Dobó Dorottya: Levél Dömdödömnek

  

Rumi Friderika illusztrációja

 

    – Mindentudó. Nem is, inkább hatalmaseszű és tudományosságos.
    – A vége nem kell, elég, hogy tudományos.
    Bende kiradírozta a felesleges betűket.
    – Jó, akkor most olvasd fel az egészet, ami eddig megvan.
    – Tisztelt Dömdödöm Úr! – olvasta, majd szemöldökráncolva nézett fel a papírról. – Ez nem jó, legyen mélyen tisztelt Dömdödöm Úr. Sőt, inkább uraság! – kiáltott, majd egy radírral és egy ceruzával nekiesett a kezében szorongatott levélnek, végül újra olvasni kezdett. – Mélyen tisztelt Dömdödöm Uraság!
    Bodó bácsi rezzenéstelen arccal hallgatta.
    – A Négyszögletű Kerek Erdőt olvasva többször is megakadt a figyelmem az Ön álláspontján, ami hatalmaseszű és tudományos.
    – Nagyon jó. De írjunk valamit a verséről is – bólogatott Bodó bácsi.
    – A verse egészen megérkeztető volt – felelte Bende büszkeségtől duzzadó mellkassal, amiért ilyen szavakat ismert.
    – Mégis mi az, hogy megérkeztető? – kérdezte a nagypapája.
    – Hát egy szép vers megindító, ugye?
    – Az bizony!
    – Na, akkor ami még annál is szebb, attól nemcsak megindul az ember, de meg is tesz vagy hat kilométert. Pont annyira van tőlünk az iskola, úgyhogy akkor meg is érkezünk.
    Bodó bácsi mosolyogva hallgatta unokája okfejtését.
    – Igazad van, nagyon jó meglátás – felelte végül.
    – Azt is szeretném megírni neki, hogy ha nagy leszek, én is Dömdödöm akarok lenni.
    – Hogy érted, hogy Dömdödöm akarsz lenni? Te Bende vagy, nem lehetsz felnőtt korodra egy másik személy.
    – De nagypapa, tegnap azt mondtad, hogy mikor olyan öreg leszek, mint te, akkor én is nagypapa leszek.
    Bodó bácsi elgondolkodott. 
    – És inkább lennél Dömdödöm, mint nagypapa?
    – Felnőttkoromban Dömdödöm leszek, öregkoromra meg nagypapa.
    – Jó, rendben, ezt írd meg neki. De ne felejtsd ki az öregkoros részt sem!
    Bende hatalmas, kerek betűkkel papírra véste az elhangzottakat, majd borítékba rakták a levelet, és rohantak vele a postára.

Majoros Nóra: Körte-ragozás

 

(c)Rumi Friderika

Körtén

Körtte

Körtő,

Gerezd-

ből kelt

költő

Körtmi

Körtti

Körtők

Magház

mese-

bölcsők

Körtmi

Körtte

Körtén,

Oszto-

zunk a

körtén

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Várfalvy Emőke: Mint a mesében

 

(c) Rumi Friderika

    Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott. 
    Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával. 
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra. 
    Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
    Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket. 
    Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog.

Drága Olvasó!

Köszönjük, hogy a nyáron velünk és új barátunkkal, a szöcskeegérrel ugrándoztál, árkon-bokron, hegyen-völgyön át, sőt, még a csillagos ég sem jelentett határt, ha a kalandok követéséről volt szó!

Az idei év emlősének választott aprócska hős most kivonul kicsit a reflektorfényből, de légy figyelmes, mert a Hermann Ottó Intézet még tartogat meglepetéseket a mese- és vadonlesés iránt érdeklődő gyerekeknek és felnőtteknek.

Szöcskeegér búcsúzóban.
Otthonra talált a szóban.
Köszöni, hogy úgy becézték,
ő egy természeti érték.
És hogy mérték fülét-farkát,
hány csíkú az egérfarhát,
hány szereplős az egérnép,
mit mesél róla a szép rét,
árnyas liget, üreg, tisztás.
Elbúcsúzik. Hadd jöjjön más.

A mesestaféta, ahogy már negyedik éve, idén is Lázár Ervin és a Kisszékely körüli hősök kezébe kerül. Maradj velünk s tudd meg, milyen történetekre, dalokra bukkantunk az idei alkotótáborunk során, fűben, fában, virágban!

