 |
| Pap Kata illusztrációja |
Zoltán sokat gondolt az apjára. Nem is tehette volna másként, hiszen akárhányszor bemutatkozott, felhozták neki az apját. És mindenki arról akarta meggyőzni, hogy él. Nem, semmiképpen sem halhatott meg Segesvárnál. A nagy költők egyébként is örökké élnek. Ha máshol nem, a legendákban, amiket róluk költenek. Zoltánka is sokféle történetet hallott az apjáról. Volt közöttük igazán kalandos is.
Azt például nagyon szerette, amiben egy székely legény menti meg az apját. Mert Petőfi a csata közben megsebesült, és a székely pásztor tanyájára húzódott be.
– Nem lesz ez így jó! – vakarta az öreg pásztor az üstökét. – Hiszen ez Petőfi Sándor! Égre-földre fogják keresni a császáriak, s nem nyughatnak addig, amíg fel nem lelik. S ha fellelik, megölik bizonnyal…
– Márpedig azt nem hagyhatjuk – szólt a pásztor fia. – Nem veszhet el a magyar nemzet legnagyobb költője! Inkább vesszek el én!
Ebben egyetértett a két pásztor. Petőfi ruháit magára vette a fiú, zsebébe rakta az iratait, és visszarohant a csatába. Ott is lelte halálát. Amikor a csatamezőn összegyűjtötték a holttesteket, akkor megtalálták nála Petőfi iratait.
„De az a halott nem az én édesapám volt – rázta a fejét magában Zoltánka –, hanem a székely pásztorfiú, senki más.”
Csak azt nem értette, hogy akkor miért nem jön haza az apja. Miért nem keresi őket? De volt erre is egy történet, amit ő olyan szívesen elhitt volna, ha csak egy kicsit is fiatalabb. Mert azt mesélték Erdélyben, hogy a csata után Petőfi sokáig bolyongott a Kárpátok hegyvidékén. Egészen Kászonig is eljutott, ahol szemet vetett rá a Fitos-hegy tündére, aki azonnal bele is szeretett-
– Ó, ifjú költő! Legyél az enyém! – könyörgött a tündér az apjának.
– Dehogy leszek! – vágta oda Petőfi. – Hazavár engem Juliskám meg a kicsi fiam.
Ám a tündér tovább könyörgött.
– Csak egy évet maradj velem!
De Petőfi a fejét rázta.
– Egy hónapot!
A költő nem engedett.
– Akkor csak egy hetet! Ha megteszed, neked adom minden kincsemet. Tele van a barlangom ezüsttel, arannyal, drágakővel.
Petőfinek felcsillant a szeme. Ha ez igaz, akkor ebből a tömérdek vagyonból akkora sereget toborozhat, hogy Bécsig kergetheti az osztrák császárt, és újra szabad lehet imádott hazája.
– Jól van! – egyezett bele végül. – Itt maradok veled. De csak egy hétre.
Úgy is lett. Ám amikor a hét letelt, a tündér nem akarta elereszteni Sándort. Könyörgött neki így meg úgy, de Petőfi hajthatatlan maradt.
– Megyek haza! Vár a feleségem! Vár a fiam! Add a kincset, és már itt sem vagyok.
A tündér gonoszul felkacagott:
– Hát vedd, fogd a kincseimet. De fusson ki lábad alól az út! Vessenek gáncsot a bokrok! Álljanak utadba a fenyvesek! Ne találj sohase haza!
És így is lett. Hiába kereste szegény apja az utat hazafelé, sehogy sem találta meg. Azt mondják, most is ott bolyong a Kárpátok erdőségeiben, vállán a kincsekkel teli puttony, és keresi, kutatja az utat hazafelé.
Zoltán már kilenc éves volt. Nagyfiú. Nem hitt a tündérmesékben. Azt azonban könnyebben elhitte, hogy a muszkák elfogták az apját, és Szibériába száműzték. Ott összeismerkedett egy Iván nevű emberrel, aki annyira gonosz volt, hogy megmérgezte a saját testvérét. De Sándor rájött a bűntényre, és úgy elverte a gonosz Ivánt, hogy az bele is halt az ütlegekbe. Az öccse a halálos ágyán Petőfire hagyta minden vagyonát. Úgy mondják, Petőfi rögtön hajóra is szállt, a pénzt meg rizses zsákokba rejtette el. Ám egy hatalmas vihar felborította a hajót. Elsüllyedtek a rizses zsákok és velük a rengeteg arany is. Petőfi is alig tudott megmenekülni. Most valahol Dél-Amerikában él, de nem tud hazajönni, mert a sok kincs mind a tengerbe veszett.
Zoltán szeretett volna hinni ezekben a mesékben, de a szíve mélyén tudta, hogy nem lehetnek igazak. Az az osztrák tiszt mondta el a valóságot, aki szerint az apja ott fekszik valahol egy tömegsírban Segesvárnál, névtelenül. Ám abban is bizonyos volt, hogy Petőfi Sándor nevét nem felejtik el sohasem Magyarországon. Mert a költő neve és lelke örökkön él. Nem a legendákban, hanem a verseiben.
