 |
| Káposztás Judit illusztrációja |
Ez a mese nem úgy kezdődik, mint más közönséges mese, hogy hol volt, hol nem volt, az óperencián és az üveghegyeken is túl, nem! Ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott és elindultunk.
Hogy ki az a Tanika? – kérdezed. Nos, ő az én barátom. Na jó, mondhatod, értem, hogy barát, no de mégis kicsoda ő?
Erre viszont nem tudok válaszolni. Talán manó, esetleg éppen olyan manó, melyek Ervin bácsi manógyárából pottyannak ki a világra. Eltűnt egy szénaalagútban, aztán megérkezett hozzám. Ha ez így van, Tanika nyáron jöhetett a világra, mondjuk egy szemkápráztatóan napsütéses, csilingelően csintalan csütörtök délután.
Ám lehet, hogy nem a manógyár szülötte és elképzelhető, hogy egy padláslétráról bukfencezett le hozzám, vagy egy óriási szederfa törzséről csúszott le a földre. Bizonytalan vagyok, mert amikor erről kérdezem, mindig mást mesél.
Egyszer azt mondta, hogy az álmaim szülték, melyeket gyerekként álmodoztam nyári éjeken: egy fényes csillagról hullott le egy augusztusi éjszakán.
Másszor azt mesélte, hogy egy ócska, kopott kredencben jött a világra. Ez a kredenc a nagymamámé volt, és a kertünk végében álló fészerben porosodott. Tanika azt mondja, hogy a nagymamám meséiből született ő.
Meg azt is meséli, hogy egy akácfakéreg-tutajon hajózott valamelyik hosszú, erdei patakon, és mikor megunta a folyami életet, pont a mi kertünk végében szökkent partra. Ám, ez nyilvánvaló mese, tudniillik a mi kertünk végében nem csobog semmilyen patak.
Ezt azonban sose mondom meg neki. Nem akarom, hogy zavarba jöjjön, mert rajta kaptam egy füllentésen.
Ó… egy kicsit elkalandoztam. Szóval ez a mese úgy kezdődik, hogy Tanika kézen fogott, és elindultunk.
– Hova viszel? – kérdeztem tőle.
– A bunkimhoz – válaszolta.
Elcsodálkoztam:
– Van bunkid?
– Bunkija mindenkinek van.
– Nekem például nincs.
– Elég baj az – mondta Tanika, majd felajánlotta: – Tudod mit? Az én bunkim mától fogva a tied is. Lesz egy közös bunkink. Na, mit szólsz?
– Prímán hangzik! Sőt, remekül, fantasztikusan, álomszépen, mesésen, sőt: brutál jól hangzik, de mit fogunk ott csinálni?
– Majd meglátod.
És én mentem Tanika után. Kisétáltunk az udvar végébe, elléptünk a bab és futórózsa ágyások mellett, beléptünk az öreg fészerbe, a nagymamám kredence mögött felmásztunk a vén létrán, fel a padlásra, kimásztunk a pókhálós ablakon, ki egy göcsörtös szederfa girbegörbe ágára, átegyensúlyoztunk a deszkakerítésünk és egy kis csacska patak felett. (Atyaég! Tanika jól tudta: mégiscsak bukdácsol egy patak a kertünk végében!)
Ezen a göcsörtös szederfán volt Tanika bunkija, ami most már az enyém is. Első látásra talán nem nagy szám: nem volt benne darts, sem bárszekrény, se fotel, se kábeltévé és internet, de volt egy ág, amin lógázhattuk a lábunkat. És a kilátás! Azt nevezem! Ráláttunk a virágos rétre, láttuk a folyondárokat, a borostyánokat, vadszőlőket, mezei katángokat, libapimpót, és az ezernyi, milliónyi megnevezhetetlen növényt, virágot, melyek kúsztak, másztak, futottak, illegtek-billegtek az alkonyi szélben.
Most azt mondhatod, hogy mindez szép, de mit csináltunk ott? Ha tudni akarod, nem sok mindent, szinte semmit. Nem készítettünk magunkról szelfit, nem böngésztük a böngészőt, nem kutyultuk a kütyüt, nem lájkoltuk a hájpot. Nem is beszéltünk. Csak néztük azt, ahogy lenyugszik a nap a rét szélén, ahogy köröznek a madarak a mogyoró bokrok felett, ahogy cirógatja a szél a tarackos tippant és a csomós ebírt. (Ezeket a neveket mind Tanikától tanultam.)
– Jó itt – mondtam.
– Jó bizony – mosolygott Tanika.
– Holnap is kijöhetnénk ide, nem gondolod?
– Minden este!
Ebben megegyeztünk.
És ha hiszed, ha nem: hazafele nem másztunk ágról ágra, ablakról létrára, nem sétáltunk gyalogúton és füves ösvényen. Nem ám! Ha hiszed, ha nem: hazafele átrepültünk a csacska patak és a deszkakerítés felett, átlebegtünk a fészer mohás teteje és a kertünk felett.
Figyelj csak: minden este bunkizás után én is Tanika olyanok leszünk, mint a lufik vagy szappanbuborékok. Vidáman szállunk az alkony fényében, oda, ahova a szél fúj minket.
És eszünk ágában nincs félni!
