Bertóti Johanna – Tóth Ágnes: Mitől fél a hóember? / RÍMDÚDOLÓ 9

Bertóti Johanna Rímdúdoló nevű dalsorozatának kilencedik részével, azaz Tóth Ágnes Mitől fél a hóember? c versének feldolgozásával jelentkezünk. A vers Marić Iva rajzával együtt jelent meg a blogon 2019-ben a Félelemek, imák, mesék téma keretén belül.

Köszönet Fehér Csabának a felvételért és hangkeverésért, illetve Bertóti Attilának a videó elkészítéséért.

Előző részek:

1. Hétvári Andrea: Kifordított mese

2. Czeiner-Szücs Anita: Bezsergő

3. Békés Márta: Káprázat 

4. Miklya Zsolt: Cicaóriás

5. Csík Mónika: A fagyi

6. Kiss Ottó: Nyári Medveségek 

7. Magolcsay Nagy Gábor: Tetőablak

8. Turbuly Lilla Áramszünet

Örülünk, ha hallgatjátok a dalokat. Bátran osszátok meg másokkal is őket, illetve figyeljétek Bertóti Johanna YouTube-csatornáját és az Író Cimborák blogját, ugyanis hátra van még egy Rímdúdoló-videó.

Tóth Ágnes - Gyólai Gabi: A fess nyest

A fess nyest

Leszállni készül már az est,

és útra kél a kicsi nyest.

Aprócska bajszát megfeni,

fehér mellényét felveszi.

Fessnek kell lenni nincs mese,

este várja nyest-kedvese.

De tegnap, hogy eső esett,

az út szélén egy tócsa lett.

Apró tükör az ég alatt,

a nyest is épp arra szalad,

s hogy megpillantja önmagát,

felhorkan: - Jaj, nahát, nahát,

ez szebb mint az én kedvesem! -

És lángra kap szerelmesen.

Ugrál a szív, megáll az ész,

útszéli nyest lány visszanéz.

Kell a fiúnak nincs mese,

Kéri legyen a kedvese.

Kis bók, kis csók kis szájcsücsör,

míg kiszárad a víztükör.

S mert eltűnt nyestlány kedvese,

véget ér e kis nyest mese.

Tóth Ágnes: Gyógytea

 

Kóboroltunk a határban,

Zsurlót, mentát szedtünk hárman.

Abból főztünk finom teát,

meggyógyítjuk a nagymamát.

Tóth Ágnes: Retró maci

Nézd a pulcsim, a nadrágom,

mackó fejem, mancsom, lábom,

kicsit lustán, de himbálom,

a heverőn így tornázom.

Becses nevem Brumi Béla,

mellettem egy hold-rakéta.

Éjjel felrepít a Holdra,

egyenest a málna-boltba.

Hold-érlelte málnát eszem,

ha szereted, gyere velem.

Tóth Ágnes: Mester Breki, Kéreglak

 

Illusztráció: Maul Ági

 

 

 

                                                Maul Ági animációja Mester Brekiről

 

Tóth Ágnes: Mester Breki

– Hol egy vászon, hol egy karton?
Festeni vágyom a parton. –
Ezt brekegi Mester Breki,
szerzünk egy jó modellt neki.
Szép békalány, bőre pőre,
hátradőlve ül egy kőre,
nem hever ő heverőre,
nincs bajusza, nincsen szőre,
védi őt bőrének őre,
békabőrnek börtönőre:
krémek krémjét lepipáló
békalencsés epiláló,
kencefice kozmetikum,
békabőrre bőrunikum.
(Ne próbáld ki a kuvikon!)
Csini modell, semmi kétség,
nem megfesteni őt vétség.
Mégis hátat fordít neki
nagy művészünk, Mester Breki.
Vajon mit fest, szárcsaházat?
Á, dehogy, csak nádat százat,
meg százhárom bambuszszálat.
Pingál rá még sáslevelet,
s inkább készít látleletet
a tóparti otthonáról,
mint a pőre békalányról.
S hogy elkészül, nem vacakol,
csobbanva a tóban landol.
Azt gondolja a békalány,
ez a festő csupa talány,
s hozzáteszi: „Brekeke,
nincs ki a négy kereke.”

