Rókales (Fodor Veronika és Gertheis Veronika alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Gertheis Veronika: Rókales

Gyere csak, kisöcsém,

legyél te a róka!

Gambala a neved,

rejtőzz a bokorba!

Farkincád ágacska,

füled banánlevél,

hallgatod, koyemba,

vadászod énekét.

Talpam bőre érdes,

kúszom a fa törzsén,

a magasban köszönt

mopepe, a jó szél.

Nincsen íjam, puskám,

de éles a szemem,

lapulj, leki, bárhol,

nyomodat meglesem!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Hajdú D. András fotója

Lingala szavak

gambala = róka

koyemba = énekel

mopepe = szél, levegő

leki = öccs, húg

Gertheis Veronika: Varangyos Mari és a foltonfolt köpeny

  

Boros Dorottya illusztrációja

Az erdőmélyi boszorkányház kitárt ablakain szürkén dőlt ki a szabadba a por. Amennyi tavaszi napfénytől mámoros, korai pillangó vagy méhecske csak repdesett a környéken, most mind távolról elkerülték a kunyhót. Nemcsak a fojtogató por, hanem a bent tomboló boszorkány válogatott szitkozódásai miatt is.
    – Nesztek, porcicák, nesztek, nesztek! Úgy kiseprűzlek, hogy lábatok sem éri a földet! – veszekedett Varangyos Mari, miközben az ágy alatt kotort a seprűvel.
    Az arca elé baboskendőt kötött, hogy ne lélegezze be a nagytakarításkor keletkező port. Henriket, a hollóját pedig már reggel elküldte otthonról, hogy megkímélje a madár érzékeny hangszálait.
    – Mégis, hogy a búbánatos pókpotrohba tudott ennyi piszok összegyűlni ebben a házban? – mérgelődött a vörös-bozontos boszi.
    – Ne engem szapulj, te vagy az, aki mindig elblicceli a takarítást! – húzta fel az orrát Ottó, az ágy feletti sarokban trónoló kaszáspók.
    Mari megfenyegette a seprűjével, de nem bántotta. (Ottó igen hasznos házőrző volt, ami a betolakodó legyeket meg szúnyogokat illeti.) Inkább hátravonult a ház mögé, hogy „lazításképpen” egyszer végre igazán rendet rakjon a fészerben. Ideje volt már. A tárolóban egymás hegyén-hátán hevertek a lyukas lábosok, törött varázsszeres üvegcsék, rongynak való szakadt göncök, egy biciklikerék gumi nélkül, egy molyrágta gyapjúsapka és egyéb haszontalanságok. Bárki más fogott volna egy nagy kukászacskót, belehajigált volna mindent, hogy egy taligán elszállítsa a sok lomot a hulladékudvarba, de Mari nem bárki más volt. Hanem Varangyos Mari. Az erdei boszorka, aki minden ócskaságnak talált új feladatot. Most éppen egy foltonfolt köpeny akadt a kezébe, amelynek már szinte ki sem látszott az eredeti színe a tarka rátétek alól.
    – Ó! Hűbele Hümér bácsikám tarka köpenye… – érzékenyült el. – Mindig ezt viselte!
    A megboldogult dédnagybácsi százharmincöt évvel ezelőtt hagyta Marira a kétes állapotú ruhadarabot, amely azóta ott hevert a szétszórt boszorka fészerében. 
    – De mihez kezdjek vele? Olyan vásott, hogy talán menten elporlik. De ezek a színes, mintás foltok gyönyörűek! Talán lefejthetném róla, és varrhatnék belőlük valamit – ábrándozott, majd a köpenyt az ajtó melletti szegre akasztotta.
    Egy ideig még tett-vett, válogatott a kincsek között, amikor egyszer csak rettentően megkordult a gyomra. Ám mikor kilépett a tárolóból, hogy bemenjen a házba harapnivalóért, éppen akkor találta egy tavaszi felhő útjára engedni az esőcseppjeit. Csattogós zápor kerekedett. Mari nem sokat teketóriázott, beburkolta magát az évszázados köpenybe, és belibegett a házba. Úgy értem, hogy tényleg libegett. Maga is furcsállotta, először azt hitte, hogy talán annyira gyorsan szalad, hogy lába sem éri a földet, de be kellett látnia, hogy kényelmes sétával is a föld felett öt-tíz centivel lépked.
    A második meglepetés akkor érte, mikor a házban le akarta vetni a köpenyt, ám ahogy megragadta a gallérnál, hogy lekanyarítsa magáról, ő maga egy pukkanással hirtelen arasznyira zsugorodott lebernyegestül, mindenestül.
    – A zsémbes-zsombékos mindenit! – rikkantott. – Ez egy varázsköpeny! Csak tudnám, hogyan növeszthetném magam vissza.

