A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Murányi Zita. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Murányi Zita. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 28., péntek

Együtt (Bechtel Helga, Kovács Réka Barbara, Murányi Zita és Smelka Sándor alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Kovács Réka Barbara grafikája


Smelka Sándor: Elongo-song - Együtt

(improvizáció dobra és gyerekhangra)


Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan: sok elefántormány.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mint kókuszpálmát, elrejt a dzsungel.

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mondd: elongo, mondd: elongo!


Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

vár ránk egy kuckó, ott velünk oly jó.

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

mondd: elongo, mondd: elongo!


Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

ha nincsen lábad, kaphatsz ott szárnyat.

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan, éneklünk spontán.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szerkesztette: Miklya Zsolt




2021. május 31., hétfő

Murányi Zita: Felhőszakáll - Szoboszlay Eszter

 




Felhőszakáll

(c) Szoboszlay Eszter


Tegnap is kint állt télikabátban az öreg,

aki szakálla mögé rejti a felhőket.

Apa azt mondta, illene venni tőle egyet.

Láttam apán, hogy nagyon igyekszik.

A felhőszakállú bácsi meg jobban 

reszketett, mint kezében az újság,

hallottuk, hogy mások kicsúfolják.

Apa a pénzét kereste, de a másik

kabátjában maradt. A bácsira néztem, 

magasra, ahol a felhő dagad. Volt egy 

százasom, a sarkon apa kezébe gurítottam.

Ha nem adunk, megfázik jobban.

Sárga sálgomoly feküdt a bácsi helyén,

mintha a betont óvná, meg ne fázzon,

mintha a nap ejtette volna le a nyakáról.

Apa leguggolt: Gyere, tegyük ide mellé!

Elképzeltem, hogy a bácsi állán a felhő 

úgy olvad el, mint a sál alatt a hó.

Kicsit aggódtam, de másnapra a pénz

a sállal együtt eltűnt, mint a felhőtakaró.


2020. december 12., szombat

Зита Мураньи: Кемпірқосақ – Жарқын Утешова: Бала арманы

Суретші: Андреа Демени

Негізгі сөздер: есік, мең, жетім (ajtó, anyajegy, árva)

Анашым, кофе дағы да
қататын есік бетіне
ұқсай ма менің меңіме?
Ашылатын бір тынбай,
анасы бар ма есіктің,
жетім боп әлде қалдыма-ай?
Ұйқысын қиып анашым
таңертең ерте ол тұрар.
Ілесіп оның артынан
тынымсыз есік сықырлар.
Анамнан қалмай мен -дағы
таңертең ерте тұрамын
есіктің мына шиқылын
жеп қоймайды неге мына күн?
Анашым, күн көрінсе
бар емес пе оның аяғы?
Терезеден төгіліп
аймаласа жақтауын
көремін неге тек нұрын,
сеземін тек жылуын?
Сонау көкте бұлттар да
жүзетін жалғыз қалықтап
біздің есік сияқты
өзі жетім, өзі аппақ.
Көз талдырып қарасам
секілді көктің секпілі,
ұқсайды кейде меңіме
қап-қара нөсер төктірді.
Сіркіреп жаңбыр жауғанда
қалады күн де тығылып
Естимсіз, анашым
жауын жауып өткенде
кемпірқосақ шығады
бөлмемізден жүгіріп. 

Аудармашылар: Изабелла Надь, Мира Сембайқызы. Редакторы: Бабақұмар Хинаят

Ольга Цай: есік (ajtó)


Жарқын Утешова: Бала арманы
Зита Мураньидің өлеңінің желісімен жазылған өлең

Анашым, менің есімде.
Тұратын ол, тым ерте.
Сықырлаған есік оятар,
Болсамдағы мен ерке.
Сықырлап ajtó жылайды,
Жетімдей боп, мұң шерте.
Анасы бар ма, әлде оның?
Árva бе екен, ол, қу шеке?
Аппақ есік сықырлап,
Анамды салар есіме!
Есіктегі кофе дақтары 
Ұқсайды менің anyajegy.
Аяғы бардай, күнде Күн
Келеді қызарап, бөрте.
Терезеден төгілген,
Шуағын көрем, нұрлы - ерке.
Сеземін оның жылуын
Бұлттан биік жүрсе де.
Бетіндегі секпілі,
Ұқсайды менің меңіме.
Күн тығылып бұлттарға
Өткінші жаңбыр жауады.
Көресің бе, сен, Анашым,
Кемпірқосақты аспандағы?
Жауыннан соң, асылып
Кемпірқосақ қалды әні!
Көк аспанның құшағында
Жарасып тұр, бар сәні...