Kiszökkenő búcsúszóval,
Bódi Kati, Miklya Zsolt és Várfalvy Emőke 

 

Rumi Friderika illusztrációja

 

Meskó-Balogh Boróka: A világ végén

 Az erdő egy ágas-bogas fája alatta élt egy igen vén cigányasszony. Már a fa is csuda látvány volt, mert senki emberfia meg nem mondta, hogy fűzre hasonlít-e inkább vagy tölgyre, nagy bükk lehet vagy talán éger, egy szóval olyan volt, mint a varázslat, mintha csak a cigányasszony ötlötte volna ki magának. Valahogy minden varázslatos volt, ami kapcsolatban állt ezzel az ős öreg cigányasszonnyal:arcának mély ráncai, hajának ősz derengése és az a jázminos bódító illat ami körüllengte a lényét. Mindenki csak Babi néninek hívta, és ugyan senki sem tudta, hogy tündér, vagy boszorkány, de abban mindenki egyetértett, hogy valamennyünknél különb. Szájában nagy fapipa lógott és ha az öregasszony rágyújtott, gyermek és felnőtt is tudta, hogy most valami különleges következik. Valami mese. Olyan mese, ami bizonyosan megtörtént, bár ezt Babi néni sosem mondta.

            Nem volt ez másképp egyszer régen, pünkösd másnapján sem, amikor én még hamvas fiatal legény voltam. Szép volt az idő. Mezítlábas, virágszedős, tökéletes nap az ilyen. Persze csak annak, aki élvezheti a virágszedést meg rohangálást, és nem kell dolgoznia. Dolgozni! Ez is olyan igazságtalanság, amivel a boldog gyereket sújtják – legalábbis mi ezt gondoltuk a cimboráimmal. Éppen nagy gondosan palántáztam valamiféle növényt, amiről később megtudtam, hogy közönséges gyom, és nem a paprika, amit el kellett volna ültetnem, amikor valami megmentett keserves elfoglaltságomtól. Valami égi megváltás!

Babi néni ugyanis leült egy bokor mellé, kiterítette hatalmas, vörös szoknyáját, és elkezdte szívni fűszeres illatú pipáját. Közben a közelében burjánzó növényeket kémlelte, és mintha néhány erdei manónak is intett volna, de ebben nem vagyok egészen biztos, mert a Mészáros Pali bácsi mesélte, Isten nyugosztalja, és ő bizony nagyon szerette a jó bort, és az édes meggypálinkával sem volt haragban. Szóval aki csak arra sétált, megérezte a pipa illatát, és rohant a faluba, hogy hírül adja: Babi néni mesélni készül! Dehogy számított, hogy éppen valami mást csináltunk, dehogy volt fontos, hogy más dolgunk volt! Aki csak járni tudott, ott hagyott csapot-papot, és rohant a faluvégre, erdőszélre, hogy csüngjön Babi néni szavain. Egy óra sem telt bele, és az egész falu népe összegyűlt a vörös szoknya elé, és várta a csodát. Szinte levegőt sem vettünk, nem is pislogtunk, csak csendben vártunk. Mikor már jó néhány perce mozdulatlanul ültünk a fűben, Babi néni kivette a szájából a pipát, elégedetten végignézett rajtunk, és halkan megkérdezte:

– Miről szeretnétek mesét hallani? – hangja búgott, mint a déli harangszó. – Távoli hegyekről? Mélységesen mély tengerről? Lápi manókról?

            Megköszörültem épphogy megmélyült hangomat, és igencsak bátorságra és szemtelenségre valló kérdést szegeztem Babi néninek. Ha belegondolok, a mai fejemmel eszembe sem jutna. Akkor is csak azért mertem megtenni, mert közvetlenül velem szemben ült Róza. Róza olyan lány volt, akinek láttán a magamfajta sihedernek rögtön megdobban a szíve, és elvörösödik a képe. A termete karcsú volt, a haja gesztenyeszínű, a szeme zöld, a szája piros, mint az érett cseresznye. És a mosolya! A mosolyától még az eper is pirosabb lett, az ég is kékebb. Csuda egy lány ez az én Rózám! Persze, ezt akkor még nem tudhattam, hiszen csak azt láttam, hogy milyen szép az a külső, ami a valódi kincset takarja.

– Miért nem mesél egy olyan gyönyörű lányról, mint Róz… 

A hangom megremegett. Igazából nem is akartam szép lányról szóló mesét, csak valamilyen úton-módon el akartam mondani ország-világ előtt Rózának, hogy milyen csodálatosnak tartom. De azt hiszem, ettől Róza nem érezte magát csodálatosnak, vagy ha igen, azt elég furcsán fejezte ki. Szinte éreztem, ahogy a nyakamba önt egy vödör jeges vizet, de ehhez a kisujját sem kellett mozdítania:elnémított egyetlen pillantásával. A fülem hegyéig elvörösödtem, és tekintetem a térdemre szegeztem. Bitangul szégyelltem magam.

