Tükör-díj Lackfi Jánosnak

 

Raffay Zsófia fotója

 

Nagy örömmel köszöntjük Lackfi Jánost, akinek írói-költői munkásságát Kossuth-díjjal ismerték el nemzeti ünnepünkön. Külön öröm, hogy János közénk is tartozik, hiszen az Író Cimborák alapításától kezdve velünk van a blogon. Végtelenbe nyúló meséje az ÍC első mesebejegyzése.

Köszöntjük őt az általa fordított Yvon Givert-versgondolattal, amely nyomán megajánljuk neki a Tükör-díjat. Mint a Kossuth-díj széljáró kiegészítőjét:

                        Cipődet merítsd teli szélfúvással
                        úgy át tudsz kelni a tükrön 

                                                Yvon Givert – Lackfi János fordítása

 

Dobó Dorottya: Levél Dömdödömnek

  

Rumi Friderika illusztrációja

 

    – Mindentudó. Nem is, inkább hatalmaseszű és tudományosságos.
    – A vége nem kell, elég, hogy tudományos.
    Bende kiradírozta a felesleges betűket.
    – Jó, akkor most olvasd fel az egészet, ami eddig megvan.
    – Tisztelt Dömdödöm Úr! – olvasta, majd szemöldökráncolva nézett fel a papírról. – Ez nem jó, legyen mélyen tisztelt Dömdödöm Úr. Sőt, inkább uraság! – kiáltott, majd egy radírral és egy ceruzával nekiesett a kezében szorongatott levélnek, végül újra olvasni kezdett. – Mélyen tisztelt Dömdödöm Uraság!
    Bodó bácsi rezzenéstelen arccal hallgatta.
    – A Négyszögletű Kerek Erdőt olvasva többször is megakadt a figyelmem az Ön álláspontján, ami hatalmaseszű és tudományos.
    – Nagyon jó. De írjunk valamit a verséről is – bólogatott Bodó bácsi.
    – A verse egészen megérkeztető volt – felelte Bende büszkeségtől duzzadó mellkassal, amiért ilyen szavakat ismert.
    – Mégis mi az, hogy megérkeztető? – kérdezte a nagypapája.
    – Hát egy szép vers megindító, ugye?
    – Az bizony!
    – Na, akkor ami még annál is szebb, attól nemcsak megindul az ember, de meg is tesz vagy hat kilométert. Pont annyira van tőlünk az iskola, úgyhogy akkor meg is érkezünk.
    Bodó bácsi mosolyogva hallgatta unokája okfejtését.
    – Igazad van, nagyon jó meglátás – felelte végül.
    – Azt is szeretném megírni neki, hogy ha nagy leszek, én is Dömdödöm akarok lenni.
    – Hogy érted, hogy Dömdödöm akarsz lenni? Te Bende vagy, nem lehetsz felnőtt korodra egy másik személy.
    – De nagypapa, tegnap azt mondtad, hogy mikor olyan öreg leszek, mint te, akkor én is nagypapa leszek.
    Bodó bácsi elgondolkodott. 
    – És inkább lennél Dömdödöm, mint nagypapa?
    – Felnőttkoromban Dömdödöm leszek, öregkoromra meg nagypapa.
    – Jó, rendben, ezt írd meg neki. De ne felejtsd ki az öregkoros részt sem!
    Bende hatalmas, kerek betűkkel papírra véste az elhangzottakat, majd borítékba rakták a levelet, és rohantak vele a postára.

Fricska Erika: Anya sír

 

Fricska Erika illusztrációja

     

                                    Anya sír.
                                    Mit tegyek?
                                    Anya sír.
                                    Én rettegek.
                                    Anya sír.
                                    Tán nem szeret?
                                    Anya sír.
                                    Átölelem.
                                    Talán el sem engedem.
                                    
                                    Anya arcáról
                                    lassan eltűnnek a könnyek.
                                    Talán a nap
                                    szárította fel mindet.
                                    Már mosolyogva néz reám:
                                    micsoda kincs vagy kisbabám...

 

            Szerkesztette: Miklya Zsolt 

Majoros Nóra: A régi szoba

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
    Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
    – Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
    Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
    A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
    Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
    Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
    Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
    – Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
    Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
    A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
    – Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
    Panni udvariasan bólintott.
    – Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!