Diófára a rigó

Diófára nem ül a feketerigó repked az udvaron a ház körött keresi az ablakot a házra műhelyablak tárva-nyitva gyertek mesék diók rigók mondja a Költő mondja Zsürke és mondja mind ki Cimbora röppenjetek be rajta!

Búcsúzunk a nagy diófától, a diófa udvarától, nagypapától, gyerekektől, madárijesztőktől, angyaloktól, rigóktól, átadjuk a helyet a Műhelyablak meséinek, verseinek, gondolatainak!

Tartsatok velünk!

Búcsúznak a Dióverés témakör szerkesztői:

Gertheis Veronika, Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella

Zelei Marcell rajza

Gertheis Veronika: Cincogó ábránd

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

Lennék egér,
padlásdeszkán
csisziri-léptű
árnyéktolvaj,
porcicák réme,
szürke szőrguba.

Láda mögé –
kopp! – begurult
göcöge-dió,
héján matató
kásafogak
ropogó zaja.

Ennék diót,
hártyás, keserű
szotyori-ingbe
bújt, vajpuha
manna, édes
egérlakoma.

Kemény dió,
ki ketté töri
gömböly-kabátját,
nem ripityom,
dióhéjból
válik tutaja.

Juharszárnyú
két evezőm
lefetye-loccs
eresz patakján,
fészkem ölére
repítene haza.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Dióverés

A rigók ősszel mennek, majd visszaérkeznek tavasszal,

diófák potyogtatják kincseiket.

Nagymamák bejglit, diós sütit sütnek, flódniba teszik,

vagy csak egy kalapáccsal a kemény héjt szétverik,

kezünkbe adják, tenyerünk közepébe:

nézd milyen szép, ilyen a dióbél, kóstold!

Milyen az ősz, a dióverés,

milyen az elmúlás, a télre készülés,

milyen jónak lenni, jót keresni,

milyen Nagy László költészete:

és az Író Cimborák hogyan látják?

Nézzük meg közelebbről!

Vegyetek kézbe botot, keressetek diófát,

egyetek dióbelet, törekedjetek a jóra, és olvassatok sokat!

Márialigeti Anna rajza

Szürettel, roppanós héjú dióval, lehulló levelekkel, süteményillatú otthonmeleggel és Nagy Lászlóval várnak novembertől egészen januárig az Író Cimborák, az Illusztrátor Pajtások, valamint a téma szerkesztői: Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella és Gertheis Veronika.

Gertheis Veronika: Árnika új ruhája

 

    A mezőn vágtam keresztül, úgy gyorsabban odaérek. Balról napraforgók, hasas tányérjukon szotyilakoma, jobbról kukoricás, a csövek orra alatt barnára vénült kukoricabajusz. Az ég tündérszoknyakék. Nem bántam volna, ha legalább felhővel pettyegetett volna az a tündérszoknya, mert hiába indultam olyan korán, amikor a málnafagyi-hajnal beleolvadt a pacsirtaszóba, és lecsöppent a kisszékelyi templom tornyára, onnan pedig egyenesen egy misére igyekvő ájtatos pincebogár hátára, már így is csorgott rólam a verejték.