–Tehát szép lányról – hallottam Babi néni hangját, de közben még egy szúrós tekintetet éreztem a tarkómon, csak ez már a jó édesapámé volt, aki rendes, szerény fiút akart nevelni. – Szép lány… egyszer volt, hol nem volt… – mondta halkan, és duruzsoló hangja beborította a falu népét.

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dolgos, fiatal lány. Sosem tétlenkedett, szebbnél szebb kelméket szőtt, állatokat etetett, takarított, virágokat ültetett, főzött, csak úgy égett a keze alatt a munka. Ugyan sosem fordított időt a külsőjére, mégis gyönyörű volt. Hullámos fekete haja a vállára omlott, és csípőjén vörös pipacsos kendőt hordott. Nagy, barna szemében szüntelenül lobogott valami ismeretlen fényű, vidám tűz. Ám szegény lány akárhová ment, sehol sem telepedhetett le egy vagy két holdtölténél hosszabb ideig, mert az emberek egy idő után mindenhonnan elüldözték. Hogy miért voltak vele ilyen kegyetlenek? Mert bizony a lány bőre sötét volt, mint az éjszakai égbolt.

Történt egyszer, hogy a sors nagyon messze vetette attól a környéktől, amit ismert. Vándorolt egyik faluból a másikba, ment földúton, országúton, hegyről völgybe, aztán egyszer csak elért a világ végire. Milyen nagyon szép volt az a vidék! Érintetlenek voltak az erdők és a mezők, a nemes virág a kóróval együtt, szabadon nőtt. Nehéz elmesélni, milyen varázslatos látvány is volt.

Miután elérte a világ végét, arra gondolt, ha már eddig eljutott, megnézi, mi van a világ végén is túl. Ment, csak ment, amíg észrevette, hogy egy apró falu simul a lankák közé. Voltak ott házak, kertek, kicsiny fogadó, templom, utcák, de valamiért mégis a dolgos nőnek kétszer is meg kellett dörzsölnie a szemét, hogy biztos tudja, hogy nem álmodik. Talán csak azért, mert a világ végén volt, talán mert itt már elfelejtette a Teremtő befejezni a munkát, ki is lenne a megmondhatója? De mintha mindenből hibádzott volna valami: takaros rendben voltak a házak, csak a cseréptető hiányzott róluk, voltak kertek, de nem volt bennük se vetés, se palánta, még egy huncut gumó sem. Voltak utcák, de nem döcögött rajtuk szekér,nem poroszkált lovas. Az emberek is olyanok voltak, mintha csak úgy teremnének az ég alá.

            A dolgos lány nem riadt vissza, kontyba kötötte hullámos fekete fürtjeit, és egyenest a tetőtlen fogadóba ment a girbe-gurba, iránytalan úton. Bizalmatlanul adta a fogadós az idegen kezébe a kulcsot. Körös körül nem voltak ablakok, onnan világított a nap, ahol máskülönben plafonnak és tetőnek van a helye. Néhány karfátlan szék és lábatlan asztal is helyet kapott a fogadóban, az asztalon kanóctalanul pihentek a gyertyák. Sok ajtó nyílott ebből a helyiségből, a fogadós mind közül a legkisebbhez vezette. Az ajtó mögött kis szoba volt, kis kerttel a háta mögött. A lány leült az ágya szélére – de milyen furcsa ágy volt az, nem volt lába és vánkosa –, és töprengeni kezdett.

Ez így biztosan nem maradhat! – gondolta. – Milyen az a fal, amelyen keret lóg, és a kép hiányzik belőle? Milyen az a kert, ahol van kerítés, de nincs mit elkeríteni? Hát mindennek éppen az értelme hiányzik!

Amint erre rájött, egy pillanatot sem tudott a szobájában tölteni. Fonalat akart szerezni, hogy szőhessen képet a falra és magokat, hogy ültethessen virágot a kertbe.

Akár hiszitek, akár nem még egy ilyen világvégi helyen is előbb vette észre a falu népe, hogy a dolgos nőnek fekete a bőre, mint azt, hogy milyen dolgos. Mikor kiment a piacra, sajnálták a fonalat tőle, mikor beszélgetni akart, sajnálták rá az idejüket, és összesúgtak a háta mögött, hogy milyen kormos a bőre, füstös a haja.

– Nehogy hozzáérjen! Még ráragad erre a szép fonalra a maga fekete színe! – és elküldték a portékájuktól.

