Tóth Ágnes: A kockafejű pakulár (A csillagszemű juhász meséjének parafrázisa)

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

 
       Volt egyszer egy kétszer akkora palota, mint amekkora egy normális királynak dukál, de nem szóltak ellene az alattvalók egy árva szót sem, egyrészt, mert attól rettegtek, hogy kegyetlen és zsarnok uralkodójuk szokása szerint kivágatná a nyelvüket, másrészt őfelsége a sok parlagfűtől, ami a szomszéd király határában nőtt, annyit tüsszögött, hogy  ha kisebb lett volna az épület, minden tüsszentés után szétrepültek volna a tető cserepei meg az ablaküvegek, és kárt tettek volna a lakosokban. 
       Király uramnak, aki reggeltől estig egyfolytában prüsszögött, már nagyon az idegeire  ment, hogy naponta hatszázszor kívánták ezt az egészségére, ezért betiltotta az egész országban, hogy tüsszentése után, azt mondják neki: „Egészségére, felséges király uram”! 
         Igen ám, de volt az országában egy kockafejű pakulár, aki minden reggel és este a palota mellett hajtotta el a birkáit és fittyet hányva a királyi rendeletre, mert őt az édesanyja illemre tanította, állandóan bekiabálta a palota ablakán, hogy „Egészségére, felséges király uram, egészségére!”
       Meg is mérgelődött nagyon őfelsége és a pandúrjaival maga elé vezettette a birkapásztort. Amikor a királylány megpillantotta a legényt, arra gondolt, hogy ha lecsapatná a hóhérral a fiú szögletes fejét, az el sem tudna gurulni.
        A legénynek pedig, ahogy a királylányra nézett, egy girhes macska jutott eszébe, amelyiknek rózsaszínű bársonyszalagot kötöttek a nyakába. De mielőtt tovább morfondírozott volna, rákiáltott a király:

– No, te istenverte kockafejű pakulár, én most megparancsolom neked, hogy soha többet ne mondd nekem azt,  hogy „Egészégére felséges király uram!”, mert  ha még egyszer kimondod, magam sem tudom milyen szörnyűség fog történni! – és akkorát tüsszentett, hogy összetörtek a kristálypoharak az almáriumban, és megrepedt a márványpadozat a talpuk alatt.

– Egészségére, felséges király uram! – kiáltotta a legény, megszegve a parancsot, mire  őfelsége akkorát ordított, mint egy oroszlán és szakállát tépve, mint aki se lát, se hall, kirohant a teremből, be egyenesen a nagy, fekete medve barlangjába, miközben az őrök földbegyökerezett lábbal, dermedten bámultak utána.

– Apám, várjon meg! – sikította hisztérikusan a királylány, és ruhája alját felkapva, az apja után száguldott, akit utol is ért. A kiéhezett medve nem tétovázott, egykettőre befalta őket, csak a koronát hagyta meg emlékbe.   
       Amikor a nép hírét vette a zsarnok uralkodó halálának, akkorát kiáltott örömében,  hogy összedőlt tőle a hatalmas palota. De nem is volt rá többet szükség. A pakulárt ugyanis nem tudták megválasztani királyuknak, mert olyan kockafeje volt, hogy sehogy sem bírt megállni rajta a korona. Így aztán visszament birkákat terelgetni. A királyi fejdísz a múzeumba került, az emberek pedig boldogan éltek, míg a parlagfűtől mindannyian tüsszögni nem kezdtek.

Az eredeti mese Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág c. Móra-kötetből való (1988-as kiadás)

Tóth Ágnes -- Pityuri

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

70 éves a Móra kiadó.

       A Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Kincskereső kisködmön volt az az ifjúsági regény, ami nagyon megérintett 14 éves koromban. Ennek hatására több ifi történetet is írtam, kalandos gyermekkorom eseményeit felidézve. Íme az egyik történetem, a "Pityuri", ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem.

       Csak ültem a szobában, konokul magam elé meredve. Már nem sírtam. A szemem száraz volt és valami belső tűz égett benne.
      Nagyanyám az első két napon ügyet sem vetett rám. Mérgesen, sőt kissé sértődötten tett-vett a konyhában, morgott az orra alatt és nagyokat csapkodott a fakanállal a fazék szélére. Később viszont, már  aggódni kezdett.
       Már harmadik napja nem szóltam hozzá, a nagyobbik baj mégis a volt, hogy egy falat ételt sem fogadtam el, ettől aztán gyenge és bágyadt voltam, mint az őszi légy. Aztán hallottam, hogy megjön anyu és nagyagyanyám azonnal letámadja:

– Pszichológushoz kell vinni az ebadta kölykét! – rikácsolta. 