    De mit tehettem volna, mikor Árnika új ruhát akart varrni? Az új ruhához selyemre volt a szüksége, a selyemhez hernyókra, a hernyók etetéséhez pedig szederfa levelére. A hernyókat szellőfonon megrendelte, a táltosfutár házhoz is hozta, épp egy héttel ezelőtt. Azóta minden áldott hajnalban útra kelek, hogy egy zsáknyi levelet szedjek ezeknek a telhetetlen darálógépeknek.
    Ám ezen a kemenceforró reggelen már az útmenti füvek sóhajtozásából is sejthettem volna, hogy baj lesz.
– Haj, jaj! – lehelte az angolperje.
– Jujujj! – ijedezett a cérnatippan.
    Elhessentettem a szipogásukat, azt hittem, csak a hőségtől reszketnek. Pedig jobban tettem volna, ha fülelek. Ahogy közeledtem a Nagyszederfa felé, úgy sűrűsödött a levegő a nyöszörgéstől. Bal lábam nyomán csattogott a maszlag, jobb lábam nyomán szontyorgott a keserűfű.
– Jaj, már csupa ragacs!
– Juj, mindjárt mi jövünk!
    Én is ragadtam, szememet csípte a veríték, a por az arcomra, hajamra tapadt. Vizemet az utolsó cseppig megittam. Alig vártam, hogy a szederfa árnyékába érjek, és mielőtt munkához látok, heverjek egy fertály órát. Fogyott az út, hátam mögé került a kukoricás, már csak két kanyar, egy cikk és egy cakk. Itt is vagyok, te drága Nagyszederfa, a terebélyes árnyékodban hadd rejtőzzem el a forróság elől! Elnyúltam, mint a béka, hiába szúrtak a száraz füvek, hiába ugrált az ingemre, gatyámra ezer golyóbis ragadós galaj, csak feküdtem, lehunyt szemmel.
    Lángoló arcomra ekkor tűhegynyi hűs cseppek hulltak. Esett volna? Kinyitottam a jobb szemem, a tündérszoknyakékséget sandítottam, de foltnak, pettynek, felhőnek nyoma sem volt rajta. Hát akkor mi csepeg?
– Jaj, a fa! – sipákolt a bogáncs. – Mind felfalják!
    Feltápászkodtam és közelebb léptem egy felém hajló ághoz. Akkor láttam meg a nyüzsgő sokaságot. Nemcsak a levelek, de még az ágak is rikítóan zöldek voltak a népes levéltetű-hadtól. Még ilyet! Hogyan kerültek ide tegnap óta? De nem volt idő tanakodni, cselekedni kellett, mégpedig gyorsan. Ha a tetvek elszívják a fa nedveit, miként lesznek szép levelei, mi ad árnyékot a tikkadt vándornak, és mivel etetem a hernyókat, hogy legyen Árnikának szép selyemruhája?
– A hangyák! – kiáltottam. – Meg kell keresnem a hangyakirálynőt!
    Lélekszakadva cikáztam a mezőn, benéztem minden bokor, minden útilapulevél alá, de a hangyákat semerre sem találtam.
– Elvonultak – libbentette meg a szárnyát egy kis rókalepke. – Azt mondták, eső lesz!
– Eső? Hiszen sehol egy felhő! – kétkedtem.
    Egyszer csak az orromhoz koppant valami. Egy apró, piros labda. Pont elkaptam, mielőtt a leesett és eltűnt volna a fűben. Ahogy közelebbről megszemléltem, észrevettem, hogy a labda pettyes. Éppen hét, fekete pöttye van. Szédülten tántorgott a tenyeremben.
– Mi lelt téged, katica? – kérdeztem.
A kis bogár megkapaszkodott a bőröm redőiben és úgy suttogta:
– Olyan éhes vagyok… három napja nem ettem! – felelte cincogó, sírós hangon.
Az arcom felderült.
– Éppen jókor! Lakomát kapsz ma tőlem! – ujjongtam.
    Tenyeremben a katicával visszanyargaltam a Nagyszederfához. Egy szép kis ágra ültettem, és ő azonnal hozzálátott a falatozáshoz. Sorra tüntette el a levéltetveket, egyiket a másik után. Az ötödik levélnél megpihent.
– Szólok a testvéreimnek – mondta. – Jut bőven mindenkinek!
    A katica elrepült, és hamarosan egy sereg bogárral tért vissza. Piroslottak a szederfa ágai. A levelek fellélegeztek, és szinte önként hullottak le elém, hogy hernyóeleséget gyűjtsek. Mikor megtelt a zsák, bekötöttem a száját. Elköszöntem a katicáktól, megsimítottam a Nagyszederfa legvastagabb ágát, és fütyörészve hazaindultam.
    A hangyáknak igazuk lett. A tündérszoknya alja szürke lett, mintha leért volna a porba, aztán hamarosan nagy cseppekben eleredt az eső. Az út pora sárrá változott, és én úgy suhantam haza, mintha korcsolyáznék.
Árnika már nagyon várt.
– Bebábozódtak a hernyók! – ujjongott. – Hamarosan szőhetjük a selymet!
Dühödten vetettem a földre a zsákot.
– Hát akkor hiába szedtem a leveleket? Hiába védtem meg a levéltetvektől a Nagyszederfát?
– Dehogy! Meglátod, semmi sem volt hiába – vigasztalt Árnika.
    És úgy is lett. Mikor a selyemgubókból kibújtak a lepkék (mert Árnika így is tudott ám belőlük selymet gombolyítani), pergett a rokka, csattogott a szövőszék és estére ott hullámzott a kertben a tengersok, fényes selyem.
    Árnika kibontotta a zsákot, és a sok szederfalevelet széjjel szórta az anyagon, mindenhová jutott belőle. Ezután a selymet szorosan feltekerte, mint egy óriási palacsintát, a palacsintából csigát hajtogatott és abban a lábosban, amiben a tizenkét Nagyon-testvérnek szokott lecsót főzni, szépen meggőzölte. Mikor aztán kiteregette a selymet, és a sok fonnyadt levelet a szélben lerázta róla, a zöldellő levéllenyomatoktól olyan lett, mintha a Nagyszederfa alá heveredve a lombokat bámultam volna. Csodaszép volt.
    Hát még Árnika milyen szép lett az új, selyemruhájában! Mint egy szederfa! Mint egy erdő! Három napig pörgött egyfolytában, és mégsem szédült el. Aki nem hiszi, másszon fel a Nagyszederfára!


