2024. május 26., vasárnap

Kiss Dorina: A hatvan az új húsz - Interjú Bruckner Szigfriddel, a porondok urával



Kedves Bruckner Úr, köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat! Hadd köszöntsük sok szeretettel 60. születésnapja alkalmából! Bizonyára különösnek találja a kérdésem, de kérem, árulja el, pontosan hány éves? Hiszen már 1964-ben is „kicsit öregnek” jellemezték. Később pedig egyenesen százévesnek titulálták. 

Holló Anna

 
BSZ: Üdvözlöm. Még nem volt szerencsénk, és úgy érzem, ebben a tempóban nem is lesz sokáig! Maga meglepően pimasz, kisasszony! De legyen, válaszolok. Egy rettenthetetlen zsonglőr semmit sem szégyell. Mondjuk azt, hogy majdnem húsz leszek, fogságban tartott oroszlánoknál ez szép kor. Amúgy meg papíron hatvan, de ki számolja? 

 Hogy telnek a napjai, mivel foglalkozik mostanában? Remekül fest!


BSZ: Természetesen! Semmi különös, aktív nyugdíjas éveket élek. Sokat feketepéterezek, beszerveztem egy-két kerekerdőbeli pajtást állandóra, hogy mindig elegen legyünk. Amikor nagyon hiányzik a porond, akkor beleordítom a világba, ez segít. Ha mégsem, akkor ellátogatok az Instantba vagy a Szimpla Kertbe, tudja, az Arany Kerék sajnos bezárt. Nem iszom sokat, csak egy-egy pálinkát, ha úgy adódik. De Szilvia ilyenkor is mérges, úgyhogy igyekszem disztingválni.


Hogy szolgál Szilvia egészsége? 

 
BSZ: Prímán! Ezt csak Önnek árulom el – le ne merje írni – de ő sem olyan fiatal már. Viszont ahhoz képest meglepően energikus. Csináltatott magának műfogsort, hogy félelmetes legyen, amikor vicsorog, rajtam gyakorol. Jól megy neki. Nemrégen elköltöztünk, most a Matematikailag Értelmezhetetlen Paradoxonban lakunk, amit ő díszített fel a saját mancsával. Addig zsonglőrködött, amíg minden régi, irracionális emléket be nem zsúfolt a rugalmasan megnyúló térbe. Kicsit olyan, mintha Aromo fékezhetetlen agyvelejében élnénk. 


Ne haragudjon, de az olvasókat ez érdekli legjobban: mi a helyzet a fogsorával? Rendben van? Esetleg Ön is kapott protézist? 


BSZ: Dehogyis, Szilvia műfogáért már így is el kellett adnom a fél vesémet, a másikat muszáj megtartanom. Az enyém egészen jó állapotú, pedig nem használtam el kétezer-négyszáz tubus fogkrémet és kétszáz fogkefét, ahogy azt a furaagyú haverom javasolta. Néha elnyalogatok egy adag csillámos Colgatet, egész finom, meg azt mondják, segít. Nem szeretnék még egy fogfájós esetet, akármilyen egyedülálló, hogy csak az én szemfogamnak emeltek gránit emlékművet kerek e világon. 


Mesélne valamit a híres barátairól? Mennyire tartják a kapcsolatot?

 
BSZ: Maga nem figyel rám! Széttépjem? Most mondtam, hogy a régi bandával együtt verjük a blattot. Mondjuk, nem mindenki jön, Zoárd állandóan utazgat a nagyvilágban, kiszámíthatatlan, mikor van itt. Mikkamakka alkalmanként előkerül, szórja a vidámságot, néha mondjuk hozhatna bort is. Ló Szerafin most mindenkinél menőbb, a kék az egyik legtrendibb hajszín. Mondjuk ez sem segít rajta, mert elég öreg, talán még nálam is vénebb (a szerkesztő megjegyzése: nem, igazából Szigfrid sokkal öregebb!), most már lefutnám két lábbal is. Kártyában sem ellenfél. A nagyeszű nyúllal viszont vigyázni kell. Nemcsak ezért, mert bárhogyan ki tudja tekerni az agyát, hanem azért, mert gyors is. Sokat nyer. Vacskamatira nem lehet számítani, mondjuk, úgyis valami világméretű csalás lenne a vége. A többiekkel sajnos ritkán találkozom.

