Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

6. fejezet. Átváltozás

 

Hajdú D. András fotója

Világos van – aztán sötét. Nem látok – aztán látok. Most még rossz, most már jó. Most szomorú vagyok, de felvidulok. Minden változik körülöttünk, néha rosszabbra fordul, néha jobbra, ár-apályként hullámzik a világ. Ezúttal olyan alkotásokat gyűjtöttünk egy csokorba, amelyek a változásról, és az ebben rejlő csodáról szólnak. Megelevenedik a gyerekkori játékelefánt, telnek a napok, a napokkal együtt játszik és nő a gyerek. Egy kisfiút csúfolnak, de a furcsasága erővé változik, ami életet ment. Egy fa fává változik, egy lány fává. A sok változás mögött mégis, van, ami állandó. S hogy mi lehet ez? Kövesd alkotóinkat Afrikába, hogy felfedezhesd a titkot!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 10-14 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lodja, 2024 június. Ugyanaz a kis ház, ugyanaz a szoba. Tavaly jártunk itt, és olyan, mintha semmi nem változna. Itt megállt az idő.
Persze, Kongóban gyakran érezzük, hogy semmi nem változik. Így pláne, ha éves távlatban ugyanoda érkezünk vissza: a házikó áll, az udvar felseperve, tiszta, a fák, növények hűségesen őrködnek. Van is min, hiszen ez a ház kb. százéves lehet, a metodista missziósok építették valamikor 1920-ban. Az pedig, hogy minden olyan érintetlen, a helyiek hűségét bizonyítja. Itt semmihez nem nyúlunk, de mindent őrzünk, hiszen Father John hagyta így, lehet, hogy holnap betoppan, és akkor várja a kész szoba. Közben Father John már régen átlépett a másvilágra, újak meg alig jönnek, akik igen, azok is csak látogatóba.”

Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia

A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája

Kertész Edina: A csodatévő bot

Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!