Szerkesztette: Németh Eszter

Gertheis Veronika: A boszorkányszekér

 

Illusztráció: Miklós Rita

Afrikában, a Nílushoz közel volt egy kis falu. Nádfedelű, kerek agyagkunyhókban laktak ott az emberek. Az egyik tarkára festett házban élt egy idős asszony, Manaté. Barna arca kerek volt, mint egy alma, homloka ráncokkal barázdált. Mezítláb járt, bő ruhában, és a fején színes kendőből kötött turbánt viselt. Az asszony reggeltől estig énekelt. Vidám dalokat, elringatókat, vigasztalókat és varázslatosakat, mert Manaté gyógyító volt. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, hozzá fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amellyel segíteni lehetett.
        Egyszer egy Hiszu nevű kisfiúhoz hívták. Hiszu fürge volt, mint a gyík és erős, mint az orrszarvú, mégis csak a kunyhójuk közelében játszott, mert vakon született. Manaté lila és sárga virágokból készült főzettel borogatta a gyerek szemét, és különös éneket dúdolt, amíg Hiszu előtt meg nem elevenedett a világ: a vöröses föld, a girbegurba fák, a tarka ruhás, barna bőrű emberek.

Gertheis Veronika: Varangyos Mari látogatója

 Varangyos Mari a konyha közepén állt, és rémülten meredt a kezében tartott levélre. Valójában az egész ház egy nagy konyha volt, plafonig érő polcokkal, rajtuk titokzatos feliratú üvegekkel, a mennyezet gerendáiról kazalszámra csüngtek a szárított növények, a tűzhely mellett egész Bábel tornya állt kondérokból. Volt óriás, közepes és kis kondér, ezüstkondér,vaskondér, de a történetünk szempontjából ez most mind nem fontos. Csakis a levél.

A levél gyöngyházfényű borítékban érkezett, apró virágmintákkal szegélyezett levélpapíron, amelyből tavaszi szellő illata áradt. Levendulakék, gömbölyded betűkkel ez állt benne:

“Ma este meglátogatlak. Cintia néni”

- Ezer csótány és hangyaboka! Szólhatott volna hamarabb…

Varangyos Mari az asztalra dobta a levelet, és a tűzhelyhez lépett. Kiválasztott egy serpenyőt (mert az is akadt a kondérok között) és olyan dühödten csapta oda a tűzhelyre, hogy a mestergerendán szendergő holló kis híján lezuhant ijedtében.

- Neked is jó reggelt… - recsegte morcosan a felzavart madár.

A boszorka helyett csak a kávéfőző fortyogása felelt. A reggeli és egy szupererős triplaplapresszó után Varangyos Mari homlokán kisimultak a ráncok és magához intette a hollót.

- Henrik, kismadaram! Este eljön hozzám az én legutálatosabban púderszagú nénikém. Muszáj a kedvencét főznöm, különben még itt felejt valami átkot… Csak az a gondom, hogy nincs itthon camembert sajt. Nesze, itt egy bankó, repülj el a szupermarketbe! Addig kitakarítok és szedek egy kis áfonyát.

