Dér Adrienn: A rettegett bübürém

 

Czérna Tamara

A levélkupacok alatt lakozó bübüktől mindenki rettegett. Nem mintha olyan félelmetesek lettek volna – ezt senki sem tudhatta –, hanem minden egyes léptük alatt megreccsentek a száraz ágak, 

ropogtak a lehullott levelek. De a ketteseknél és a hármasoknál is. Ám nem is ez volt bennük az igazán félelmetes! Hanem hogy minden lépésnél köszöntek.

A csendből.
Váratlanul.
A gyanútlan áldozataikra.
És ha belegondolsz, a békés, csendes erdőben neszező léptek és a váratlan köszönések, olyasvalakitől, akit nem is látsz, nagyon is ijesztőek tudnak lenni.
Pontosan erre számítottak a bübük. És kimondottan élvezték ezt a játékot. Meg kimondatlanul is, ha már itt tartunk.

Főrémünk, a bübü csendben kushadt a levélkupac alatt, egy arra tévedőre várva. De azt sem bánta, ha az illető direkt járt ott, neki az ugyanolyan jó volt. Gondosan tartalékolta a lépéseit, 

hiszen vaklármára csak nem pazarolhatta el őket! Mindegyik előtt erőt szippantott a levelekből, a bübük ugyanis abból töltődtek. Minél szárazabbak és ropogósabbak voltak a levelek, 

annál jobb, mert ettől az ő hangjuk is karcosabban hangzott. Mint amikor körömmel végigkaristolod a táblát. Na, ugye hogy ijesztő? Én megmondtam!

A bübü most is épp ezt tette: várt, mélyeket lélegezve. És amikor meghallotta a reccsenést, ő aztán nem ijedt meg! Elvigyorodott, kajánul, mint aki készül valamire. Készült is! Ki akart ugyanis próbálni 

egy új köszönésmódot, amit nemrég talált ki. Na jó, valójában az erdőben találta meg, készen, de készen állt arra, hogy tesztelje.

Kivárta, amíg az áldozat pontosan 3,14 lépésnyire nincs tőle.
Négy láb, hűhű, ez aztán jó móka lesz!

Így gondolta ezt a medve is, aki lelkesen trappolt a bübü körül, arra várva, hogy az előbújjon. Ezúttal ő fogja ráhozni a frászt, amiért múltkor elkergette azt a két gyereket, akikre órákat várt. 

A gyerekek nem érdekelték különösebben, a lakoma viszont, amivel hétvégente kijártak az erdőbe, már annál inkább. De aztán jött ez a bübü, és… Pf!, fújtatott a medve. Elijesztette őket a köszönésével! 

A gyerekek meg persze vitték a kaját is. A medve akkor esküdött bosszút. Most pedig: az ő lépése következett.

Csak ez a bübü lépne már végre ki, a bucka alól.
És a bübü lépett. Végre!
De a medve tudta, hogy ez egy többlépéses játszma. Így hát várt tovább, toporogva, türelmes-türelmetlenül.
A bübü pedig:
Lép…
Lép…
– Cső! – bődült el a bübü hangosat köszönve, bele egyenesen a medve arcába.
A medve nem számított rá, hogy így csőbe húzzák.
Azóta se szabadult ki onnan.

Szerkesztette: Németh Eszter

Nagy Izabella: Lütyike sétálni indul

 

Kovács Réka

Még nem kel a nap, még nem vörös, se nem piros, se nem rózsaszín

Álmában még nem szól a szamár, majd később tátja ki száját

Hangosan mondja, hogy i-áááá

Még a trombitavirágok sem narancsok, csendben várakoznak

A farkaspók még nem bújt el a nappali fény elől

Lütyike ezt szereti

Felkelti Zsürkét és a Költőt

A NagyMedvét és Lolkát, a két fiút

Belesompolyog zakózsebükbe, és kuncsorog

Hihihi-hehehe-hahaha, álmotok meleg párnákban hagyjátok

Gyerünk a kaptatóra, a vadászleshez, a kilátóba

Induljunk hajnalhasadás-sétánkra

Mindig csak egyszer nyárvégi hajnalon

Még álmos a szem és álmos a fül és álmos a lépdelés

Lütyike a zsebben dudorász

Víg napok jőnek, víg a sás, vígan hajladoz.

 

Kovács Réka

 

Várfalvy Emőke: Mesébe lépni szabad!

 

Jaskó Emőke

Fűre lépni szabad,

csőbe húzni tilos,

lépcsőn szalad,

fűzője piros,

fokról fokra

forróbb az emelet,

forog a csigavonal,

vezeti tenyered,

talpad teper,

szíved szúr,

Csodaország lent vár,

tudod jól, 

te felfelé futsz mégis,

agárnyi vágta,

csak tovább, kövess

a Manógyárba!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bank Eszter Katalin: Beköszönünk

Kovács Réka

Kovács Réka

Dezső a főlépcsőn ücsörgött, amikor rátaláltam. Ücsörgött, és szipogott.

Pici ormánya lefelé kunkorodott, de apró gombszemében megcsillant a remény, ahogy felpillantott rám.
Talán nem hitte, hogy embert lát errefelé, éppen ma. Én sem hittem, hogy pont egy zsebegénybe botlok bele, amikor a padlásfeljárót keresem.

Honnan tudtam, hogy zsebegény? Ott volt mindjárt a zsebe. Az éppen akkora volt, amelybe egy világlátásra vágyó gyerek belefér. Mondjuk, a Tanika. Szóval ott ült Dezső, a zsebegény, és egy szál gyerek sem volt égen-földön, akit beleültethetett volna az erszényébe. Érthető, hogy szomorkodott szegény. Én éppen egy hangyányit nagyobb voltam a zsebbe férő méretnél. Tanakodtam, mi legyen. Hát mégsem hagyhatom egyszál egyedül, szomorkodva a főlépcsőn.

Felajánlottam a kincseimet vigasztalásul: egy csodaszép, kék üveggolyót, tíz darab gemkapcsot, egy leszakadt madzagvéget, és egy megrágott kiflicsücsköt. Köszönte szépen, és mind megette a csodaszép, kék üveggolyót, a gemkapcsokat, a madzagvéget, egyedül a kiflicsücsköt nem, azt zsebrevágta. Az még jó lehet egy amolyan zsebbevaló gyereknek.

Mellé ültem hát a főlépcsőre, és várni kezdtünk. Együtt várni mindig jobb, mint egyedül. Tik-tak, tik-tak, potyogtak a másodpercek, koppantak a percek, dobbantak az órák.

Aztán nagy sokára hangokat hallottunk. Először csak zümmögést, aztán duruzsolást, aztán beszélgetést, végül nevetgélést. Még ajtócsapódást is.

Összenéztünk. Hát megjöttek!

Lesz itt mese, móka, kacagás, na meg körteevés. Még az is lehet, hogy Tanikát is magukkal hozták. Akkor meg lesz világlátás is.

Na, mire vársz?

Uccu neki, vesd el magad, és itt lehetsz te is mindjárt velünk, a főlépcsőnél.

 

Szerkesztette: Németh Eszter