Komjáthy Nessie: N+V

 Metafor, a százhét és egynegyed éves bükkfa mogorván méregette a derekán éktelenkedő rovást. A kora őszi nap még alig kelt fel; szomszédai éppen csak ébredeztek, így meglehetősen kellemetlenül érintette őket, mikor Metafor nem bírta tovább türtőztetni magát, és felcsattant.
— Kazetta! Rozetta! Pipetta!
Három taplógombakalapos manó érkezett kutyafuttában, az egyiknek fényes, fekete haja volt, a másiknak csipkerózsa szirmához hasonlított az arca, a harmadik meg hangosan szívta az orrát.
— Mámivammá’ — szipp. — Még a nap is szinte alszik, öregem — szipp. — Má’ a manót se hagyjuk aludni? — szipp.
Olyan volt, mintha Pipetta a mondatvégi írásjelek helyett mindig szipogott volna egyet, pedig csak náthás volt, mert a kis csobogó melletti páfrányosban, ahol Rozettával és Kazettával lakott, még nyáron is olyan hideg és nyirkos volt, hogy brrr.
— Nézz rám! — dörrent rá Metafor, és még a szokásosnál is magasabbnak látszott.
Pipetta ránézett, aztán vállat vont.
— Na — szipp.
— Hát nem látod?!
— Azt nézd, ott fenn! — bökte oldalba Kazetta.
Pipetta kimeresztette a szemét, és tényleg! Metafor ezüstszürke kérgén egy elnagyolt, szív formájú seb volt, benne N+V felirattal.
— A korhadt fapadját neki! Há’ téged kidekoráltak — szipp. — Elég randa, ha engem kérdezel…
— Azonnal keresd meg azokat a faragatlan csupaszkezűeket, és szedesd le! — Metafor már magából kikelve ordított. — Itt állok százhét…
— És egynegyed… — mormolta unott hangon Rozetta, és megvakarta finom sörtékkel borított tenyerét.
— …és egynegyed éve, és még senki nem vetemedett arra, hogy megsértsen. Senki! Én itt tiszteletben állok! A törzsem olyan síma — így, hosszú í-vel mondta — és fényes és hibátlan, hogy a harkályok is csak messziről köszönnek! És most tessék! Jött az a csupaszkezű! Az még hagyján, hogy lelocsolt meleg sóslével, annak pár nap alatt elmegy a szaga. De aztán képes volt…
— Psszt! Pssssszt!
Kazetta két kézzel integetett, de olyan hevesen, hogy lobogott volna a tenyerén a sörte, ha hosszabb lett volna.
— Ne szólj közbe! — mordult rá Metafor.
— De jönnek a csupaszkezűek! – súgta a lehető leghangosabban, miközben a többiekkel együtt elbújt a szomszéd fenyő (a hetvenhárom és fél éves Kámfor) mögé.
— Nagyon jó, Lajoskám, nagyon jó! — bólogatott Ati az ákombákom faragást nézve, de olyan lelkesen, hogy vékony testén lengett az XL-es póló. — Ha ezt a Vivi meglátja, tuti lesz esélyed nála!
Norbi reménykedve mosolygott vissza.
— Ugye, Lajoskám? Ma meg akarom kérdezni…
— Gyertek már, a Vass tanár úr titeket keres!
— Hupsz, a Vivi…
Ati nem a tapintatról volt híres, de most mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, úgyhogy sarkon fordult, és elindult vissza a táborba.
— Szólok a Vassnak, hogy mindjárt jöttök!
— Kösz, Lajos — intett utána Norbi, és Vivihez fordult. — Nézd! — mutatott Metafor törzsére.
— Azt a krikszkrakszot? — Vivi agya a következő pillanatban felfogta, hogy mit lát, és a szája elé kapta a kezét. Hatodik vége óta, azaz kerek négy hónapja fülig szerelmes volt Norbiba, és ha most emiatt befuccsol…!