– Magát kellene oda vinni! Maga az oka mindennek – emelte fel a hangját anyu – és én elképzeltem, ahogy szelíd homlokán összehúzza a két szép szemöldökét.

– Még hogy én? – tiltakozott az öregasszony – Az egésznek az a büdös, szemtelen dög az oka! Negyven befőttemet tett tönkre. Kicsípte rajtuk a celofánt és felborogatta az egészet. Képes volt felrepülni a szekrény tetejére. Én megmondtam, hogy be kellene zárni, de ti túlságosan ráhagytok mindent a gyerekre!
       Szóval ez történt! Ez volt az a végzetes és megbocsájthatatlan bűn! Összeszorított ököllel csaptam a falra és hanyatt vágtam  magam a vén gödrös díványon.
       Behunytam a szemem, és újra láttam drága kis barátomat, Pityurit, pici napos csibe korában, törékenyen, csipogva, ahogy tányérkájából szemecskélte a kukoricadarát.  Ahogy ityegett-pityegett erőtlen kis hangján, és nyújtogatta elzsibbadt lábacskáját, a szárnyát is kinyújtva felette, míg orra nem bukott, mert elvesztette az egyensúlyát. Ahogy tenyerembe fészkelte magát és amikor jól átmelegedett, boldogan aludt el, mintha csak kotló mamája puha szárnya alatt lenne. Aztán egyre nagyobb lett, szépen fejlődött, próbálgatta aprócska szárnyait, melyek vele együtt nőttek. Ösztönösen és bőszen kapirgált, pedig senki nem tanította rá, hiszen a kotlótól elszakították, még pár napos korában. Végül aztán megkamaszodott, elhullatta sárgás pelyheit és tokosodni kezdett, egészséges fényes tollakat növesztve, és egy napon akkorát kukorékolt kamasz hangján, hogy fenékre esett az erőlködéstől.
       Attól kezdve, nem nagyon fogadott szót, öntörvényű lett, és mindent kiharcolt magának. Az udvarban rémuralmat tartott a verebek és a macska felett, s ha látogató jött, azonnal megtámadta. De engem úgy szeretett, mintha én lennék az anyja. És én is szerettem. A szemem előtt vált egy év alatt hatalmas, büszke kakassá. Hófehér tollát, rubin taraját mindenki megcsodálta. Ha lehetett, mindig együtt voltunk.
       Pityuri mindenhová elkísért, ahol nem volt nagy a forgalom. A kenyeresig, fagylaltosig, sőt egyszer a Barátok templomába is utánam szökött, amikor hittanórára mentem. Vele meg tudtam beszélni olyan dolgokat is, amit a szüleimnek nem mondhattam el. Például azt, hogy  aznap a sarokba állított a tanár néni, mert folyton beleszóltam a magyarázatába, hogy azért van akkora púp a fejemen, mert összeverekedtem az egyik fiúval az iskola udvarán a szünetben, mert  csúfolt a szeplőim miatt, és azt is elárultam, hogy ettől függetlenül nagyon szerelmes vagyok abba a srácba, de sose fogom megmondani neki. Aztán megígértem, hogy másnap valami nagyon finom ínyencséget hozok neki, mégpedig finom rózsaszínű gilisztákat, amelyeket az iskolából hazajövet szedek össze a ligeti sétányon, mert a tegnapi eső után megint előbújtak. És ilyenkor Pityuri, mintha értette volna, bodogan rikkantgatott,  megemelgetve ezüstös szárnyait. Minden nap elém szaladt, ha megjöttem a suliból. Kedvesen körbe udvarolt és megcsipkedte a szvetteremen lévő fényes gombokat.

       Csak azon a pénteki napon nem szaladt elém, nem kotyorászott és nem röppent a vállamra. Jól emlékszem arra a napra. Dél volt. A nap fátyolosan tekintett le az égről, a Barátok templomából idehallatszott a harangszó.  A család már az asztal körül ült, a konyhában mennyei illatok lengedeztek, én meg nagyon éhes voltam.
       Éppen a számhoz emeltem a kanalat, amikor furcsa  érzés kerített hatalmába. Miért ilyen csendes ma mindenki? Miért süti le anya a szemét? Miért olyan kárörvendő a nagyi tekintete, és hol van Pityuri, hiszen minden ebédnél itt szokott lebzselni a lábam körül, egy-egy jobb falat reményében, akár egy hűséges kiskutya.

