Nattán-Angeli Nóra: Hanganyó és a kisangyalok

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja

 

Akkora havazás kerekedett, hogy Hanganyó az orra hegyéig is alig látott. Pedig már sok telet megért, és az orra is épp elég hosszúra nőtt. És bár ízig-vérig bába volt, amolyan igazi boszi, valóságos csodatevő, mégsem volt vasorrú. Aranykezű vagy csendillatú bábának hívták. Vörösbundás kandúrjával, Dúrmollal együtt járta az erdőket, mezőket, és hajbókolt fák, bokrok, füvek előtt, hogy begyűjtsön mindent, ami gyógyerejű. Ügyes keze alatt sokféle gyógyír készült belőlük. És hogy miért volt csendillatú? Talán ki sem találnátok, de azért, mert nemcsak az emberek nyelvén értett, hanem az angyalokén és a kisdedekén is. És ehhez csend kellett. Olyan, mint a mélyvizek sűrű csendje, vagy a hóhullás hallgatag puhasága. Hanganyó pedig igazán tudott csendben lenni. Ezekben a jókora nagy csendekben meghallotta az angyalok távolban csengő hangját, és értette a kisdedek nyelvét is. Ezért valahányszor gyermek született, Hanganyót hívták, hogy segítse le a földre a kis angyalt. Ha valamelyik házból felhangzott, hogy „Hanganyó, gyere!”, vagy „Hanga néni, várunk!”, a bába seprűnyélre pattant, és ott termett.

Hanganyó aznap Dúrmollal együtt a konyhaablakból nézte a kavargó pelyheket. Dúdolgatott, és éppen az újévi csörögefánk tésztáját kezdte gyúrni, amikor valami megütötte a fülét. A dúdolgatást abbahagyta, csak a keze járt tovább, úgy fülelt. Megbizonyosodott róla, hogy jól hallotta: valamelyik házból őt szólították. Csörögefánk ide vagy oda, Hanganyó nem teketóriázott. A fánk még várhat, gondolta magában.

Összeütögette, majd megmosta lisztes kezét, a táskájába pakolta gyógyfüveit és számos csodaszerét, ciccentett kettőt Dúrmollnak, és már is pattantak a seprűre. Magasba emelkedtek, és Vesmás Piroska házához tartottak. Hanganyó bement, a cirmos kint várakozott. Piroska már várta Hanganyót, és a szobában is mindent előkészítettek: tiszta ágyneműt, tiszta teknőt a fürösztéshez, a kályhában lobogott a tűz, a sparhelten vizet melegítettek. Hanganyó várakozott, hallgatózott, és a nagy csendben úgy hallotta, hogy az angyal még messze jár, éppen csak elindult a fellegekből lefelé.

Ekkor azonban egy másik házból is felzendült, hogy „Hanganyó, Hanganyó!”. A bába megígérte Piroskának, hogy visszatér hozzá, és máris seprűre szállt Dúrmollal. Újabb ház következett. Dobosi Dézi is éppen a babáját várta, Hanganyó ott is hallgatózott egy darabig. Ez az angyalka már közelebb járt, de még így is legalább az út fele hátra volt, hogy megérkezzen a földre.

Ekkor egy harmadik házból is felharsant, hogy „Hanga néni, hahó!”. Hanganyó ismét ciccentett Dúrmollnak, és indultak tovább Lalák Lencsihez. A kicsi angyalokat annyira megbabonázta a hóesés, hogy mind ebben a sűrű karneválban, ebben a tejfehér körtáncban akart a világra jönni. Hanganyó alig győzött egyik háztól a másikig repülni – Piroska, Dézi, Lencsi – csak úgy cikázott közöttük. Dúrmollal együtt hol felpattant a seprűre, hol leugrott róla, fel-le, fel-le, alig győzte, hogy mindenhol ott legyen.