 
Hogy van Szörnyeteg Lajos, ő is játszik? 

 
BSZ: Dehogyis! Kártyában nem túl erős, azt hitte, az a játék lényege, hogy kettesével megegyük lapokat. Utána meg ledőlt, nem volt szívünk felébreszteni.


És Dömdödöm? Gepárd Géza? Maminti? Meg a többi erdőlakó?

 
BSZ: Már megint nem figyel! Tényleg széttépem. Ha esetleg memóriazavarokkal küzd, akkor viszont elnézést kérem, ajánlom a ginkó bilobát. Én is azt szedem. Már mondtam, nem igazán tudok róluk semmit. Régen láttam őket. De ez most valami kihallgatás? Mert akkor megyek. 


Dehogyis! Bocsánatot kérek, ha megbántottam, nem állt szándékomban. Beszéljünk másról. Mik az Ön tervei a közeljövőben? Hol látja magát egy év múlva? 

 
BSZ: Csak élek, simán, nincsenek újszerű szándékaim. Azt hiszem, én már letettem valamit az asztalra. Aki nagyon kíváncsi rám, az a sarki hentesnél vagy a könyvtárban talál rám. Utóbbiban kizárólag papíralapon. Kicsit nehéz elsőre észrevenni a sok Mancs Őrjárat és Disney hercegnő kötet között, de aki nagyon akarja, az észrevesz. 


Szomorúnak tűnik, de van egy meglepetésem a születésnapja alkalmából, a torta mellé. Remélem örülni fog neki. Hall valamit? A távolból szirénázás, mindenféle fura zaj, végül csilingelés hallatszik.

 
BSZ: Te jó ég! Remélem nem változtat sóbálvánnyá! A tortámat meg pláne. 


Mintha meghatódott volna… 

 
BSZ: Miért hatódtam volna meg? Mert mindenki itt van, aki számít, és fontos? Mert a fülem helyett a nadrágtartómat húzogatják? Tudom, tudom, nagyképű vagyok, de még az is lehet, hogy engem ezek itt szeretnek. (a szerkesztő megjegyzése: Szigfrid gyorsan elmorzsol egy könnycseppet) Tudja mit? Úgyis én vagyok a legbátrabb oroszlán a világon, hát kimondom: köszönöm a húszhatvanszáz mittudoménmennyi évet! Én is szeretlek titeket! 


Dömdödöm!


Szerkesztette: Németh Eszter

2024. május 22., szerda

Kátai Letti: SZILVIA Szving

Zelei Marcell



előadó: Bruckner Szigfrid
stílus: dzsessz / szving
hangnem: D-dúr
hangfekvés: érzelemdús basszbariton
tónus: kissé érzelgős, de ezt most elnézzük
zenekar tagjai: trombita: Mikkamakka,
klarinét: Aromo, szaxofon: Vacskamati,
harsona: Nagy Zoárd, zongora: Ló Szerafin,
nagybőgő: Szörnyeteg Lajos, dob: Dömdödöm

há’ és
Felemás zoknim felemelem,
pallérozok az egyetemen.
Sztájliszt leszek,
menő szerep:
Sikkes Szigi a becenevem.

Egy jó oroszlán holtig tanul,
minek is ordítoznék vadul?
Egy finom szving,
és semmi smink,
a jókedv végre felszabadul.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,

hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

Elhajítom a szemüvegem.
Mostantól vegán menü legyen,
goji a bonbon,
és szomjam oltom
csókjaiddal, én egyetlenem.

Villantsd meg piros pulóvered,
érted, ha akarom, bunyót nyerek.
Most azonban
két karodban
megnyugszom, és elszenderedek.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,
hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

Ilyen egy ragyogó oroszlán.
De hová tettem a borotvám?
Túl nagy sörény
néha fölény,
míg be nem szövi a borostyán.

Bár gepárdhölgyekkel dolgozom,
mégis csak ott van az otthonom,

ahol kegyed
velem nevet.
Ezt írta fel a szív-doktorom.

Naná
Szilvia-szving most a divatszó,
Szigi már hatvan, de kitartó.
Jöjjön a szaxofon!
Lássam az arcokon,
hogy ez így igazán bitang jóóóóóóóóó!

