Bank Eszter Katalin: Mire jó a nagypapa?

 

Quan Thanh Lan illusztrációja

 

Vegyük például az én papámat. A papámnak szúrós a szakálla, szemüveget visel, és bottal jár, mert általában fáj a lába. Meglehetősen ritkán nyögdécsel, leginkább csak akkor, ha egyszerre kettő unoka is ráül a hátára, mert olyankor ő a ló. És ha éppen nem ló, akkor a nagypapa sok mindenre jó.
    Egy nagypapa jó, ha gyűjt valamit. Az enyém például kagylókat, csigákat és régi pénzeket. Ez azért jó, mert én is gyűjtöm a kagylókat meg a csigákat. És olyankor, ha jön a papám, mindig megajándékoz egy újabb példánnyal. De nem ám a boltban veszi meg, hanem búvár hozza fel neki egyenesen a tengerből! Persze néha a vásárból szerzi meg, de akkor alkudni is szokott.
    Egy nagypapa jó, ha tud rajzolni, mert akkor rajzolhatunk teknősbékákat meg remeterákot. És közben a papám mindig mesél valami okosat, csak sosem engedem neki végigmondani, mert nekem meg mindig eszembe jut valami még fontosabb.
    Ha jön a papám, akkor a fagyizónál szoktunk találkozni, és akkor mindketten kehelyből esszük a fagyit, kanállal, de ő hozza a saját kiskanalát, mert úgy jobb.
    A papámmal kártyázni is lehet, és olyankor mindig én nyerek, mert ő általában elfelejti elhozni az olvasószemüvegét. De amúgy is én nyernék, mert sokkal gyorsabban megtalálom, hogy miből van kettő, mint ő.
    Ha a papám labdázik velem a szobában, akkor csak néha kell leülnie a konyhaszékre, hogy kifújja magát, aztán mehet tovább a játék.
    A papám ugyanúgy szereti az édességet, mint én, csak neki nincs egy darab foga sem, ezért mindig azt mondja, hogy nagyon vigyázzak a fogaimra, és ha édességet eszek, mossam meg jól, nehogy úgy járjak, mint ő.
    A papám mindig azt találgatja, hogy ha felnövök, vajon mi lesz majd belőlem. Talán festőművész? Vagy kutató? Vagy űrhajós? De ezt még én sem tudom, ezért nem mondhatom meg neki. Lehet, hogy mindegyik, de az is lehet, hogy futóversenyeken fogok részt venni, és fákat ültetek majd, hogy mindenhol sok árnyék legyen a Földön.
    A papámmal viccelődni is lehet, és minden érdekli, amit mondok. És ha felhívom telefonon, hogy eljön-e játszani hozzám, akkor azt mondja, hogy felöltözik, és már indul is.
    Szóval, ha jól meggondolom, egy nagypapa sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy játsszon az unokájával, vagyis velem.


    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Szabó Zelmira: Téli félnóta

  

Nagy Dia illusztrációja

 

