Bank Eszter Katalin: Variációk egy témára

 Akrosztichon

J  ó  nekem
A tükör előtt.
N aplómban megsárgult lapok.
I  skolás vagyok már – voltam, s maradok.
K ire ütöttem, na kire?
O ldala kettő a lemeznek, s
V an egy jó hírem, hogy
S zalmaláng a szerelem, de szép – a
Z uhé pedig néha nagy.
K ire ütöttem, na kire?
Y -nal nem kezdődik semmi, de sebaj –

É gig értek a fűszálak, és
V elem mindig történt valami.
A kár hiszed, akár nem…

Részlet a Mire jó a nagypapa? című meséből

Mire jó a nagymama?

A nagymamák általában azt mondogatják az unokájuknak, hogy aranyos kis bogaram, meg drága szívem, és az én mamám is pont ezt szokta mondogatni. Ha megölelem és hozzábújok, akkor nagyon örül, és azt mondja, hogy ez a legjobb dolog a napjában.
Az én mamám minden hétvégén főz valami finomat, de én nem mindent eszek meg, mert hiába főz a világon a legjobban az én mamám, az oviban még nála is jobban főznek. Sütni is szokott, és akkor szándékosan nem rak a süti felébe lekvárt, mert tudja, hogy én úgyis kipiszkálom onnan, de amikor meg nem rak bele, akkor persze lekvárosat kérek. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Az én mamám nem egészen olyan, mint a mamák általában, mert szeret focizni és biciklivel jár, és ha szeretném, akkor felülhetek a biciklijének a csomagtartójára, de még az ülésére is.
A mamámmal nagyon jól lehet játszani a parkban, amikor úgy csinálunk, mintha nyulak lennénk és megennénk a fűszálakat, de néha tényleg a szánkba veszünk egy szál muhart, és annak a végét rágcsáljuk.
Az én mamám egyáltalán nem szereti az édességet, nem úgy, mint a papám, és ha egy keveset mégis eszik, akkor rögtön arról panaszkodik, hogy milyen borzasztóan édes, és hogy miért kell ennyire cukrosra csinálni valamit. És rögtön vizet kér.
Az én mamám bármikor szívesen eljön hozzám, kivéve akkor, amikor felmegy a vérnyomása, mert akkor meg kell várnia, amíg lemegy.
Ha a mamámmal kint vagyunk a játszótéren, akkor előfordul, hogy frászt kap attól, ha felállok a hintán, vagy ha őrült gyorsan szaladok, mert ilyenkor oda sem mer nézni, és azt mondja, hogy ez már nem neki való.
Ha kirándulni megyünk, az én mamám mindig csomagol nekem is szendvicset, csak úgy csinál, mintha magának hozta volna, mert azt gondolja, hogy csak akkor eszem meg. De én megeszem amúgy is, mert szeretem. A szendvicset is, meg a mamámat is.
És ha együtt elmegyünk a városba, akkor egészen biztos, hogy kérhetek valami apróságot tőle, csak ilyenkor annyira sokat gondolkozom, hogy mit is válasszak, hogy ha a mamám haja nem lenne már ősz, akkor egészen biztosan beleőszülne a várakozásba. De az én mamám nem haragszik rám ezért.
Szóval, ha jól meggondolom, egy nagymama sok mindenre jó, de legesleginkább arra, hogy szeretgesse meg becézgesse az unokáját, vagyis engem.

Illusztráció: Klesitz Piroska

Halász Bálint: Kalimpálás

Kalimpálás. Lábbal. Ezt mondja anya. Vagyis nem anya, hanem az a Majakovszkij, vagy Janikovszky. Anya kedvenc gyerekírója. Anya az orrom alá tolja, muszáj elolvasnom. Kuncog. Én nem. Dermedten nézzem. Mi ez a furcsa fény a szemében a mosoly a szája a szélén? 

Ilyenkor már általában rám szokott szólni, ne egyek instant levest, az nem étel, és ha már azt eszem, ne nézzem a telefont közben. De most nem mondott semmit, mármint azután, hogy mondott. Előadta a szokásosát. Bezzeg az ő idejében nem léteztek kütyük, se mobil, se tablet, se laptop, a tévében is csak két csatorna volt, a reklámot külön jelezte a műsorújság, és az esti film előtt verset mondtak. Ilyenkor borzasztóan sajnálom, és ő is borzasztóan sajnál engem. Mindketten sajnáljuk egymást, a másik csúfos gyerekkoráért. 

