Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

6. fejezet: Istennők firkái

 

Hajdú D. András fotója

Ereje van a napnak az égen, a csillagok fényének, amikor bevilágítják az éjjeli égboltot. Ereje van a folyónak, amelyik elsodorja az orvos kocsiját, a folyó istennőjének, a boszorkánynak csúfolt, félszemű lánynak, a focikapu felé rúgott ladbának, a nagytestvér védelmező karjának, és a mesemondónak. Erejük van a képeknek, amelyek a kongói életet örökítik meg. Hajdú D. András fotói nyomán legendák és felnövéstörténetek születtek, főszereplői istennők és kamasz lányok, anyák és nővérek, falusiak és városban élők.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 12-16 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

Afrikai hírmondó 3.

Harmadszor jelentkezik az Afrikai Hírmondó. Ezúttal Hajdú D. Andrással és Majoros Nóra beszélgetett András afrikai élményeiről, fotózásról, a misszióról, példaképekről, emberekről és állatokról, és a földi meg lelki paradicsomról. Az interjút olyan képek kísérik, amelyek végül nem kerültek be a projektbe. Richard doki (a megszólítás magyarázatát is olvashatjátok az interjúban) is küldött néhány képet.

Szervusz, fotós! Itt vagyunk!
(Hajdú D. András fotója)

Majoros Nóra: Nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy fotó. Ennyi került be végül a Cataracta fotósorozatodból az Író Cimborák Kukucs! projektjébe. Hatvannégy ablak Afrikára. Ezeken keresztül pillanthatunk be egy teljesen más világba. A szerzőink, illusztrátoraink a varázslatot, a játékot látták meg a képeiden. Nézzünk rá ezzel a szemmel az élményeidre! Elsőként a repülő ablakán kukucskáljunk ki! Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél Afrikába Richard misszióját fotózni? 

Hajdú D. András: Az első élményem az volt, amikor kinyitották a repülő ajtaját, és egy hideg, őszi napból megérkeztem a legmelegebb nyárba. Párás, ragadós meleg ütött meg, és ez alapélménnyé vált Afrikából. Először a városba érkeztem, és ott nagyon erősek a szagok is. Ezek nem mindig jók. Sütnek, főznek, izzadtságszag van, és egy tömör váróban összezsúfolódva ez nem kellemes. Sokkal intenzívebb Afrikában minden, mint a mi kis visszafogott Európánkban.

Átváltozás (Ecsédi Orsolya, Janisovszky Georgina és Krolikowki L. Lilian alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Janisovszky Georgina fotogramja

Ecsédi Orsolya: Szárnyak

Teljes átalakulással csak rovarok

fejlődnek – a tankönyv szerint. De én tudom,

amit tudok. Ez itt most még nem én vagyok.

Nem teljesen. Aki azt hiszi, tévúton

jár, mint a fizika, ami szerint talán

a dongónak sem kéne tudni felszállni,

csak neki nem szóltak, így csinálja lazán.

Nekem szóltak. Sokszor. Ezért már akárki

magyaráz, nem számít. Tudom, amit tudok.

Díszes burokban rejtőzöm, csipkeszálból

és mosolyból szőttem, hogy békén hagyjatok,

míg bent a szárnyaim növesztem. Ha százszor

ismétlitek el, miért nem sikerülhet,

én százszor felelem: a tankönyv, a tanár,

a Wikipédia, a teljes internet,

a suli, az influenszer médiasztár,

a lexikon és a Discovery Channel,

plusz a szüleim egytől-egyig tévednek.

Én tudom, amit tudok. Érvelnem se kell

nektek, hitetlen ólomcsipke-lényeknek,

úgyis látjátok majd saját szemetekkel,

olyan biztosan, mint ahogy a Föld forog.

A vállaim bizseregnek minden reggel.

Én egy napon igenis repülni fogok.

 

Szerkesztette: Nagy Izabella

 

Krolokowski L. Lilian illusztrációja