Hangos röhögés buggyant, és ezzel egyidőben a szomszédos fenyő mögül kiesett egy apró, szőrös izé, aminek gombakalapja és fényes, fekete haja volt.
Vivi védelmezőleg Norbi elé lépett, és felvette a küzdőállást. Ez kicsit kellemetlenül érintette a fiút, mert mikor tavaly ilyenkor kiderült, hogy Vivi karatézni jár, ő is kikönyörögte a szüleitől, hogy hadd járjon. Na nem karatéra, hanem kung fuzni, mert a kung fu sokkal menőbb, mint a karate. De mindenesetre kellett, mégpedig azért, hogyha arra kerülne a sor, hogy valakivel bajuszt kell akasztani, hogy Vivi végre észrevegye őt, akkor ne álljon ott, mint egy láma, hanem legalábbis egy-két forgórúgást meg feszítős kibírást tudjon villantani.
– Hopszikácska – hallatszott a fa mögül, és két másik almaméretű fej bukkant fel. Az egyiknek még a színe is olyan rózsás volt, mint a legjobbféle almák belseje, a másik meg szívott egyet az orrán. Szipp. – Kazetta! – súgta fojtott hangon a rózsás arcú. – Micsinász?
A fekete hajú izé feltápászkodott, és leporolta magát.
– Há’ na, ha má’ így vagyunk, lennétek szívesek szépen elmesélgetni, hogy mi a rothadó avart csináltatok a Metaforral?!
Most Norbin volt a sor, hogy védelmezőn Vivi mellé álljon. Nem elé, nehogy Vivi azt higgye, gyengének tartja, vagy lenézi a karate tudását, ami mondjuk nem annyira menő, mint a kung fu, de azért mégiscsak karate. Éppen csak annyira mellé, hogyha szükség lenne rá, be tudjon szállni a bunyóba.
– He? – kérdezte, és befeszítette a felsőtestét, hogy nagyobbnak látsszon.
– He? He?! Há’ te vésegetted meg a Metafor százhét éves törzsét, vagy nem te vésegetted?
– És egynegyed – suttogta Pipetta a fa mögül, nehogy Metafor is megszólaljon, mert néhány manó még csak-csak, de ha kiderül, hogy a fák is éreznek, gondolkodnak és beszélnek…! Hát, nagy felhördülés lenne a világban, az biztos.
– És egynegyed! – tette hozzá sietve Kazetta. – Százhét és egynegyed. És eddig nem vót rajt’ hiba, mosmeg idevésted ezt a randát, te, te, te…! – Hirtelen semmi cifra nem jutott az eszébe, úgyhogy elhallgatott egy pillanatra, aztán rávágta: – Te bomlott borztetem!
Norbi önkéntelenül is megszagolta a hónalját, de csak a póló mosószerillatát érezte rajta. Vállat vont.
– Jól van na, így sikerült. Még sose véstem.
– Akkó ezt most mé’? – tette csípőre a kezét Kazetta. Élvezte a helyzetet, mert nem ritkán adatott meg, hogy ne őt szidják.
Norbi Vivire sandított, aztán kihúzta magát.
– Mert szerelmes vagyok a Vivibe, és ha belevésem a fába, hogy együtt vagyunk, akkor úgy is lesz! – hadarta. A hangja nem hagyta cserben, de azért belevörösödött. Mi van, ha Vivinek nem tetszik? Fel se ismerte, hogy az szív, meg ők ketten. Mi van, ha Vivinek nemcsak a szív nem tetszik, de ő se tetszik?
– Ezt meg kitő’ hallottad?
Norbi csak a vállát vonogatta, és nem mert Vivire nézni.
– Tök mindegy, nem? Úgyse használ. Csak egy hülye babona. – Az imént még feszesen álló kamaszvállak beestek. – Na, én mentem.
– Nem használ? Mi?! Nem használ?!
Norbi megtorpant. Vivi közelebb húzódott hozzá.
– Nincs félelem, csak én vagyok. Nincs félelem, csak én vagyok – mormolta, de most, hogy Norbi feladni készült, és ijesztőnél ijesztőbb dolgok történtek ebben a fura erdőben, az egész teste megtelt bizsergető félelemmel.
