Egy hal közeledik feléjük a levegőben, gyorsan
siklik, nagy farkcsapásokkal. Amikor föléjük ér, észreveszik, hogy félig ember,
félig hal lénnyel van dolguk. Farokuszonya mögül kilátszik két lába, és ahol az
oldalúszóknak kellene lenniük, két csenevész kéz nő ki. A hal szája alól egy
gyermek arca néz le rájuk, egy ártatlan, tiszta, de kifejezéstelen és időtlen gyerekarc.
A hal leúszik hozzájuk, és megáll mellettük a földön. A nagy, ezüst testet alig
bírja el a két vékonyka láb, látszik, hogy a lénynek ritkán van kapcsolata
szilárd halmazállapottal. A fiú és a lány gyanakodva nézi a halgyereket, bár
látják rajta, hogy nem ragadozóhal.
– Ki vagy te? – kérdezi tőle a fiú.
– A halak istene vagyok – feleli vékony hangon a gyerek. – Mi járatban vagytok itt? Ilyen messze
az otthonotoktól?
– Jint és Jangot keressük, az ebihalaimat – válaszolja a lány.
– Nagyon közel vagytok hozzájuk, nagyon közel, talán már meg is
találtátok őket. Nézzétek! – mutat az égre a Halisten, és a semmiből egy mérleg két serpenyője
ereszkedik alá hosszú láncokon. – Lépjetek fel a serpenyőkre!
A fiú és a lány engedelmeskedik. A mérleg egy
ideig ingadozik, aztán a két serpenyő egy magasságban megáll.
– Látjátok? Az egyensúly – mondja a Halisten.
– Ez hogy lehet? – kérdezi a fiú. – Én nehezebb vagyok a társamnál.
– Ez a mérleg csak a szív súlyát méri – feleli a Halisten.
Ekkor fekete folt siklik az égre, és gyorsan
közeledik.
A repülő hajóból a következő pillanatban
hatalmas háló hullik alá – olyan nagy, hogy elsötétíti az eget. A háló szélére rakott, nagy
súlyok becsapódnak, és felszántják a földet.