Lackfi János: Meg vagyok áldva

Mondták már rám, hogy átokfajzat meg égetnivaló, 
hogy na, velem aztán jól meg vannak áldva,
hogy a szobámban áldatlan állapotok vannak.
A Misi anyukája viszont áldott állapotban van
a nagy pocakjával, mert hát nem terhes senkinek,
alig várják, hogy kibújjon a tesó.
Nagyi mondta, vigyázzak a számra,
mert az ember szava lehet áldás meg átok.
Ha elküldök valakit az anyukájába,
tényleg visszatörpül csecsemőnek.
Ha azt kívánom, nőjön szemölcs az orrára,
csupa ragya lesz.
Ha rámondom, fulladjon meg, aki nem ad csokit,
máris nem kap levegőt, aztán viszik temetni.
Nem mindegy, kicsim, mit kívánsz, mondja nagyika,
csak olyat kívánj másnak, 
amit magadnak is kívánnál,
örömöt, gazdagságot, békét, jóságot,
mert a rossz olyan, mint a bumeráng, 
visszatérül ahhoz is, aki másra küldi.
Kipróbáltam, és tényleg működik.
A kopasz szomszédbácsinak dús hajat 
kívántam, hát annyi nőtt neki,
átkúszott a kerítésen. 
A bottal botorkáló néninek
jó egészséget, 
így aztán elhajította a botját, 
futni kezdett, berohant egy stadionba,
és megnyerte az aranyérmet.
A bömbölő kisgyereknek
gigászi adag fagyit, 
a fülén is az jön ki.
Misinek még több kistesót,
erre az anyukája pocakjából egy egész
ovis csoport ugrott ki, ott ugráltak
mind nevetve a trambulinjukban.
Az egymást vörös fejjel püfölőknek
békét, mire egymásba karolnak,
és máris legjobb barátok lettek.
A kertben izzadtan fát vágó fickót
begyorsítom, 
csak úgy ég a keze alatt a munka, 
egy-kettőre ott magasodik
a hatalmas fakupac.
A hajléktalan felveszi az arany öltönyét,
beül a Cabriójába, és elhajt a fogorvoshoz,
hogy szép porcelánt tetessen 
a foghíjas szájába.
Csodásan szórakozom,
de a szüleim meg a tanárok
fejüket csóválják,
mi lesz így ebből a gyerekből,
folyton csak képzelődik.
 

Illusztráció: Klesitz Piroska

 

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagypapa

    Amikor még messze laktunk, a nagypapám a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagypapa”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagypapa, mert ő sosem kérdezi, hogy vagyok, neki elég rám néznie és máris tudja a választ. Ha úgy látja, hogy jól vagyok, megveregeti a vállam és azt mondja: „Gyere, menjünk, sétáljunk egyet!” Viszont, ha azt olvassa le az arcomról, hogy nem vagyok jól, akkor megsimogatja a fejem és azt mondja: „Gyere, játszunk valamit, te választhatsz!” A lényeg, hogy nekem mindig jó. Nagyapa azt mondja, neki is egyformán jó a séta és a játék, de a doktor bácsi szerint a séta jobb. Azért szeretek a nagypapámmal sétálni, mert mindig szép ruhát vesz fel, nyakkendőt köt és megígérte, hogy majd engem is megtanít nyakkendőt kötni, ha nagyobb leszek. Régebben lakkcipőt is felvett a sétához, de most már olyat hord, amit „belehuppanósnak” hív. Nekem is olyan van, mert nehezen tudom bekötni a cipőfűzőm. Nagypapa azt mondja: ő is. Szerintem csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, amiért nekem még nem sikerül.

    Az én nagypapám imád olvasni, főleg a sportújságot. Azt gyanítom, hogy nagyapa régen, amikor még dolgozott, adatgyűjtő volt, mert mindig azt mondja, azért olvassa a sportújságot, hogy adatot gyűjtsön a totóhoz. A totózóba is együtt megyünk, hetente egyszer, amikor nagypapa hoz el a suliból. Úgy köszön a totózós néninek, hogy „Kezicsókolom”, én meg úgy, hogy „Szia!”, mert nekem megengedte a néni, és én egyébként sem értem, hogy mit jelent a „kezi”.  

    Az én nagypapám olyan okos, hogy mindent el tud magyarázni nekem, amit a tévében látok, de nem értek. Ráadásul a vetélkedőkben az összes kérdésre tudja a választ, mindig gyorsabban mondja, mint a versenyzők.  