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2024. május 19., vasárnap

Eszter Németh: Über Hosenträger und andere wichtige Sachen

Korbuly Ágnes


    Sigfrid saß gemütlich an der Bartheke. Er war etwas verträumt und sein Kopf war, könnte man sagen, leer.
„Volles Glas, leerer Kopf“, keine schlechte Kombination, dachte die Person im roten Pullover, die ein paar Hocker weiter saß. Die Bar war um diese Tageszeit ziemlich spärlich besucht.

Da wandte sich Siegfried ihr zu:
 
"Sagen Sie mir, was halten Sie von Hosenträgern?“
 
    Die Pulloverträgerin war verblüfft, da sie ihre Meinung über den Anderen noch nicht gefasst hatte. So dermaßen, dass sie noch nicht einmal damit angefangen hatte.
 
„Von Hosenträgern?“ fragte sie zurück, um Zeit zu gewinnen. „Meinen Sie horizontale oder vertikale Hosenträger?“
 
„Gute Frage! Nächste Frage. Ich habe an senkrecht getragene Träger gedacht. Von der Schulter bis zum Gürtel.“ antwortete das Löwengesicht, und er trug rote Hosenträger, wie die Pulloverträgerin gerade bemerkt hatte. Vertikale Hosenspannung.
 
„Nun...“ sagte die Pulloverträgerin, „es kommt darauf an, welche Farbe. Was halten Sie von Blau?“
 
„Langweilig. Der Himmel ist blau, der Fluss ist blau. Acht bis zehn Prozent der Menschen haben blaue Augen, besonders hier in der Gegend ist der Anteil hoch.“
 
„Ich liebe Blau, besonders als Augenfarbe. Aber sei es so. Und das Grün?“ Sie starrte in die glitzerblauen Augen des Hosenträgertyps. 
 
    Die Augen des Hosenträgertyps leuchteten auf, als gäbe es eine große Explosion in einer nicht allzu weit entfernten Galaxie. Die Pulloverträgerin war so verblüfft, dass sie vergaß, ihre Augen zu schließen.
 
„Das Grün Ihrer Augen erinnert mich an das Grüne der Savannen, das sich nach dem Regen erhebt. Es ist ein seltenes Phänomen und sehr eindrucksvoll.“ Sigfrid blinzelte. Sein eigener Mutausbruch brachte ihn in Verlegenheit.
 
„Oh", war alles, was die Pulloverträgerin sagen konnte. Sie konnte endlich ihren nach dem Regen savannengrünen Blick senken, während ihr Teint, im Wettstreit mit seinem Pullover, mohnfarben errötete.
 
„Sagen Sie, was halten Sie von Rot?“, nahm der Hosenträgertyp den Gesprächsfaden wieder auf, verlegen über sein eigenes Schweigen.
 
    Die Pulloverträgerin mit nach Regen den savannengrünen Augen sah auf. Die Mohnblumenfarbe war aus ihrem Gesicht verschwunden, ihre nach Regen savannengrünen grünen Augen bohrten sich in das glitzernde Blau. Aber sie antwortete nicht. Sie hoben ihre Gläser mit gleichzeitig, als wären sie Spiegelbilder voneinander in roten Pullovern und Hosenträgern. Sie setzten es mit der gleichen Bewegung wieder ab.
    In den, nach dem Regen savannengrünen Augen funkelte es schelmisch, als sie erneut auf das Glitzerblau blickte.
 
„Ist das Bier gut?“ fragte sie ihn und schloss wieder die Augen.
 
„Gut.", sagte der Hosenträgertyp mit glitzerblauen Augen knapp. Dann fügte er hinzu: "Ich bin Sigfrid. Bruckner, Sigfrid.“
 
„Sylvia.“ Die Pulloverträgerin lächelte und kippte den Rest des Bieres runter. Sogar der Hosenträger lachte an Sigfrid.
 