A holló a csőrébe csippentette a pénzt és elrepült. A szupermarketben senki sem lepődött meg a szárnyas vásárló láttán. Ismerték Varangyos Mariékat. A falubeliek hozzá fordultak varázsfőzetért, ha tyúkszem nőtt a lábukon, ha félelmetesnek ígérkezett a matekdolgozat, vagy ha összevesztek a szerelmükkel.
Amíg Henrik vásárolt, Mari takarított. A szokásosnál erősebb varázsigékre volt szükség, hiszen a por a legutóbbi péntek tizenharmadika óta gyűlt  a padlón. Az erős mágiától azonban a seprű olyan szédítő keringőbe kezdett, hogy a legalsó polcról lelökött egy kis üvegcsét. A fiola eltörött, a belőle kifolyó lila lé füstölögve párolgott. Varangyos Mari vállat vont, halványlila gőze sem volt már, mit töltött az üvegcsébe, de nem is törte a fejét, inkább elment áfonyát szedni.

Eközben Henrik hazafelé tartott a boltból.  A sajt nagy volt és nehéz, a holló félúton kicsit megpihent egy vadkörtefa ágán. A camembert pince illata átütött a vékony papíron és finoman körbelengte a vackorfát, amelynek a tövében Rozsdás úrfi, a róka pihent. Nem volt valami sikeres éjszakája, korgó gyomorral heveredett le, így az ínycsiklandó illat hamar kiverte szeméből az álmot.

- Adjisten, Henrik koma! - szólította meg nyájasan a hollót. - Milyen jó formában vagy ma, barátom! Látom, gazdád, az a kis boszorka jól tart téged… milyen fényes, fekete a tollad!

Henriknek jólesett a hízelgés. Megköszönni ugyan nem tudta, de szárnyával barátságosan intett Rozsdás úrfi felé.

- Sajnos, akármilyen szép vagy, csúnya pletykát beszélnek ám rólad - súgta a róka. - Jobb, ha tőlem hallod… Azt mondják, mióta házi koszton élsz, elvékonyodott a hangod. Pedig milyen szép, öblös volt azelőtt! Máig libabőrös leszek, ha eszembe jut az az erdei koncert!

A holló sértődötten csapkodott a szárnyával. Micsoda beszéd ez! Hiszen Varangyos Mari még magánénekre is beíratta őt a szajkóhoz, és szerdán épp egy metálzenekarral készül fellépni.
- Ugyan, ugyan, nem nagy dolog… - vigyorgott Rozsdás úrfi - Úgysem lehet mindenkiből nagy művész.
- De én az leszek! - rikkantotta Henrik, és maga is elcsodálkozott, milyen ércesen zengett a hangja.
    Ám Rozsdás úrfi nem tapsolta meg érte, fogta a holló csőréből kipottyanó sajtot és huss, szalad is vele az erdőbe. Henrik elszégyellte magát.
- Jaj, én bolond! Szegény Mari! Mit főz majd Cintia néninek? Jaj, mit csináljak?

A boszorka épp a vadkörtefa irányába sétált haza a kosárnyi áfonyával.

- Milyen gyors vagy, Henrik! Kedves, hogy elém jöttél… A hűtőbe tetted a sajtot?

A holló bűnbánó ábrázattal reppent le a boszi vállára.

- Rozsdás úrfi becsapott… elvette a sajtomat.
- Ó, te buggyantott tojás! Már nincs időnk újat venni… Merre menekült a csirkefogó?

Henrik mutatta az utat, Mari loholt utána, csoda, hogy a kosárból nem szóródott ki az áfonya. A mohaszőnyeggel borított tölgyesben bukkantak rá a tolvajra. Édesen aludt egy terebélyes fa tövében, bajuszán még ott fehérlett némi krémes camembert.

- Na, ennek a sajtnak már annyi! - mérgelődött Mari. - Gyerünk haza, majd csak kitalálunk valamit!

Az erdő szélén hófehér pöttyök szegélyezték a mohaszőnyeget.

- Ó, pont erre gombára van szükségem!! - kurjantott a kis boszorka.
- Finom? - lelkesedett Henrik.
- Olyan az íze, mint a penésznek a pince falán.
- Szóval, mint a camembertnek.