– Itt állok százhét és egynegyed éve, de még senki nem sértett meg ennyire – dörögte a bükkfa a megszeppent gyerekekre. – Azt hiszed, semmi következménye nincs annak, hogy ennyire belebolondultál ebbe a kis csupaszkezűbe? Azt hiszed, nyom nélkül elmúlik az egész, ha elsompolyogsz?! Hát hadd mondjam el neked, mindennek van nyoma, és mindennek van következménye!
– Elég lesz, Metafor – próbálta a szomszéd fenyő menteni a menthetőt, de az öreg úgy felhúzta magát, hogy nem lehetett megállítani.
– Téged valami kóbor mókus hordott ide a bükkösbe, szagoskám! Azt hiszed, hogy csak úgy beleszólhatsz a nagyok beszélgetésébe?
Kámfor megrázta magát, és ahogy peregtek a tűlevelei, gyantaillat borította be a környéket.
– Lehet, hogy nagyobb vagy, és lehet, hogy többet tudsz, mint én, de egészen megkérgesedtél. Pedig régebben te is tudtad: akinek van szíve, csak azt hallja meg, ami a szívéhez szól.
A manók felbátorodtak, és mindhárman odasündörögtek Kámfor elé, készen arra, hogy megvédjék, de a százhét és egynegyed éves bükkfa hallgatásba burkolózott.
Szipp. Szipp. Szipp.
– Szóval akkor most mi lesz? – kérdezte óvatosan Pipetta a hosszúra nyúló csendben.
– Ha már idevéste, akkor így is lesz, nem? – morogta az öreg bükkfa, de már egyáltalán nem félelmetesen. Tulajdonképpen becsülte azokat, akik annyira akartak valamit, hogy tettek is érte.
Vivi megköszörülte a torkát.
– Oké – mondta halkan, és leeresztette az öklét.
Norbi olyan gyorsan fordult hozzá, hogyha megemeli a lábát, simán fel tudta volna rúgni. Kung fu király! Persze nem rúgta meg. Csak belebámult a szemébe. Még sose látta ilyen közelről, ezüstszürke volt, sárga és barna pöttyökkel. Tisztára mint az őszi bükkös. Egészen megszédült, pedig csak egy felet fordult.
– Tényleg azt mondtad, hogy oké?
– Lajos! Gyertek már, a Vass mindjárt bepipul! – hallatszott Ati hangja a tábor irányából.
Norbi ujjai maguktól megtalálták Vivi kezét, és olyan szélesen vigyorgott, hogy belesajdult az arca. Viviből is kibuggyant a nevetés, és futásnak eredtek.
– Aztán jövőre tessék visszajönni kijavítani ezt a randaságot! – szólt utánuk Metafor.
– Hát, ezt már nem hallották – nézett fel rá Rozetta. – De ha szeretnéd, a téli álom idején kicsit kipofásíthatjuk.
– Nem, nem, ez az ő dolguk. A csupaszkezűek sokmindenre rámondják, hogy babona meg boszorkányság, de csak azért, mert még nem értik, hogyan működik. Ha visszajönnek, akkor tudni fogjuk, hogy tényleg akarták.
Pipetta megnyugodva ült le Metafor lába elé, de aztán rögtön fel is pattant.
– A bűzhödő sóslevét neki! Olyan lett a hátsóm! Hapci! Hapci! Sose fogok meggyógyulni…
Rozetta és Kazetta közrefogták, és elindultak hazafelé.
– Ó, fúj – fogta be az orrát Rozetta. – Három napig büdös leszel.
– Dehogy lesz, megmosdatjuk!
– Megmosdatjátok a Kámfor lombját, azt! – hallotta még Metafor Pipetta bosszankodását.
– Kámfornak nincs is lombja!
A három manó távolodó nevetése vidáman tekeredett a fák törzsére, és megmelengette a százhét és egynegyed éves bükkfa szívét; a kintit is, meg a bentit is. 