„Sagen Sie, würden Sie mich begleiten? Ich habe mir vorgenommen, es heute endlich mit der Achterbahn zu versuchen.“
 
„Die Achterbahn? Heute?“
 
„Dieser Tag ist genauso gut wie jeder andere. Und mit Dir“ wechselte er plötzlich auf Dutzen, "fürchte ich mich vielleicht nicht.“
 
„Klar." Nach dem Regen savannengrüne Augen blitzten auf. „Mit Dir versuche ich es mal. Gehen wir?“
 
    Sie zogen los. Sigfrid Bruckner, mit roten Hosenträgern und glitzerblauen Augen, reichte Sylvia, mit rotem Pullover und, nach dem Regen, savannengrünen Augen, die Hand. 
Sie nahm seine Hand und ließ ihn nie mehr los.


Edition: Patricia Bögle und Romina Zurk

2024. május 18., szombat

Németh Eszter: Rövid gondolat a nadrágtartókról

 

Korbuly Ági


Szigfrid kényelmesen támasztotta a bárpultot. Egykedvű volt, mondhatni üres volt a feje. Tele korsó, üres fej, nem rossz kombináció – gondolta a tőle pár széknyire helyet foglaló piros pulóveres. A bár látogatottsága ebben az időpontban elég gyérnek számított.

Szigfrid ekkor felé fordult:

– Mondja, mit gondol a nadrágtartókról?

A pulóveres elképedt, még nem volt kész a másikról alkotott véleményével. Olyannyira, hogy el sem kezdte.

– A nadrágtartókról? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen. – A horizontális vagy a vertikális nadrágtartókra gondol?

– Remek kérdés! A függőlegesen hordottra gondoltam. Válltól övig – felelte az oroszlánkülsejű egyén, aki, a pulóveres most vette csak észre, piros nadrágtartót hordott. Vertikális gatyagumit.

– Nos… – felelte a piros pulóveres – attól függ, milyen színű. Mi a véleménye a kékről?

– Unalmas. Az ég kék, a folyó kék. Az emberek 8-10 százalékának kék a szeme, különösen errefelé fordulnak elő nagy arányban.

– Pedig szeretem a kéket, különösen szemszínben! De legyen – bámult a piros nadrágtartós csillámkék szemébe. – És a zöld?

2024. május 16., csütörtök

Lovranits Júlia Villő: Jutalomjáték

 

Rumi Friderika

Szerda volt, február és este kilenc. Hirtelen csengettek. Kilestem a kis, kör alakú kukucskálón, de nem láttam senkit. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenebbül. Újra kilestem: senki. A csengő újra szólt. Ez két dolgot jelenthetett: a csöngető vagy láthatatlan, vagy alacsonyabb, mint a kis nyílás az ajtón. Döntöttem: határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, lesz, ami lesz!

− Na, végre! – mondta Tupakka, és szélesen elmosolyodott.  – Gyere gyorsan, megyünk a cirkuszba!

− Cirkuszba, most?!  − néztem rá csodálkozva – Nekem holnap dolgoznom kell, mi lesz, ha nem tudok reggel felkelni?! – szabadkoztam. – Ma igazán nem érek rá elmenni itthonról!

− Semmi gond nem lesz. Gyere csak! – bíztatott a manó. Azután beljebb lépve körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. Felcsillant a szeme, és rámutatott a nagy konyhakésre: − Azt is hozd!

− Ugyan, minek?! – nevettem zavartan – Hiányzik egy kés a késdobáló számából? Vagy olyan veszélyes helyre megyünk, hogy ezzel kell megvédenem magam?

− Meglátod. Csak gyere már, mert el fogunk késni! – sürgetett Tupakka.

Vegyes érzelmekkel sebtében egy konyharuhába tekertem a konyhakést, bedobtam a hátizsákomba és elindultunk. Le a lépcsőn a harmadik emeletről: tapp-tapp-tapp (ez voltam én), topp-topp-topp (így szaporázta mellettem Tupakka). 

2024. május 12., vasárnap

Várfalvy Emőke: Nagypapa meg az oroszlánok

 

 

Holló Anna

A pajtában két füles fotel állt. Egy okkersárga és egy fekete-fehér csíkos.

Mindkét fotelben ültek. Az egyikben egy ember, a másikban egy oroszlán.

Előttük kis teázó asztal. Rajta finom porcelán étkészlet. A tányérok között aranyszélű talpas tálon torta. A gyertyákat már elfújták.