Egyszercsak mindennél hangosabban jajdult fel a „Hanganyó, hóhahó!”. Hanganyó ekkor már alig tudott felcihelődni a seprűre. A ruhája átázott, a lába fázott, a füle csordultig telt kiabálással. Azonfelül besötétedett. Ráadásul akkora fergeteg kerekedett, hogy a bába nem tudta egyenesben tartani a seprűt, a szélnek se kellett több! Visszafelé fújta őt seprűstől-macskástól-mindenestül. Úgy hánykolódtak, mintha viharos tengeren lennének. Miközben egyre csak visszhangzott, hogy „Hanganyóóó, hóhahóóó!” Dúrmoll látta, hogy rajta a sor. Átbukfencezett a fején, és igazi nagymacskává változott! A seprűvel együtt a hátára kapta Hanganyót, és eliramodott vele. Hanganyó megkapaszkodott a vörös sörényben, addig is megpihenhetett, míg odaértek a Petrovics házhoz. Hrúz Mariska várta őt, és már nagyon sokszor kiabálta, hogy „Hanganyó, hóhahó!”. Hanga néni összeszedte magát, és fülelt. Megállapította, hogy a legjobbkor jött, mert ez a kisangyal mindegyiknél gyorsabb, és olyan sebesen érkezik, olyan sebesen jön, mint a szélvész, mint ez a fehér fergeteg odakint. Hanganyó épphogy kinyújtotta a kezeit, hogy elkapja, és hopp, a kisded már ott is volt!

Ám a fiúcska annyira elfáradt a nagy igyekvésben, és olyan kicsike is volt, hogy már nem maradt ereje levegőt venni. Hanganyó a csecsemő arcát és mellkasát hideg vízzel locsolta, az orra alá levendulás ecetet kent, de a kisbaba még mindig nem akart lélegezni.

Ennek fele sem tréfa!

Hanganyó megértette, hogyha ő most nem igyekszik, az újszülött visszafordul, és újra angyalka lesz. Elő a csodaszerrel, a fürösztő vízbe spirituszt öntött, és azzal mosta meg a baba mellkasát, kezét, lábát. Dörzsölte, masszírozta, s közben nagy volt a csend, csak Hanga mormolta magában, mint egy imát, mint egy esdeklő zsolozsmát, hogy spiritusz, spiritusz, spiritusz! És akkor, egyszer csak felcsuklott, felnyöszörgött a baba! Levegőt vett! Nem kisangyal többé, hanem igazi kisgyerek! Hanganyó megkönnyebbülten törölgette, majd bepólyázta a kicsit. Mielőtt átadta volna az édesanyjának, egy pillanatra a magasba emelte: „Nagy ember lesz, bárki meglássa!” Mariskából, aki eddig a babával együtt lélegzetvisszafojtva várt, kitört a sírás. Zokogva ölelte magához a fiát. Hanganyó így is hallotta, hogy Mariska a gyermeket Sándornak nevezi el.

Hanga tovább repült Dúrmollal, és aranykezével elkapta még Piroska, Dézi és Lencsi babáját is. Mire hazaért, már virradatban állt a világ, és még mindig szakadatlan, hangtalanul hullott a hó.

 

Nattán-Angeli Nóra: Boróka és a Hold

 

(c) Szabó Zelmira

        Itt lakik, tőled nem is olyan messze, a harmadik utcában, a harmadik ház harmadik emeletén Boróka. Ha kinyitod az ablakot, talán még integethetsz is neki. És ha jobban megnézed, láthatod azt is, hogy Boróka éppen az ablakban áll, és kémlel kifelé. Boróka nem mehet ki a lakásból már hetek, hónapok óta. Valamilyen különös vírust kapott el, és amíg az osztálytársai az iskolában tanulnak, karatéra és balettra járnak, fogócskáznak, hintáznak, kibékülnek és újra összevesznek, ő egyre csak otthon van. Nem hagyhatja el a lakást. Minden nap megírja a leckét, de hamar elfárad, és visszafekszik az ágyba. Boróka sokat van egyedül, játszik a babáival, olvas, azután járkál a lakásban, és töpreng, hogy mit csináljon. Sokszor lehajol, a hajópadlóra hajtja a fejét, és fülel, hogy az alsó szomszédból hall-e valamit. De általában nem hall semmit.

        Most is ezt csinálja, mivel már megunta, hogy az ablakból nézze, hogyan borzolja a szél a fák leveleit, és éppen a padló fölé hajol. Ekkor, váratlanul, az egyik padlódeszka rámosolyog. „Szia Boróka – szólítja meg a lányt –, mesélek neked egy réges-régi történetet, amit még a nagyanyám susogott el nekem, és neki is a nagyanyja susogta!” Boróka ámulva bólint. A hajópadló belekezd: „Az erdő, amelyben születtem, egy égbeszökő, nagy hegyen áll. Ezen a hegyen a világ legmagasabb fenyői nőnek. Ennek a hegynek a tetején, a magasnál is magasabb fenyők közt egy lombházban lakik a Hold. Minden este onnan száll fel, és minden reggel ott nyugszik. Kényelmes ágya van, meleg gyapjútakaróval, az ágy mellett az éjjeliszekrényen egy zöld vekker áll, amely minden nap csörögni kezd, pontban, amikor a Holdnak kelnie kell. A Hold mindig korán kel, hogy hosszú útja előtt jól megvacsorázzon. A kakaójára felhőszín habot nyom, elkortyolgatja, kilép a ház ajtaján, leugrik a földre, nekifut a hegy tetejének, és felszáll, akár egy légballon.

