Búcsúlevél pókoknak

Bódi Kati pókja

Kedves Olvasóink, Barátaink, Alkotótársaink és pókjaink a sarokban,
  

a szívünkben ünnepi érzéssel és meghatódva köszönünk most el tőletek. Megszerettük születésnapi gyerekünket, a Borilányt, és örömmel csodálkoztunk rá minden mese, vers, interjú és illusztráció kapcsán, mennyire sokfélék vagyunk, mégis egyformák abban, hogy csak játszunk gyerekmódra.

A facebookon megosztottuk cimboráink régi, kedvenc bejegyzéseit, és ez felért gyerekkori kutakodásainkkal elfelejtett kincsek után a pókhálós padláson.

No és rengeteg inspirációt, ötletet kaptunk tőletek a témabörze pályázatunkra, annyit, hogy alig győzzük feldolgozni.

Egy vallomással is tartozunk, leginkább a pókoknak. Nem volt tervbe véve, hogy szerepetek lesz a jubileum kapcsán, csak úgy beleszemtelenkedtetek a bevezetőbe. Ahogy a pókok általában szoktak. De a téma során felfedeztük azt a gazdagon elágazó, leheletnyi hálót, amely összeköt bennünket. Ha meghúztunk egy szálat itt, megremegett még ott, meg ott is.

Ünnepélyesen megígérhetjük, hogy vigyázni fogunk a sarokban lakó pókjainkra, és tovább szőjük a cimborák hálóját a következő születésnapig, meg még azon is túl.
  

Köszönjük, hogy velünk voltatok!
  

Az Író Cimborák nevében a szerkesztők:
  

Bódi Kati, Majoros Nóra, Mészöly Ágnes, Miklya Zsolt, Szabó Imola Julianna, Rét Viki és Várfalvy Emőke
  

Külön köszönet Dávid Ádámnak

Interjú Rét Vikivel

Piros Toll indiánnévre hallgató, szeretett szövegcincánk a Hét határon Nemzetközi Meseprojekt kapcsán dolgozott először az Író Cimborákkal, és utána Németh Eszter ki is faggatta a tapasztalatairól. Azóta is óvja, gondozza a szövegeinket, nyesegeti a vadhajtásainkat, terelgeti áradó folyóinkat, vagyis vadőr, gátőr, testőr és még műfordító is. Bori kérdéseire ma Rét Viki válaszol.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Piros Toll: Simon Réka könyvmutatványos-társam kért meg három évvel ezelőtt, hogy szerkesszem a Hét határon nemzetközi meseprojekt szövegeit. Irtó izgalmas és klassz munka volt, aminek során rögtön vagy harmincöt szerzővel dolgoztam együtt egészen rövid idő alatt. Mély víz volt, lubickoltam benne.

R.B.: Mit jelent számodra, hogy az IC tagja vagy?

P.T.: Igazából csak tiszteletbeli tag vagyok, mivel nem vagyok író. Hobbit jelent, mert tök jó olvasgatni meg néha szerkeszteni, munkát jelent, mert lett már belőle az is, és barátságot jelent, mert itt vannak a cimboráim.

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen projektet látnál szívesen?

P.T.: Naná, hogy a Hét határon volt a kedvencem. A tényleg hét határból érkező illusztrátorok, a kép ihlette szövegek -- hihetetlenül sokszínű volt az egész. De az olyan gyűjteményeket is szívesen olvasom, amikben nagyobb a szabadság, ahol mindenki a saját, legotthonosabb műfajában ír. Tulképp mindegy is, mi a keret, itt a játék a lényeg, és ez benne a legszebb.

Boldog szülinapot, írók, boldog szülinapot, cimborák!

Vattacukor, diónyi

Szerencsés Anna munkája

Ezek ketten sose találkoztak, nem sétáltgattak, neadjisten őgyelegtek a rakparton együtt, sőt: vattacukrot is csak külön-külön ettek eddig. Ezer ilyen van a világon, akik nem találkoztak (még eddig soha), a rakparton őgyelegni alkalmuk még nem volt, sőt, bár az se biztos, hogy a vattacukrot szeretik, de közösen még biztosan nem fogyasztottak olyat soha.

Néha-néha azonban jön az Univerzum, bekopog, besétál, leteszi a vizes kalapját, és azt mondja:
Cokit nektek, beszélgetni fogtok, ha a fene fenét eszik is.
Olyankor aztán nincs mit tenni. Beszélni kell. Mit ne mondjunk: szép eset.

