Ki magában hordja
![]() |
| (c)Bódi Kati |
Bertóti Johanna Rímdúdoló nevű dalsorozatának nyolcadik részét mutatjuk be, azaz Turbuly Lilla Áramszünet c. versének a feldolgozását. 2013 decemberében a Meglepetés téma kapcsán Johanna azzal ajándékozta meg Lillát, hogy megzenésítette a verset, most Fehér Csabának köszönhetően új köntöst öltött a dal. A szerzeményhez tartozó animáció a Meglepetés témához készített, csomagokat ábrázoló rajzokból állt össze, amelyek Simonyi Cecília és Majoros Nóra munkái.
Turbuly Lilla: Ki magában hordja
Ki magában hordja az otthont,
annak nem kellenek falak.
Ballag vele az út, sorsát viszi
a szekér ponyvája alatt.
Előtted jár, ha nem látod is,
címét sem kell eszedbe vésned,
a Göncölszekérre költözik,
s búcsút int a megérkezésnek.
Eredeti megjelenés: Ki magában hordja
Turbuly Lilla: Apu, te!
Apu,
te!
Hallod-e?
Hallod ott, ahova mentél?
Nincs mobilod, hogy jelezzél?
Vagy a töltőt
hagytad hátra?
Térerő nincs más
világba?
Nem moccanok akkor innen,
szemem tartom a kilincsen,
fülelek, hogy te nevetsz-e
nagyon távol, vagy egy lepke
szárnya csapkod,
szólok addig én magamhoz,
mesét mondok, nem egészen…
csak ahogyan én emlékszem…
Volt egy apu,
nem volt bajsza,
se szakálla, csak kedves arca.
Morgott, ha kertjére rontott
egy-két túlbuzgó vakondok,
de nem öntött sose ürgét,
nem is látott ilyen fürgét
kiskorába’ se, hisz tudható:
az ürge nem panellakó.
De amikor kertje lett,
folyton ásott, ültetett.
Körülötte keltem, jártam,
letapostam, kapirgáltam,
nem szidott meg mégse engem,
meséjében ürge lettem.
Volt egy apu,
csöndes, vékony,
fogyó holdból holdemléknyom.
Hívom mégis, hallja, hátha,
van térerő a másvilágba’.
| (c) Pernyész Dóra |
„Minket keresztbe-kasul hálóznak a szakmai és szakmán túli barátságok”
Hogyan lettél
Cimbora?
Még az indulás évében, 2012-ben kaptam Simon Réka Zsuzsannától egy levelet, amelyben írást kért tőlem. Bár akkorra már megjelent két gyerekeknek szóló kötetem, még eléggé kezdő voltam a gyerekirodalomban. Rékával nem ismertük egymást, és azóta sem kérdeztem meg tőle, hogyan jutottam eszébe. Mindenesetre megnéztem az oldalt, és örömmel csatlakoztam. Az első mesém Csattról, a télire itthon maradt gólyáról szólt. Varga Zsófi készített hozzá illusztrációt, akit szintén nem ismertem, de – hála az Író Cimboráknak – azóta olyan jó ismeretségbe kerültünk, hogy tőle kértem képet a felnőtt novelláskötetem borítójára, és nyitottam már meg kiállítását is a képeihez készült versekkel.
Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót „Író Cimborák”?
közösség, barátok, játék, feladat, Miklya Zsolt, Bódi Kati, szerkesztés, hajnali levelek, képvadászat, írótábor
Melyik projekt volt a kedvenced? Melyiket tartod a legeredményesebbnek?
Kettő is van: a Hét határon, amelyben külföldi illusztrátorok képeihez írtunk mesét, és lett belőle egy kiállítás is, és az Otthonmesék. Esztétikai szempontból az első, társadalmi szempontból a második volt fontos, hiszen utóbbival az Utcáról Lakásba Egyesületnek gyűjtöttünk pénzt a műveink árverésre bocsátásával.
Mi az, ami szerinted a legnagyobb érték a cimboraságban?