        Ám hogy, hogy nem, történt egyszer, hogy a Hold szülinapján hatalmas hóesés volt. De akkora, hogy olyat még senki sem látott az égbeszökő hegyen, még a legmagasabb fenyők sem. A Hold eleinte örült neki, ám olyan sűrűn hullott a hó, hogy az orráig sem látott. Ráadásul még a szél is rázendített. Azt gondolta, hogy vár egy kicsit, aznap nem kel fel olyan korán, elvégre szülinapja van, lustálkodhat ő is. De hiába várt, a hó csak hullott és hullott, és a szél is egyre erősödött. A Hold hiába lépett ki lombházából, és huppant le a földre, nem tudott nekifutni, nem látta, merre van a hegy teteje. Nem látott semmit, még a füle is tele lett hóval. Egyre szomorúbban ballagott vissza lombházába, míg végül teljesen elcsüggedt. Pont a szülinapján ne világítson fent az égen?! Pont a szülinapján ne találkozzon a barátaival?!

Miklya Luzsányi Mónika: hullámtánc - Miklós Rita: Hullámtánc - Nattán-Angeli Nóra: A harmadik

 

"csak ki kell tapasztalni a ritmust."

"Nem is hullám ez, inkább földrengés, belső lemezeim elcsúszása."

Nattán-Angeli Nóra: A Mirelitmadár

Grafika: Becsei Renáta

Nattán-Angeli Nóra: Vidám mesék

Vidám mesék a Móra kiadóban

       Ülök a nappaliban. Szememet a könyvespolcokon járatom, a padlótól a plafonig. Nézem, ahogy nyújtózik rajtuk az üres. De most nem Máté Angi lábnyomokat gyűjtögető kislányáról akarok írni, bár képzeletemben éppen én is gyűjtögetek, a könyveinket. Egy vis maior miatt egy évre el kellett zsákolni az összeset. Eszembe jut, hányszor akartam valamelyik kötet után nyúlni és levenni a polcról a már majdnem eltelt egy év alatt. Sok könyv hiányzott, de amire a legtöbbet gondoltam, talán magam számára is meglepő módon, az Szutyejevtől a Vidám mesék.
       Megunhatatlanul sokszor olvastuk a gyerekeimmel… Ülünk a kék fotelben, olvassuk, nézegetjük, és ahogy fellapozom, mindig eszembe jut, ahogy gyerekként egy másik, a piros fotelben olvasom, nézegetem. A könyv képei otthonosságot, melegséget sugallnak, és máris ott vagyok a gyerekkorom kellős közepén. Izgulok, Kispipi nehogy vízbe fúljon, majd amiatt, hogy a gomba alatt mindenki elférjen. És miközben nézem az elázott állatokat, a bőrömön érzem az esőt. Drukkolok a Kutyusnak, hogy megtudja, ki nyávogott. Csodálom a négy kis ezermester leleményességét, szinte hallom, ahogy a vízimalomban zubog a víz, és a végén leülök velük a kerek asztalkához, hogy együtt falatozzunk a töltött lepényből és a túrós táskából. Vízre szállok Kispipivel, Egérkével, Hangyácskával és Katicabogárkával a dióhéjnyi kis hajón, Brekus már hiába nevet rajtunk. De nemcsak Brekus eszén sikerül túljárni, az okos Ceruza megleckézteti a mohó kisegeret, ahogy Panni is a telhetetlen és szeszélyes Cicát. A szintén telhetetlen liba pedig saját kárán tud tanulni. Természetesen a Kakas sem marad színtelen.
       A kötet emblematikus alakjainak, vagyis a három kiscicának a meséje fordulatos, mégis csodálatosan egyszerű. Akárcsak a kisgyerekek mindennapjaiban, a kalandok után az otthon biztonsága várja a fekete, a szürke és a fehér kiscicát. A könyv valamennyi meséjére jellemző a didaxis és mellébeszélés nélküli egyszerűség, az egyszerű igazságok fontossága: „Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.”, „Kettesben feleannyinak tűnik az út.”, „akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.”, „Milyen igazad van: nem a bot fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!”. A mesékben a természet rendje helyre áll, győz a bátorság, az összefogás. Noha Az alma című mesét szokás a TSZ-ek létrejöttének paródiájaként olvasni, ha a Vidám mesék csupán kurzusmesék lennének, már rég feledésbe merültek volna, és nem élnének meg újabb és újabb kiadást.

