A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háború. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: háború. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. szeptember 5., szombat

Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)


Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

2022. április 16., szombat

Kati saját írása a háborúról

 

Bódi Kati: Háborús gyerekek

A szerző illusztrációja
 
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra itthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona, a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám, ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.
A lányom néhány hét múlva szül. Amikor férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.
A fiamnak nem kell bujkálnia. Mégiscsak szerencséje volt azzal a villamosbalesettel, egy lábbal itthon maradhatott, vigyáz a feleségére és a két kisfiára.
De hiszen, volt ő már háborúban. Csak két éves lehetett, mikor a férjemet elvitték, akkor készült ez a kép, ez a kis katonaruhás fiúcska mellettem a Pisti.

A szerző családi fotóalbumából. A képen Antalics Józsefné, Kalocsai Katalin látható a kisfiával

2021. február 2., kedd

Miklya Luzsányi Mónika: Három éjszaka

Illusztráció: Vajda Melinda

Kulcsszavak: bíbor, erdő, kard (түс, дыбыс, ай)

„A fiúnak három neve volt. Attala. Ámbár. Kürjele. És három álma. Az egyikben Attala volt, a másikban Ámbár, a harmadikban Kürjele. Amikor felébredt egy álomban, mindig tudta, Attala ébredt, Ámbár vagy Kürjele. Amikor felébredt az álomból, sohasem tudta, ki ő.”
Miklya Zsolt

Mia nem tudott aludni. Kereken, fényesen világított a hold, a várost valami érthetetlen feszültség tartotta ébren.
„Valami készül – gondolta Mia –, valami nem jó, valami félelmetes.”
Nem akart egyedül maradni ezzel a feszültséggel, nem akart egyedül maradni a várakozással, nem akart magányosan szembenézni ezzel az egyre növekvő félelemmel.
Attalára gondolt, a fiúra, akivel az újhold idején találkozott. Akkor sötét volt az éjszaka. Túl sötét ahhoz, hogy aludni tudjon. A város is vak sötétségbe burkolódzott, senki és semmi sem mozdult a sikátorok ódon, kőből rakott házai között. Csak egy dallam szállt az éjszakában, egy ismeretlen, távoli dallam.

Mia felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a muzsikust. Ment a sötét városon keresztül. Látni szinte semmit sem látott, csak a füle vezette, a dallam volt a kalauza. Ez az ismeretlen, édes dallam.
A fiút a tengerparton találta meg. A dagály elöntötte a vidéket, csak egy keskeny, mólószerű sáv nyúlt be hosszan a vízbe. A fiú a homokpad végén ült, szemben vele a végtelen, fekete víztömeg.
Mia nem ismerte a hangszert, amit pengetett, a nyelvet sem, amin énekelt, mégis értette minden szavát. Tudta, hogy a holdhoz szól, azt hívja, csalogatja elő a hullámok sötétjéből. És egyszer csak felbukkant a holdsarló a sötét égen. Olyan volt, mint egy csónak, pont olyan. Végiglebegett a tenger hullámain, és engedelmesen kikötött a homokpadnál, a fiú lába előtt.
A fiú felállt, és megfogta Mia kezét. Magas volt, délceg, a szeme feketén ragyogott.
– Gyere velem, Mia! – mondta a lánynak. – Elviszlek apám udvarába, feleségül veszlek, és te leszel a legtündöklőbb hercegné a föld kerekségén.
– Miért, ki vagy te? – kérdezte Mia döbbenten.
– Attala, a keleti ég hercege. Gyere velem, és boldog leszel.
– Nem mehetek – rázta a fejét Mia –, még nem mehetek...
A fiú durcásan rántotta meg a vállát:
– Hát jó. Ahogy gondolod. Még kétszer eljövök érted. De nem biztos, hogy meg fogsz ismerni.
– Miért? Miért ne ismernélek meg? – kérdezte Mia, hiszen úgy érezte, Attala arcvonásai örökre belé égtek.
– Mert én leszek, és mégsem én. Mintha egy álomban, meglátod majd a többi arcom is.
Mia szeretett volna még kérdezni valamit, de a csónak egyre távolodott, és lassan nem volt más, mint egy keskeny holdsarló az égen.