Illusztráció: Gyólai Gabi

Kéreglak


Farönklakban három árva,
agyongyötört sápadt lárva.
A lakbérük méregdrága,
mert felment a kéreg ára.

 

Агнеш Тот: Көк түс, жаз және күз туралы өлең

 

Суретші: Юдит Зенговари

Негізгі сөздер: көк, жаз, күз (kék, nyár, ősz)

Жағасында теңіздің
Көк үйлер мен көк қала.
Көк нандар ұннан піседі,
Наубайшы пешін жаққанда.

Көк ит және көк мысық,
Қара көк даңғыл жолдарын.
Тұмсығы көк кебіспен
Тебемін көкшіл тастарын.

Қаракөк аспан тәрізді
Қанаттары торғайдың.
Көздері бейне шегіргүл
Солғынкөк түсті аспаптан,
Көк әуен ғана ойнайтын.

Көк түсті сия секілді,
Көк өрік әлде алхоры.
Алжапқышындай анамның,
Таңбалы бұршақ көк түсті.

Тұра ғой Пишта, – дейді анам,
Дауыстап қоңыр үнімен.
Ұйықтадың дейді көк даққа,
Басыңды қойып жейдемнің.

Шынымен ұзақ ұйықтаппын
Бөлмеде салқын, көк суық.
Шулайды аралар ызындап,
Далада, бірақ жаз алтын.

Желбіреп шашы тот басқан,
Күз келер  жақын арада.
Қоңыр түспен қапталған,
Күздің бояуы ол – талшын.

Аудармашылар: Эрика Xисем, Камшат Нұғыманова

Балинт Тури орындаған Агнеш Тоттың өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:

Қайрат Жәйірбек: күз (ősz)

Вираг Кнейп: орман (erdő)

Tóth Ágnes: Vers a kékről, a nyárról és az őszről

Illusztráció: Zengővári Judit

Kulcsszavak: kék, nyár, ősz (көк, жаз, күз)

Tenger-partján kék a város, 

A sok ház is csupa kék, 

Kék kenyeret süt a lisztből 

Kemencéjében a pék.

Kék a kutya, kék a macska,

Sötétkék a kövezet,  

Kék cipőmnek kék orrával

Rugdosok kék köveket.

Égszínkék a veréb szárnya,

Ibolyakék a szeme,

Indigókék hangszóróból 

Felcsendül egy kék zene.

Olyan kék, akár a tinta,

Vagy a szilva, a kökény,

Mint amilyen anyukámon

A kék pettyes kis kötény.

- Kelj fel, Pisti! – mondja anya -

És kék hangon kelteget:

- Elaludtál, kék pacára 

Ejtve buksi fejedet!

Elaludtam, nem tagadom, 

Szobám hűvös, sötétkék.

De kint nyár van, aranyszínű, 

Zümmögnek a méhecskék.

Hamarosan tarka ősz lesz,

Rozsda haja meglibben.

Barna bőre bentragad majd

A geszetenye színében.

Miklya Zsolt: Második hullám - Varga Liliána rajza - Tóth Ágnes:Ne félj!

"Én úgy elcsetelnék, meg minden, 

de vágyom már, hogy rám tekintsen 

egy kék szempár a maszk felett."

"Nézd, rajtam a varázsmellény."  

Tóth Ágnes négykezesei

Grafika: Natascha Bauer

Tóth Ágnes: A mennyország és a kuvik

Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés, hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és apró hálóm volt.  Hajnalban keltünk és a többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései alapján, boszorkánynak véltem.

A szerző fényképe

De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de főleg az angyalok érdekeltek,  akiknek művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást. Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt és olvasni is tudott.

- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? - kérdeztem.

- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe. Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr... Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek. Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.

