék, rongynak való szakadt göncök, egy biciklikerék gumi nélkül, egy molyrágta gyapjúsapka és egyéb haszontalanságok. Bárki más fogott volna egy nagy kukászacskót, belehajigált volna mindent, hogy egy taligán elszállítsa a sok lomot a hulladékudvarba, de Mari nem bárki más volt. Hanem Varangyos Mari. Az erdei boszorka, aki minden ócskaságnak talált új feladatot. Most éppen egy foltonfolt köpeny akadt a kezébe, amelynek már szinte ki sem látszott az eredeti színe a tarka rátétek alól.
    – Ó! Hűbele Hümér bácsikám tarka köpenye… – érzékenyült el. – Mindig ezt viselte!
    A megboldogult dédnagybácsi százharmincöt évvel ezelőtt hagyta Marira a kétes állapotú ruhadarabot, amely azóta ott hevert a szétszórt boszorka fészerében. 
    – De mihez kezdjek vele? Olyan vásott, hogy talán menten elporlik. De ezek a színes, mintás foltok gyönyörűek! Talán lefejthetném róla, és varrhatnék belőlük valamit – ábrándozott, majd a köpenyt az ajtó melletti szegre akasztotta.
    Egy ideig még tett-vett, válogatott a kincsek között, amikor egyszer csak rettentően megkordult a gyomra. Ám mikor kilépett a tárolóból, hogy bemenjen a házba harapnivalóért, éppen akkor találta egy tavaszi felhő útjára engedni az esőcseppjeit. Csattogós zápor kerekedett. Mari nem sokat teketóriázott, beburkolta magát az évszázados köpenybe, és belibegett a házba. Úgy értem, hogy tényleg libegett. Maga is furcsállotta, először azt hitte, hogy talán annyira gyorsan szalad, hogy lába sem éri a földet, de be kellett látnia, hogy kényelmes sétával is a föld felett öt-tíz centivel lépked.
    A második meglepetés akkor érte, mikor a házban le akarta vetni a köpenyt, ám ahogy megragadta a gallérnál, hogy lekanyarítsa magáról, ő maga egy pukkanással hirtelen arasznyira zsugorodott lebernyegestül, mindenestül.
    – A zsémbes-zsombékos mindenit! – rikkantott. – Ez egy varázsköpeny! Csak tudnám, hogyan növeszthetném magam vissza.

Sugár Zsigmond: Az ezüst iskola

  

Gyovai Kati illusztrációja

Valamikor réges-régen, az ezüsterdő közepén, egy csipkés tornyú kastélyból lett iskolában száz kicsi koma lakott. Egyetlen tanár okított kicsit és nagyot a boltíves lovagteremben, ahonnan a zsivaj elért az erdő minden zugába. Nem számított, hogy szünet volt vagy tanítás, a sok csibész megállás nélkül csivitelt. Csakis akkor némultak el, ha kiléptek a nyílegyenes fenyőkkel határolt udvarra, ahol az ezüsterdő figyelte minden mozdulatukat, s ha valaki egyet is pisszentett, jött érte a szárnyas róka. Így aztán az iskolából alig tették ki a lábukat, inkább a folyosón randalíroztak. Ott is vacsoráztak, és ott is háltak, amikor beesteledett, mert az iskola árvaház volt, a földszinten egy nagy tanteremmel, az emeleten sok apró hálószobával. Még lámpaoltás után is tartott a zenebona. Egyedül a kicsi Mátyás hallgatott, aki egy szót sem szólt, mióta a szárnyas róka elvitte a bátyját.
    Történt egyszer, hogy a tanító bácsi, egy hórihorgas gólya, az udvaron csattogtatta a csőrét. Nem tehetett róla, ez volt a szokása, de ezúttal olyan hangosan kelepelt, hogy a szárnyas róka meghallotta, és elrabolta. Várt-várt a száz gyerek, de attól fogva többet nem volt, aki becsengessen. 
    – Keressük meg a gólyát! – harsogta egy vörösképű legény, de a többiek kinevették. 
    – A róka, a róka, a vörösszárnyú róka! A róka, a róka az iskola tanítója! – kántálta egy maroknyi csapat.
    Egy kancsal lány az asztal közepére pattant, rámutatott a vörösképű legényre, majd így kiáltott: 
    – Igaza van, menjünk és keressük meg a gólyát!