Ez sem szegte a kedvét. Végignézett a sok bódén, ahol a kofák gondosan takargatták értékes árujukat, például a vadalmát, vadgesztenyét és vadkörtét, ami itt Világ Vége falván igazi csemege volt. Gondolt egyet a dolgos nő: Mit nekem falu, vadkörték és tetőtlen házak? Kiment a faluvégre, erdőszélre és nem csinált mást csupán figyelt. Figyelte az állatokat, növényeket, és egyhamar kitanulta az ott élő jószágok járását, hamar rájött melyik gyümölcs hol terem. Az édes szamócával, megszelídítette a vadjuhokat, hiszen tudta, hogy a báránykák gyapjából lesz a fonál, tudta, hogy milyen virág festi meg. Több sem kellett hát a dolgos nőnek,szépen lassan lett faliszőnyeg, vánkos, dunyha és kiskert is. A falubéliek hitetlenkedve nézték, mit művel.

            Egy kis idő elteltével egy borongós őszi napon, mikor a dolgos lány már igen magányos volt, gondolt egyet, és elhozta az egyik báránykát abból a vadon élő nyájból, ami az erdei patak mentén szokott legelni, hogy legyen valami kis társasága, öröme. Úgy nézte a bárányt, mintha még sosem látott volna ilyen kedves teremtést! Gyönyörködött benne, csöppgyümölcsöskertjében megfeledkezett mindenről, és észre sem vette, hogy a falu megrökönyödött népe köré gyűlik a kis kertben.

– Hát az meg micsoda? – szólalt meg a fogadós, remegő ujja a báránykára mutatott.

– Ez egy bárány – mondta a lány.– Ha megnő, juh lesz belőle.

– Honnét szedte ezt kend?

– A nyájból.

– Hát azt?

– A mezőről.

Záporozni kezdtek a kérdések. Mi van az ágyon? Hát a falon? Az mi az asztalon? Hogyhogy virág? Se eleje, se vége nem volt a kérdéseknek, azaz nem lett volna, ha egy hirtelen hang nem szakítja meg a jelenetet.

– Mit veszi a szájába, hát bolond maga!?

Valaki bekapott egy szemet a kertben érő gyümölcsök közül, ami bizony sem vackorra, vadgesztenyére nem hasonlított. Visszafojtott lélegzettel várták, hogy mi fog történni, mígnem lenyelte a falatot.

– Ez jó – mondta kurtán, meglepetten.

A dolgos lánynak több se kellett, erre már ő is felkapta a fejét.

– Hogyne lenne jó? Az én termésem, gondoztam, ápolgattam, csak finom lehet!

– Finom? – kérdezte egy vékony hang.

– Finom az íze! – magyarázta a lány, majd az égre emelte tekintetét – A rézangyalát, itt mindenki olyan kevély, hogy majd belezöldülnek, bár lehet, az is jobb volna, legalább lenne valami színük! Ebben a faluban semmi sem egész! Hogy is látnák, hiszen csak ezt ismerik, de az mégsem járja, hogy így viselkedjenek az ember lányával! Nem is ismernek, csak azt látják, milyen a külső!

Szégyenteljes csönd ült a társaságra. Ez volt az első kerek egész, igazi dolog a kis falucskában: a közös csönd. Bocsánatkérőn néztek a bátor lányra, akivel minden ok nélkül méltatlanul bántak. Mind egymás szavába vágva kezdtek el szabadkozni, mikor újra megszólalt:

– No, azért nem kell siránkozni – mondta szigorúan a lány. – Ha megígérik, hogy hallgatnak rám, akkor segítek, és megtanítom magukat valamire. Egyetlen dologra.

– Mire? – kérdezték a falubeliek – Szőnyeget szőni? Palántázni? Báránykát nevelni?

– Élni.

Onnantól kezdve építettek a házaknak tetőt, faragtak az ágynak négy lábat a világ végén is, ahol a Teremtő keze nem végzett a munkával, hanem hagyta az embereknek, hogy maguktól fejezzék be. Megtanultak ízesen enni, vidáman nevetni és csöndben hallgatni. Ott maradt velük a dolgos, bátor, fekete bőrű lány is, egy lett közülük, és nagy békében, szeretetben, élni tanította az embereket.

 

            Babi néni a szájába vette a pipát: vége volt a mesének. Senki sem köszönte meg neki, de anélkül is tudta, hogy mindenki nagyon hálás. Szótlanul felálltunk, és mindenki ment vissza a dolgára, csak Babi néni maradt a fa alatt, és nézte a felhők vonulását.

Pár óra elteltével, amikor jöttem vissza a szántóról (mert a kert közelébe többé nem engedtek), kicsit leültem egy padra pihenni, meg gyönyörködni a naplemente érdekes fényeiben. Hát ki sétált éppen arra, ki állt meg a pad mellett, ki nézett rám azzal a csudaszép zöld szemével? Bizony a Róza! Leült mellém a padra és köszönt.

