 |
| Illusztráció: Tuza Edit |
Áfonya azon tűnődött, vajon mióta nem mozdította meg senki, mióta porosodik ugyanabban a sarokban? Valamikor régen egy szobában álldogált, és egy kisfiú lovagolt a hátán. Marci, mondogatta magában Áfonya a kisfiú nevét, amikor valaki beloholt a fészerbe, és ledobott egy újabb zsákot a sarokba. Mintha maga Marci lett volna, de sokkal nagyobb volt, mint ahogy a hintaló emlékezett rá.
– Ébresztő, ébresztő! Ideje felkelni! – vezényelt egy ütött-kopott, fénykorában igencsak szépre festett fakatona. A játékok sorra előbújtak a zsákokból, és megnyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat. A zajra az új zsákból is előbújtak a jövevények. Egyedül Áfonya nem mozdult, az ő lábait ugyanis szegek szorították a hintához. Míg a többi játék csak éjszakánként bújhatott elő, Áfonya fényes nappal is ébren volt, és figyelte a kertet, a házat, a házban lakókat. Különc is volt emiatt a fészerben, talán irigy volt rá a többi játék, vagy attól féltek, hogy okosabb, mint ők, hiszen annyi mindent látott.