Illusztráció: Pörge Panna

Komjáthy Nessie: Szökevény

(c)Takács Viktória

Szandikával akkor egyszer találkoztunk. A fa tövében ült a csoszlott-foszlott ház mellett a sittes-gazos
kertben, fekete platform cipőben, piros-fehér csíkos combharisnyában, fekete rakottszoknyában és fehér ingben. Barna haja két copfba volt fogva, és a két copf ütemesen ringatózott, ahogy a kemény körtét
harapdálta apró arcához képest aránytalanul nagy fogaival.
– És ti kik vagytok? – kérdezte teli szájjal.
– Te ki vagy? – tromfolt rá fölényesen a Főnök, aztán hátrasimította félhosszan hullámzó, szőkített haját, mint egy filmsztár, és csípőre tette a kezét.
– He? – vonta fel a szemöldökét Szandika, aki nyilvánvalóan nem számított ilyen válaszra.
– Mi minden évben idejárunk körtét lopni, de még sose láttunk itt téged...
– Se – szúrtam közbe, mire a Főnök szeme felcsillant.
– ...se, meg senki mást se, mióta az Öreg elment – folytatta –, úgyhogy légy szíves, mutatkozz be,
és aztán meglátjuk, van-e közöd ahhoz, hogy mi kik vagyunk.
Szandika felállt a fa tövéből, és kiköpött.
– Bocs, köves a körte. Meg egy kicsit éretlen is. – A félig lerágott csutkát laza csuklómozdulattal a háta
mögé dobta. – Bujátovics Alexandra Tünde – mondta, aztán jobb kezét a bal öklére téve meghajtotta
magát. Tiszta anime.
A Főnökre sandítottam, és nem csalódtam. Kissé keresztbe állt a szeme.
– Mármint, azok közül a Bujátovicsok közül, akik... – itt elhalt a hangja. Szandika félrebillentette
a fejét, mire a copfja engedelmesen megsimogatta keskeny vállát.
– Akik? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsi a folytatásra, vagy inkább kihívást intéz
az idegen felé, aki tulajdonképpen az ő körtéjüket szokta lopni. Minden évben.
– Akiké a falu – biccentettem engesztelésképpen, és a Főnököt is magammal húzva leültem a kemény-
re száradt gazba. – Tényleg idejárunk már régóta, hogy tiszteletünk jeléül megegyünk egy-egy körtét, de, mint ahogy a Főnök is említette, még sosem láttunk téged.
Szandika nagyot sóhajtott, és visszaült a körtefa tövébe.
– Tudom, hogy idejártok, láttunk titeket minden évben, persze csak messziről. – Még nagyobbat
sóhajtott. – Szökevény mindig tudta, mikor kell nem idejönni, hogy békében megehessétek a körtét,
és mindig mondta, hogyha már nem jön ide senki, az azt jelenti, hogy elfelejtettétek, és akit elfelejtenek,
az igazán meghal.
Kövér könnycsepp szaladt le az arcán, de úgy éreztem, nem az Öreget siratja, mert ránézésre még meg
se született, mikor az Öreg elment.
– Minden rendben? – kérdeztem, pedig ahogy kicsúszott a számon, tudtam, hogy hülye kérdés, mert
mikor minden rendben, akkor nem szokás ilyesmit kérdezni.
Meglepetésemre Szandika halványan elmosolyodott.
– Persze, minden rendben. Aki többet nevet, mint amennyit sír, az meglopja az életet. Én sokat nevetek,
ezért sokat is kell sírnom.
Némán ültünk szemben a kislánnyal, akinek a szájából a korához nem illő bölcsességek röpködtek.
Most már igazán kíváncsi voltam rá.
– Ezt is attól a szökevénytől tanultad?
– Nem “a szökevény”, hanem Szökevény.
Szandika felhúzta a lábát és a térdére hajtotta a fejét.
– Már elég régóta jártok ide, úgyhogy biztos tudtok a védelmező bakmacskáról.
Megvárta, amíg mindketten rábólintunk.
– Őt hívták Maradványnak, amíg Szökevény nem lett.
Fél szemmel a Főnökre sandítottam. Én egész eddig azt hittem, hogy a védelmező bakmacska ugyan-
olyan mese, mint a többi. Úgy láttam, ő is azt hitte. Vártuk, hogy folytassa.
– Szóval az úgy van – mondta egy gondolatfoszlánynyi idő után –, hogy mi emberek jövünk-megyünk, tudjátok, van az élet, meg a halál, szóval nem vagyunk olyan állandóak, mint Maradvány, de lehet, hogy inkább csak azt mesélem, ami történt, és akkor talán jobban megértitek. Szóval az úgy volt, hogy Maradvány ott volt, mikor megszülettem. Később mondták, hogy nem szokott ott lenni, de nálam
ott volt. Sőt, babakoromban nekem azt is megengedte, hogy felmásszak rá. Mert ugye a bakmacska olyan,
mint egy sima vadmacska, csak jóval nagyobb, egy megnőtt embernek egész a derekáig ér, meg persze nem is sima vadmacska, de mindenesetre később aztán, mikor már meg tudtam ülni, magával is vitt.
Persze ezen is csodálkozott mindenki, mert szerintük a bakmacska nem választ magának társat, de azért
én tudom, hogy ezt csak azért mondják, mert nem értik őt. Én mindig tudtam, mit gondol Maradvány,
és ő is mindig tudta, én mire gondolok, egészen addig... – Elhallgatott.
– Meddig? – kérdeztem, mikor már láttam, hogy magától nem fogja folytatni.
A lapátfogak elengedték a cseresznyepiros cserepekkel szegélyezett ajkat, amit már percek óta csócsáltak,
és Szandika rám nézett. Olyan fájdalom mart a lelkembe, hogy le kellett sütnöm a szemem.
– Szóval az úgy volt – folytatta kissé vontatottan –, hogy mikor a Bajusz papa meghalt, akkor én örököltem a házszámokat. Jani bátya az ablakokért felel, Manci mama a kertekért, Hapsikám a kutyá-