– Szervusz, Dénes! – olyan lágy volt a hangja, mint az angyaloké. Persze még sosem hallottam angyalt, de ha hallottam volna, biztos ilyen lett volna a hangja.

– Szervusz! – köszöntem én is, de nem igazán mertem ránézni.

– Hogy tetszett a mese? Hallottál- e benne szép lányról? – gúnyos volt a hangja, de nem bántó.

– Nagyon érdekes volt.Világ vége…, nem mondom nehéz elhinni… - töprengtem.

– De ha Babi néni azt mondja, akkor biztosan úgy van – most már újból mosolygott. Én is elvigyorodtam.

Róza felállt, és láttam rajta, hogy búcsúzni készül, de akkor eszembe jutott, amit nagybajuszú öregapám mondott, mikor Rózáról meséltem neki: Dinikém, menjél elébe a dolgoknak, mint egy igazi férfi! Biztos nem így értette a nagyapám, mert ő nagy csibész volt, pont olyan volt siheder korában, aki nem veti meg a szép lányok társaságát sem a finom házipálinkát, de hát akkor is férfinak kell lenni, ha az ember ostobaságot művelt, és úgy udvarolt, ahogyan nem illik.

– Bocsáss meg nekem Róza, hogy zavarba hoztalak a mese előtt, tudom én, hogy nem így kellett volna – megint éreztem, ahogy a fülem hegyébe szökik a vér –, de azért te sokkal szebb vagy, mint amilyen lányokról Babi néni tud mesélni.

Pedig Babi néni olyan lányokat tudott ide mesélni, hogy a csillagok is szerelmesek lesznek, de nem hinném, hogy szebbek lennének Rózánál.

Pír futotta el Róza arcát (persze váltig állítaná, hogy nem így volt), rám mosolygott azzal a cseresznyeszájával, aztán sarkon fordult, és suhogó léptekkel elment.

Nem sokkal ezután kezdtem teljes nyíltsággal és őszinteséggel udvarolni neki, és nem állítom, hogy nem akadtak bonyodalmak, de ha már jó előre tudom, hogy milyen boldog élet sül ki a legelső szemtelen megjegyzésemből, ezerszer is kiállnám azt a szúrós pillantást, azért, hogy most ilyen jó életem legyen, no meg azért, hogy mesélhessek nektek.

Rumi Friderika illusztrációja

 

Németh Eszter: Zárvin Expressz

(c)Rumi Friderika

    Pöszke tanácstalanul állt a peronon. Fülére szorította a telefont, és kételkedve nézte az óráját. A biztonság kedvéért megnézte a csuklója felől is, mert bár régóta nem hordta megfordítva, de a hallottak alapján sosem lehet tudni.

    A hölgy a telefonban ugyanis azt állította, hogy a vonat, amivel Rácpácegres felé kellett volna már vagy fél órája utaznia, tíz perce volt az állomáson. Lehetett volna akár tévedés is a dologban, de az állomásnak az az egy peronja volt, amin Pöszke egyre kétségbeesettebben, már vagy egy órája álldogált. És nemhogy vonat, de még madár se járt arra. Erősen úgy tűnt, hogy a kérdéses vonat egyszerűen szublimálódott két állomás között. Esetleg láthatatlanná vált. Pöszkének ekkor már nagyjából teljesen mindegy volt, hogy szilárd vagy folyékony, esetleg légnemű állapotban van-e a vonat, netán köddé vált, bár a köd kifejezetten jól jött volna, mert a sínek felett a forróságtól rezgett a levegő. A lényeg: a vonat az volt nincs. Pont, mint a mesében. Aminek egyáltalán nem ezen a peronon kell történie, hanem az érkezési oldalon, mert Pöszke pontosan a mesébe tartott. Illetve tartott volna, ha a vonat nem játszott volna Roxfort Expresszt, és nem a Pöszke számára láthatatlan 9 és ¾-ik vágányra érkezett volna. De mivel ezt tette, Pöszke bocsánatkérő ingerültséggel megkérdezte a hölgyet, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem tehetett az egészről, hogy legalább a vonatjegy árát visszakaphatja-e. A hölgy, mivel ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, megkérdezte a jegy számát és rögvest visszautalta a pénzt. Pöszke mértékletesen örült, mert a mesébe jutás ettől nem lett egyszerűbb.

    Persze utazhatott volna két áthallással és némi vendéghellyel, de a minden hájjal megkentséghez túl meleg volt, a víz is patakokban csorgott róla, nemhogy a háj, ami maximum a darazsakat vonzotta volna, de Pöszke közlekedési eszközre vágyott, amihez a darazsak kicsinek bizonyultak.