Az, hogy az alapvetően magányos írói léthez hozzáadja a közösséghez tartozás tudatát. Nagy szó ma az is, hogy ez egy segítő, együttműködő közeg, a társadalmi megosztottságnak itt nyoma sincs.
| (c) Maul Ági |
Egy deres, téli éjszakán álmodtak egymásról először. Amikor még csak tudni lehetett, hogy hosszabbodnak a napok, érezni nem. A régi ház didergett. Idejét sem tudta, mióta nem lobogott tűz benne, két kéménye évekkel ezelőtt kihűlt. Ablakszemeit kopott zsalugáter takarta, kiskapuja berozsdásodott, mert évek óta nem nyitotta ki senki, a postaládájába cinke költözött. Ezen a fázós, januári éjszakán látta álmában először a kislányt. Vékonyka volt, kicsit kócos, mint aki folyton szélben sétál, a szeme pedig éppen olyan, mint a feketére érett cseresznye a ház mögötti kertben. Álmában a kislány beszaladt a házba, a szandálja csattogott a fekete-fehér kockás cementlapon. Kicsapkodta a zsalugátereket, de olyan hangosan, hogy a régi ház felébredt a döndülésekre… Pontosabban arra, hogy az északi szél letörte a még a háznál is öregebb diófa egyik ágát, ami egy nagy reccsenéssel adta meg magát a süvítő szél erejének. A ház elszomorodott. Tavaszra vágyott, a jázmin édes, nehéz illatára, a felásott föld szagára. Szandálcsattogásra vágyott, macskadorombolásra és süteményillatra. Lakókra, rendetlenségre és hangzavarra. Otthon akart lenni.
Ugyanazon a hideg, téli éjszakán, sok-sok kilométerre a régi háztól Milli sokáig nem tudott elaludni. Újra és újra számba vette, mi minden nem lesz olyan már soha többé, mint az addigi életében. A reggeli kifli, amit csak a közeli pékségben sütöttek kívül ropogósra, belül jó puhára, és amit mindig úgy evett meg, hogy előbb szétszedte, mintha egy papírtekercset terítene ki. Lesz valahol egy másik iskola, de nem lesz a régi osztálya az agyonfirkált padokkal, a rikító sárga hajú Zsóka nénivel, a folyton vigyorgó és lökdösődő Kertész ikrekkel és Lilivel, padtársával és legjobb barátnőjével. És nem lesz ez a szoba sem, az utcalámpa fénykörével, a redőnyt zörgető galambokkal és a falra festett akváriummal, amibe ő is odapingálhatott egy csikóhalat. Nem tudta elképzelni azt a másik életet. Értette, hogy menniük kell, a szülei máshol dolgoznak majd, egy másik város másik színházában, királyok lesznek és királynők, és ő ott ülhet majd annak a másik színháznak a karzatán, és nézheti büszkén, ahogy mindenki tapsol nekik. Lesz ott is egy kis lakás, apa megígérte, hogy a szobájába újra felfestik az akváriumot, viszik a bútorait, olyan lesz, mintha el sem költöztek volna. De nem lesz olyan.
Amikor végre elaludt, úszni kezdtek a halak az akváriumban. A csikóhalacska valósággal ficánkolt, egy kövér ponty akkorát csapott a farkával, hogy valóságos vihart keltett, a gonosz képű törpeharcsa pedig alattomosan megszúrta a bajuszával, aki csak a közelébe került.
Aztán az akvárium valahogy maga is elúszott, Milli álmában most egy virágzó repcetábla jelent meg, sárgább, mint amilyen Zsóka néni haja valaha is volt. Felülről látta a tájat, a repce végében egy gyümölcsöskertet, a kert mellett pedig egy régi házat. A következő pillanatban már ott állt a kapuja előtt. Kezét végigsimította a kőkerítésre telepedett mohán. Puha volt és meleg a napsütéstől. Mintha egy láthatatlan fonal húzta volna beljebb. Jázminillat és a frissen kaszált fű illata fogadta. Belépett a házba. Az ajtókról pergett a festék, porszag volt és félhomály. Milli az ablakhoz futott, és kitárta a zsalugátert. Nagyot csattant, ahogy a falnak csapódott. Olyan nagyot, hogy Milli felébredt az éles hangra… De nem is arra, hanem a kukásautó zörgésére.
![]() |
| Rátkai Kornél illusztrációja |
![]() |
| Demény Andrea illusztrációja |