Csak az a különbség, hogy az enyém még tart és ő az anyám. A családunk mottója pedig, hogy:

 Anyáknak ellentmondani lehet, de nem érdemes!

Így van.  Mindig én húzom a rövidebbet, ő meg ki a mobilomat a kezemből, repül a fiókba, a képernyő időm a felére. Ezért kidolgoztam egy stratégiát. Amikor leülök az étkező asztalhoz enni, elrejtem a szalvétatartó mögé a telómat. Így amikor anya jön-megy, a konyha és nappali között, és felém pillant, úgy teszek, mintha papírtörlőért nyúlnék. Esetleg eljátszom, hogy Cirmit, a macskánkat keresem. Legtöbbször beválik, néha nem. És akkor jön a műsor, de nincs benne vers, csak bezzeg, sajnálkozás, kiabálás, telefon elkobzás, satöbbi. 

De most nem. Megállt felettem, rám meredt, finoman próbáltam betolni a telefonomat a terítő alá. Biztosra vettem, hogy észrevette. De nem, a lábamat nézte. Kalimpálok, mondta. Igen, bólintok, mozog a lábam, baj? Nem, sőt! Nevetett. Pont olyan vagyok mint ő, amikor annyi idős volt, mint én, állapította meg és ezzel elrohant, fel az emeletre. Kettesével véve a lépcsőfokokat, mintha a húgom lenne. Pedig az nincs, csak öcsém. Sajnos. Közben hallottam, ahogy anyám, akit megszállt a nem létező kishúgom szelleme, nagy sebbel-lobbal kinyitja a padlásfeljárót. Cirmi ijedten felnyávog. A nehéz létra lecsapódik, anya trappol fel, ideg gyenge macskánk meg a hangok alapján neki a könyves szekrénynek. Piff, paff, puff, vaskos kötetek koppannak a linóleumon. Fémes csattanás, azt hiszem Cirmi irányt váltott, és feldöntötte a szárítót. Gyanúm gyorsan beigazolódik, már a nyakamban van öcsém fekete tornagatyája, aztán érkezik hozzá fehér felső is, végül kisvártatva Cirmi. Hopp! Beugrik az ölembe, nagyot szusszan, összegömbölyödik és már dorombolva alszik is. 

A macskák furcsák, ennél már csak az anyák furcsábbak! Az enyém ott áll felettem. Azzal az ezeréves, koszos könyvvel a kezében. Magához öleli, tekintete homályos. Aztán a kezembe nyomja, muszáj elolvasnom. Eszem, próbálkozom és a félig megevett instant levesem felé, biccentek. Meg mobilozol, teszi hozzá anya, szeme összeszűkül. Dehogy, hebegem, és ujjammal finoman a telefonomat beljebb nyomom a terítő takarásába. Cirmi megébred, neheztelőn néz rám. Mielőtt még anya is, kikapom a kezéből a könyvet. Magam elé veszem.

Borítóján három színes gyerek, meg egy furcsa férfi. Utóbbi barna öltönyt hord, fején csákót visel, egyik kezében kemény kalapot másikban esernyőt szorongat. 

Ki ez, Poirot az óvodában? 
Anyám nevet, és valahogy azonnal átragad a jókedve rám. Jó együtt röhögni. A végén a könnyem is folyik. Kemény borítóra hullik. Letörlöm. Anya kinyitja a könyvet és olvassa: 

„A felnőttek folyton csak azt mondják: - Legyél jó! 
Meg azt, hogy: - Ne legyél rossz  
Meg azt, hogy: - Fogadj szót ! 
Meg azt, hogy: - Viselkedj rendesen!”

Nem is rossz egy orosztól, állapítom meg. Anyám kacag, miért lenne orosz. 
Hát mert Majakovszkij, nevetek. Janikovszky, javít ki. 
Ikszi, ikszi egyre megy, legyintek. És mi van a kalimpálással,kérdezem.