       A könyv sikerének egyik titka az illusztráció, amit szintén a szerző készített. Szutyejev jobb kezével írt, bal kezével rajzolt. S ez utóbbi is olyan jól sikerült neki, hogy bár a kötet 1968-ban jelent meg először Magyarországon, az illusztrációi nem öregszenek. A rajzok természethűek, realisztikus arányokkal, mégis meseszerűen bájosak, az állatok arcán érzékenyen közvetített érzelmekkel. Izgalmas az is, hogy minden mese elején, a címoldalon van egy külön illusztráció, ami a mese során nem szerepel, mégis fontos életkép, ami tovább árnyalja az adott mesét és a szereplőit. 
        Az egyik kedvencem A fenyőfa című mese havasan derengő erdeje a Hóemberrel, és Bobikkal, a kutyával. Talán mindennél jobban szerettem elindulni velük, hogy elhozzuk a gyerekeknek a karácsonyi fenyőt. Szerettem belépni a hatalmas fák közé, és lépkedni a süppedős csendben. Legjobban pedig az Okoska-botocska farkasától féltem. Rettentő pofájától, lihegő nyelvétől, éles fogaitól. Most, amikor a vis maior az ágyi poloska képét öltötte nálunk (és ahogy a lábnyomokat gyűjtögető kislány, én is hittem farkasnak, fenevadnak, különösen, ha leszálltak a sötétek), a több hónapos küzdelem mélypontjain mégis felderengett, hogy valahol még megvan, hogy igenis velünk van az okoska-botocska, a mindenen-átugrócska, a minden-bajból-kihúzocska, a magasba-emelőcske, az ellenségre-lecsapócska. Így is volt. A fenevad eltűnt. Nemsokára előkerülnek a könyvek is. S most, hogy e sok ismerős mesealakot megidéztem, a polcokon összébb húzódott az üres.

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

Nattán-Angeli Nóra - Ebben a házban élt

(c)Demény Andrea

Ebben a házban élt a Magas Cé. Gazdája a zongorából csalogatta elő minden nap. Onnan szállt, lebegett fölfelé egyre magasabbra. Ha nem akadt bele a függönybe, akkor kiszárnyalt az utcára is. Olykor a fellegekben járt, máskor pedig megcsiklandozta néhány járókelő fülét, majd elillant, mint a teagőz.

 Ebben a házban élt a Jóéjszakát Puszi. Egész nap szunyókált, a paplan alól még a lábát sem dugta ki. Estefelé tért magához, és szárnyakat bontott. Körözött, zümmögött, bejárt minden homlokot, fejbúbot, orcát, hol itt csattant, hol ott huppant. E szakadatlan föl és alában, ide-odában végül már forgott a világ szegény Jóéjszakát Puszival. Visszaszállingózott a vackára, és nyomban elaludt.

Ebben a házban élt a Pöttyös Bögre. Fénykorában piros volt, de mostanra kifakult. Folyton régi nyarak illata kavarodott fel benne, amikor a ház még megtelt gyerekekkel. A bögre apró kezek közt járt az asztalon, vagy nagy, meleg tenyerekben durmolt. Azóta az ajtót a huzat is alig rezegtette, a házba már tévedésből se csöngettek be. A szobában még a légy sem röpködött, és az ágyi poloska is elköltözött. Csend volt. Csak a teáskanna csuklott, vagy egy porcica nyávogott. Egy délelőtt Pöttyös halált megvető bátorsággal a földre ugrott. Hátizsákjába csak a legszükségesebbeket dobta be, fogkefét, fogkrémet, ilyesmit. Az udvaron még fölvett egy öreg diót, és a kapu felé indult.

Ebben a házban élt az Üres Oldal. Élt, éldegélt egy sűrű könyv kellős közepén. Mindig gyorsan átlapozták, nem vettek róla tudomást. Egy napon Üres Oldal fogta magát, kihullott, és egészen a konyháig szaltózott. Feltett főni három strófát, beleaprított egy marék rímet, belekevert néhány szóképet. Megbolondította egy kis ritmussal, majd félkemény alliterációt reszelt bele, azzal készen is lett. Kész Költemény, gondolta büszkén.