Tóth Ágnes: Gyuluka

Tóth Ágnes

Olyan tizenkét éves formának tűnt, míg közelebb nem jött. Akkor már tisztán látszottak fakó arcán az öreges vonások és a szürke árnyak a szeme alatt.
Bizonytalanul tekintett a világba. A hajába ősz szálak vegyültek, de még így sem lehetett megállapítani a korát. Épp úgy lehetett tizenkét, mint harmincöt éves.
Gyuluka furcsa és számunkra érthetetlen dolgokat művelt. A legváratlanabb pillanatokban hirtelen megtorpant és lábat törölt. A lakásban, a lépcsőházban, de az utcán is, a legnagyobb forgalom közepette. Mintha valaki láthatatlan lábtörlőket helyezett volna el előtte, mindenütt, amerre csak járt és ráírta volna: „Tessék lábat törölni!”
Gyuluka nem sokat beszélt. Inkább csak önmagával, a bokrokkal és a fákkal társalgott a bérház hátsó udvarán. Alattvalóinak nevezte őket és jó uralkodóhoz illően gondoskodott róluk. Minket, gyerekeket került, mert kicsúfoltuk és kövekkel dobáltuk. Ezért nagyon magányos volt. Néha becsengetett a szomszédokhoz és elidőzött náluk. Ilyenkor mindig kapott egy almát vagy más apróságot. Egyszer hozzánk is bekopogott. Anyám lekváros buktával kínálta. A tíz perc alatt, amíg nálunk tartózkodott, legalább ötször törölt lábat. A fikusz előtt kedvesen meghajolt és tudatta vele, hogy a kincstárából nagyobb összeget fog kiutalni számára jutalomképpen, mert szép tisztán és ragyogó zölden tartja a leveleit. A fogasunkat viszont komoly és dorgáló szavakkal rótta meg kajlasága miatt és figyelmeztette, hogy őrködjék éberebben, mert hajnalban a mocsárból érkező titkos hadak sáros csizmákkal akarnak betörni a lakásunkba. Amikor kilépett az ajtón, becsületesen megtörölte a lábát a lábtörlőn.
Gyuluka örök téma volt a bérházban és a környéken. Senki nem tudott róla semmit, csak Berta, a házmesterné, mert ő régebbről ismerte.
A fiú nagyanyja senkivel nem beszélt. Mindig lehajtott fővel, meggörnyedve sietett el mellettünk. Még a köszönésünket sem fogadta. Megértettük őt. Éreztük, hogy nagyon szégyelli a terhet, ami rámaradt. Mert Gyuluka igenis rámaradt. Úgy örökölte, mint egy haszontalan bútordarabot, amit csak azért nem dobnak el, mert régi emlékek fűződnek hozzá.
A házmesterné mesélte, hogy Gyuluka szép, okos fiúcska volt, a szülei pedig diplomás és nagyon pedáns emberek. Talán túlságosan is azok. Folyton egrecírozták a gyereket a rend és a tisztaság miatt. Egy esős napon aztán elvetették a sulykot. Hisztérikusan verték agyba-főbe a kisfiút, mert sáros lábbal lépett be a frissen felmosott lakásba. És enni sem kapott, amíg pontosan százszor meg nem törölte a lábát.
De Gyuluka nem bánkódott. Boldog volt, mert volt egy bocskoros kutyája. Ő maga tekerte be az ebnek mind a négy mancsát rongyokkal, nehogy bepiszkolja a lakást.
Egy napfényes vasárnap délután lovaggá ütötte Bertát, amiért szép tisztán tartja a házat, és megígérte, hogy bearanyoztatja a seprűje nyelét, ha az udvari tanácsosai is jóvá-hagyják. Ebből az alkalomból olyat tett, amit még soha senkivel. Megpuszilta az asszonyt. Ezért a házmesternének jó napja volt és elmesélte, hogy Gyuluka szülei már tizenkét éve élnek Kanadában. Azóta csak egyszer érdeklődtek a fiú felől. De Gyuluka, hogy még véletlenül se felejtsék el őt, minden évben ír nekik Torontóba, és egy szép színes lábtörlőt is rajzol a lap aljára.

