3. fejezet: Szemvarázsló

Hajdú D. András fotója

 

Történt egyszer Afrikában, egészen pontosan Kongóban, ahol az esőerdőket ezer folyó tagolja, a hegyek felé pedig a szavanna füve hullámzik, hogy egy távoli vidékről furcsa ember érkezett látogatóba. Más volt, mint az itteni emberek, bőre sápadt, mintha soha nem érte volna nap, és olyan nyelven beszélt, amelyről senki sem hallott, és amelyet senki sem értett. De ennél sokkal különlegesebb tulajdonsága is volt az idegennek: képes volt meggyógyítani az emberek szemét akkor is, ha elveszítették a látásukat. Hamarosan híre ment a nagy, fehér gyógyítónak, és messzi földről érkeztek a szembeteg emberek, hogy újra átélhessék a látás csodáját. Volt, aki napokat zötykölődött úttalan utakon az autójával, de a szegényebbek gyalog jöttek, és kerékpáron tolták, aki nem látott. A gyógyító pedig mindenkit megvizsgált, és akit csak tudott, meggyógyított.

A következő hetekben Dr. Hardi Richard kongói missziójáról olvashattok, hol egészen valóságos, hol mesés formában.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 7-9 év

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Közben berendezkedtem az egyik szobába, és elkezdődött a rendelés. A betegek háromnegyed része szemüvegproblémával jött. Hát igen, itt láttam csak igazán, milyen nagy szükségük van a falvakban az embereknek szemüvegre. Általában azt mondogatják: nem tudom a Bibliát olvasni! Hej, ti, akik szemüvegeket gyűjtögettetek otthon, tudjátok meg, nagy hasznát veszem most ezeknek!”

„Folytatom a rendelést:
– Doktor, venne egy élő majmot?
– Doktor, 0 méterre jól látok, de távolabb már nem.
– Doktor, 2 dekaméternél tovább nem tudok jól ellátni.
– Doktor, közelre jól látok, de 50 km távolságra már nem igen!
– Hány éves?- kérdezem.
– 1958 óta, éppen hogy kb 30 éves – válaszolja.”

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”

Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

Ki a nagyobb varázsló? (Dénes Borbála, Majoros Nóra, Orosz Annabella és Váradi Emma alkotásai)

 

Váradi Emma fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Dénes Borbála fotogramja
Hajdú D. András fotóinak felhasználásával

Majoros Nóra: Ki a nagyobb varázsló?

Kongó szívében, az erdős szavannán, egy ősöreg baobab fa lombjában élt Afrika legnagyobb varázslója, Monzoto. Külsőre nem különbözött a többi embertől: bőre fekete volt, mint az éjszaka, szeme ragyogott, mint a reggel, haja és szakálla pedig csigákba göndörödött. Senki sem tudta, hány éves, hol fiatalnak látszott, hol öregnek, ahogy éppen kedve tartotta. Ha akart, szélvihart idézett, vizet fakasztott, és a tenyerében a legkeményebb követ is porrá morzsolta. A legfőbb varázslata mégis az volt, hogy bármilyen állat alakjában meg tudott jelenni. Így aztán az állatok éppúgy tisztelték és féltek tőle, mint az emberek. 

     Egy reggel, amikor Monzoto a kelő nappal együtt felébredt, meglátta a fa alatt gyülekező állatokat. Gyakran felkeresték, ha betegek voltak vagy igazságtalanság érte őket, de ennyien még sosem gyülekeztek egyszerre. Itt valami nagy dolognak kellett történnie! – gondolta a varázsló, felvette színes tollakból és falevelekből készült, ünnepi köntösét, majd egy ugrással a fa tövénél termett.

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.