    Végül kiderült, hogy megy busz, sőt, olcsóbb is. Már megint busz, sóhajtott és Henceboncára gondolt. Aztán még egyet sóhajtott, és telefonálni kezdett, hogy valahogy eljusson a buszhoz, mert két busszal menni a buszhoz egyszerűen nem volt ereje. Végül aztán ott állt a buszmegállóban. Dél volt, a hátán újabb izzadságpatakok csorogtak, és a busz, na az nem jött. Pöszke lábából kifutott minden erő. Hát, hogy fog ő most akkor eljutni a mesébe? Nem macska, hogy a kilenc életéből egyet utazásra áldozhasson! Pontosabban a komplikációkra. Utazni és elindulni nem, csak megérkezni szeretetett. Ekkor azonban befutott a busz. A mellette ülő, frissen egymásra talált párocska hangos flörtölésbe kezdett. Pöszke végül máshová ült. A mellette ülő hölgy ugyan telefonált, de halkan, és folyton valami Zsoltit emlegetett, de Pöszke érezte, hogy egészen biztosan nem Zsondolkodóról és a meséről van szó, mert abban a hölgy kizárólag gonosz boszorkány lehetett volna a nagyon piros mindennel, beleértve mind a három telefonja tokját és a hosszú, hegyes műkörmeit. Márpedig a hölgy egyáltalán nem tűnt se gonosznak, se boszorkánynak. És macskája sem volt. Se fekete, se piros.

    Hát jó, gondolta Pöszke, és felpakolta a fájós lábát, mert persze reggel jól ráejtette a nagyobbacska mindentudó pötyögőt a lába ujjára, ami a buszra szállás jeles alkalmára már kékült-lilálott, mint Vacskamati virága, mi több, kissé meg is feketült. Végül a busz meg Pöszke, elmacskásodott lábakkal, megérkezett a Naaaagyvárosba, ahol a földalatti zötyögővel átkavargott a másik állomásra, ahol a további zötyögőre kellett szállnia, mert Tavika már elgurult a mesébe, sőt, mire Pöszke egyáltalán elindult, mind meg is érkeztek. Közben a vonat késett. Pöszke már meg se rezzent, csak a kalapos lánnyal nevettek össze a peronon.

    Végül megérkezett a vonat, leült és kedélyesen elcsevegett a kalauzzal, aki Pöszkét az immáron mesébe illő kinézetével fesztiválózónak nézte, ő meg felpisszentette a valósággörbítő folyadék zárját, és nagyot húzott belőle. S lám csak lám, a valóság máris görbülni látszott, kilométerről kilométerre foszlott le róla a realitás. A macskákra gondolt, a macskalényű barátaira, akik pont olyan kedvesek voltak a szívének, mint a meselények, akikhez minden egyes kerékfordulattal közelebb került.

    Végül a szerelvény megállt, Tavika pedig már messziről integetett, nehogy Pöszke mégis elvesszen, mielőtt egyáltalán – és végre – megérkezhetne a mesébe. És innen már nem volt visszaút. A mese megérkezett Pöszkébe, ő pedig a zajos mesetársaságba, ahol alacsonyan röpködtek a macskalények görbe háta alatt a színes madarak, és viccbabzsákok, égő korongú napfelkelték, helytörténészek megállíthatatlan energiával, paprikáskrumplit falatozó fagylaltosok. 

    És persze meseszövegek.

Szerkesztette: Komjáthy Nessi

Lovranits Júlia Villő: Jutalomjáték

 

Rumi Friderika

Szerda volt, február és este kilenc. Hirtelen csengettek. Kilestem a kis, kör alakú kukucskálón, de nem láttam senkit. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenebbül. Újra kilestem: senki. A csengő újra szólt. Ez két dolgot jelenthetett: a csöngető vagy láthatatlan, vagy alacsonyabb, mint a kis nyílás az ajtón. Döntöttem: határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, lesz, ami lesz!

− Na, végre! – mondta Tupakka, és szélesen elmosolyodott.  – Gyere gyorsan, megyünk a cirkuszba!

− Cirkuszba, most?!  − néztem rá csodálkozva – Nekem holnap dolgoznom kell, mi lesz, ha nem tudok reggel felkelni?! – szabadkoztam. – Ma igazán nem érek rá elmenni itthonról!

− Semmi gond nem lesz. Gyere csak! – bíztatott a manó. Azután beljebb lépve körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. Felcsillant a szeme, és rámutatott a nagy konyhakésre: − Azt is hozd!

− Ugyan, minek?! – nevettem zavartan – Hiányzik egy kés a késdobáló számából? Vagy olyan veszélyes helyre megyünk, hogy ezzel kell megvédenem magam?