Ағылшыннан аударған: Мира Сембай. Редактор: Бабақұмар Хинаят


Тимеа Буза орындаған Зита Мураньидің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар.







Murányi Zita: Szivárvány

Illusztráció: Demény Andrea

Kulcsszavak: ajtó, anyajegy, árva (есік, мең, жетім)

Anya, az ajtón a kávéfolt olyan,
mint az arcomon az anyajegy?
Anya, az ajtónak is van anyukája,
vagy az ajtó árva? Anya, te miért
kelsz korán, én meg utánad a nyikorgásra?
Anya, a nyikorgást miért nem есік мең
a reggelek, miért hallom mindig,
ha belépsz a szobába? Anya, a napocskának
is van lába, de csak a fényét látom,
és érzem a meleget, ha megsimogatja az
ablakkeretet. És a felhő olyan, mint a жетім,
olyan fehér, mint az ajtó,
mintha az ég szeplője lenne,
vagy az ég anyajegye, és hogyha elered az eső,
a napot se látom. Anya, hallod amikor
kimegy a szobából szivárványlábon?

Szerkesztette: Turbuly Lilla

2014. május 26., hétfő

Judith Clay – Murányi Zita: Télherceg



Ahányszor betette a lábát tavaszba, nyárba, azonnal megfagyott körülötte a levegő. Tél lett, kemény, taposnivaló hó, jég és sár körös-körül. Léptei alatt szárba szöktek a legkeményebb mínuszok, az emberek vastag, bundás kabátot húztak, a gyerekek arca pirosan sajgott a fagytól, ujjaik dermedten simultak a kezüket markoló meleg, cseres felnőtt tenyerekbe. Még a medvék is beljebb bújtak barlangjukban, és a madarak csiripelése is alábbhagyott.
Nagyhidegség hercege tudta csak, hogy bőre alatt nyár és virgonc tavasz váltakozik, zöld mezők, rétek ontják virágaikat, reggel nyulak szaladnak szaporán a nap elé, köszönteni hálásan, amiért minden újra aranyba borult. Üde, harsogó tavasz és pimaszul eleven nyár volt a két évszak, még a ködös ősznek sem volt itt semmi keresnivalója, sosem esett az eső, az emberek hírből sem ismerték a vastag kabátot, kesztyűt, esernyőről pedig még életükben nem hallottak. Amikor Télherceg ásított, nyakát bolyhos nyuszifülek csiklandozták, mire ő még hatalmasabbra tátotta vékony kék száját, és torkából olyan hideg, téli szél süvített ki, hogy a gyerekek már szaladtak is a sapkájukért. Télherceg ilyenkor haragudott a nyulakra, szidta-korholta is leghűségesebb társait, de hiába, a nyulakat már csak ilyen játékos kedvvel ajándékozta meg a természet. Legyen éjszaka vagy nappal, ők igenis csiklandozták Télherceg nyakát, ha éppen csiklandozni szottyant kedvük. Ti nyulak! – fakadt ki sokszor az ifjú Télherceg, amikor nem hallhatta senki.
Így ült naphosszat, és csak sopánkodott magában Télherceg, akit hosszú, bánatos orra, csinos, ámbátor a nagy szomorúságtól és a jártában-keltében elhullatott könnycseppektől megnyúlt, fancsali ábrázata miatt Kékhercegnek csúfoltak háta mögött a hercegkisasszonyok, akikhez ő szólni sem merészelt soha, még legmerészebb álmaiban sem. Kékhercegnek hívták, mert a hideget és a szomorúságot ők már csak kékségéről ismerték, ahogy az eget, a földet, a jégtakarót, a virágokat is, mindent, ami csak élt és mozgott az örök tél birodalmában.  Akkor talán nem éri be az örökös sopánkodással, nem hagyja annyiban nyulacskái csintalankodását sem, és nem hagyja, hogy éjszakánként a csillagok nélküle korcsolyázzanak az ég peremén.
Judith Clay, német művész alkotása
Ha Télherceg sejthette volna, hogy ők is a hirtelen leszakadó záporok jéggolyóvá dermedő cseppjei, a vizek szempillantás alatt jégtükörré fagyó hullámai miatt haragszanak rá olyannyira!