Aki kérdez:

A Bikfrinc 

- A-one, a-two, a-one, two, three, four [csettintgetés kettő-négyre] -

A Bikfrinc nagy franc.

Mesehajtogtó: az utolsó papírcsík...

  

          Véget ért a Mesehajtogató, kihajtogattuk a papírt, megszületett a girbe-gurba mesealkotmány. Az utolsó papírcsíkon, megköszönve az olvasók figyelmét s a szerzők munkáját, búcsúznak a szerkesztők:

Kalas Zsuzsa: aki a papírt hajtogatta 

Rét Viki: aki a szövegeket ellenőrizte

....és köszönjük Majoros Nóra cimboránknak lelkesítő, támogató és minden szempontból nélkülözhetetlen munkáját!

Mesehajtogató

Ismeritek a játékot? Valaki elkezd egy rajzot a lap tetején, majd lehajtja és továbbadja, s a következőt csak a vonalakat jelölő apró jelek segítik, hol lehet folytatni. Azt mondjuk például, legyen ember, és akkor így adogatjuk körbe-körbe, míg el nem fogy a papír, a kezünkben ott van a harmonikává hajtogatott lap, amit végül kibontunk, és így születik a mérföldes nyakú, pókhasú, emeletes-szemüveges emberkék sorozata, amin jókat lehet vihogni.

Most, ezen az esős októberen tizennégy cimbora ragadott tollat, hogy a játék mintájára egy történetet írjon. Titokban járt a staféta, és egy rövid utaláson kívül egyikőjük sem tudta, hol jár a történet: ki az, aki előtte szerepelt, ki következik utána, de még azt sem, mi történik egyáltalán. Hogy még rejtelmesebb legyen a dolog, a történetet a végén kezdtük, s így haladt a staféta a legnagyobb titokban cimboráról cimborára, hátulról visszafelé, míg végül a legelejére értünk...

Tizennégy vállalkozó szellemű grafikus és általános iskolás pedig illusztráció-sorozatot készített egy-egy szövegdarabka mellé. Igen, jól sejtitek, ők sem láthatták egymás munkáját, sem a szöveget egészében. 

Hajtogassuk ki most mi a papírt, és nézzük meg, mi kerekedett ki belőle!

Klasszikus csemege

Piros toll, alias Rét Viki cimboránk előbújik a rejtekéből! Egy különleges fordítást közlünk tőle:
egy részletet Lewis Carroll: Sylvie és Bruno című művének második részéből. Ez a második rész (még) nem jelent meg Viki fordításában, de szorítunk neki... Az illusztráció Szegedi Katalin ajándéka.

Illusztráció: Szegedi Katalin

– Most pedig, Bruno, mondok neked egy mesét.

– Én is mondok neked egy mesét – vágott közbe sietve Bruno, mert félt, hogy Sylvie megelőzi. – Volt egyszer egy egér. Egy icipici egér. Egy induri-pinduri egér. Ilyen icike-picike egeret ti még nem is láttatok…

– És soha semmi nem történt ezzel az egérrel, Bruno? – kérdeztem. – Nincs mit mondanod róla, csak annyit, hogy milyen icipici volt?

– Soha semmi nem történt vele – közölte ünnepélyesen Bruno.

– Miért nem történt vele soha semmi? – kérdezte Sylvie, aki Bruno vállára hajtotta a fejét, és türelmesen várta, hogy az ő meséjére kerüljön a sor.

– Azért, mert túlságosan icipici volt – magyarázta Bruno.

– Ez még nem ok! – tiltakoztam. – Akármilyen icipici volt, attól még történhettek vele dolgok.

Bruno szánakozva pillantott rám, mintha rettentően ostobának találna.

– Túlságosan icipici volt – ismételte. – Ha bármi történt volna vele, meghalt volna. Annyira indurka-pindurka volt!

– Na, most már tényleg elég abból, hogy mennyire pici volt! – mondta Sylvie. – Semmi mást nem találtál ki?

– Még semmi mást nem találtam ki.

– Nahát, nahát! Addig nem szabad elkezdeni egy mesét, amíg ki nem találsz valami mást is! Most pedig légy jó fiú, maradj csöndben, és hallgasd meg az én mesémet.

Már csak egyet kell aludni karácsonyig!

Kedves manók!

