A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája

Kertész Edina: A csodatévő bot

Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!

András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka

Majoros Nóra: Borz-mesék

 

Csillagles

Hanga Réka illusztrációja

Borz éjjelente körbeszimatolta az erdőt, és ennivalót keresett. Az orra mindig szorosan a földre tapadt, de egyszer véletlenül felnézett az égre, és meglátott egy csillagot.

– Látni szeretném a Tejutat – határozta el.

Körbe-körbe járt az erdőben, de sehol sem talált a fák között olyan rést, ahonnan látható lett volna. Másnap csomagolt magának egy konzervkukacos szendvicset, hogy ne kelljen ennivaló után kutatnia, aztán elment Kakukkhoz.

– Felrepítesz a legmagasabb fa tetejére? Látni szeretném a Tejutat.

– Nagyon szívesen megtenném, de nem bírlak el. Nyúlnak van távcsöve, kérdezd meg, hátha kölcsönadja. Azzal jobban láthatod.

Nyúl odúja sötétbe burkolózott, az egész család aludt. Borz halkan megkocogtatta az ajtót. Aztán kicsit hangosabban, majd a biztonság kedvéért sokkal hangosabban is.

– Mi az? Tűz van? Visszaköltözött Róka az erdőbe? – dugta ki a fejét Nyúl az ajtón.

– Kölcsönadod a távcsövedet?

– Pont most? Az éjszaka közepén?

– Igen. Látni szeretném a Tejutat.

– Hát jó – felelte Nyúl, és előkereste.

Borz belenézett.

– Nyúl, ez borzasztóan homályos.

– Tudom – felelte Nyúl ásítva. – Teljesen használhatatlan. De az erdőn túl van egy domb, a tetején magasles. Próbáld meg onnan.

Borz lelkesen galoppozott a domb felé, aztán megtorpant az erdő szélén, mert emberszagot érzett. A magaslesen egy vadász kuporgott. Borz várt és várt, de a vadász csak akkor hagyta el a tornyot, amikor felkelt a nap, és már nem látszottak a csillagok.

Másnap este, amikor a vadász a dombra ért, csodálkozva állt meg a magasles előtt. Körbe volt kerítve piros szalaggal, és egy tábla lógott róla:

„Életveszély miatt ma nem látogatható.”

A vadász bosszúsan hazacaplatott. Pedig valaki mégis felmászott a lesre, mert amikor a vadász a következő estén újra próbálkozott, egy bontatlan kukackonzervet talált a padon, meg egy cetlit:

„Ne vadássz, inkább egyél kukacot és nézd a Tejutat! Innen az egész látszik.”

 

Vadas Máté illusztrációja