Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

A bűvös távcső (Bank Eszter Katalin és Száraz Szofi alkotásai)

Száraz Szofi illusztrációja

Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső

Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.

A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.

     Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.

     Valaki integetett neki a földgömbről!

     Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.

     Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.

     – Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…

     Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.

     – Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.

     A fiú bólintott.

     – Mbote! A nevem Amani. A tiéd?

     – Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.

     – Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!

     – Hol vagyunk most?

     – Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.

     – Azta, ilyen nevet még sosem hallottam! Te itt élsz? Megmutatod, hogyan telik itt egy nap?

Puszihegyek (Agócs Írisz, Dávid Ádám és Németh Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

     Németh Eszter: Puszilexikon

     Mama, mondd, a puszi hányféle?

     Ha most egyet az arcodra nyomok,

     az a csak úgy puszi?

     Van még vigaszpuszi, gyakori fajta.

     Jó éjt, jó reggelt puszik homlokra, arcra.

     Puszi a szádra, apától másképp, 

     puszi a szájra, az hány alfajta?

     Papa, mondd, hányféle puszit adsz?

     Anyának kedvest, nekünk szabadot?

     Kedveset, ragadóst, sörszagút,

     izzadt vizeset sport után,

     bátorságpuszit, nyuszipuszit, 

     mindegyik nagyinak másikat,

     senki nem látja anyu-puszit (pfúúúj!).

     A szemforgatós néniknek cuppanóst,

     levegőbe szállót. A bácsipuszi a tévében

     apa szerint buta politikusok puszija, 

     az állomásokon búcsúpuszikat, 

     kórházakban gyógypuszikat adnak.

     Templomkertben Júdás-puszi, 

     a kistiszi szerint, szerintem meg

     lopott puszik, mert a puszilózók 

     nem is házasok, vagy mással laknak.

     A puszi lehet nagy vagy kicsi.

     Rövid vagy hosszú, esetleg örök.

     Lehet kulcs vagy orvosság (fungola vagy kisi).

     Viharban harapós (koswa), 

     megbocsátásban néha sós,

     kulcslyukon át kuncogós.

     Az oviban kedves, néha tiltott.

     Szerkesztette: Miklya Zsolt

Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

A legszebb bábu (András Adél és Erdősi Zsófia alkotásai)

Erdősi Zsófia illusztrációja

András Adél: A legszebb bábu

Nagypapa fabábut faragott Ashának. A kislány mindenhová magával vitte, alig engedte ki a kezéből. Most is csak addig tette le, amíg a fejére tekerte a lambát. Amíg a hosszú kendőt eligazította, hogy jól álljon rajta a korsó, Imani, Asha húga felkapta a bábut, és elfutott vele.
     – Olyan zoba vagy! – kiáltott rá dühösen Asha.
     – Te vagy a buta! Én találtam, az enyém. Vedd el, ha tudod!
     Asha a falak mentén tapogatózva a húga után lépegetett.
     – Megmondalak anyának!
     – Rajta, kit érdekel! – kacagott Imani.
     Asha a hang irányába indult, de mire utolérte volna testvérét, Imani elszaladt.
     – Elég a játékból, igyekezzetek vízért! – szólt rájuk anya, aki egy kis agyagedényben rizst főzött a kunyhó előtt.
     Imani visszaadta a bábut, aztán megfogta nővére kezét. Így vezette ki őt a faluból, a sűrű esőerdőn át a folyó felé. Mezítelen lábuk besüllyedt az agyagba a hepehupás úton. Az erdőben Imani félrehajtotta a széles levelű elefántfüveket nővére elől, miközben irányította őt:
     – Vigyázz, jobbra egy gödör; húzd be a fejed, itt sok az inda.
     Hosszú gyaloglás után hangosan zúgó folyóhoz érkeztek. A parton sokan voltak: vizet mertek, ruhát mostak, a gyerekek sikongva fürödtek a nagy melegben. Asha és Imani megtöltötték a korsókat, és már indultak is haza.
     – A babám! – kiáltott fel Asha, amikor rájött, hogy a bábut a parton felejtette.

Váróterem a fa alatt (Kiss Dorina és Varsányi Orsi alkotásai)

 

Varsányi Orsi illusztrációja

Kiss Dorina: Váróterem a fa alatt

Szomszéd tyúk a táskámon
Üldögéljen, nem bánom!
Ráérősen kukucskál,
Kávémban kecske turkál.
Ezerfelé figyelek,
Hogy lássalak titeket!
Álldogáltok fák között,
Lyukat metszek, kötözök.
Olyan gyors a mozdulat,
Győz a fény, a sor halad. 

(Richárd doktor)

A falunk nem arról híres, hogy itt van a világ közepe, hanem arról, hogy nálunk még a fák is úgy nőnek, hogy útban legyenek. Nem egyszerű megtalálni minket: kevesen akarnak ide jönni, és még kevesebben teszik meg. De egy nap megjelent egy férfi.
     Volt nála egy fehér doboz, körülbelül akkora, mint egy átlagos méretű aktatáska, csak vaskosabb. A közepén egy hatalmas vörös kereszt terpeszkedett, ami úgy ragyogott már messziről, mint neonreklám a sivatag közepén. A falu bölcse, aki már csak annyit látott, hogy a látogatónál van valami fehér, és az valószínűleg nem egy albínó oroszlán, azt mondta:
     – Ez egy fontos ember! Érzem. Lehet, hogy a csokoládégyártól jött, és karácsonyi szállítmányt hozott.

Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.