Neki az volt a mobil, muszáj volt kalimpálnia evés közben. Lapoz a könyvben. Rám néz, én ő rá, aztán a könyvre, olvasom:

„A mi gyerekeink mindig annyit rosszalkodhatnak majd, mint én meg a lány, akit feleségül veszek, de nem többet mert az nem igazság. Vendégségben mindnyájan egyformán fogunk kalimpálni a lábunkkal a széken, ebéd előtt elosztjuk majd egymás közt a nagy tábla csokit, valamennyien hátrafelé megyünk az utcán, és mindegyikünk megsimogathatja a kóbor macskát, persze csak szép sorban, egymás után.”

Hátrafelé menetben kóbor macskát simogatni, csettintek elismerően, na, az menő.
Akkor tetszik, lelkesedik anya. 
Aha, bólintok.
Most már anyának is könnybe lábad a szeme. Tudom végre feltehetem neki a kérdést, ami azóta foglalkoztat, mióta hazajöttem: 
Anya ... tudnál egy kis időt adni Youtube-ra? 

Illusztráció: Szabó-Szemenyei Eszter

 

Kiss Dorina: Mire várok?

Ismered azt az érzést, amikor felébredsz, és már rögtön tudod, ma megint minden nagyon bonyolult lesz? Én onnan tudom, hogy anyu reggel nem azzal köszönt, hogy „Jó reggelt, kincsem!”, hanem azzal, hogy „Gyere, Dávid, ma nagyon sietnünk kell!” 

Én vele szeretnék készülődni, ezért inkább csak bambulok, de ekkor újra rám szól: „Tényleg sietni kell, és ne nézz így rám!” Pedig én nem is nézek sehogy, hanem csak bambulok ugye. 
Amikor már harmadszor kér tőlem valamit, de még mindig csak ülök – legalább felültem végre – akkor már mérges lesz. 

– Te tényleg azt hiszed, hogy én a falnak beszélek?
Nem, ezt egyáltalán nem hiszem, bár azt gondolom, a falnak beszélni néha sokkal érdekesebb lehet, viszont az egy másik történet. Én igyekszem, de a dolgok valahogy mindig balul sülnek el. Tegnap például elhatároztam, hogy rendet rakok. A rendrakás a felnőtteknél azt jelenti, hogy ami a földön van, azt be kell tenni egy dobozba, amit aztán beteszünk a szekrénybe, hogy ne lássuk. Szerintem ez csalás. Szerintem a rend az, amikor minden ott van, ahol szükség van rá.
Például a kisautó a küszöbön kell, hogy legyen, mert ott van mellette a kanyar. A poharamnak az ágy alatt van a helye, mert éjszaka néha olyan szomjas leszek, mint egy sivatagi vándor.  
A gumicsizma pedig a szoba közepén a legjobb, mert így mindig eszembe jut, hogy  milyen jó pocsolyába ugrani páros lábbal.

Nemrég végül rájöttem valamire. Amikor felnövünk, azért leszünk olyan furcsák, mert elfelejtünk guggolni. Ha leguggolsz, látod az érdekes formájú szöszöket, vagy a sós mogyorót, amit a kutya tegnap a kanapé alá köpött. Látod a pókhálókat a szekrény és a fal közötti résben, ha anyának megint nem volt ideje kihalászni őket. Minden sokkal érdekesebb, ha alulról nézzük. 

Például öltözés helyett most megtaláltam egy régen elveszett zacskót az ágyam alatt, amiben kitörött ceruzahegyeket gyűjtök. Direkt dugtam el, aztán elfelejtettem. Hogy miért kell rejtegetni? Mert anya kidobná, mielőtt papír zsebkendőbe csomagolva jól bevizezném az egészet, és mindent szivárványszínűre kennék vele. Hiába, itthon nem értékelik a magaskultúrát. 

Anyu végül bejött, meglátott a szoba közepén guggolva, ahogy egy piros ceruzahegyet vizsgáltam, és csak annyit mondott:
– Édesem, te már megint mit csinálsz? 
– Gondolkozom – válaszoltam.
– Akkor kérlek, gondolkozz cipőben, mert ha nem indulunk el most, akkor elkésünk!
A felnőtteknek van egy saját órájuk, ami teljesen máshogy jár, mint az enyém. Ha én mondom azt, hogy „csak egy perc”, akkor az azt jelenti, hogy még meg kell néznem, mi van a dömperem platója alatt. Vagy hogy még meg kell kérdeznem a kutyát, hogy álmos-e. Azt is ellenőriznem kell, hogy nem hagyta el a mancsos díszt, amit este a nyakörvére akasztottam. Mindig akkor szólnak rám, hogy ne húzzam az időt, amikor éppen elkezdek valamit. 