Varangyos Mari a hollóra kacsintott.

- Jól vág az eszed, barátom!

A boszorka szedett néhány szép, kerek kalapú gombát és a kosarába tette. Otthon alaposan megpucolta, bepanírozta és kirántotta a gombafejeket. Az áfonyaszószt is elkészítette, majd szépen megterített az asztalon. Egy csorba vázába tüskés ágakat és pókhálóval csipkézett száraz kórókat tűzött. Gyilkos galócát, egérkoponyát és egy vaddisznóagyart helyezett még mellé az asztal közepére.

- Ugye milyen gyönyörűséges! - lelkendezett a feldíszített asztalt szemlélve.
- Fertelmes! - fanyalgott az ajtón belépő Cintia néni. - És nagyon remélem, hogy ez a szag nem a főztödből származik!

Cintia nénit olyan erős gyöngyvirágos parfümfelhő kísérte, hogy csoda, ha bármilyen más szagot is érzett a sajátján kívül. Ám kétségtelenül volt valami szokatlan a levegőben, ami Varangyos Marinak eddig nem tűnt fel. A kis boszorka azonban nem ért rá szagokon tűnődni, minél gyorsabban le akarta tudni a vendégséget, hogy házon kívül tudhassa a nem túl kedves vendéget.

- Foglalj helyet nénikém, máris tálalom a vacsorát. A kedvencedet főztem!

Cintia néni elmosolyodott. Ez szokatlan volt tőle. Hát még az, hogy mikor az első falat rántott gombát megízlelte, egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

- Ó, ez a rántott camembert! Épp, ahogy Lilibeth nagyi késztette, mennyei!
- Édes kincsem, legdrágább unokahúgom! - tette le a villáját. - Mivel ilyen csodás élménnyel leptél meg, megajándékozlak egy kívánság-kővel. Egy kívánságodat teljesíti.
- Nem valami bőkezű… - morogta Henrik, de Mari elhessegette.
- Most mennem kell, édesem, pá! - mondta Cintia néni és szitakötővé változva kilibbent az ablakon.

Mari gyanakvó arccal harapott bele a rántott gombába. Arca grimaszba rándult és kiköpte a falatot.

- Nem értem…
- Jé, ez micsoda? - rikkantott Henrik az asztal alól.

A törött fiola még mindig ott hevert, és a halvány lila gőz egyenesen Cintia néni hűlt helye felé kanyargott belőle.
 
- Azt hiszem, már tudom, mi volt benne. Ideje egy új adagot főznöm belőle!
- És a kívánsággal mi lesz? - kotnyeleskedett a holló.

A boszorka összevont szemöldökkel méregette a madarat. Aztán a kezébe vette a követ, ujjait összezárta rajta, lehunyta a szemét és ezt mondta:

Kívánság-kő, légy oly jó, teljesítsd a vágyam:
ez a holló, károgó bízzon meg magában,
ne érje kétely mételye, folytassa útját bátran,
s váljon belőle frontmadár a Metallicában!

 

Boros Dóri illusztrációja

 

Gertheis Veronika: Én láttam

Szüdi János illusztrációja

Én ugyan be nem teszem a lábam a Balatonba! Még a kislábujjam hegyét sem. Mégis mit gondolnak? Nem hisznek nekem, pedig láttam! Ezzel a két szememmel, itt, ni. Egy szemmel is láttam, direkt kipróbáltam, lehunytam először az egyiket, aztán a másikat. Jobb szemmel néztem a nagy kövér bácsit a parton, ballal a fényes cseppeket, ahogy legurultak a hasán. Aztán megint jobbal, hogy a bácsi feltápászkodik és a parthoz lépked, megint ballal, ahogy kapkodja a lábát a forró homokban. Aztán becsuktam a szemem, mert nagyon kellett nevetnem az ugráló görögdinnye-pocakon. 

Épp akkor nyitottam ki a szemem (mindkettőt), amikor beért a vízbe, egészen mellkasig. A bácsi kalimpálni kezdett, mint én a tanmedencében, de ő a víz fölött csinálta. Nem is ért vele sokat, egyből elsüllyedt. A víz alatt kell kalimpálni, ha úszni akarsz. Ő azonban fogdosta a levegőt, kapaszkodót keresett. Aztán placcs! eltűnt a vízben, többé nem bukkant fel.