− Meglátod. Csak gyere már, mert el fogunk késni! – sürgetett Tupakka.

Vegyes érzelmekkel sebtében egy konyharuhába tekertem a konyhakést, bedobtam a hátizsákomba és elindultunk. Le a lépcsőn a harmadik emeletről: tapp-tapp-tapp (ez voltam én), topp-topp-topp (így szaporázta mellettem Tupakka). 

Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít

Boros Dorottya

A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.

Kátai Letti: Hómofisz Apu

Rumi Frida illusztrációja

 

Ha Apukát választanék,

tutifix, hogy Te lennél. 

Belőlem, ha csibész válna,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válik, csak mondtam.

Lisztbe véletlen trappoltam.

S totál nem direkt sikítok,

oké, falra némi csíkot

azért felkenek a filccel.

Gyerek az, aki nem viccel?

Ha Apukát választanék,

ezer közül Te lennél. 

Ha egy zsivány lakna bennem,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem lakik, csak szólok:

Biztos lelek majd rá módot,

hogy a telód jól elcsenjem,

s vízbe ’véletlen’ engedjem.

Hogy hisztizek? Az is látszat.

Gyerek az, aki nem játszhat?

Ha Apukát választanék,

egész biztos Te lennél. 

Hogyha gazfickóvá válnék,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válok, csak mondom:

ahol te vagy, ott van dolgom.

Laptopod a legjobb sámli,

jó, hogy nem kell hazavárni:

Elvégre ma hómofisz van.

Tart a míting? Bocs, kinyomtam.

Ha Apukát választanék,

hát persze, hogy Te lennél. 

Komiszkodhatnék egész nap,

akkor is csak szeretnél.

Huncutkodva is csak jelzem:

Csapkodok, ha úgy lesz kedvem.

Szuri után hozzád bújok,

több gyufát már ki nem húzok.

De a cipőd holnap újra

manótalpam húzza-nyúzza.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lukács-Kis Panka: Szerelem

Rumi Friderika illusztrációja

Lukács-Kis Panka

Szerelem

Szerelem, szeretet,

ha szemvillanásból ered,

bottal járó idős

vagy fiatal,

egyre megy.

Lesz vállra hajtós, összenevetős,

héven zötykölődve szeretős.

Lesz örökre síró, örökre nevető,

kendős vagy kendőzetlen,

szerelem, szeretet,

a régi-új ismerős.

szerkesztette: Miklya Zsolt

Halász Bálint: Méh Ignác

 

Rumi Friderika illusztrációja

     Méh Ignác szeretett méh lenni. Korán kelni. Sárga-fekete csíkos köpenyt ölteni. A többi társával kirepülni. A réten szorgoskodni. Összegyűjteni a virágport. A munka közben a többiekkel együtt zümmögni. Amikor tele lett a kosár, társaival a kaptárba visszatérni. Látni, közös munkájuk gyümölcsét, hogy gyűlik a temérdek méz. A sárga-fekete csíkos köpenyt szögre akasztani, elegáns csupa arany ruhára cserélni. Színházba sietni. A törzshelyén leülni. Aztán várni, hogy minden elsötétül, a függöny fellebben. Remélni, aznap őt szólítják ki. Csodálni, ahogy egymás után felröppennek a színpadra a méhek, akik aznap táncolni fognak. Ámulni csillogó szárnyukat. Szinte érezni könnyed reptük által megrajzolt virágok illatát: nyáriorgonát, mézontófüvet, levendulát. Az előadás végén tapsolni. Fütyörészve hazaindulni. Otthon, a rengeteg méhágy között megtalálni a sajátját. Belebújni, elmerengeni a sok szépségen, amit látott. Magára húzni az apró dunyhát, jó éjt kívánni ezer méhtestvérének, és elaludni.
     Méh Ignác szeretett méh lenni. De amit igazán szeretett volna: igazán igazi méh lenni. Táncoló méh. Csakhogy nem tudott táncolni. Gyerekkorában még ment. Bár az inkább bolondozás volt. De akkor egyszer a méhanyakirálynő rámosolygott, hogy milyen ügyes.
     Ez az egy pillantás elég volt, Méh Ignác szíve megtelt boldogsággal, magasba szállt, az égben bukfencezett. Mindenkinek tátva maradt a szája. Összesustorogtak, micsoda tehetség.

