Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

A cerkóf, aki nem félt az emberektől (Diana Soto és Takács Viktória alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Diana Soto: A cerkóf, aki nem félt az emberektől

    Mia világéletében bátor cerkóf volt, aki mindenbe beleütötte az orrát. Az anyukája nevezte el Miának, ami lingala nyelven éhest jelent, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez a név mennyire passzol majd a kölykére.

    Mia egyszer vadbanánt lopott az emberektől, máskor bemerészkedett a faluba egy kis fügéért, de olyan is előfordult, hogy a cerkófcsapat kedvenc alvóágát termeszekkel szórta tele, amiket aztán egy egész éjjelen keresztül szedegethetett, mivel anyukája addig nem hagyta aludni, amíg mindet meg nem ette.

    Ezekben a kalandokban nem is a folytonos ehetnéke volt a legveszélyesebb, hanem az, hogy egyáltalán nem félt az emberektől.

Diana Soto: Repülünk

  

Maros Krisztina illusztrációja

 

                                    ha apa fekszik
                                    csendben kell lennem
                                    nehogy elfelejtsem
                                    beteg
                                    
                                    ilyenkor anya
                                    halkan vágja a 
                                    tányért a pulthoz
                                    gyere
                                    
                                    mondja, magához ölel
                                    és elmúlik minden
                                    félelem, bánat
                                    fülünk

                                    hozzászokik a csendhez
                                    s mikor apa
                                    végre elalszik
                                    repülünk

 

        Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: A krokodil és a tojások

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy krokodil. Hogy, hogy nem, saját tojásai nem lehettek, bár mindennél jobban vágyott rájuk. Sokszor a vízből figyelte, ahogy a madarak boldogan énekelnek a fészkük felett, majd tanítgatják a kis fiókákat. Egy napsütéses napon aztán úgy döntött, hogy keres magának saját tojásokat. Kilépett a vízből, mohatarisznyát vett magára, és nekiindult az erdőnek.
    Lassan haladt, benézett minden kő alá, átfésülte a bokrokat, de mindhiába. Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor megpillantott egy apró tojást a földön. Nem volt a közelben se fészek, se senki, csak a tojás. Megszaglászta, de nem érezte más állat szagát rajta. Óvatosan felemelte, várt egy kicsit, majd amikor nem jött senki, beletette a tarisznyába. 
    Azonnal jobb kedvre derült, hiszen neki is lett tojása. Továbbment, és még alaposabban nézett át minden zugot. Három nap és három éjjel kutatott, az egész erdőt átfésülte. A fészkekben lévő tojásokhoz nem nyúlt, nem akart senkitől sem lopni. Mire visszaért a folyóhoz, már tizenkét tojás pihent a tarisznyájában.
    Ezután a krokodil nappal őrködött mellettük, este melegítette őket. Alig várta, hogy kikeljenek. Egyik reggel apró koppanásokra ébredt. Hirtelen azt se tudta, honnan jönnek, hiszen ő volt a folyó egyedüli lakója. Amikor felfedezte a repedéseket a tojásokon, egyszerre örült és ijedt meg. Ekkor a tojásokból madárfiókák bújtak ki, és esetlenül néztek a nagy krokodilra, akinek a szíve repesett az örömtől. 
    Ettől a naptól kezdve a krokodil egy pillanatra sem pihent, lila fürdőruhát készített nekik, a hátára vette őket, és megmutatta nekik az úszás mesterségét. A kicsik lassan megszerették a vizet, és a krokodillal együtt siklottak a folyón. Azonban nem volt nevük, nem hívhatták magukat sem krokodilnak, sem madárnak. Pár napnyi gondolkodás után a krokodil előállt a legtalálóbb névvel.
    – Megvan! Mától a nevünk legyen a Krokodilféle Alakok Csoportjának Alkotói, vagy rövidebben: KACSA!
    Minden madárnak tetszett az új név, így azonnal használni kezdték. A kacsák azóta is inkább a vizet választják, hogy emlékezzenek szeretett nevelőanyjukra, aki először tanította meg őket úszni.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Diana Soto: A rigó meséje

   Lilla bevágta maga mögött az ajtót. Akkorát csattant, hogy a diófa ijedtében ledobott magáról egy aranyszínű levelet. Ezután Lilla feltrappolt a lépcsőn, és bevonult a szobájába.
   – Utálom az iskolát! – közölte a plüssrigóval, aki az ágyon ülve várta, hogy a gazdája hazaérjen.
   Lilla a könnyeit törölgette, miközben átöltözött. A fehér egyening helyett a sárga pólót vette fel. Azt, amelyiken apró jetik voltak és egy pirosas folt, amit még a nyári táborban szerzett. Anya sokszor kimosta, de mindhiába, a folt a pólóra költözött. Anya ezután ki akarta dobni, de Lilla ragaszkodott hozzá.
   Amikor elkészült az öltözéssel, a kisasztalhoz ment, és leültette a rigót. Felszolgálta a kekszeket, és nagyot szürcsölt a rózsaszín bögréből. Elképzelte, hogy a Himaláján ülnek, éppen egy expedíció közepén. Most fogják megmászni a csúcsot.
   – Merre repültél ma? – kérdezte a rigó.
   – Semerre! – vallotta be Lilla. – Hangosan kellett olvasnunk, és én voltam a legbénább!
   – Pedig milyen sokat gyakoroltunk – válaszolt a rigó, a szárnyai közé fogta a bögrét, majd felhörpintette a teáját.
   – Nem baj, nem fogok többet olvasni! – jelentette ki Lilla, majd elpakolta a teáskészletét, és egyetlen mozdulattal félrelökte a táskáját. A táska nagy puffanással a földre esett, és egy összehajtott papír csusszant a szőnyegre.

