 |
| Gyovai Kati |
Őzike az árokban heverészett. Szájából fűszál lógott ki, unottan rágcsálta a végét. Még élvezte a rét hajnali hűvösét, de tudta, hogy hamarosan feljebb ér a nap, és ugyanolyan forróság lesz, mint tegnap. Meg tegnapelőtt. És azelőtt.
Nyuszit várta. Régi jóbarátok voltak, még kölyökkorukból ismerték egymást. Az őz, amikor tehette, kilátogatott hozzá az erdő szélére. Most azonban hiába várt rá.
– Talán még alszik – gondolta először.
Kicsit várt. Aztán halkan dobbantott néhányat a patájával. Üregi barátjának minden bizonnyal hallania kellett a jelzést. De nem felelt. Őzike barátságosan vakkantott néhányat, ám erre sem érkezett válasz.
– Úgyis korán jöttem – vonta meg a vállát. – Még egy kis időt adok neki.
Az őz tovább kuksolt a fűben. Csak két kikandikáló, legyezgető füle árulta el rejtekhelyét. A mezőn rovarok zsongtak a virágok körül, az erdőből madarak csivitelése és patadobbanások hallatszódtak. Az állatok, növények élvezték a hűs, friss reggelt, mielőtt a hőség eléri őket. A nap egyre feljebb kapaszkodott az égen.
Őzikén úrrá lett a türelmetlenség, és közelebb lopakodott a nyúlüreghez.
– Mi van, ha azért alszik olyan mélyen, mert tegnap véletlenül belakmározott macskagyökérből, és az nyomta el ennyire? Vagy, ha mérges bogyót evett, amitől egész éjjel fájt a gyomra, és hajnalban tudott csak elaludni? – aggódott a barátjáért.
Lehajolt az üreghez, és vékony orrát bedugta a lyukba. Szaglászott, mint egy vadászkutya, de az még őzszimattal is világos volt, hogy Nyuszi nincs otthon.
– Jaj, mi történhetett? – riadt meg hirtelen.
Mivel gyakorlott volt a veszélyhelyzetek felismerésében, gondolatai máris a lehetséges forgatókönyv körül jártak. Lehet, hogy a nyúl elfelejtkezett róla, és a reggeli találkozóról, és éppen ma ment el meglátogatni a túlsó domb tövében élő nénikéjét. Ez elég szomorú lett volna. De még ennél is rosszabb, ha Nyuszinak az éjjel megfájdult a foga, és reggel orvoshoz kellett sietnie. Ez esetben viszont biztosan hagyott volna üzenetet.
Vagy már az éjszaka sem volt itthon? Este, hazafelé akkora gödörbe esett, hogy azóta se tudott kikecmeregni belőle? Vagy összetalálkozott a borzzal, aki úgy szóval tartotta, hogy végül nála aludt, hogy ne éjnek éjjelén kelljen hazaugrálnia? És mi van, ha nem a borzzal, hanem – jaj, rettenet! – a rókával találkozott össze? Vagy, ha a nap első sugaraival vadász érkezett, és fürge lábú vadászkutya kaparása ébresztette a nyulat legédesebb álmából. Ezekre a gondolatokra az őz már teljes testében reszketett.
A dombtetőről lefelé kanyargó ösvényről lépteket hallott. Emberi lépteket. Éppen háttal ült nekik. Az emberek megálltak. Füle hegyén érezte, hogy őt figyelik. Szíve összeszorult. A közeli erdő fáit vizslatta, hogy hol tud a leggyorsabban eltűnni közöttük. Amikor megtalálta a menekülőutat, teljes erőből nekirugaszkodott, és néhány hatalmas ugrással a sűrűbe vetette magát.
– Vadász, vadász! – rikoltozta közben, részben a többiek tájékoztatására, részben, hogy erőteljes hangjával elijessze az embereket.
Nem sikerült. Nem vadászok, egyszerű túrázók voltak, akik csodálkozva figyelték az őzet. Eszükben sem volt megriasztani, éppen azért álltak meg az úton, hogy ne zavarják meg a reggeli pihenését.
Őzike az ismerős erdei csapásig száguldott, ahol megtorpant, hogy kifújja magát. A szíve még mindig a torkában dobogott. Ahogy ott álldogált, remegő lábán egy puha mancs simogatását érezte.
– Mi történt, Őzi? – kérdezte a nyúl.
Mert, hogy ő volt az. Egy nagy csomó répát szorongatott a másik mancsában.
– Hol voltál? – fakadt ki az őz. – Téged vártalak az üregnél, már azt hittem, róka vitt el, azért nem vagy otthon, de aztán vadászok jöttek az úton, és elfutottam…
– Ó, te! – sóhajtott Nyuszi. – Ha tudtam volna, hogy ennyire izgulsz majd, jobban sietek. De csak friss répát akartam hozni reggelire. Gondoltam, neked is jól esne ebben a nagy szárazságban!
Az őz megkönnyebbülten adott orrpuszit a barátjának.
– Azt hiszem, egy kicsit túlaggódtam a dolgot… – vallotta be halkan. – Még az is eszembe jutott, hogy talán elfelejtetted a találkozónkat.
– A Kerek erdőben mindenféle megtörténhet, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem felejtkezem el rólad. Mert a barátom vagy, és fontos vagy nekem – ölelte át Nyuszi Őzike nyakát.
– Olyan biztos ez, mint az, hogy roppanós répát fogunk reggelizni! – rikkantotta aztán.
A nyúl két lapulevelet kerített és szépen elrendezte rajta a répákat, mint valami tányéron. A zöldség olyan friss, hersegős volt, hogy azon versenyeztek, ki tudja hangosabban ropogtatni.
Belakmároztak, az éhség sem borzolta a kedélyüket, Őzike is megnyugodott. Így, hogy a barátja is vele volt, az előbb még olyan rémisztő erdő most újra barátságos helynek érződött. Arra gondolt, hogy legközelebb, inkább tesz valamit, mielőtt belelovalná magát a legrosszabb ötletekbe. Például kifaggatja a bokrok között repkedő madarakat, hogy láttak-e valamit, vagy hagy egy üzenetet és elmegy megkeresni. Nyuszival együtt visszamerészkedett a mezőre, és mivel embernek már nyoma sem volt, az utolsó árnyékos szegletben még fogócskáztak egyet, mielőtt visszatértek hűsölni a föld alá, és az erdő mélyére.
.jpg)