Smelka Sándor: A méhekről – Tudományos dolgozat

 

Rumi Friderika illusztrációja

A méhek apró állatok. Nem tévesztendők össze a darazsakkal, amik ugyancsak apró állatok. Mondjuk egy komondor is apró állat, az elefánthoz képest, de méhek tényleg aprók.
    A házi méh tulajdonképpen egy rovar csíkos pizsamában, amelyet mintegy hatezer évvel ezelőtt háziasítottunk. A többi háziállathoz képest nagy előnyük, hogy nem veszik birtokba az ember kanapéját.
    A méhek dobozokban élnek, úgy, mint a panellakó emberek, de a méhek javára írható, hogy ők kiismerik magukat a természetben is. Nem tévednek el a réten, ismerik a virágokat.
    Egy-egy család létszáma negyven-nyolcvanezer fő. E számok tükrében látjuk csak, hogy a méhek milyen csodálatos állatok. Képzeljünk egy átlagos reggelt egy ilyen létszámú családban. Kinek hol a zoknija, ki mit reggelizik, ki mikor indul, stb.
    A szaporodásról nem tennék említést ebben a hiánypótló dolgozatban, részben mert nagyrész fogalmunk nincs, mi történik a réteken meg a dobozban. Másrészt pedig nem merünk olyan szavakat leírni, hogy „hereűzés”, anélkül, hogy valaki rosszra ne gondoljon. Annyi bizonyos, hogy a hímméhek nagyon megszívják az egész cirkuszt. A kaptárból elüldözött hímméhek telepeket alkotnak: ezek az úgynevezett méhtelepek. Egyesek pedig pékséget nyitnak: ott készül a méhlepény.
    A méh családszerető állat, az utódaikat néven nevezik: Maja-1, Maja-2, Maja-25.587 stb.
    A méh adott esetben veszélyes is. Képesek bombázórepülő formába rendeződni az égen, hogy a kétségbeesett ellenfél, aki általában egy hülye rajzfilmhős, azt higgye, hogy egy igazi repülőgép támadta meg őt. Néhány méhcsalád még a repülőből kizuhanó bombát is tud imitálni. Ilyenkor a szerencsétlen rajzfilmhős vízbe ugrik, a méhek darabig tanácstalanok, aztán észreveszik a turpisságot, hirtelen harci trombita alakot öltenek, rohamot fújnak, és újra támadásba lendülnek. A rajzfilmhős eközben valahonnan szerzett egy szalmaszálat, és azon keresztül veszi a levegőt. Ekkor a méhek egyesével berepülnek a szalmaszálba, hogy ott lent, jól szájon csípjék a hülyét.
    Ebből is látszik, milyen csodálatos állatok a méhek.
    Ja, és állítólag mézet is készítenek.

Szerkesztette: Németh Eszter

Smelka Sándor: A löszfali úton

 

Illusztráció: Rumi Friderika

 

A löszfalba vájt hepehupás úton zörgött a kordély.

– Hol járunk? – kérdezte Tanika, aki a kordélyra halmozott zsákokon utazott.

– A löszfali úton – válaszolt a kocsis, aki egy nagy szakállú, torzonborz férfi volt. Állítólag, senki se látta még szemből.

– Jó, azt tudom – replikázott Tanika –, de hol?

– A gyurgyalagodúknál.

– Miért csak itt?! Mit kezdek a madarakkal? A rókalyukak sokkal izgalmasabbak. Menjünk, menjünk tovább!

Lassan, lassan megérkeztek.

– Hát itt vagyunk a rókaodúknál – mondta a kocsis, akinek aranyhaját megcirógatta a reggeli szél.

Tanika felháborodott, csak úgy pattogott a zsákokon:

– Mi az, hogy a rókaodúknál?! Mit csináljak a rókákkal?! Unalmasak. Menjünk a borospincékhez! Az sokkal, az sokkal… szóval érted?!

A löszfalak között, a hepehupás úton tovább zörgött a kordély. Valahol messze delet harangoztak. A zsákokon pattogott Tanika.

– Megérkeztünk már?!

– Meg – mondta a kocsis.

– Hova?

– A borospincékhez.

– Na tessék! – zsörtölődött Tanika. – Még mindig itt!? Még mindig itt! Hát hol vannak a barlanglakások?! Ott legalább láthatok embereket! Menjünk, menjünk oda!

A nagy szakállú ember, a torzonborz hajú csak szelíden mosolygott – bár ezt nem látta senki –, és tovább hajtott. Egy darabig. Aztán megállt.

– Na, mi van?! – türelmetlenkedett Tanika. – Hol vagyunk?!

– Megérkeztünk – mondta a kocsis. – Itt a vége.

– A vége?!

– Igen, a vége.

Tanika körülnézett, és látta, tényleg itt az út vége. Leszállt a kordélyról. Egyszerre szomorúságot érzett, de csak halványan, ahogy a nagy szakállú, torzonborz kocsis kontúrját látta a hirtelen támadt alkonyi fényben.