Fricska Erika: Lili és a zokniszörny

 

Fricska Erika illusztrációja

 

Lili gyakran álmodott szörnyekről.
    Na nem ijesztő, ordítozó szörnyekről, hanem furcsán viselkedő, kicsit bohókás lényekről, akik bolondozásukkal megzavarták az álmait. Az egyik összekócolta a haját, a másik elcsente a frissen kiesett fogát a párna alól, mielőtt a fogtündér megérkezhetett volna. Egyesek pedig előszeretettel dugták el a papucsát az ágy alá. De a legnagyobb baj mégsem ez volt.
    A szörnyeknek volt egy különösen idegesítő szokásuk: imádták a zoknikat. Pontosabban csak a zoknipárok egyik felét. Így hát a szekrényben, a fiókban és az ágy alatt Lili egész gyűjteményt halmozott már fel páratlan zoknikból.
    Egyik este anya a fejét fogta.
    – Ez tűrhetetlen! – sóhajtotta. – Már egy rendes zoknid sem maradt!
    Lili tudta, hogy valamit tennie kell. Nem volt rendmániás, de ez a zoknilopkodási ügy már neki is sok volt.
    Aznap este elhatározta, hogy kinyomozza az igazságot. Összeszorította mind a tizennyolc kis fogát. Elővette a világító unikornisát, aki puha fényt szórt a szobára.
    – Te velem jössz – suttogta. Óvatosan kibújt az ágyból, és a félhomályban elindult nyomozni.
    A szoba csendes volt, de a függöny mögül halk nesz hallatszott, mintha valaki nagyon ügyetlenül próbálna elbújni. Lili fénysugarat irányított a függönyre, és hallotta, hogy valaki szuszog. Lili megdermedt. A szíve gyorsabban vert, de nem hátrált meg.
    – Akárki vagy, gyere elő! – mondta határozottan, bár egy picit remegett a hangja.
    A függöny meglebbent, és kikukucskált a lény.
    Egy valódi kis szörny volt. Négy szeme közül egyik sem tűnt gonosznak – csak kissé álmosnak. Hasán csíkos pizsama feszült, a lábán két különböző zokni, és zavartan állt egyik lábáról a másikra.
    – Na, most fülön csíptelek! – mondta elégedetten Lili.
    – Bocsi – mondta a szörny halkan. – Én igazából nem akartam lopni. Zavarában úgy vigyorgott, hogy az összes foga látszott.
    Lili pislogott, aztán elnevette magát.
    – Szóval te vagy a zoknilopó?
    A szörny elpirult, és babrálni kezdte a csíkos pizsamája szélét.

Kátai Letti: Hangszervarázs

  

Vajda Melinda illusztrációja

 

                                Őszember járja a várost.
                                Hallgasd csak, ügyes zenész!
                                Gityulán furmonikál és
                                Nyekerén cimberedéz.

                                ’Cikkara dimm’, szól puhán, de
                                nyikkan, ha az út rögös.
                                Körötte a levéltenger
                                rozsdaszín meg rúzsvörös.

                                Gyere gyorsan, mert tovább áll. 
                                Szaladjunk a hang után.
                                Hopp egy szaltó, balra bukfenc, 
                                s négy cigánykerék csupán.

                                Előbb még a piacon volt. 
                                Az Őszember, hát ki más?
                                Vett egy trendi Xilofangárt, 
                                de kiderült, hogy hibás.

                                Harsiponját vonogatja, 
                                sosem játszott hegedűn.
                                Közben egy kis puncsot kortyint, 
                                mézmentesen, keserűn.

                                ’Dimmgara cikk’, így lágyan, de
                                sercen, ha a cúg erős.
                                ’Rinka csekk csekk’, ’Zimbezú’, s a
                                ’Klappala’ is tetszetős.

                                Villám kacsint, esernyőnket
                                elcseni hipp-hopp a szél.
                                Sebaj, az Őszember talán 
                                majd rajta kötyöbülél.

                                ’Slakka, cserr-cserr, dumbapumba’,
                                mulatságos kis bagázs.
                                Ütve-hintve-húzva-fújva
                                igazi hangszervarázs.

                                Melyik tetszik? Kipróbálnád?
                                Ó, ne hidd, hogy könnyedén
                                eljátszod a boci tarkát
                                rajtuk. Hidd el, kőkemény.

                                Hová tűnt most? Ni, már látom.
                                Csembulukot ráz, de szép!
                                Felhők bajszát megpengeti,
                                míg az ősz a télbe lép.

                                Télembernek muzsikában
                                nem terem itt semmi becs,
                                koppint egyet az orrodra,
                                s annyit se mond, ejnye, bocs.
     

          

        Szerkesztette: Miklya Zsolt