– Hol van Pityuri? – kérdeztem rekedten – és a kanalat visszatettem a húslevesbe.

– Előtted az asztalon! – rikkantotta nagyanyám dühösen, és a villával a pecsenyés tál szélére koppintott.
       Attól a naptól fogva nem akartam többet szóba állni vele.

Nagy Izabella szuperhős apróhirdetésre

(c) Szentimrey Zsófi

szuperhős néni kerestetik

kéremszépen kedves néni
almáspitét ennék vacsorára
itt az alma meg a liszt is
ki gyúrná meg énnekem?

kéremszépen kedves néni
szúnyogot fognék a gőtémnek
itt az este el nem késik
ki vinné el őneki?

kéremszépen kedves néni
szánkóznék a csillagokon
itt a sok hó ér az égig
ki húzna el engem hozzád?

kéremszépen kedves néni
csak egy ölelésre vágynék
itt a karom eléd tárni
kit zárhatnék önmagamba?

Három-dal utca

Bertóti Johanna – Both Gabi – Csík Mónika – Szabó Imola Julianna Arany-szótárából 

MADÁRHA… DAL

Kisded asztal egyik lába

Gyolcs felhőket szárogat.

Ebkaporral, kutyatéjjel

Ajak lepittyed… befagy.

Felborzasztva minden tollat

A jövőnek hint magot.

Hosszú napok, álmatlan ágy,

Vagy lapta, mely, bár falra dobd.

 

ÁLOMI KÉRDÉS

Az óra lüktet lassú percegéssel,

feketén bólingat fülmile szó.

Gondolatim szappanbuboréki

miért oly zsibbatag, mint a rózsafelhő?

ÉDENTÁJ

Nyakbötyök

Reménymag

Édentáji

Lombárny

Szöghajú

Térdeplő

Mocsoktalan

Hóvar

Fájvirág

Bólingat

Sirvafutó

Felhő

Csalvirág

Különöz

Holdas

Szellemujja

 

 

Illusztrációk: Szentimrey Zsófi

Várfalvy Emőke, Smelka Sándor és Bertóti Johanna versei

Várfalvy Emőke: Lacimerick

Óvódás kissrác volt Laci,

vele járt fél tucat baci.

Kapsz egy ürgét plüssből,

hogy ritkábban prüszkölj!

Ugye jobb, mint egy snassz maci?

Szentimrey Zsófi illusztrációja

Smelka Sándor: Para-frázis

Ah, volt egy srác, úgy hívták, Laci,

Plusz volt egy ürge is meg még egy pasi.

Most róluk verselek,

De versem szétesett,

Hát ezért most nem jár a pacsi.

Fricska Dorka illusztrációja

Bertóti Johanna: tarka lepke

volt egyszer egy tarka lepke,

egész álló nap – olvasott.

annyit, hogy végül elnyerte

a doktori fokozatot.

és ez a nagytudós lepke

vadászni nagyon szeretett.

barátja volt az éj leple

(ha ilyet mondani lehet.) –

a lepkének vaddisznóhús

volt a kedvenc eledele,

hiábahogy akciódús

virággal volt a rét tele.

egyik éjjel aztán, mikor

egy vaddisznót levadászott,

egy ember (az arcán vigyor)

ott termett, és így kiáltott:

„netalántán álmot látok?

őrizetlen zsákmány ez itt...”

a lepkének sem kellett több,

tudta jól, hogy percnyi hezit-

álás itt sokba kerülne,

így szólt tehát: „hé, mi kéne?

mondom neked emberül: ne!

mert végül jaj lesz a vége.”

ennyi kellett az embernek.

azt hitte a disznó beszél.

először, mint kő, megdermedt,

aztán futott: „meg ne egyél.”

itt a vége, fuss el véle...

mese volt ez, nem is lepke.

az is lehet, igaz se volt,

mégis berepült füledbe.

Körmöczi-Kriván Péter: Nyersvers

Szentimrey Zsófi illusztrációja

Ő úgy döntött, hogy belép az ajtón. Hogy kicsoda ő, nem tudom, mert azt mondja, hogy nem mondja, mert majd megmondja az utókor, vagy ami azután jön.

A boltos bácsi uraság, őszbajszos furaság, rögtön észrevette.

– Mit keres a fiatalság?

Ő, akiről majd az utókor mondja meg, hogy kicsoda, egy szóban felelt, de úgy, hogy az arca is elbújt abban a szóban.

– Verset.

Hű, de éles hangon mondhatta ezt, mert a boltos bácsi uraság a füléhez kapott, és megvakarta.