 Ebben a házban élt a Füles Fotel. Tágas volt, kék és bársony. A gyerekszobában az ágy mellett strázsált. Várta a belebújást, a fejen állást, a civakodást, a zokogást, a meseolvasást. Kívülről fújta Weöres Sándort, titkokat őrzött a 2/a-ról, és a lakókkal együtt dúdolta este, hogy Alszik Velence. Egyszer azonban Füles Fotel meghűlt. Nem tudni, hogy egy hosszan tartó szellőztetés vagy az éjszaka rajta felejtett vizes törölköző okozta-e, esetleg a gyerekek cipelték haza a vírust az óvodából, iskolából. A fotel hapcizott, és a füle bizony sajgott. A család aggódva figyelte. Füleire sapkát adtak, lábaira zoknit húztak. Mivel Füles állapota nem javult, felkeresték vele Doktor Bútort, aki meghallgatott és meggyógyított mindenféle bútorzatot. Volt nála törött lábú asztal, foghíjas fogas, horpadt hátú komód, álmatlanságban szenvedő éjjeliszekrény. Ott ült az egész garnitúra a kandallónál, melegedtek, beszélgettek. Doktor Bútor közvetlen a kandalló mellé helyezte Fülest. Egy hét múlva a fotel felépülve várta hozzátartozóit. Megköszönték a gondos ápolást, minden jót kívántak a többi lábadozónak, és a fotellel együtt hazamentek.

 Ebben a házban élt a Magas Ég. Pontosabban itt a mamája lakott. Az Ég csak hébe-hóba tért be hozzá, amikor elfáradt abban, hogy folyton a Föld felett feszüljön, és betakarja kékkel a mindent. Hogy mindig nagy legyen, védelmező, és a sötétben is bátor. Hogy felhőit terelgesse, szellőit eregesse, csillagait minden este fényesítse. Olyankor összefogta köpönyege széleit, és zsipp-zsupp, leugrott a Földre. Bekopogott a mamájához, egy tányér mennyei hallevest és arany galuskát evett. A zongorán eljátszotta a Bölcsődalt, majd eltette magát másnapra.

Nattán-Angeli Nóra - A ház, akinek lába kél

(c)Agócs Írisz

Volt egyszer egy sötétsárga ház, ott kockállott a sarkon öt emeletével. Állt, és fényes ablakaival a szemközti házat nézte. De bármikor húzta fel vagy eresztette le redőnyeit, mindig ugyanazt a világossárga házat látta szemben. „Szürke unalom” – füstölgött valamennyi kéményén keresztül. Barátja, a szél, aki gyakran suhant arra, és meg-megcsiklandozta az oldalát, sokat mesélt a Dunáról. A ház tudta, hogy a közelben folyik, de bárhogy nyújtózkodott, emelkedett, nem látott át a világossárga fölött.

Sokat törte a kockakobakját, mígnem egyik este úgy döntött, nem vár tovább. Amikor már egyetlen mosógép sem volt mérges, az utolsó tévét is kikapcsolták, a lakók mind aludni tértek, az autók pedig a parkolóban álmodták a tülkölést, a ház óvatosan megmozdult. Riccs-reccs-ropp, megemelte talapzatát jobbról, riccs-reccs-ropp, megemelte balról. Kéményén keresztül nagyot szippantott a tavaszi éjszakából, és öt emeletével, robusztus téglatestével lassan elimbolygott a Duna-part felé.

Nézte a sötéten csillogó folyót, hallgatta morajlását, és ámult, hogyan fényeskedik a Parlament a túlsó parton. Majd továbbcammogott, egészen a Lánchídig. A kőoroszlánok odafordították fejüket, elvégre sosem láttak még sétáló házat. Az ötemeletes útbaigazítást kért tőlük a Gellért-hegy felé. Az oroszlánok az Alagút irányába néztek. A ház így arra vette útját, majd kissé összegörnyedve, felső emeleteit beljebb húzva beszuszakolta magát a kormos Alagútba. Sötét is volt, szűkös is volt, de átküzdötte magát, és jólesően húzta ki főfalait a túloldalon. Közben utolérte a szél, és együtt indultak a hegy felé.