kért, Borika a birkákért, és a többi, na, én a házszámokat kaptam, szóval már ötévesen ismernem kellett az összes számot – húzta ki magát ültében, aztán megint összegunnyadt. – Szóval minden évben, január
tizenhatodikán, le kell szedni az összes házszámot, meg kell őket tisztogatni, kijavítgatni, ahol kell, aztán
visszatenni őket a helyükre. Ezt mind meg is csináltam, csak ötévesen ugye hiába ismertem az összes számot, mert január tizenhetedikén reggel a Joci a Timi ágyában ébredt a sajátja helyett, a Dezső bácsi
a kiállhatatlan Klárika nénihez ment a kocsmából, a Hajni, aki alvajár, megfázott a paplak ajtajában, mert
nem volt hozzá kulcsa, és a többi, na, most már értitek, azt tudtam, hogy van 159 meg 160, csak azt nem,
hogy ezek sorba mennek egymás után. Ötéves voltam, na.
Szandika már hevesen gesztikulált, mi meg alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést.
– Szóval aztán az lett – folytatta –, hogy engem jól leszidtak, és nagyon sírtam, de aztán Maradvány azt
mondta, hogy az ő hibájuk, mert minek adnak nagygyereknek való feladatot kisgyerek kezébe, és különben is, akármelyik faluba megy az ember, vagy a bakmacska, sorba vannak a számok, de ez nem akármelyik falu, hát kijár, hogy különleges legyen már csak ránézésre is. Mindenesetre a következő január tizenhatodikáig nem lehetett hozzányúlni, szóval mindenkinek meg kellett tanulnia, hogy mi az új száma, de egyébként a Joci később elvette feleségül a Timit, a kiállhatatlan Klárika néniről meg kiderült, hogy nem is kiállhatatlan, mert a Dezső bácsi ugye véletlen oda ment haza, aztán ha már ott volt, szóba elegyedtek, és Dezső bácsi látta, hogy lyukas a kémény, meg leszakadt a karnis, és segített megszerelni, mert milyen már, hogy odamegy, aztán nem csinál semmit, de azt tudni kell, hogy addig sose volt a Klárika néninél, mert a Klárika néni édesanyja fasírtban volt a Dezső bácsi feleségével, de egyébként a Klárika néni édesanyja mindenkivel fasírtban van, és ezért a Klárika nénivel nem barátkozott senki, pedig nem is a Klárika néni kiállhatatlan, hanem az édesanyja, csak ezt senki nem tudta, na, értitek, tök disznóság az egész.
Szandika elgondolkodva vakarta meg piros-fehér csíkos bal térdét.
– Nem is ezt akartam mondani. Szóval Maradvány megvédett, a házszámok maradtak, sőt, utána
minden évben összevissza kellett visszaraknom őket, hogy kiderüljenek azok a disznóságok, mint ami
a Klárika nénivel is volt, meg legyenek olyan jóságok, mint ami a Jocival meg a Timivel volt. Aztán idén
január tizenhatodikán nem éreztem annyira jól magam, és Maradvány velem jött leszedni a házszámokat,
és aztán megfájdult a hasam, és megeredt a vérem, tudjátok, az a havi, az első, és hirtelen nem hallottam
már Maradvány gondolatait, és ő se az enyémet, és annyira megijedtem, hogy hisztirohamot kaptam,
és még a házszámokat is szétdobáltam, és volt, amelyik eltört, sőt, olyan is, ami elveszett, és... és...
És itt Szandika szeméből már peregtek a könnyek.
– Engem megint leszidtak, pontosabban le akartak szidni, de Maradvány nekik ment, és tudtam, hogy azért ment nekik, mert már nem hallottam őt, és nem tudott megvigasztalni, hogy én igazán nem tehettem arról, hogy megeredt a vérem, ha akartam se tudtam volna visszatartani, és Maradvány is teljesen megvadult, és én is teljesen megvadultam, és akkor hívták az Anna nénit, és hozta magával a kötőfonalát,
meg a kötőtűit, és akkor már nagyon ordítottam, de már csak azért, hogy Maradvány elmenjen, nehogy
megkösse... nehogy megkösse...
Némán néztük Szandikát, ahogy a körtefa alatt gubbasztva siratta a barátját. A Főnök oldalba bökött.
Odapillantottam. Fél szemöldökét felhúzva nézett rám. Vállat vontam. Tulajdonképpen. Akár. Végülis.
Miért is ne.
Felálltam.
– Tudod, hogy mi kik vagyunk, ugye?
– Aha – hüppögte, aztán kibányászott egy gyűrött gombócot a szoknyája zsebéből, és belefújta az orrát.
– Akkor azt is tudod, hogy csak egy falat kell a körtéből – biccentettem a fa felé.
Szandika is felállt. Barna szemei olyan sárgán csillogtak, mint egy vadmacskáé, nahát, ezt eddig észre se vettem. Felnézett a feje fölött magasodó fára, levett egy már nem annyira vadul zöldellő körtét, és a kezembe nyomta.
Beleharaptam. Mint a kő. Ráadásul olyan fanyar volt, hogy percekig húzta a számat. De hatott! Egy
órával később már hevesen kopogtak az ujjaim a billentyűkön. A Főnök a vállam felett nézte a szöveget,
néha beleszólt, de többnyire hagyta, hadd fusson a varázslat magától.
Ennek már vagy tíz éve. Azóta ugyanúgy vannak a házszámok.
Jut eszembe, jövőre kéne írni egy körtefát oda a kertbe, aminek édes, illatos, lédús gyümölcse van.
Lehetőleg mosolygóssárga, és puha, mint a vaj. Arra talán Szandika is hazajönne. Már biztos elég erős
ahhoz, hogy megvédje a szökevény Maradványt.