Tóth Ágnes: Karóra, bableves és Nostradamus

Tóth Ágnes

Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt, éppen szárazbabot főzött a sparhelten és hangosan zsörtölődött, mert nem akart megfőni a paszuly. A fazékban rotyogott az étel. A tűz pattogott és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülő ebédet.
A falvédőn szép kövér légy mászott. Megállt az “I” betű fölött, mint nagy fekete pont a piros íráson, mely azt tudatta: „ Hol hit, ott szeretet...”
Dédi azonnal agyoncsapta a légycsapóval. Szegény rovarnak még annyi ideje sem volt, hogy elemezze a szöveg nemes mondanivalóját.
Kuku közben kihúzta a komód felső fiókját, kivett egy apró fekete dobozt, kiemelte belőle anyu aranyos karkötős óráját és zsebre vágta. Visszatolta a fiókot és lábujjhegyen indult kifelé. A térdén ki volt szakadva a nadrág, a szemében semmi biztatót nem láttam, mégsem tudtam haragudni rá, ugyanis fülig szerelmes voltam belé.
A szemben lévő házban lakott idős apjával. Édesanyja két éve meghalt, ő pedig kétes társaságba keveredett. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Finom arcú, hajlékony termetű fiú volt, gyönyörű kékesfekete hajjal. Én hétéves voltam, de a közelében mindig ifjú hölgynek éreztem magam és mindent elkövettem, hogy észrevegyen. Most azonban erre egy cseppet sem vágytam. Néztem, milyen ügyesen slisszol kifelé, és csak akkor kiáltottam fel, amikor eltűnt.
Kiabálhattam, mert Dédi süket volt, és csak akkor értette meg, miről beszélek, ha azt halkan és nyugodtan mondtam.
Éppen Kuku után akartam szaladni, de valaki hátulról elkapott és megrázott.
– Te meg mit ordibálsz, mint a fába szorult féreg? – érdeklődött papó, én meg nem tudtam, hogy a fenébe kerültem ide, a Szilvásban lévő öreg házba, amikor az előbb még a Csordás János utcai otthonunkban voltam szemtanúja egy lopásnak.
– Na, ébredj már fel, mert érted jöttek a szüleid, s mindjárt indultok haza – dörgött rám az öreg.
Álmosan néztem körül. A diófaszekrény előtt anyám és apám beszélgetett.
– Hé! – kiabáltam. – Miért vagytok olyan nyugodtak, mikor éppen most lopta el Kuku az anyu aranyos karkötős óráját?! Dédi meg, amilyen öreg és süket, nem hallotta, és nem látta, mert éppen bablevest főzött és egy legyet csapott agyon a falvédőn.
– Térj már magadhoz – mondta apám –, az egészet csak álmodtad.
– Az nem lehet, hiszen még most is érzem a bableves illatát – jelentettem ki határozottan.
– Csakhogy Dédi ma paprikás krumplit főz ebédre, úgyhogy tévedsz – nevetett anyu, és egy csupor tejet nyomott a kezembe.
– Na, jó, főzzön amit akar, az órát akkor is ellopták! – kiabáltam. Aztán kimentem az udvarra, hogy még egy kicsit gyötörjem a szegény görbehátú birsalmafát, amire papó hintát szerelt nekem.
Éppen az ágak felé szálltam nyikorogva, amikor szóltak, hogy indulunk. Az út a Fáklya utcán végig, a strand és a strekk mellett olyan végtelennek tűnt, mint a vonatfüttyök és a tehervagonok sora. Amikor végre hazaértünk, fáradtan rogytam le a sámlira. A konyhában bablevesillat uralkodott. Anyámék arcán feltűnt az első meglepődés.
– Kidobtam a krumplit, mert büdös volt – mondta dédi, majd hozzátette: ez az átkozott bab meg nem akart megpuhulni...
Anyám furcsán nézett rám, aztán bement az utcai szobába. Pár perc múlva kihozta az üres órásdobozt.
– Jaj istenem, szűzanyácskám – suttogta sápadtan –, eltűnt a drága karórám.
– Persze, hogy eltűnt, ha egyszer ellopták – mondtam bölcsen. – Én előre figyelmeztettelek benneteket.
Félórai keresgélés után apám azt javasolta, hogy üljünk le ebédelni, mert üres gyomorral nem lehet gondolkozni. Aztán majd utánanéz mi is történt valójában.
Körülültük a konyhaasztalt és kanalazni kezdtük a bablevest. Éppen szemben ültem a falvédővel, mikor megállt a kanál a kezemben. A “HIT” szócska középső betűjén nagy fekete pontként virított az agyoncsapott légy. Apám követte a pillantásomat. Hosszasan nézett, majd megtörölte a száját és felállt. Felvette a zakóját, majd kilépett az ajtón.
Alig negyedóra múlva visszatért. Izgatottan vártuk, mit fog mondani. Ő pedig rám nézett mosolyogva, megsimogatta a búbomat és így szólt:
– Még jó, hogy van egy kis Nostradamusunk. Aztán elővette a zsebéből a karkötős órát és meglengette anyám orra előtt.
Attól kezdve mindig kíváncsian hallgatták furcsa álmaimat.