Mia ezek után minden éjszaka kiment a tengerpartra. Leült az egyre szélesedő homokpadra, és várta vissza a herceget. De hiába nézte a holdat, annak nem volt többé csónak alakja. Egyre csak gömbölyödött, dagadt, lassan már félholdként ragyogott, és nem akart a földre szállni. Ám Mia csak várt, várta a hercegét. Várta akkor is, amikor dacosan hullámzott a tenger, amikor viharosan verte, tépte magát. Mia érezte a sós víz ízét a szájában, és már maga sem tudta, hogy a tenger vagy a saját könnyeinek ízét érzi. Így várta Attalát minden éjszaka, várta egészen addig, amíg a hajnal első sugarai meg nem jelentek az égen, amíg a város fehér falai fel nem ragyogtak az éjszakai sötétség után.
Csak ekkor ment haza, fáradtan és kábultan, mit sem törődve az egyre vadabbul duhajkodó sokasággal. Mert ahogy nőtt a hold, és egyre világosabbak lettek az éjszakák, úgy járták egyre többen a várost mulatságot keresve. Sokszor hajnalig mulattak, táncoltak az emberek, de Mia nem akart közéjük keveredni. A fülét sértette a harsogó zene, a vad kurjongatás, hiszen ő csak egy zenére vágyott: amit Attala játszott azon az ismeretlen hangszeren. A füle csak egy dalt volt képes befogadni: amit a herceg énekelt azon az idegen nyelven.
Egy éjszaka éppen a tengerpartra igyekezett. Előtte az utcán fiúk csoportja botladozott. Kezükben boros korsó, és éppen nagy hangon ugratták egyik kövérkés társukat:
– Na, mondjad! Mondjad csak, barátocskám, ki is vagy te, és hogy kerültél ide?
A fiú, akit kérdeztek, tántorogva megállt. A cimborái megfogták a grabancát, odatámasztották a falnak, hogy össze ne rogyjon a lába. Valóban nem állt valami jól a lábán, az egyik talán rövidebb is volt, mint a másik, nemigen tartotta a súlyát.
– He-herceg vagyok… Ám-ámbár herceg… – dadogta a fiú. Mia felkapta a fejét a szóra. De csak egy pillantást vetett az idegenre, és látta, hogy ez a lump alak nem lehet az ő hercege. Elkapta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Az egyik suhanc a falhoz támasztott fickó arcába nyerített:
– Ámbár herceg vagy, mégse szeretnek a lányok. Látod? Elfutnak előled – bökött a távolodó Mia után.
A fiú most fogta fel, hogy kit is szalasztott el. Minden erejét összeszedve lerázta magáról az idegen kezeket, és a lány nyomába eredt.
– Mia! Mia! – kiáltott a lány után, de ő, amint meghallotta a borgőzös hangot, még inkább nyakába szedte a lábát. A fiú utána akart eredni, ám alig tudott megtenni néhány tántorgó lépést, elbotlott, és térdre esett.
– Mia! – ordította lélekszakadva. – Gyere velem! Magammal viszlek! Én vagyok az!
A lány visszafordult. Hosszan nézte a sántikáló alakot. Seszínű, zilált haja az arcába hullott, de így is jól látszott, hogy a fél arcát sebhely csúfítja el. Mia döbbenten hátrált a torz alaktól. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy ez a szerencsétlen lenne az ő hercege.
– Én vagyok az – nyújtotta ki az a kezét ismét a lány felé. – Voltam Délceg… Voltam Duzzog… De most csak Ámbár vagyok… Ámbár herceg. Nem ismersz meg?
– Nem… Nem ismerlek! – kiáltotta a lány. – Sohasem láttalak!
A fiú ekkor énekelni kezdett, valami idegen, ismeretlen nyelven. A dal ugyanaz volt, mint amit azon az édes éjszakán hallott Mia, mégis durván, recsegve szólt a borgőzős szájból. A lány döbbenten nézte a fiút:
– Nem… Te nem lehetsz Attala…
– Pedig én vagyok! – kurjantott a részeg. – Mondtam, hogy nem fogsz megismerni…
Mia zokogva futott haza. Nem érdekelte a tenger, nem érdekelte a holdcsónak, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy rászedték. Az sem érdekelte, hogy ez a részeg fickó honnan tudhatott meg mindent róla és Attaláról. Csak az érdekelte, hogy örökre elfelejtse azt az éjszakát. De hiába iparkodott. Ahogy nőtt a hold, minden éjszaka egyre nyugtalanabb lett. Egyre erőssebben szólt benne a dallam, Attala dallama.