Később újra a Duna-parton kötöttek ki, mert az oroszlánok megtréfálták a házat. Egyenesen kellett volna továbbmenni, nem az Alagútba. De a ház nem bosszankodott, örült a kerülőnek is. Nézte a hajókat, az Erzsébet hidat, a Szabadság hidat. A Gellért Szálló ablakai még világítottak – a sötétsárga csendesen lopakodott, nehogy feltűnést keltsen. A széllel együtt felkanyarodtak a hegyre. Nekiveselkedett a ház, lépkedett felfelé öt emeletével, megannyi erkélyével. Kaptatott, szuszogott, fújtatott, nyitogatta kapuját. Meg-megállt, lassan haladt. Végül a szél feltűrte ingujját, a ház mögé állt, nekifeszítette hátát, és tolta az ötemeletest, de ez sem volt elég. Ekkor a szél óriási levegőt vett, széles terpeszbe állt, és teli tüdőből fújta, fújta, fújta a házat. Beleremegtek a bokrok és a fák, rezegtek a levelek és a madárfészkek, koccantak a fészekben a tojások, beleborzongtak a macskák, sünök, mókusok.

A ház végül felért, a szél elállt, nagy nyugalom lett. Csak a ház belsejében liftezett a boldogság fel s alá. A hegytetőről bámulta az alvó várost, amin csak úgy rezgett a fénytakaró. Az ötemeletes ott állt a világ tetején.

Amikor a fények tompulni kezdtek, a ház tudta, hogy indulnia kell. Lefelé már könnyebben ment, az út is ismerős volt. A hídfőnél az oroszlánok szenderegtek. A ház bekanyarodott az utcájába. Óvatosan betolatott a helyére, fészkelődött kicsit, helyezkedett, kereste a megfelelő szegletet, majd nyikk-nyekk, letette magát. Kockakobakjában százféle élmény keringett. De bárhogy kergette egymást a sok illat, fény és forma, a ház a következő pillanatban már el is aludt. Azt álmodta, hogy a Gellért-hegyen jár.

A lakókat elringatta a ház himbálózása, így aznap sokáig aludtak és különös érzéssel ébredtek. Mindegyikük azt álmodta, hogy utazott: nagy vizeknél és magas hegyeken jártak.

Talárcsik Réka és Nattán-Angeli Nóra: CIDRI

Ami a szívemen…

                Miért nincs mindig nyár?

                A tél olyan rossz. Túl hideg van. Mindig arra gondolok, hogy legyen már nyár.

                Nyáron nem kell sok ruhát felvenni. Elég egy nadrág és egy felső. Nem kell iskolába menni, ami azért jó, mert rengeteg szabadidőnk van. Tudunk barátnőkkel találkozni, medencézni, nyaralni, vásárolni, és még rengeteg dolgot. Sok szabadidőnk van.

                A táj is szép! Télen kopár, a hó sem esik, hideg van. Viszont nyáron a kert nagyon szép. Ott a medence, a sok szép virág, a napfény besüti az egész világot. Többet ki tudunk menni, mert meleg van, és játszhatunk a kutyával. Biztos vagyok benne, hogy ő is jobban szereti a nyarat, mint a telet.

Bárcsak becsuknám a szemem, és mire kinyitnám, nyár lenne!

Talárcsik Réka 5.b

 

Talárcsik Réka (5.b) illusztrációja

Nattán-Angeli Nóra

CIDRI

Volt egyszer egy kisfiú. Nem volt különös gyerek. Olyan erős volt, mint a többiek, olyan magas volt, mint a többiek, tudott biciklizni, a játszótéren kincset gyűjteni. Reggelire tejet ivott, nem zavarta, ha a körte leve végigcsurog az állán, nyári estéken pedig ámultan nézte a sok csillagot az égen. Elképzelte, milyen lehet a csillagok között repülni, leszállni egyikre, továbbmenni másikra, az elkóborolt Napot megkeresni, aztán reggelre hazaérni. Ez a cseppet sem különleges gyerek azonban egyvalamiben mégis mindenki mástól különbözött. Ő ugyanis folyton fázott, cidrizett. Összekulcsolta karjait, s közben össze-összekoccantak fogai. Cdrrr, cdrrr – hallatszott körülötte reggeltől estig. A hideg folyton mögötte osont. Derekához dörgölőzött, hátára kúszott, vállára kapaszkodott, karjára oldalgott, markába csúszott. Összevissza göndörödő hajába bújt. Akárhova állt, a hideg mögötte volt, akármilyen gyorsan futott, a hideg a nyomában loholt.