Egyszer volt, hol nem volt, azelőtt, hogy minekutána lett volna, de hogy, hogy nem, még ma is megvan egy falucska, abban egy házicskó, azon egy ablakcsa. Ezen az ablakon szoktam én kinézni a nagyvilág veteményeskertjére.
    De azon az ablakon egy olyan üveg eresztette át a tekintetet, hogy az csoda volt!
    Azt engedte látni például, amikor a kis szöszke Tavasz átmászik a kerítésen, nyomában már ott is a Nyár, virágos terebélyes ruhában. Aztán a keszeg Ősz anyó bukott át a kerítésen, barna ruhája fennakadt a dróton, görbe botjával lekaszabolta a virágokat, mindenen áttotyogott.
    Ami ezután következett, azt már nem szerettem.
    Jó, jó, nem mondom, szép, amikor a Tél apó, ez a fehér subás-kucsmás juhász betereli nyíratlan juhait a kertbe. Fehér gyapjútincs ragad a fákon, bokrokon. Szép. De az a három juhászkutya! 
    December a kedvenc, kicsi fekete puli, göndörbondor. Nyakában piros szalag, azon apró zirgibirgi csörgők. 
    Január lusta, lomha, nagy fehér behemót, nekem a derékig ér, és ott van a szürke Február! Ekkora kutyát még nem láttam! Ekkora bundát sem láttam még! Ekkora fogakat sem! És hogy ugat! Ilyet sem hallottam még soha.
    Februártól féltem a legjobban, alig merészkedtem ki a házból. Ha rámugat, kiráz a hideg. Ha megharapja a bokám? Ha megharapja a kezem? Ha megharapja az orrom?
    Ott bámészkodtam az ablak mögött, vagy a kedves kis báránybuckákban gyönyörködtem, vagy a kutyahidegre szitkozódtam.
    Egyszer csak felbukkan valami, szemtől szemben, amit eddig nem láttam: egy szamár. Olyan puhaszürke, mint a füst, olyan fekete meleg a szeme, mint a szén, olyan bolyhos, mint a kályhából hulló hamu.
    A három kutya körülugrálta, megugatta, oda-odakaptak a lábához – a szamár csak mosolygott: jól van, jól, ugassatok csak. A nagy borzos Február: szaladj már, mert megfoglak, megcsípem a füled, megkapom a bokád! Megtépem a bundád! Te semmirekellő, ingyenélő, naplopó!
    A csacsi megbillentette a farkát, meglibbentette a fülét, és arrébb állt. Meleg párát lehelt maga köré.
    Megkopogtattam az ablakot. Idenéz?
    Odajött az ablakhoz, meleg orra alatt megolvadt a jégvirág, és nagy ákombákomok rajzolódtak az üvegre.
    – Gyere ki játszani – párállotta.
    – Félek Februártól, megharap!
    – Gyere csak, ha velem leszel, nem bánt. Nem olyan vad kutya ő, mint ahogy ugat!
Felöltöztem. Bundacsizma, bundakabát, bundasapka, gyapjúsál, gyapjúzokni, gyapjúkesztyű. A csacsinak egy barna sült alma.
    Ha a szamár nem vár kint az ajtó előtt, Február bizonyára rám ugrik. Félkarral átöleltem a csacsi nyakát, meleg párájába bújtam én is. Mentünk, mint jóbarátok.
    – Elolvasod a versem? Amit ma írtam? – lehelte.
    Térdig érő fehér báránybuckák közt mentünk fel a kert végébe. Itt volt legfehérebb a hó.
    Benne cifra lábnyomok: a csacsié. Kicsit összefirkálta egy szarka, cikcakkos lábnyomát odahagyta.
    Lepecsételte egy cinege: sárga tollát ott felejtette. 
    – Az lenne a legszebb, ha valaki megzenésítené – sóhajtott a csacsi. Citerával vagy harmonikával!
    A félsötétben (még csak hat óra volt) visszanéztem az ágyásnyi versre. Szörnyűség, borzalom! Beletapostam! Míg olvastam, összejártam a csacsi nyomait!
    – Jaj, ne haragudj!
    – Ó te kis csacsi! – ez azt jelentette, barátok vagyunk. – Nem látod? Hiszen ez nóta két szólamra! 
    Berbécs lesz a brácsás, juhocska a furulyás, a kis bárányka pedig a szólóciterás. Bőgjön a tehénnagybőgő, bődül a marhatrombita, megszólal a szamárákombákom-kotta. Hadd fújja Február, Január, December, legyen Tél apó a karmester!

        Hahó, itt nagy a hó,
        gurigázzunk!
        Te hóember leszel, én hószamár,
        és kiabálunk!
        
        Tünékeny (hóba) verset (lépdelek)
        bokázok.
        Száraz szilvafába betűt képzelek –
        találok.
        
        Holnap a tündér tavasz jön, olvas,
        (és ó,) elolvaszt!
        Táncoló lába minden (hó)versnyomot 
        behorpaszt.

Szoboszlay Eszter illusztrációja

            Szerkesztette: Miklya Zsolt

Miklya Zsolt versei

 

                                        Dalocska
                                        
                                        Jó a só és jó a tenger,
                                        jó az útra kelt hajó,
                                        jó a part és jó az ösvény,
                                        jó, ha belepi a hó.
                                        
                                        Jó a ház és jó az asztal,
                                        jó a vendég és a szó,
                                        főleg, hogyha itt marasztal,
                                        és ha belepi a jó. 

Czérna Tamara illusztrációja

                                        Mi a jó?
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Macska nyávog,
                                        az a jó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Ring és ringat 
                                        a hajó.
                                        
                                        Mi a jó? Mi a jó?
                                        Mi vagy te, egy
                                        papagáj?

 

Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.