Mia nem tudott aludni. Immár kereken, fényesen világított a hold, a várost is valami érthetetlen feszültség tartotta ébren. Most nem volt tánc és mulatság, nem hallatszott részeg kurjongatás. A hold ezüst fényében feszülten állt a város. Várt valamire. Egész éjszaka várt.
És akkor felharsantak a kürtjelek. Megcsörrentek a kardok, és sziszegve csaptak le a nyilak. Mia kiugrott az ágyból, előrántotta a régi, ezüstnyelű kardját. Nem tudta, kik támadtak rájuk, azt sem, hogy van-e védelem. Abban az egyben volt biztos, hogy nem maradhat itt a lakásban tétlenül.
A város falain fehéren folyt végig a hold fénye, az utcákon feketén patakzott a vér. Az ezüst páncélos lovagot azonnal észrevette az utca forgatagában. Úgy hadakozott, mint aki sok csatát megvívott már. Könnyedén mozgott, pedig nagy volt, hatalmas, akár egy óriás. Kétkezes kardját hárman sem tudták volna felemelni, de ha egyet suhintott vele, hatan is elhullottak körülötte.
– Hajrá, Kürjele! Üsd, vágd, nem apád! – biztatták a társai. Az ezüst páncélos vitéz megrázta vörösesszőke haját, letörölte az izzadtságot és a vért széles homlokáról, majd kacagva vetette bele magát újra a harcba.
A küzdelem addig tartott, míg a nap első sugarai fel nem ragyogtak a város falain. Akkor az ellenség megfutamodott, visszaiszkolt a sötétségbe, ahonnan érkezett. Mia fáradtan rogyott le egy kőre. Szemével Kürjelét kereste, de sehol sem látta a város utcáin.
„Talán a partig üldözte az ellenséget” – gondolta, és elindult, hogy felkutassa.
Kürjele valóban ott volt a tengerparton. Ott feküdt, pontosan ott, a véráztatta, bíbor színű homokpadon, ahol Mia először találkozott Attalával. Az ezüst páncélt egy harci bárd szaggathatta darabokra, Kürjele mellkasát, szívét is felhasítva.
– Mia, eljössz velem? – kérdezte utolsó leheletével a vörösesszőke óriás. – Mindjárt jön… Jön értünk a csónak.
Mia bólintott, de Kürjele már nem látta a lányt, csak az ezüst csónakot, aminek a ragyogása mindent betölt.

Szerkesztette: Dávid Ádám 


Nurlan Abishev: Lány (қыз)

Nurlan Abishev: Harcos (жауынгер)

Aigerim Karibayeva: Éjszaka (түн)

2020. január 28., kedd

Majoros Emma: Amíg a víz el nem mossa

Azt mondják, Istenem, hogy idő kell. Az idő gyógyít minden sebet. És mind elmúlik, mintha meg sem történt volna. És nem lesz emlékezet. Mások azt mondják, az idő olyan, mint festménynek a víz. Az emlékezet eltorzul, elmosódik, majd egybeolvad a vízzel, ami az életed.

Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai (A kép származási helyét lásd a bejegyzés végén)

Rengetegszer eljátszottam a fejemben, mi történt:

Csörög a telefon.
Gyermekkori meleg dunyha öleli át a derekamat, mégsem érzem magam biztonságban.
Vészjósló fekete felhők takarták el az égboltot, nem láttam a horizontot. Az otthonom hirtelen idegennek tűnt, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak.
Rápillantok az órára.
Épeszű ember nem hív ebben az órában. Kivéve, ha vészhelyzet van. A szakadásig szorongatott képre nézek az éjjeliszekrényen. Egy gyűrött, ismerős arc mosolyog rám.
Elhaló hangon megszólalok.
“Haló?”

2020. január 26., vasárnap

Mészöly Ágnes: Paintball


Illusztráció: Tuza Edit


Bende paintballozni hívott minket a szülinapján,
Mert tizenhárom évesen már ez a menő, nem az állatkert vagy a Meki,  Beöltöztünk terepszínű kezeslábasokba, a csajok kaptak plusz mellvértet is,
Aztán a játékmester elkezdte magyarázni a dolgokat.
Ti most katonák vagytok,
És ez az egész olyan, mint egy háború,
Itt, ha eltalálnak, fáj,
Mondjuk nem szakítja le a karodat a lövedék, de lesz egy szép zúzódás rajta,
Itt, ha nem húzod meg magad, levadásznak,
Ha fedezetlenül hagyod a hátad, neked annyi,
Itt nincs barát és önzetlenség
És ha arra kerül sor, ölnöd kell, vagy téged nyír ki az ellen,
Itt erősnek és merésznek kell lenned, ha győzni akarsz,
És kíméletlennek.
Aztán két csapatot sorsoltak,
Az egyik narancssárga mellényt kapott, a másik UV-zöldet,
Na ennyit az igazi háborúról,
Ki az a hülye, aki láthatósági mellényben megy a csatatérre,
De egyébként igaza lett a játékvezetőnek,
Mert mire lejárt a két óra, mindenkinek mindenhol kék-zöld foltjai voltak,
Zita és Áron sírt is titokban,
Kende és Martin halálosan összeveszett
Bár mondjuk nem azok nyertek, akik erősek és merészek voltak,
Hanem én
Mert az elején találtam egy holtbiztos búvóhelyet, és ki sem dugtam az orromat,
Csak amikor a tortát hozta a Bende mamája.

2020. január 21., kedd

Bódi Kati: Háborús gyerekek

A szerző illusztrációja
 
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra itthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona , a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.
A lányom néhány hét múlva szül. Amikor férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.

2020. január 17., péntek

Kovács Attila (Holden Rose): 42M.



A szerző fotóalbumából. Attila jobbról a második.
 
          Tizennyolc évesen dobtam először éles kézigránátot.
          Egy katonai iskolában érettségiztem, ami egyszerre művészeti suli is volt. Úgy hívták, MH Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Honvéd Szakközépiskola.
          Katonazenésznek készültem a kilencvenes évek elején. Vadászkürt szakra érkeztem Kaposvárról Pestre, a bakakonziba, ahol a harmadik osztály után, a nyári szünetben, elvittek Szabadszállásra, alapkiképzésre. Erőltetett menet, tűzakadálypálya, gázkamra, alaki foglalkozások, eskütétel, szóval a szokásos felkészítés végeztével a negyedik évet már hivatásos állományban folytattam. Innen szereltem egy év múlva tartalékos őrmesterként.
          Azzal, hogy végzősként hivatásos katonák lettünk, az addigi növendék megszólítást a hallgató kifejezés váltotta, valamint rendszeresen megleptek minket mindenféle katonás elfoglaltságokkal. Például egy nyugodtnak ígérkező hétfőn, egy nappal a negyedéves, hangszeres vizsga előtt, de ebéd után, valaki üzent valakivel, hogy négykor a lőtérre megyünk. Ilyenkor nem lehetett elkerülni, hogy gyakorlóba öltözzünk, surranót húzzunk, és egy teherautó platóján félóra zötykölődés után egy dimbes-dombos mezőn találjuk magunkat.
          A mi szakaszunk, a szintén szakközepes ellátósokkal együtt, kábé harminc embert tett ki, de rajtunk kívül volt ott még legalább kétcsapatnyi sorállományú baka is. Éppen nagyokat röhögtünk katonáékon, akik kihoznak a szürkületbe lőni egy rakás gyereket, mert ugyan miért kéne látnunk a céltáblát, az igazán luxus lenne, a lövészet nem erről szól, ugyan már… amikor megmozdult a lábunk alatt a föld.