Szerkesztette: Németh Eszter

Komjáthy Nessie: Trallali

(c) Bódi Kati

Egy fekete-fehér pöttyös harkálytoll.
Egy fekete-fehér mintás lepkeszárny.
Egy fehér pihetoll.
Egy fekete szarvasbogár szarv.
– Nem lesz ez így jó – mormog Trallali, és visszafordul. Persze szokott ilyesmit találni az erdei úton,
de ez most mégiscsak túlzás! Sietve teszi meg a faluig az utat a selymesre szikkadt sárga porban.
Az első házhoz érve bezörget a tornác végén álló, díszesen faragott ajtón. Magasra nyújtózva épp
a tulipános küszöböt éri fel.
– Papó! Papó!!
Semmi.
Trallali nem adja fel, megy a következő házhoz, és veri a csillagmintás alsó kazettát.
– Papó!! Papó!!!
Semmi.
A következő ajtón nincs faragás, sőt, maga az ajtó is alig áll a lábán. Repedezett, porsárga táblái fölött
ormótlan szemöldökfa, az egyetlen díszítés az évszám. Ezen mindig óvatosan kopogtat, nehogy átessen
rajta, mert onnan már nincs visszaút.
A háta mögött árny suhan. Meglebbenti a haját. Mondjuk, azt nem nehéz, árva lánynak árvalányhaj,
így szokta mondogatni Papó. Az ilyen kis mezítlábas tündérlányoknak más nem jut, ha nincsenek szüleik,
hogy hosszúra, erősre és selymesre fésüljék a hajukat.
Az árny felszalad a ringlófára, onnan a tető széléről szomorúan csüngő ereszre, onnan a kiálló szemöldökfára, és ott megül. Trallali hátrál egy lépést, mert ilyenkor fél tőle, és onnan kiabál.
– Te voltál az?!
A macska ezüst szőrén lágyan csillan a napfény. Tágra nyitja jádeszemét, amiben egész keskenyre húzódik
a fekete rés. A hangja bódítóan dorombol.
– Ki más?
Trallali még egy lépést hátrál, mert ez aztán tényleg túlzás, és nem fogja szó nélkül hagyni, de azért
hagy magának lehetőséget elmenekülni, hátha most derül ki, hogy nem ok nélkül fél a macskaformájútól.
Lábujjaival az út porába kapaszkodik, és onnan ráncolja vádlón a homlokát.
– A szarvasbogár meghalt. A lepke is meghalt. A harkályt is megölted?!
– Akinek eljön az ideje, annak mennie kell. Ez az élet rendje.
– Az élet is az élet rendje...
Papó leugrik a szemöldökfáról. Mire leér, apró, szikár öregember lesz belőle, selymes, szürke hajjal,
nyers fonalú szőttes ingben, hamuszürke nadrágban, mezítláb. Ráncos lábujjai nem hagynak nyomot
a porban. Tenyerét a selymes árvalányhajra teszi.
– Senki nem élhet örökké.
Trallali összerezzen. Ő vajon mikor megy át, és melyik ajtón? Szeme végigszalad a falun. Minden ház
végében ott a lélekajtó, ami a világmindenségből a tornácra, de a tornácról a semmibe nyílik. Hirtelen eszébe jut valami. Apró tündérujját Papó mellkasának szegezi, apró tündérszemeivel merészen a jáde-
szemek közé néz. Már majdnem olyan magas, mint Papó.
– Egyáltalán, minek építették ide az ajtókat? Nem szeretnek élni?!
Papó felkacag. A nevetése tisztán, vidáman dorombol.
– Dehogynem. Épphogy nagyon is szeretnek. De ajtó nélkül is menniük kell, ahogy a lepkének, meg a szarvasbogárnak. Azért van ajtó, hogy minden nap emlékeztesse őket arra, hogy mindent úgy csinálja-
nak, hogy mikor átmennek rajta, ne legyen se megbánás, se neheztelés bennük.
Trallali ujja leereszkedik, homlokán apró ránc mélyül.
– És te miért járkálhatsz rajta ki-be?
Papó arcán elmosódik a mosoly, csak jádeszeme csillog ugyanolyan élénken.
– Ne aggódj, hamarosan én is átmegyek rajta, úgy igazán.
– Dehát... Dehát... – Trallali mindig Papóval volt, mióta a világra jött, és el se tudja képzelni, hogy
egyszer ő se lesz. – Nem mehetsz át rajta úgy igazán, mert akkor senki se fog meghalni!
Papó nyújtózik egyet. Ezüstszürke macskateste sem sokkal magasabb Trallalinál.
– Én csak kísérem őket – dorombolja.
– Akkor nem lesz, aki kísérje őket! – Trallali mérgesen kiabál, és feledve, hogy a macskától félni kell,
Papóra csimpaszkodik, és teljes erejével szorítja. – Nem mehetsz át!
– Dehogynem. Te kísérsz majd.
Papó dorombolni kezd, úgy igazán, ahogy annakidején dorombolt, mikor magához vette az árvalányhajú
kis tündért. Trallali szülei nevelték fel Papót, és ők voltak az elsők, akiket átkísért a világmindenségből
a semmibe. Akkor tudta meg, hogy a semmi maga a világmindenség, és a világmindenség maga is semmi.
Hogy az ajtón a múltból a jövőbe lépnek.
Most.

Szerkesztette: Németh Eszter

Hurrá, nyaralunk! — Búcsú

Szüdi János: Cápaton

Kedves Olvasóink!

A banán megérett, a gatya ránk rohadt, edzés után a Balatonban fürdenek a cápák, pedig a Mikulás elvitte a nyarat, szóval fújt a szél és esett az eső, egyes versekben borsónyi jég is, de azért a kiscsirke a városba ment, a városi gyerek viszont otthon nyaralt, holott a Mályva utcában nagy élet van mindig, sőt, a varázskofferbe kandúr ugrott (jaj neked, vizimentőkém!), továbbá nem tudjuk, hová repült a hal, vagy hogy mit szabad nyáron csinálni, de azt igen, hogy az írók írnak, az illusztrátorok meg illusztrálnak, mert már csak ilyenek, szóval hamarosan jelentkezünk a továbbiakkal!

További szép nyarat kívánnak:

az Író Cimborák
az Illusztrátor Pajtások
és Komjáthy Nessie (a szerk.)