Tóth Ágnes: A kockafejű pakulár (A csillagszemű juhász meséjének parafrázisa)

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

 
       Volt egyszer egy kétszer akkora palota, mint amekkora egy normális királynak dukál, de nem szóltak ellene az alattvalók egy árva szót sem, egyrészt, mert attól rettegtek, hogy kegyetlen és zsarnok uralkodójuk szokása szerint kivágatná a nyelvüket, másrészt őfelsége a sok parlagfűtől, ami a szomszéd király határában nőtt, annyit tüsszögött, hogy  ha kisebb lett volna az épület, minden tüsszentés után szétrepültek volna a tető cserepei meg az ablaküvegek, és kárt tettek volna a lakosokban. 
       Király uramnak, aki reggeltől estig egyfolytában prüsszögött, már nagyon az idegeire  ment, hogy naponta hatszázszor kívánták ezt az egészségére, ezért betiltotta az egész országban, hogy tüsszentése után, azt mondják neki: „Egészségére, felséges király uram”! 
         Igen ám, de volt az országában egy kockafejű pakulár, aki minden reggel és este a palota mellett hajtotta el a birkáit és fittyet hányva a királyi rendeletre, mert őt az édesanyja illemre tanította, állandóan bekiabálta a palota ablakán, hogy „Egészségére, felséges király uram, egészségére!”
       Meg is mérgelődött nagyon őfelsége és a pandúrjaival maga elé vezettette a birkapásztort. Amikor a királylány megpillantotta a legényt, arra gondolt, hogy ha lecsapatná a hóhérral a fiú szögletes fejét, az el sem tudna gurulni.
        A legénynek pedig, ahogy a királylányra nézett, egy girhes macska jutott eszébe, amelyiknek rózsaszínű bársonyszalagot kötöttek a nyakába. De mielőtt tovább morfondírozott volna, rákiáltott a király:

– No, te istenverte kockafejű pakulár, én most megparancsolom neked, hogy soha többet ne mondd nekem azt,  hogy „Egészégére felséges király uram!”, mert  ha még egyszer kimondod, magam sem tudom milyen szörnyűség fog történni! – és akkorát tüsszentett, hogy összetörtek a kristálypoharak az almáriumban, és megrepedt a márványpadozat a talpuk alatt.

– Egészségére, felséges király uram! – kiáltotta a legény, megszegve a parancsot, mire  őfelsége akkorát ordított, mint egy oroszlán és szakállát tépve, mint aki se lát, se hall, kirohant a teremből, be egyenesen a nagy, fekete medve barlangjába, miközben az őrök földbegyökerezett lábbal, dermedten bámultak utána.

– Apám, várjon meg! – sikította hisztérikusan a királylány, és ruhája alját felkapva, az apja után száguldott, akit utol is ért. A kiéhezett medve nem tétovázott, egykettőre befalta őket, csak a koronát hagyta meg emlékbe.   
       Amikor a nép hírét vette a zsarnok uralkodó halálának, akkorát kiáltott örömében,  hogy összedőlt tőle a hatalmas palota. De nem is volt rá többet szükség. A pakulárt ugyanis nem tudták megválasztani királyuknak, mert olyan kockafeje volt, hogy sehogy sem bírt megállni rajta a korona. Így aztán visszament birkákat terelgetni. A királyi fejdísz a múzeumba került, az emberek pedig boldogan éltek, míg a parlagfűtől mindannyian tüsszögni nem kezdtek.