2020. január 9., csütörtök

Smelka Sándor: Ma van a háború


Illusztráció: Fricska Dorka


Ma van a háború az erdőszélen. Végre leszámolnak a Hajnal utcaiak (vagyishogy mi) azokkal a fránya Vincellér utcaiakkal. Ott lesz majd mindenki: tőlünk Gyuri, Józsi, Zalán, Tomi, tőlük pedig a Vörös ikrek, Gyufa, Karcsi és még talán az a kis vakarcs Béla is ott fog lábatlankodni, aki ahhoz képes, hogy milyen kicsi, igencsak elszemtelenedett mostanában. Ráférne egy alapos verés. Na, azt megkapja ma, nagy eséllyel.

2020. január 6., hétfő

Fodor Veronika: Szárnyak

Illusztráció: Cserkuti Dávid


Nem tudnám pontosan megmondani, hol volt az a hely, amiről írni fogok, de azt tudom, hogy Mordarkának hívták. Csendes, egyszerű település volt, egy óriási erdő mellett. Csupán egy dolog rontotta el a nyugalmát, a szörnyűség, amit Nagy Háborúnak neveztek el. Mordarka erdejét rozsdás fénybe kezdte vonni a nap. Mira szorosabbra húzta egyenruháján a köpenyét, és egy fa törzsének támaszkodva várta a császári és királyi Légjárók megfigyelőballonját. Csendben nézte, ahogy változik a világ díszlete. A kék, felhős ég egyszerre rózsaszín lett, majd piros fényben izzott. Körbevette a fellegek szigeteit. Azúrkéken és szürkén gőzölgött körülöttük az elképzelt monszun.
          A sárkányballon óraműpontossággal érkezett, mint egy lidérctojás, úgy bukkant fel a hegyek takarásából. Utasa, Lehmann tábornok paszományos farkasbundát viselt, bal vállán egy holló tollászkodott. Apró, sárgaréz távcsövet vett elő és belenézett.

2020. január 3., péntek

Várfalvy Emőke: A háború magja

Illusztráció: Pap Kata
El kell kapnunk őket!
Kiket?
Őket, ott. Veszélyesek.
Nem tűnnek annak.
Pedig nézd meg, azok. Látszik a szemükön.
A szemükön?
Gonoszan néznek.
Szerintem csak fáradtak. Elbambultak.
Nem, nem, nézd! A kezük is olyan…olyan… nézd, az ott most ökölbe szorítja a kezét.
Szerintem csak fázik. Nézd, most meg is fújja. Elég hideg van.
Biztos csak felkészül, hogyha meg kell ütnie…
De miért ütne meg?!
Mert látszik rajta, hogy gyűlöl.
Miből?
Már mondtam! A szemén. Meg, ahogy olyan magabiztosan áll ott a társai között.
Szép a tartása. Ritka az ilyen.
Biztos katonának nevelték.
Szerintem csak sportol. Lehet, hogy úszik. Attól szépen erősödnek a hátizmok.
Ez a katonaiskola eredménye. Nézd meg a bakancsát!
Rajtad is bakancs van.
De az enyém régi.
Nem tudom, mit számít a bakancs kora, és különben is, szerintem nagyon szimpatikusak.
Persze, mert annak akarnak tűnni. Ez átverés. Beetetés. Mind egyformák.
Milyenek?
Gonoszak. Nézd a szemét, már hunyorog.
Lehet, otthon hagyta a szemüvegét, és nem látja az óráját.
Szerintem most méri fel, hányan vagyunk. És van-e nálunk fegyver.
Szerintem meg csak tudni akarja, hogy hány óra.
A Józsit is biztos ezek intézték el.