„Még, hogy cápa!” nevetnek rajtam. Nem értem, mi ezen a vicces. Igaz, akár medúza vagy polip is lehetett volna. Polippal egyszer én is találkoztam, amikor még kicsi voltam. Apa vitt be, a sárga úszógumiban. Azon is voltak polipok, biztosan azért jött oda. Persze, pont akkor, amikor Apa egy pillanatra eltűnt a hátam mögül. Szerintem kiszagolta, hogy egyedül vagyok. A polip odaúszott, és fogdosni kezdte a lábamat. Én kiabáltam, hogy „Apa, Apa!”, de ő nem volt sehol. Aztán jó nagyot rúgtam a polipba a víz alatt, és erre elúszott. Apa nagyon büszke volt rám, amikor elmeséltem neki. Gyorsan ki is mentünk a partra egy fagyiért, neki meg egy hideg sörért. Vicces volt, hogy az orrát hűtötte vele.

De a bácsit cápa támadta meg, ebben biztos vagyok. Ha valaki a közelben lett volna, hallotta volna a cápafogak csattogását. Anya szerint ez hülyeség, senki sem hallotta a csattogást. Nyilván, mert ki menne oda, ahol pont az imént egy vérszomjas fenevad falt fel egy szép nagy, kövér bácsit?

Szóval mondhatnak akármit, én nem megyek be a vízbe. Legfeljebb oda, ahol még lelátok az aljára. Úgyis szeretnék egy szép, piros korallt találni a magyar tengerben.

a szerző illusztrációja

Szerkesztette: Komjáthy Nessie

Gertheis Veronika: Csirilla oroszlánt szelídít

Boros Dorottya

A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak, egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován, mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba, vagy visszahulljanak a porond homokjába.

Gyufa sercent, a félig nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre laposabban, míg el nem feküdt a porba.

Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.

– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.

– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!

A függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.

– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.

A lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen, parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült előtte.

– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.

– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.

Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.

– Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját hangját.

Gertheis Veronika meséi

 

Izsay Alexandra illusztrációja

A sárga gomb

Ez a sárga gomb igazi világjáró. Volt már bőrtarisznya zárógombja, csillogó dísz tollas vadászkalapon, utolsó remény egy folyton lecsúszó nadrágderékon. Sőt, ha igaz a hír, még Mátyás király aranydolmányán is illegette magát. Ami persze lehet, hogy csak mese. De az biztos, hogy utoljára nagymama kötényén fityegett, onnan került a varródobozomba.

Köténygombkorában történt, amit elmesélek. Nagymama épp a híres gubájához darálta a mákot, amikor csengettek. Egy egyenruhás, tányérsapkás férfi állt az ajtóban.

– Grófnő, a hintója készen áll – tisztelgett.

Nagymama álla úgy leesett, hogy nem is tudott felelni, csak cövekelt a virágmintás kötényben, kezéről földre pergett a mák. Még hogy grófnő!

Már éppen megszólalt volna, hogy kérem, itt valami tévedés van, mikor a köténye ficeregni kezdett.

– Csavarj meg! – súgta a sárga gomb.

Nagymama lesöpörte a mákot, és csavarintott egyet a gombon. Abban a pillanatban sárga selyemruha ölelte körül az otthonka helyett, ezüst haja szép toronyba rakva, gyöngyök fénylettek benne. Követte a kocsist, és kényelmesen elhelyezkedett a bársony ülésen.

A hintót négy karcsú agár húzta. A levegőbe szöktek, elrepítették őket az Alpok csúcsai, Párizs fényei és a La Manche-csatorna felett. Nagymamát az angol királynő hívta meg uzsonnára. Indiai fekete teát ittak tejjel, két cukorral, hozzá vastagon vajazott teasüteményeket majszoltak narancslekvárral. Később kirakót rakosgattak, és arról beszélgettek, amikor még lányok voltak.

Mikor az óra hatot ütött, nagymama egy szalvétára leírta a királynőnek a mákosguba receptjét, aztán „So long, goodbye!” elköszönt, és agárhintón hazarepült. Itthon megcsavarta a sárga ruhán a sárga gombot. Aztán ledarálta a mákot, és éppen megfőzte a vacsorát, mire nagypapa hazaért.

Ez nem mese, így volt. Onnan tudom, hogy nagymama azóta is egy kanál narancslekvárt kever el a meleg tejben, amit a gubára önt.