- Petikém, igazán nem kellett volna! Ez a töpörtyűkrém torta, ez valami szenzációs. Mi ez itt közötte? Antilopcombsonka?

- Pulyka.

- Milyen egzotikus. Ilyenekkel nem találkoztam a szavannán. Sem a cirkuszban. Igazán köszönöm!

- Egyszer hatvanéves egy oroszlán az életben.

- Ez igaz. Sőt. Talán én vagyok az egyetlen hatvanéves oroszlán. Hála Ervinnek.

- Valóban. Én is meglepődtem, de a minap azt olvastam, hogy az oroszlánok csak 10 évig élnek.

- Szavannákon és cirkuszban. De itt elélek százig, kétszázig, amíg csak akarok. Kár, hogy csak én, Petikém. Nincsen ez így jól. Hogy csak a híres mesebeli oroszlánok nem öregszenek, ti emberek…

- Ne aggódj emiatt, Szigfrid, pompásan vagyok.

- Akkor rendben. Jó ez a halhatatlanság, csak kicsit unalmas. Hiányoznak a gyerekek. Mondd csak, Petikém, léteznek még gyerekek? Vagy minden ember megöregedett, mint te?

- Már hogy ne léteznének, Szigfrid!

- Furcsa, mert én mostanában nem láttam egyet sem. Egyetlen egyet sem. Mióta a te Pali fiad felnőtt...igen, azóta. Szóval nagyon régen. És ez legalább olyan rossz, mintha hét tigris rontana rám a szavannán, és elfelejteném, hogy mit is szoktam ilyenkor csinálni és akkor…Tényleg! Lehet, hogy elfelejtettek?!

- Ugyan Szigfrid, téged nem lehet elfelejteni.

- Nem látom őket, és rémes gondolat, hogy talán azért nem jönnek a gyerekek, mert nem is tudnak a létezésemről. A legutóbb azt álmodtam, hogy a Veszprémi Városi Könyvtárban valaki leveszi a pajtát a könyvespolcról és rányom egy pecsétet az ajtó belsejére. Majdnem a lábamra nyomta, de szerencsére észrevettem. Még működnek azok a ragadozó reflexek. Tudod mi volt a pecséten?

- Elképzelésem sincs!

- Az volt rajta, hogy: selejtezve. Érted? Selejtezve!

- De Szigfrid, ez csak egy rossz álom. Nyugodj meg, mert mindjárt érkezik a meglepetés.

- Miféle meglepetésre számíthat egy magamfajta leselejtezett, nyugdíjas cirkuszi oroszlán?

A pajta ajtaja lassan kitárult.  

Egy öt év körüli kislány lépett be rajta nyomában az anyukájával.

- Látod anya! Én mondtam. Én mondtam, hogy a Peti papa nem csak meséli az oroszlánt a videóhívásban. Látod, itt van!

Szigfrid a meglepetéstől felpattant a fotelből, de mielőtt bármit is csinálhatott volna a piros pulóveres kislány előtte termett és átölelte a lábait.

- Szia Szigfrid! Téged vártalak a legjobban a magyarországi utazásból! Olyan jó állatkert szagod van, meg még…

- Levendula – mosolygott a kislány háta mögött az apukája, aki időközben szintén megérkezett a pajtába. – Mutatkozz be szépen!

- Szilviának hívnak. És most elő a Fekete Péterrel! Eleget aludtam a repülőn, játszani akarok!


Szerkesztette: Németh Eszter

2024. május 8., szerda

Nyulász Péter: Részletek a Négyszögletű kerekerdő színdarabból - Szigfridális rettentés

  


Szigfridális rettentés

WAAÁÁOOÓ…, WOOÓAAÁÁ…

Waaooorbitális rettenet!

Szignifikáns dübörgés, Szigfridális bömbölés!

 

Óriás mennydörgés, villám szikrázik,

dühöngő viharban száz szirén ázik.

Bömböl az orkán, mi kifér a torkán!

Vonyító farkasok, s hozzá egy borz alom.

Lúdvérces rémálom, borzalom a dalom:

elszolmizálom, mi a borzadalom: dó - ré – mi – fá,

mondom, hogy: „óóóó - rém, mi fáááááj”…