2019. december 30., hétfő

Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett


Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.




2019. december 27., péntek

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati


Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

2019. december 18., szerda

Miklya Zsolt: Otthon

Szeljak György és fia, János (a szerző családi fotóalbumából)


Nagyapa mondta, csak ne legyen háború. És elmesélte, hogy kapott comblövést, hogy úszta meg. Hogy menekült volna országon-világon át. Nagymama mondta, maradunk. Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Hát maradtunk Csorváson, amin úgy vonult át a front, mint egy vidéki postás. Gerendás felől jött egy orosz tank, és belelőtt egy állomáson álló vagonba, ami trafikárut szállított. De nem tekintette zsákmánynak, nem állt meg, csak a park melletti trafiknál. Úgy hírlik, az orosz katonák ott vettek maguknak dohányt. De lehet, hogy ez csak legenda. Csorváson úgy haladt át a front, mint egy postás: megállt a trafiknál, sodort egy szál cigit, elfüstölte, és gurult tovább. Nagyapa maradt otthon, és vele maradt a háború.

Nagyapa, a másik, a négy szép szál szlovák – tót – fiú egyike, testvéreivel az orosz fronton várta a halált. A családi legenda szerint nem fogott fegyvert – nem lőtt – emberre. Hogy úszta meg, ki tudja? Fogságba került, aztán haza. Parasztember volt, gazdálkodott, gondolta, ha már megúszta, folytatja itthon. Nem úszta meg. Kuláklistára került, földjét elvették, lovával együtt. Maradt egy fénykép, kisebbik fia a lovukkal, egyetlen szerelmével. A fiút, már fiatalemberként, önkezűleg érte utol a halál. Nagyapa nem beszélt a frontról, nem voltak rá szavai. Csak rúgott, álmában, mint a ló. Szétrúgta egyszer a nagy családi ágyat. Nagymama úgy szedte össze a romok közül, ápolta, tűrte, állta a frontot.