Az eredeti mese Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág c. Móra-kötetből való (1988-as kiadás)

Tóth Ágnes -- Pityuri

Illusztráció: Szentimrey Zsófi

70 éves a Móra kiadó.

       A Móra könyvkiadó gondozásában megjelent Kincskereső kisködmön volt az az ifjúsági regény, ami nagyon megérintett 14 éves koromban. Ennek hatására több ifi történetet is írtam, kalandos gyermekkorom eseményeit felidézve. Íme az egyik történetem, a "Pityuri", ami a mai napig mély nyomot hagyott bennem.

       Csak ültem a szobában, konokul magam elé meredve. Már nem sírtam. A szemem száraz volt és valami belső tűz égett benne.
      Nagyanyám az első két napon ügyet sem vetett rám. Mérgesen, sőt kissé sértődötten tett-vett a konyhában, morgott az orra alatt és nagyokat csapkodott a fakanállal a fazék szélére. Később viszont, már  aggódni kezdett.
       Már harmadik napja nem szóltam hozzá, a nagyobbik baj mégis a volt, hogy egy falat ételt sem fogadtam el, ettől aztán gyenge és bágyadt voltam, mint az őszi légy. Aztán hallottam, hogy megjön anyu és nagyagyanyám azonnal letámadja:

– Pszichológushoz kell vinni az ebadta kölykét! – rikácsolta. 

– Magát kellene oda vinni! Maga az oka mindennek – emelte fel a hangját anyu – és én elképzeltem, ahogy szelíd homlokán összehúzza a két szép szemöldökét.

– Még hogy én? – tiltakozott az öregasszony – Az egésznek az a büdös, szemtelen dög az oka! Negyven befőttemet tett tönkre. Kicsípte rajtuk a celofánt és felborogatta az egészet. Képes volt felrepülni a szekrény tetejére. Én megmondtam, hogy be kellene zárni, de ti túlságosan ráhagytok mindent a gyerekre!
       Szóval ez történt! Ez volt az a végzetes és megbocsájthatatlan bűn! Összeszorított ököllel csaptam a falra és hanyatt vágtam  magam a vén gödrös díványon.
       Behunytam a szemem, és újra láttam drága kis barátomat, Pityurit, pici napos csibe korában, törékenyen, csipogva, ahogy tányérkájából szemecskélte a kukoricadarát.  Ahogy ityegett-pityegett erőtlen kis hangján, és nyújtogatta elzsibbadt lábacskáját, a szárnyát is kinyújtva felette, míg orra nem bukott, mert elvesztette az egyensúlyát. Ahogy tenyerembe fészkelte magát és amikor jól átmelegedett, boldogan aludt el, mintha csak kotló mamája puha szárnya alatt lenne. Aztán egyre nagyobb lett, szépen fejlődött, próbálgatta aprócska szárnyait, melyek vele együtt nőttek. Ösztönösen és bőszen kapirgált, pedig senki nem tanította rá, hiszen a kotlótól elszakították, még pár napos korában. Végül aztán megkamaszodott, elhullatta sárgás pelyheit és tokosodni kezdett, egészséges fényes tollakat növesztve, és egy napon akkorát kukorékolt kamasz hangján, hogy fenékre esett az erőlködéstől.
       Attól kezdve, nem nagyon fogadott szót, öntörvényű lett, és mindent kiharcolt magának. Az udvarban rémuralmat tartott a verebek és a macska felett, s ha látogató jött, azonnal megtámadta. De engem úgy szeretett, mintha én lennék az anyja. És én is szerettem. A szemem előtt vált egy év alatt hatalmas, büszke kakassá. Hófehér tollát, rubin taraját mindenki megcsodálta. Ha lehetett, mindig együtt voltunk.
       Pityuri mindenhová elkísért, ahol nem volt nagy a forgalom. A kenyeresig, fagylaltosig, sőt egyszer a Barátok templomába is utánam szökött, amikor hittanórára mentem. Vele meg tudtam beszélni olyan dolgokat is, amit a szüleimnek nem mondhattam el. Például azt, hogy  aznap a sarokba állított a tanár néni, mert folyton beleszóltam a magyarázatába, hogy azért van akkora púp a fejemen, mert összeverekedtem az egyik fiúval az iskola udvarán a szünetben, mert  csúfolt a szeplőim miatt, és azt is elárultam, hogy ettől függetlenül nagyon szerelmes vagyok abba a srácba, de sose fogom megmondani neki. Aztán megígértem, hogy másnap valami nagyon finom ínyencséget hozok neki, mégpedig finom rózsaszínű gilisztákat, amelyeket az iskolából hazajövet szedek össze a ligeti sétányon, mert a tegnapi eső után megint előbújtak. És ilyenkor Pityuri, mintha értette volna, bodogan rikkantgatott,  megemelgetve ezüstös szárnyait. Minden nap elém szaladt, ha megjöttem a suliból. Kedvesen körbe udvarolt és megcsipkedte a szvetteremen lévő fényes gombokat.

