 |
| Tuza Edit illusztrációja |
A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket.
Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.