2019. december 15., vasárnap

Adamik Zsolt: S ím, eljő az Elfelejtés Elleni Nagy Háború

Illusztráció: Mayer Tamás



     A Mindennap Másnevű Majom elgondolkodott.
     Reggelente így ment ez a kert aljában. Ez volt a szokás.  A nap sütött, a verebek csiripeltek, a mindeneket felverte a gaz meg a sárgavirágillat, a Mindennap Másnevű Majom törte a fejét. Nagyon régen volt, hogy őt itt felejtették, a bozót mélyén, ott, ahol nem terem a plüss, ahol semmi egyéb játék nincs, csak ő – a nagyon régen pedig sok idő. A Mindennap Másnevű Majom már nem dühöngött, nem sírdogált, nem kereste a kiutat a kertből. Megbékélt, ahogy azt mondani szokás – csak arról nem szólt neki senki, hogy a megbékélés a sorssal ennyire, de ennyire unalmas is lehet.
     Úgyhogy néha ez volt, néha az, de a legritkább esetben volt például villamos.
     – Hogy akkor ma – jelentette ki. Kócmóc agyában csak úgy zakatoltak a fogaskerekek. – Akkor ma mondjuk Kovács János közlegény leszek. És menetelgetek, meg vigyázban állok, meg csinálok még egy csomó minden egyéb mást, amit úgy általában csinálni szokás.
     És menetelgetett, és csinálta, és vigyázban állt, és néha még szalutált is.
     Szépen eltelt a megbékélés 3565. napja.
     Másnap aztán – a reggeli agyfacsarás közben – az jutott az eszébe, hogy hát végül is kinek szalutált ő tegnap reggeltől estig? Minek is csinálta azt a sok ide-oda téblábolást peckesen? Volt egy bogár, egy pettyeshátú, aki érdeklődve bámulta ugyan, hogy mit művel a majom, de azért valljuk be: egy pettyeshátú bogár, aki valami pirosfejű, szúrós gyomon lóbázza a lábát, vajmi kevéssé közönség.
     – Nade akkor – jelentette ki a Mindennap Másnevű Majom. – Akkor ezen a reggelen leszek én mondjuk Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány.
     Merthogy akkor lesz kinek szalutálni meg menetelni. Az őszvégi, napsütötte kertillat mintha helyeselte volna a döntést.
     – Jobbra át! – kiabálta a megbékélés 3566. napján Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. – Egyenesen álljon katona, hát nem cirkusz ez!!!
     És Kovács János közlegény jobbra átolt, meg balra átolt, meg egyenesen állt, meg szalutált, és egy percig sem gondolt arra, hogy ő valójában egy elfelejtett, odahagyott, szakadt korcú, árvaszemű plüssmajom.
     Mindenki elégedett volt a különösen elhanyagolt, zümmel meg bogárbzzz-zel hangos kiskert legaljának mélyén.
     Harmadnap aztán – ki gondolta volna – a Mindennap Másnevű Majom arra ébredt, hogy már megint spekulál.
     – Nade ha – motyogta maga elé csipásan. – Ha vagyok közlegény, és vagyok tábornok admirális királykapitány, akkor egyébnek is vagynom kell lennem, nem?
     A kiskert egyetértően hallgatott.
     – És ha vagynom kell (márpedig a vagyás és a levés fontos dolgok) – fejtette ki bővebben a Mindennap Másnevű Majom –, akkor kutya kötelességem lenni mondjuk tábori szakácsnak. Vagy Harag Ernő tizedes ezredesnek. Vagy Krakács Krakarics tankvezetőnek, illetve még több közlegényeknek, hiszen még több közlegények nélkül nem hadsereg a hadsereg.
     És eljött a megbékélés 3567. napja. És eljött a megbékélés 3568. napja. Aztán eljött a 3589. Meg eljött a 3596. is.
     És a megbékélés 3600. napján rémülten menekültek a bogarak. Rezegve féltek a gyomok. Virágport sírt a kutyatej és a kikerics a kert aljában.
     A Mindennap Másnevű Majom akkor ugyanis hadsereg lett. Rémes, bosszúra szomjas, a kert végében fekvő kisház felé tekintgető, szuronyt hegyező, grr-től és roárrtól hangos.
     Aznap volt az Elfelejtés Elleni Nagy Háború első napja.


Megjelent a Csillagszálló 2019/4. számában (Képregény 2.)

2019. december 12., csütörtök

Szabó Imola Julianna: A tél katonái

Az orosz télben. A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett.


 Parapapam, egy molylepke dúdolja az éjszakába. A tél ellen indul hadba. Lyukakat fúrni a
kabát gallérján, a gomb helyén. A zseb réseinek ásni alagutat, hogy a Hold átfúrhassa rajta
hatalmas fejét. Parapapam, trombitálja hangosan, a csillagoknak, akik sárgára püffedt
nyájként állnak hosszú sorba. Az álom ideje jönne. Az álmatlanság helyére. Parapapam,
suttogja egy molylepke. Suttogja halkan, mielőtt elbóbiskolna egy gyapjúsál melegében.
Parapapam, villogják a csillagok a fekete leplen átbújva. Parapapam, ezer fényével fekszik a
városra egy kislány szétrágott télikabátja.

2019. december 9., hétfő

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.


Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.






2019. december 7., szombat

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István


Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.