– Szóval verset akar? – mondta – De milyen verset, ez itt a lényeg!

– Egy verset, ami után nyalja magát a tíz ujj – felelte ő, és ekkor már az arcát is sejteni lehetett, ami pajkos volt, vagy micsoda.

Ezzel a boltos bácsi uraság mosolyt húzott a szájára, arra rá az őszbajuszt, és rámutatott a keverőteknőre, amiben volt valami, lapulva.

– Ez itt a poétatészta! Nézze csak, milyen friss. Most gyúrta az asszony, és ha ő gyúrja, azt még az utókor is hangozni fogja.

Ő közelebb hajolt a teknőhöz, és megleste.

– Na és milyen verset akar a fiatalság? Ahogy elnézem, szerelmeset vagy…? – de itt megállt a boltos bácsi uraság.

Ő megrázta a fejét, hogy nem.

– Majd kitalálja! Nekem mindegy – szólt a boltos bácsi uraság, majd folytatta. – Ami fontos, hogy nyújtsa ki jól, erővel, de szívvel is, aztán vágja rá a sodrófát, és amerre fúj a szél, amerre nem, nyújtsa ki, erővel, de szívvel is, majd töltse meg. No, mi lesz a töltelék?

Ő megemelte a fejét, mert már tudta jól, hogy mit akar.

– Kérek bele ürgelyukat, százat, aztán kérek egy kutat, hozzá kötelet, vedret, és vizet a kútba, mert különben a vers kiszárad.

A boltos bácsi uraság összehúzta a szemöldökét, mert valami nem járt jól a fejében.

– Értem én, hogy kút, meg kötél és víz, de hogy ürgelyuk, ráadásul száz, nem fér a fejembe. Persze nem is azt kell megtölteni velük.

És a boltos bácsi uraság lehajolt a pult mögé, előhúzott mögüle egy kutat, egy kötelet, egy vedret és egy üveget, ami tele volt ürgelyukkal, százzal. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürgelyuk. Kettő ürgelyuk. Három ürgelyuk – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? – kérdezte.

Ő bólogatott, hogy igen.

– Kérek még földet is, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és ürgét, százat.

A boltos bácsi uraság sóhajtott egyet, hogy nem lesz ennek jó a vége, mert az utókor így csak felejteni fog, de azért elővette a földet, délibábot, a falucskát toronnyal, sokkal, és egy üveget, amiben volt ürge, nem egy, hanem száz. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.

– Egy ürge. Kettő ürge. Három ürge – és így motyogott magában egészen százig. – Más is lesz még? Esetleg kér hozzá egy kis cserebogarat?

Ő csak nevetett, hogy nem kér, mert neki már csak egy valamire van szüksége, pontosabban kettőre.

A boltos bácsi uraság nagy szemekkel nézett, hogy mire, mert fejben még ő sem tudott olvasni, amit persze amúgy sem tudott, csak szélben, égben, meszességben.

Ő pedig még jobban nevetett, és annyit mondott.

– Egy Lacika lesz még és egy pillangó!

A boltos bácsi uraság erre ráncos fejjel, szürke szemmel kihúzta magát, hogy…

– Lacika nincs és pillangó sincs. Lacikát nem tud adni. Lacika elfogyott, elment, eltűnt, elnyelte a világ, őt is és a pillangót is. Punktum.

De ő csak nézett a boltos bácsi uraságra, a boltos bácsi uraság visszanézett rá, akinek a száján valami szó csak kipréselte magát.

– Lacika már felnőtt, megnőtt, nagyra nőtt és… – a boltos bácsi uraság szomorúan meglibbentette az őszbajuszt – és fehér kukoricahajat rakott az orra alá, hogy lássák mások, milyen nagy ő.

Erre ő fogta az ingujjat, feltűrte azt, fogta a kutat, kötelet, vizet, ürgelyukat, százat, fogta a földet, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és fogta az ürgét, százat, belefogta a tésztába, poétába, egymáshoz fogta őket, erővel és szívvel. A végén pedig ránézett a boltos bácsi uraságra, akinek víz jött a szeméből, kútvíz, és egyet szólt hozzá.

– Ugrik?

A boltos bácsi uraság pedig levette az őszbajuszt, levette a ráncot, szeméből a szürke némaságot, és tudod, mit csinált? Ugrott, bele a versbe, nyersbe, de nem egyedül ám, mert füle tövén ott ült egy pillangó, ami súgta bele a fülbe, na, mit súgott:

– Laci te, hallod-e?