       Csak azon a pénteki napon nem szaladt elém, nem kotyorászott és nem röppent a vállamra. Jól emlékszem arra a napra. Dél volt. A nap fátyolosan tekintett le az égről, a Barátok templomából idehallatszott a harangszó.  A család már az asztal körül ült, a konyhában mennyei illatok lengedeztek, én meg nagyon éhes voltam.
       Éppen a számhoz emeltem a kanalat, amikor furcsa  érzés kerített hatalmába. Miért ilyen csendes ma mindenki? Miért süti le anya a szemét? Miért olyan kárörvendő a nagyi tekintete, és hol van Pityuri, hiszen minden ebédnél itt szokott lebzselni a lábam körül, egy-egy jobb falat reményében, akár egy hűséges kiskutya.

– Hol van Pityuri? – kérdeztem rekedten – és a kanalat visszatettem a húslevesbe.

– Előtted az asztalon! – rikkantotta nagyanyám dühösen, és a villával a pecsenyés tál szélére koppintott.
       Attól a naptól fogva nem akartam többet szóba állni vele.

Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett

Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska

Tóth Ágnes -- Csillagok között

illusztráció: Madarász Gergely

A műút felett lenge felhő,
a felszántott föld tarka kendő.
Szekér döcög az alkonyi fényben,
föld illatában, hegy tövében.
Ekhós szekér, cókmókkal tele,
ökör húzza, a gazda vele.
Kezében gyeplő, fején kalap,
lassul az ökör, alig halad.
A vándor is fáradt, izzad a háta,
évek óta a világot járja.
Vele kecskéje, hű kutyája,
s néha felzeng harmonikája.
Boldog ember, független, szabad,
mozgó házával vígan halad.
Országok műútjait rója,
csillagos ég a takarója.
Mesél, regél, ha köré gyűlnek,
öröm hallgatni, szívnek, fülnek.
Dalol, és zeng a harmonikája,
híre a világot rég bejárta.
Ő lett a Mesemondó vándor,
ha otthon marad, talán csak kántor
lett volna, vagy lelki szegény,
nem világjáró szabad legény,
kit nem béklyóz szabály és adó,
s főnöke csak a Mindenható.
"Kedvelte hát e nomád életet,
kitűzött céljában nem kétkedett.
Hitte, még sok felfedezés várja,
de tervét egy baleset lezárta.
Bús véget ért az utazónk útja,
és csak maga a jó Isten tudja
mi lehetett azzal a terve,
hogy ott hagyta az úton heverve
a vándor élettelen testét,
ki nélkül sötétebbek az esték.
Nem ég már tábortüze fénye,
mert felült Gergő a Göncölszekérre.
Kezében gyeplő, fején kalap,
csillagok között vígan halad.

Tóth Ágnes: Csáth Géza-emlékezés

Grafika: Tórh Saci

Eszem ága

Eszem ágán ül két holló,

csőrükben egy rozsdás olló.