    Anyuék azt mondják, nagyapa kész ezermester. Megjavítja a redőnyt, a rádiót, a porszívót, a szárítót. Azért gondolom, hogy tényleg ezermester, mert saját szerszámos táskája van, amit magával hoz, ha javítanivaló akad, de haza is viszi magával, mert nem akarja, hogy elkallódjon belőle valami. Apu szerszámait nem szokta használni, mert szerinte azok csak trendi kacatok.

    Az én nagypapám olyan sportos, hogy bármilyen sportra meg tud tanítani. Tőle tanultam sakkozni, pingpongozni és az öregfiúk focimeccsére is el szokott vinni, ahol igazából öreg bácsik játszanak.

    Az én nagypapám olyan büszke rám, hogy amikor megkapjuk a bizonyítványt a suliban, át kell vinnem hozzá, hogy minden szomszédnak bemutathassa: az ő kisunokája egy zseni.

    Nagypapával akkor is jó együtt lenni, ha igazából nem csinálunk semmit, csak ülünk. Mindig eszébe jut valamilyen vicces történet régről, amikor még “ifjú legény” volt. Azt mondja, nemsokára én is ifjú legény leszek, és nagyon remélem, hogy velem is annyi érdekes dolog fog történni, mint vele. Addig is, mindig nagyon örülök, hogy jön a nagypapám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagymama

     Amikor még messze laktunk, a nagyi a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagymama”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagyi, mert meglocsolja anya virágait, de nem mondja el neki, anya meg büszke, hogy még egy sem száradt ki. Nagyi csokit tesz az íróasztalomra, bár előtte kicsit leszid a kupi miatt. Kivasalja apa ingeit, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb úgy sorozatot nézni, hogy közben vasal, ráadásul így anyunak is több ideje marad felkészülni a másnapi megbeszéléseire. 

    Az én nagymamám nagyon felkészült, mert akármikor elhoz a suliból, mindig van a táskájában keksz és alma, papírzsepi és baracklé. Anyu mérges, ha cukros italt iszom, de nagyi szerint majd úgyis leugrálom. 

    A nagyim igazán ügyes kezű, mert minden ruhát meg tud javítani, ha véletlenül beakadok valamibe és elszakad, ráadásul olyan gyorsan megvarrja, hogy mire anyu hazajön a munkából, észre sem veszi.
Azt gyanítom, hogy a nagyi konyhatündér. Térül-fordul, sürög-forog a konyhában és az összes kedvencemet elkészíti. Még rántott párizsit is csinál, ami anyu szerint borzalmas menza kaja. 

    Az én nagymamám olyan almás pitét süt, amilyet én szeretek: sok almát és kevés pitét tesz bele. Sosem használja anyu robotgépeit, de mondjuk anyu sem, mert sokáig tart elpakolni. Nagyi szerint felesleges fakszni. 

    Az én nagymamám olyan tehetségesen csinálja meg a hajam, mint egy fodrász. Mindig megmutatom neki a videót, hogy tudja, hogyan kell fésülni a hajam, de csak legyint, mert ő ezt magától is tudja. És tényleg. A többiek mindig elámulnak, hogy milyen klassz a frizurám.

    Az én nagymamám olyan, mint egy orvos, csak kevésbé ijesztő. Ha elesem, neki mutatom meg a sebet, mert nem aggódja túl, mint anyu, csak megsimogatja a fejem és főz igazi kakaót, mert az minden bajra gyógyír. Ha nagyon beteg vagyok, ül az ágyam mellett,  felolvas, és ágyba hozza az ebédet.

    Az én nagymamám olyan ügyes, mint egy jelmeztervező. Minden farsangra szuper jelmezt gyárt nekem és nem mondja, hogy butaság, csak kérdezget, hogy ki is az a Wednesday. 

    Nagyinak van még egy szuper szokása: amikor évente egyszer Hévízre megy, mert szerinte ki kell áztatnia sajgó tagjait, küld nekem képeslapot. Soha senki mástól nem kapok képeslapot, úgyhogy mindig kiteszem a hűtőre, hogy mindenki lássa, nekem ilyenem is van. A régieket meg eltettem a fiók aljára, és amíg nagyi Hévízen van, és nem jön hozzánk látogatóba, a képeslapokat nézegetem, hogy ne hiányozzon annyira.

Szóval én ezért örülök mindig, hogy jön a nagymamám.

Bódi Kati illusztrációja

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami (részlet)

     Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
    Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
    – Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
    – Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
    A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
    – Kosztolányi…
    Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
    Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
    – Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
    – Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
    – Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón. 
    – Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
    – Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
    – Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
    – Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
    – Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet.         Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
    – Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
    – Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
    – Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
    Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
    – Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.

A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható. 

Radnóti Blanka illusztrációja