De ha anyu mondja azt, hogy „csak egy perc, és jövök”, az akkor még minimum három mesefilmnyi idő. Csak gyorsan elindít egy mosást, kihúz pár dolgot a listájából, bekapja 
a maradék reggelimet, kicseréli Fifike vizét, berakja egy borítékba a holnapi színházpénzt, amit be kell vinni az oviba, fésül egyet a haján, és indulás előtt közvetlenül még gyorsan felvarr egy gombot, ami apa zakójáról szakadt le. Olyankor én már felvettem a kabátomat, a sálamat, sőt, még a sapkámat is a szememre húztam, és ott állok az előszobában, mint egy nagyon türelmes eszkimó, de anyu még mindig azt mondja, hogy: 
– Mindjárt, most már tényleg csak egy pillanat! 
Ilyenkor az idő nem telik, hanem áll, mint a spenótos főzelék a tányéromban. 

A spenótról jut szembe, nálunk otthon létezik egy nagyon különös dolog, amit úgy hívnak: az Étvágy. 
Én még sosem láttam az Étvágyat, de anyu szerint ez egy nagyon kényes valami. Ha csak ránézel egy gombóc fagyira ebéd előtt, az Étvágy azonnal eltűnik és vége a világnak. Pedig én már többször megfigyeltem, hogy a gyomrom egy elég nagy hely. Elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy rántott hús, utána meg a fagyi. Sőt, akár előtte is. Igazából az még jobb, mert ha előbb eszem meg a fagyit, akkor a rántott húsnak sokkal több helye marad, mivel a fagyi addigra már rég lecsúszott a lábujjamig. De anyu szerint ez nem így van. Szerinte, ha megeszek egy icikepicike eperízű gombócot délelőtt tizenegykor, akkor délben, amikor az asztalhoz ülünk, hirtelen olyan leszek, mint aki soha többé nem akar enni semmit. Még a világ legfinomabb nokedlijét sem.

Na mindegy, már rég rájöttem, hogy a felnőtteket nem lehet megváltoztatni. Lehet, hogy nem csak a guggolást felejtették el, de a titkos kódot is. Hogy a világ nem azért van, hogy rendet rakjunk benne, meg mindenhová odaérjünk, meg megegyük a spenótot, hanem azért, hogy nevessünk. 

Amikor este végre mindenki elcsendesedik, és anyu odakucorodik mellém, és már nem azzal foglalkozik, hogy merre áll a hajam, vagy hová tűnt a fél pár zoknim, akkor rájövök, hogy ez mégiscsak jó nekem. Mert ilyenkor anyu is kicsit gyerek lesz, és elhiszi nekem, hogy a földre dobott pulcsi valójában egy sárkány, és megkéri Sárkányeltávolító apát, hogy mentsen meg minket a rettenetes szörnytől. És akkor apa nevet. Ilyenkor, de csakis ilyenkor, hajlandó vagyok megígérni, hogy holnap... tényleg... talán... megpróbálok hasonlítani a Bezzegmásgyerekre. Ezen pedig együtt nevetünk.

Illusztráció: Zelei Marcell

 

Németh Eszter: Diótilinkó

Pöszke a dióbarna ujjbegyeit bámulta és elégedetten mosolygott. A pulcsija feltartott öblében további diók kerekedtek, a zöld külső héja még soknak érintetlen volt. Az eperszájú a kezében tartott kis ezüstnyelű bicskával, amit Papustól kapott a születésnapjára, kettéhasította a zöld burkot és a nedves diót ügyesen feltörte.

A csúcsánál kellett megroppantani egy kővel, utána a bicskával szétfeszíteni, kiszedni a diót, ami még annyira éretlen volt, hogy le lehetett hámozni a héját. Az akkurátus munka után a diógerezdeket nagy vidáman a szájába tömte. Lassan takaros halmot alkotott mellette a későbbi flotta alapanyaga.
A dióhéjból ugyanis hajót lehetett készíteni. Vagy bababölcsőt meg más egyéb terméssel kiegészítve egyéb játékot. Két fél dióhéjból pedig tilinkót. Diótilinkót. Az oldalába fúrt lyukak segítségével muzsikálni lehetett. Pöszke zsebében lapult már egy diótilinkó. A következő Turcsiorré lesz, ideje, hogy megtanulja a sípolást, mármint síppal, mert sipákolni azt tudott magától is.  Pöszke végül feltörte az utolsó diót is, gondosan megpucolta, a szájába tömte, majd felállt. A nadrág zsebébe töltötte a dióhéjat és a kerten át hazaballagott, hiszen eddig Ciki mama diófája alatt ült.