Komjáthy Nessie: Nyáron nyaralunk

a szerző illusztrációja

— Hurrá! Vége a sulinak, anya, mehetünk nyaralni!!!
Gabi ledobta az előszobában az iskolatáskát, amit még az utolsó napon is vinni kellett, bár már csak a tolltartó és egy pakli játékkártya volt benne.
— Ne haragudj, Édibébi, idén nincs hurrá — mondta Pötyi, aki tulajdonképpen nem is anya volt, hanem anya unokatestvére. Ő vette magához Gabit, amikor baj lett.
Gabi szája legörbült. Ugye nem arra gondol, hogy innen is el kell mennie? Nagyon szerette Pötyit. Mikor előző nyáron hozzá költözött, alig bírta megszokni, hogy nincs kiabálás meg pofon, de most már nem tudta máshogy elképzelni az életét. Anyák napján is Pötyi ment el megnézni a műsort, azóta hívta anyának.
Ijedten rebbentek a nagy, őzbarna szemek.
— Mi az, hogy nincs hurrá? — Gabi hangja egészen vékony volt.
— Nem tudunk elmenni nyaralni.
Pötyi odalépett Gabihoz, és magához szorította. Nagyon szerette ezt a csöpp gyereket, aki hősiesen végigcsinálta az idegen iskolában a második osztályt, pedig új iskolatársai nehezen szokták meg borzas, vörös haját és hatalmas igazságérzetét. Tudta, hogy nem nyaralni végképp igazságtalanság, de nem volt mit tenni. Se pénz, se lehetőség nem került, pedig igazán igyekezett.
Gabi eltolta a meleg anyatestet, és dacosan felszegte a fejét.
— Márpedig nyáron nyaralunk, és kész! — jelentette ki ellentmondást nem tűrően, aztán fogta a táskáját, és bevitte a szobájába.
Néhány perccel később újra megjelent. Fürdőruhában. Pötyi torkát elszorították a könnyek, és arra gondolt, mi mindent nem fog tudni megadni Gabinak, amit szeretne.
— Nem tudunk strandra menni, Édibébi — nyögte végül.
Gabi nem tűnt szomorúnak.
— Nem is — vetette oda a fürdőszobába menet. — A strand jön hozzánk!
Kihozta a nagy, égszínkék lavórt, ami a kádban lakott, mikor épp nem fürödtek, és átvonszolta a szobán, ami egyszerre volt konyha, étkező, nappali és Pötyi hálószobája. A túloldalon óvatosan letette, mert szükség volt mindkét kezére, hogy ki tudja nyitni az erkélyajtót. Mikor ezzel megvolt, kivitte a lavórt az erkélyre, majd mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, a csaphoz ment egy pohárral, és meleg vizet eresztett.
— Mit csinálsz? — érdeklődött Pötyi.
— Jaj, anya, hát strandot!
— Strandot? A harmadik emeleten?
— Ez van, ezt kell szeretni! — szajkózta Gabi komoly arcot vágva.
Pötyi elnevette magát.
— Ha strand, hát legyen strand! — és ő is fogott egy kancsót, megtöltötte meleg vízzel, és vitte a lavórba.
A vízhordáson nagyokat kacagtak, főleg, mikor Pötyi a lavór helyett Gabira öntötte a vizet. Előkerült a csíkos napernyő, gumipókkal az erkélykorláthoz kötözték, aztán vízipisztollyal lövöldöztek az arra szálló galambokra, és sikoltozva nyargaltak be a lakásba, mikor a víz véletlen egy járókelőre fröccsent.
Másnap kimentek a Dunára, az is ingyen van, harmadnap, ami már hétfő volt és munkanap, Pötyi dolgozójában piknikeztek az asztal alatt egy takarón, igazi automata forrócsokival. Kedden munka után olvasnivalót kerestek a könyvtárban, szerdán olyan játszótérre mentek, ahol még sosem jártak azelőtt, csütörtökön barátoknál vacsoráztak, pénteken besötétítették a szobát, és mozidélutánt tartottak, szigorúan sajtos kukival, ahogy a pingvinek, és így tovább, egész nyáron.
Aztán, mikor szeptemberben visszament az iskolába, és első órán Saci néni megkérdezte, ki mit csinált a nyáron, Gabi azt mondta, hogy neki volt a legeslegjobb nyara a világon, pedig nem is ment nyaralni.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Hurrá, nyaralunk! - beharangozó

Zámbó Emese illusztrációja

 

Január, február, 

röpke lepke száll virágra,
szabadságra megy
az író is ilyenkor,
a rajzoló se rajzol,
kivéve, mikor a lelkes olvasók
a kék égtől eltikkadva már
egy kis kék képernyőfény mellett
szeretnének képzelt világokba merülni,
és ilyenkor billentyűt kap a kezébe az író,
a rajzoló meg tollat (esetleg ecsetet),
és már készülnek is a képek,
és a mesék,
és a versek,
hogy nyáron is legyen
hó a hegyen,
víz a tengerben,
álom az emberben.

Szív küldi szívnek szívesen!