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

   – Az meg mi? – kérdezte a rigó.
   – Magdi néni adta, hogy gyakoroljak – mondta Lilla, majd azonnal hozzátette –, de nem fogok!
   A rigót azonban nem hagyta nyugodni a hófehér papír.
   – Miről szól? – kérdezte Lillától.
   Lilla a kezébe vette a lapot, és hangosan olvasta az első sort.
   – Lil-la és a ri-gó ka-land-ja-i.
   Lilla nem hitt a szemének! Magdi néni róluk írt mesét. Hirtelen úgy vert a szíve, mintha tényleg a Himaláján állna. Ezt azonnal el kellett olvasnia! Lehet, hogy végre megmásszák a fehér csúcsokat? Esetleg a rigó kap igazi szárnyakat, hogy repülhessen? 

Diana Soto: Rossz gazda (avagy tanulj a lovakról szeretettel)

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

 

Csetten az ostor,

Koppan a patkó, 

Prüszköl a szürke,

Mormog a hajtó.

Baktat a félvér,

Menne előre, 

Kancákkal lépne

Dús legelőkre. 

Zabos a csődör,

Csúszik a kantár,

Feszül a hámja,

Fájnak a zablák. 

Te buta gazda,

Nem értesz semmit,

Nem kell a szürkét

Ostorral verni.

Érez ő mindent,

Erre nevelték, 

Nézz a szemébe, 

Lásd meg a lelkét. 

Diana Soto: A szabadság lova

 

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Lágy eső simítja ablakom,

Cseppre csepp koppan üvegén.

Mélyeket lélegzik a fűszál,

Amott egy falevél táncra kél.

Lassan sóhajtanak az erdők,

Csettegve dalol a madár.

Puha egérre vár a kandúr,

Pedig csak cincogást talál.

Olvadó viaszos derekán 

Egy karcsú gyertyaláng dereng.

Úgy hajladozik, mint télen

A szobában játszó gyerek.

Búcsúzik a narancsos nappal,

Hátára köd takarót feszít,

És a távolban a szabadság 

Rárója vidáman felnyerít.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: Nyelvmagyarkodás

 

(c)Bódi Kati

Ó, te csodás magyar nyelv, 

hadd legyek értő krónikásod. 

Hadd hozzam a távolból haza, 

mit a haza megkövetel, ha 

háza lehetne itt a népnek.

Mondjuk egy szép kép, melyen két kék

kis folt ölt bele a Föld nevű bolygóba. 

Ahol a ragnak párja a hangrend honleánya, 

míg a fotelben a fotelban mellett

karöltve lépdel előre, hogy – egyelőre – 

egyenlőre ossza a karoltó vitákat. 

Ahol a helyiség helységgé nő,

de csak akkor, ha levesszük 

az i-vel a pontot. 

S miközben a fél fül halmozva fáj 

a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért 

hallatán...

Én csak egy dologra vágyok... 

Izé, vágyom...

Kettest kapni a nyelvtandogán. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt és Czeiner-Szücs Anita

Diana Soto: A szerencsét hozó fekete macska

Godina Eszter illusztrációja

 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Félve járja az utcákat,
messziről rákiabálnak.
 

Követ dobnak, nagyot koppan,
ugrik egyet, azt is gyorsan,
szemében az ősi bánat:
„Átfesteném a bundámat.”
 

Holdfény ragyog rá az égből,
szőre csillan, izzik kéklőn,
szürke beton a hazája,
beleolvad, mégse bánja.
 

Embergyerek megy előtte,
csizmáját a sár benőtte,
szíve retteg, lelke fáradt:
„Nem találom anyukámat.”
 

Ében macska fülel nagyon:
„Anyukáját meghallhatom…”
De az éjjel néma, már ma
zajtalanul odébb állna.
 

Kis utcákban bandukolnak,
sír a gyerek, vár a holnap,
könnyek nélkül könnyebb lenne,
ében macska biztos benne.
 

Nem vár tovább, nyávogni kezd,
a kisfiú, jaj, megijed.
„Nem kell félned, én nem bántlak,
így jelzek az anyukádnak.”
 

Cirmog, fújtat, berreg, nyávog,
hangja eljut az anyához.
Megtalálja kicsi fiát,
hárman bandukolnak tovább.
 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Bátran járja a szobákat,
szerencsét hoz a családnak.


Szerkesztette: Miklya Zsolt