Már csak egyetlen egyet kell aludni karácsonyig! Mennyire durván izgi már?! Azt hiszem egyébként, hogy öregszem. Most, hogy harmadikos lettem, talán most értettem meg először igazán, miről szól ez a vers: „Tudni azt, / hogy majd délután / Emesénél leszek, / sokszor ugyanolyan jó érzés, / mint délután Emesénél lenni.” Úgy megszerettem az advent napjait, heteit! Olyan jó készülni és várni, várni, de valahogy nem úgy várni már, mint amikor kicsi voltam… Varázslatos időszak volt, kicsit szinte kár, hogy vége. Persze most is elég király napok jönnek, haha…

Csodálkoztok, hogy írok? November elmúltával tényleg nem sok szó szokott esni rólatok. De most kivételesen szeretném rendesen megköszönni nektek az adventi kalendáriumot. Minden reggel kis miniünnep volt, ahogy nyitottam a dobozkákat, ahogy a kis lüke tesómnak segítettem megkeresni az aznapi ablakot, és tök menő, hogy nekem már verseket is hoztatok, nem csak nasit, köszi! Piszkosul jófejek vagytok! Na jó, komolyan, tisztára meghatódom már itt a végén… De úgyse tudok aludni, túlságosan izgulok, meg most ahogy visszagondoltam… Na jó. Szóval tényleg. Köszi. És boldog karácsonyt nektek is! 

Luca

(Ja, és kúl volt a tizenharmadikai dupla vers!) 

A levelet lejegyezte: Rét Viki

(az idézet: Kiss Ottó)

(csokinyom: Szabó Imola Julianna) 

nagyobb képért katt ide:)

Októberi esőcseppek – A búcsú

Egri Mónika

Most, hogy az utolsó ajánló is megjelent – még díjat is osztottunk –, és az októberi helyett immár novemberi esőcseppek szaporáznak a szürke felhőkdunnákkal takart égboltról, eljött a búcsú ideje.

Miközben a valódi, nedves, már-már könnycseppnek ható eső szaporán gyűlik az út széli vájatokban, a járda egyenetlenségeiben tócsává, egy kicsit a mi szívünk is szomorú.

De az arcunk nevet, hiszen Rét Viki szerkesztőtársammal sok, néha édes, néha keserű, vicces-bosszankodós, sírós-nevetős, egyszerű és töprengő pillanatot éltünk meg az ajánlók szerkesztése, publikálása közben.

Most november második felére átadjuk a stafétát a decemberi szerkesztőknek.

Mi pedig köszönjük, hogy olvastatok és írtatok!

Köszönjük az ajánlott szerzőknek és illusztrátoroknak, hogy megírták a könyveket, a kiadóknak, hogy kiadták, gondozták őket, hisznek bennük. Külön köszönjük, hogy figyeltek ránk, és kivétel nélkül mindannyian megosztották az ehavi bejegyzéseinket.

Mire ezt megírtam, odakint pocsolyává híztak a szorgalmasan hulló esőcseppek, húzzunk tehát esőkabátot, gumicsizmát. Gyertek velünk búcsúzóul egy utolsót önfeledten a pocsolyában ugrálni, hogy nevetéstől piros arccal várhassuk együtt a Mikulást és a Karácsonyt!

Szeretettel:

Németh Eszter

Végül, de nem utolsó sorban, köszönöm Rét Vikinek, alias Piros Tollnak, a szövegeink nyelvi szerkesztőjének a munkáját, figyelmét, segítségét a magam, az olvasók és a Cimborák nevében is! 

Ill, Egri Mónika

Piros tollak

Interjú hét határ meséinek szerkesztőjével 

Rét Vikivel Németh Eszter beszélget

Rét Vikinek mindig van lufija

Rét Viki, szerkesztő, bár szívesebben nevezném néha korrektornak, esetleg zordektornak. Történetesen a legjobb barátom is, külön öröm tehát, hogy újra interjúban faggathatom, ezúttal a Hét Határ elnevezésű meseprojektről.

Hogy kerültél bele a Hét Határ szerkesztői székébe?

Simon Rékával a Könyvmutatványosoknál is együtt dolgozunk, ő találta ki és mesélte el nekem a Hét Határon ötletét. Könyvmutis barátnőimnek sokat mesélek arról, mi mindent szerkesztek, és persze csinosítgatom a saját szövegeinket is, talán ennek köszönhetem, hogy Réka bizodalommal volt irántam, és megkérdezte, volna-e kedvem a héthatáros meséket szerkeszteni. Nagyon is volt. 

Hogy érezted magad a székben?

Csodásan. Izgalmas, színes munka volt, klassz meséket olvastam, szuper embereket ismertem meg, olyan szerzőket szerkeszthettem, akikre rég fentem már a fogam. Legutóbb ráadásul épp felnőttregényt fordítottam, úgyhogy már hiányoztak a mesék.