Jó nyaralást kíván:
Komjáthy Nessie (a szerk.)

az Illusztrátor Pajtások

és az Író Cimborák

Komjáthy Nessie versei

Cserny Timi Pookah illusztrációja

 

Palacsinta

van az úgy

hogy néha

üvölteni kell

meg csapkodni

mert nem az van

amit én elképzeltem

ilyenkor anya elfordul tőlem

mert én vagyok a világ legutálatosabb gyereke

mert ha nem lennék az

nem fordulna el

és utálom magamat

és utálom őt is

és utálom az egész világot

de aztán kiderül

hogy anya azért fordult el

hogy összekeverje 

a finomat

a selymeset

az édeset

és odajön hozzám

és süt belőle a meleg

és anya a palacsinta

és én vagyok a töltelék

Komjáthy Nessie: Ciculi és az ablak

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Ciculi a párkányon ült, és bámult kifelé az ablakon. Macskasszony melléugrott, és érdes nyelvével végigsimított a fia vörös-fehér cirmos bundácskáján.

– Még mindig itt ülsz, Ciculi? – kérdezte. 

A fátyolfelhők mögül kacsintgató gyenge, kora tavaszi nap nem melengette őket olyan jól, mint a verőfényes téli napsütés, és a kertben szinte minden szürkésbarna volt és kopasz. Csak a virágágyás szélén kandikáltak a hervadt hóvirágok sötétzöld levelei.

– Persze – válaszolt Ciculi anélkül, hogy a mamájára nézett volna. Amióta megtalálta az ablakot, semmi mást nem akart csinálni, csak bámulni. Ez volt a legérdekesebb dolog a világon.

– Miért nem mész játszani? – A kismacskának még csak a füle se mozdult, olyan elmélyülten bámult kifelé. 

– Kérsz valamit enni? – próbálkozott újra Macskasszony. 

Ciculi fehér bajuszkája megrándult, de a szemét nem fordította el az ablakról. Macskasszony is leült.

– Mit nézel?

Klesitz Piroska illusztrációja

Komjáthy Nessie: Ásó, kapa

Zilka illusztrációja

Kiran elnyomja a spanglit, és nyújtózik egy nagyot. A monitor kékes fénye még egy darabig ébren tartaná, de már nincs kedve játszani. Elköszön a bajtársaktól, akik ki tudja, min pörögnek, és aludni küldi a gépet. Talán magát is. Fáradtan dörgöli meg égő szemeit, és ellöki magát az asztaltól.
  A forgószék engedelmesen odébb gördül, aztán megakad valamiben, és a lendülettől majdnem fölborul. Kiran karja magától lendül, hogy megtartsa az egyensúlyát, mire egy üveg megbillen és a padlóra esik.
  Kiran gyomra összeszorul egy pillanatra, aztán kienged. A palack üres, az alkoholnak már csak az emléke van meg, és ami leesik, puhára esik, mert a padló tele van minden szarral…

Komjáthy Nessie: A trágyaszagú rózsa átka

 

Szüdi János illusztrációja

      A β-4761. sz. dolgozó izgatottan repült vissza a kasba, és a kifutón azonnal bele is kezdett a bonyolult kódolású üzenetbe. Risza jobbra, három lépés előre, risza balra, előre, hátra, előre, szárnyrezegtetés, risza-risza, körbeforgás, és az egészet újra.
      Egyre többen állták körül, majd egyre többen követték a táncát. Aztán, mikor már elegen voltak, nagy rajban felszálltak, és elindultak a β-4761. sz. dolgozó által frissen felfedezett rózsakert felé – az eligazítás szerint a kastól jobbra, keresztül a mezőn, az erdőnél balra, át a füstös, zajos, színes izéket hajtó, forró, fekete út fölött, be az emberek kasai közé, ahol a gyümölcsösök vannak.
      A körte már rég elvirágzott, de a lassan hízó, élénkzöld ékkövek alatt annál több volt a rózsa.

Komjáthy Nessie: A ló és a hangya

Arthofer Márk illusztrációja

      Egyszer régen, mikor Zuglóban, a Róna utcában még nem emeletes házak voltak, hanem termőföldek, meg legelők, lakott ott egy bolgárkertész. A kertjében tél végétől tél elejéig termesztették a zöldségeket, virágokat. Ez úgy volt lehetséges, hogy az üvegházak gyűrűjében, a kert közepén, kőhajításnyira a hosszú, sokszobás háztól, volt egy kút.
      Igen mélyre volt fúrva, messze volt a föld színétől a víz színe, ezért a bolgárkertész, hogy megszabadítsa családját az állandó vízhordás fáradalmától, készíttetett egy öblös tetőcserepekkel és bádog ereszcsatornákkal kirakott, apró fa zsilipekkel ellátott öntözőrendszert és egy lovaskutat. A lovaskút hasonlított egy kerekeskútra, annyiban, hogy egy vastag tengelyt állítottak fölé, erre hosszú láncot tekertek, aminek a végére vödröt akasztottak, de a kézzel hajtott kerék helyett egy ló járt körbe-körbe, az forgatta egy fogaskerék és egy váltó segítségével a tengelyt, tekerte föl-le a láncot.
      Mikor fölért a vödör, nekiütközött egy kiálló kőnek, és kiborult víz, egyenesen a káva körül kialakított vályúba, ahonnan szépen elfolydogált a kert különböző részeibe, attól függően, hogy a bolgárkertész gyerekei, unokái milyen parancsot kaptak, melyik apró zsilipet nyissák-zárják.