Lenyisszantják eszem ágát,

keresik az eszem árát.

Eszem ára törékeny kincs.

Nekem eszem ágában sincs

eszem ágában tartani,

két hollónak odaadni.

Fekete vers

Koromfekete a korom,

öreg kéményekben ég.

Éjfekete éjszakákon

bársonyfekete az ég.

Hollófekete a holló,

felszáll a tetőre,

szárnyából egy tollat ejt

a fekete földre.

Felkapja a varázsló,

fúj a tollra hármat,

és a földről azonnal

felszállnak a házak.

Kinyílnak az ablakok,

sikít a sok ember.

Alattuk a mélység zúg, 

mint fekete tenger.

Felettük a csillagok,

mind nagyobbá válnak,

a vén Hold is hatalmas,

rászállnak a házak.

Ujjongnak az emberek,

fényben áll a házuk.

Nem lesz többé fekete,

se vágyuk, se álmuk.

Üvegalma

Hajdanában Boncidában

találtam egy kertet,

ahol egy vén vadkörtefán

üvegalma termett.

Arra jött egy suszterlegény,

felmászott a fára,

szakajtott két üvegalmát,

s húzta kaptafára.

Nem fecsérelte az időt,

faragott két üvegcipőt,

kész lett vele éjfél előtt.

Hazavitte, polcra rakta,

kit szeretett, annak adta.

Ma se tudja az a csalfa,

hogy a cipő igazából

körtefán nőtt üvegalma.

Mert ha tudná, fel se venné,

varázskertbe visszavinné.

Akasztaná körtefára,

míg üvegalmává válna.

Tóth Ágnes: Fecske

Gyólai Gabi 

Fecske vagyok, s mint a villám,

felszállok egy magas trillán.

Énekelek-csivitelek,

köszöntöm a kikeletet.

Hívom párom, ki lemaradt,

magam nem csinálok nyarat.

Együtt aztán körülnézünk,

hova rakhatnánk a fészkünk.

Gyümölcskertben áll egy kedves

kicsi ház, szép hódcserepes.

Árnyékot nyújt az eresze,

a folyótól nincs oly messze.

Ide építünk egy fészket

sárból, és amikor kész lett,

párom tojást rak majd bele,

s fiókákkal lesz majd tele.

És a környék összes férgét,

bogarát és kártevőjét

nyakon csípjük egy perc alatt,

fiókáknak, remek falat.

Mindnek tele lesz a begye,

nem bírnak betelni vele.

Nő a tolluk nagyon gyorsan,

s megtanítjuk hamarosan

őket a magasba szállni,

szülőföldet megcsodálni.

Észbe vésni, szívbe zárni,

hogy tudjanak minden évben 

újra, s újra rátalálni.

Tóth Ágnes – Mintha – Vén tetőcserepek alatt

Mintha

Mintha laktam volna benne,

mintha nagyi nótás kedve

most is a ház körül lengne.

Mintha lenne futó szőlő,

házfalára felnövekvő.

Mintha vén diófa volna,

mintha bentről nekem szólna.

Két kis szemén zsalutábla,

szív-ajtaja nyitva-tárva.

Zsupfedél lett a kalapja,

kémény is díszeleg rajta.

Ha majd süti a kenyeret,

az ég felé füst tekereg.

S ha majd egyszer füst tekereg,

akkor újra gyerek leszek.

(c) Ficzere Kyrú

Vén tetőcserepek alatt

Jó látni a régi házat,

a padlásfeljárót, a tűzfalat,

újraélni gyermekkorunkat

a vén tetőcserepek alatt.

Olvasni a vedlett falon

a kopott írást: „Hülye vagy”,

belesni a kerítésen,

él-e még az öreg Nagy?

Aki mindig megkergetett,

ránk uszította a kutyát,

kiszúrta a labdánkat,

ha betörtük az ablakát.

Menekültünk, amerre láttunk,

kis sikátorokon át,

melyek hamvaikban most is őrzik

ártatlanságunk lábnyomát.