Gondosan a kosárba tette a műhelyben az alapanyagokat a játékokhoz, aztán komótosan felmászott a  műhely tetejére.  Szájához emelte a tilinkót és muzsikálni kezdett. Kicsit szomorúan szólt a nóta, hiszen Zsóóóci aznap nem ért ra, Peti a nyári szünet után hazautazott, így Pöszkének nem volt kivel játszania.
Márpedig fára mászni, oroszlánt szelídíteni, sakkozni tanulni barát nélkül elég nehéz, meg úgy általában barátok nélkül minden unalmas.

Pöszke legnagyobb meglepetésére felelet érkezett a bánatos diótilinkó dallamra. Kürtszó harsant, de ebből a távolságból elsőre nem lehetett tudni, vidám lesz-e vagy inkább szomorú a folytatás. Pöszke visszatrillázott. A trilla azonban már kíváncsi volt bánatos helyett.

Várt. Hamarosan érkezett a felelet, vidám, hívogató dallam szólt, és Pöszke nem tétovázott, elindult a hang irányba. Két utcával később harsány volt a vadászkürt és csak akkor hallotta  meg a finom a pengető hangot az erőteljes kürtszó mellett, amikor egészen közel ért. Két gyerek állt egy nagy, nyitott kapu előtt. Aki a kürtöt tartotta a kezében nagyra nőtt, erős, kissé medve alkatú fiú volt, mogyoróbarna szemekkel. Meglepő kontrasztként a mellette álló másik csenevész alkatú, kisnövésű bosszankodott, ahogy az eredetileg valószínűleg íjnak készült szerszámra rögzített több húr egyike elpattant. Mindketten várakozásteljes érdeklődéssel figyelték az eperszájú közeledését. 

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian Pöszke.
- Trombitás Palkó- nevetett rá a nagyobb fiú. 
- Rapport Rupper -vigyorgott a koboldszerű másik. 
- Ne higgy neki - nevetett Palkó. - Karcsinak hívják és valójában nem tud zenélni.
- Már hogyne tudna? - vigyorgott Pöszke. 
A csenevész fiú hálásan pillantott rá. 
- Ez igazából egy íj, csak szereltem rá további húrokat, hogy én is tudjak zenélni.
- Gitárra lenne szükséged, nem íjra - mondta Pöszke.
 - Miből gondolod, hogy gitárral jobb lennék, mint íjjal?

Mielőtt Pöszke válaszolhatott volna, két másik fiú tűnt fel az utca másik sarka felől. Az egyik egy cserép fenekén dobolt, a másik egy fésűn szájharmonikázott.
A szemközti kapuban egy borzas fej tűnt fel és kíváncsian bámulta a gyülekezetet. Valószínűleg tetszett neki, amit látott, mert lassan odasétált a csoporthoz. Az egyik kezében könyvet tartott. 
- Zenekart akartok  alapítani? Tudtok kottát olvasni? Milyen hangszereitek vannak? Elég egyedi - mondta, miután végignézett a szedett-vedett hangszerű társaságon.

A dobos elindult, Pöszke hamar felismerte, mit dobol és vidám tilinkózással lépdelt utána:

Kire ütött ez a gyerek? 
Dobfenékre, se apjára, se nővérére.
Mit csinál, ha lány, ha fiú?
Örül, a felnőtt nem tanú.
Anya nem vitáz, apu nem okos…

Így haladtak, amíg az utca végén álló házhoz értek. Pöszke tétovázott, de a kürt eldöntötte a dolgot, a fülébe harsogott, így hát belépett. Mindannyian beléptek.
Még felnőttre sem volt szükségük, hiszen a könyves fiú tudálékossága minden felnőttet pótolt. Együttvéve.

Ha bekapcsolod a rádiót a VU10 sávon talán a legújabb slágerüket is meghallgathatod.

Illusztráció: Bechtel Helga