Dal három hangra (Bertóti Johanna és Bódi Kati alkotásai)

 

Bódi Kati grafikája

Bertóti Johanna: Dal három hangra

*

Gazdám, hallgasd

mekegésem!

Te, ki farkast

űzöl értem.

Adok tejet,

hű cimbora,

s futok veled 

akárhova.

**

Anyám, tőled 

kaptam napom.

Tüze győzhet.

Kövesd dalom!

Mert ahova

téged viszlek,

ott a csoda,

s égnek színek.

***

Szemem fénye,

drága kincsem!

Évről-évre

szürkébb minden.

Dúdolj utat,

arra megyek,

Vagyok nyugat.

Legyél kelet!

Szerkesztette: Nagy Izabella

Hajdú D. András fotói

Miklya Zsolt: Családi nyelvek

 a Bújócska-zsoltárokból

Miklya B. Emese illusztrációja

A hallgatás is

Zsolt 39,2–7.10

 

Ne fólj fám,

nem fáj fejem, mondom,

pedig tele fájjal nem befélünk.

Anya füzeteket javít és hallgat,

ilyenkor nem zavarom,

mert még kiderül, hogy nincs itt,

és akkor félni kezdek.

Apa fogja a kezem, de kerüli a témát,

pedig úgy érdekel, az óvó néninek

miért olyan nagy a melle,

és miért remeg, ha átölelem.

Nagymama simogat és hallgat,

tésztát gyúr és hallgat,

kötöget és hallgat,

és én hallom a leheletét.

Ne szólj szám, teszi ujját

nagyapa a szája elé, nem fáj fejem,

nyom egy barackot a buksimra,

nagyapa barackja magáért beszél.

Ne fólj fám, nem fáj fejem, mondom,

pedig tele fájjal nem befélünk,

és öffenevetünk, mert nálunk

a nevetés és a hallgatás is befél.

 

 

Rontom-bontom

Zsolt 43,3–4

 

Mama kezem fogja jobból,

papa kezem fogja balról.

Megfeledkezünk a gondról,

megfeledkezünk a bajról.

Lecsücsülünk egy kis dombon,

felsétálunk egy nagy lépcsőn.

Templomodba, rontom-bontom,

sosem érkezünk meg későn.

 

 

Kezek

Zsolt 110,1

 

Gyere, ülj ide mellém,

a jobb kezem felől,

mondja nagyapa, és átkarol.

Jó, hogy balkezes vagyok,

és átérem vele nagyapa derekát.

Gyere, ülj az ölembe, mondja

nagymama, megmasszírozlak.

Bal kézzel masszírozza a vállam,

jobb kézzel masszírozza a karom.

Jó, hogy mama kétkezes.

 

 

Ujjnyelv

Zsolt 141,3–5

 

Anya ideges,

halántékán az ujja.

Lakat a szádon,

mutat az ajkára apa.

Nagymama ujjait

imára kulcsolja.

Nagyon szeretlek,

csippent arcon nagyapa.

 

 

Meg-mond

Zsolt 145,17–18

 

Meg-mond-tam, mondja apa.

De nem azért mondja, mert megmondta,

hanem azért, hogy csi-náld-meg.

Ha tehát a meg-mond-tam csi-náld-meg,

akkor ez valami tit-kos-nyelv,

aminek a kódját meg kell fejteni.

Fejtem, fejtem, de aztán mindig

elfelejtem meg-ten-ni.

Szerkesztette: Nagy Izabella és Czeiner-Szücs Anita 

 

Majoros Nóra: Csepp világ

Illusztráció: Bogdán Dominik
(Kadarkút, Jálics Jenő Általános Iskola és Kollégium Könyvtára)

Volt egyszer egy csepp világ,

csepp világban lenvirág,

lenvirágból palota,

palotából paprika. 

Volt egyszer egy paprika,

paprikából Jancsika, 

Jancsikából kiskirály,

kiskirályból szivárvány.

Volt egyszer egy szivárvány,

szivárványból királylány,

királylányból anyuka,

anyukából babuka.

Volt egyszer egy babuka,

babukából apuka,

apukából kankalin,

kankalinból baldachin.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Pöttyösbögrés kifli

 

Illusztráció: Vince Krisztofer
(Szabadka, Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola)

Az eperszájú csukott szemmel tűrte, hogy anyus felöltöztesse, valójában még a bicikli gyerekülésében is aludt. A hideg szél csak a pilláit tudta borzolni a sálba, kendőbe bugyolált kislánynak.

A szomszédban Sanyi bácsi és Cikimama már ébren voltak, de az eperszájú nem gondolt a kakaóhoz szükséges tejre, amit ilyenkor fejnek. A Világucca melletti lakótelep ablakai mögött sötétség honolt, csak néhány konyhában égett a villany. Az óvoda rácsos kapuja sötéten ásított anyusra, amikor kiemelte a még mindig csukott szemű eperszájút, és a hátsó ajtón beadta a konyhába.

Takács Viktória: Nagymama és a varázslatos vulkánok (Veronikának)

 

Illusztráció: Erős Emese
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Három magas hegy tövében, Vulkánia városában élt Veronika a nagymamájával. A szürke bérház emeletén, kis lakásuk egyetlen ablakán bámult ki a kislány. Mióta a városban katonák és tankok vonultak, nem mehetett le az utcára. Nem is volt sok látnivaló, a város szomorú szürkeségbe borult. Veronika, aki sosem látott még ragyogó színeket, esténként a nagymamája puha ölébe bújva meséket hallgatott sárga pillangókról, piros virágokról és zöldellő rétekről. A nagymama fantáziája sosem apadt ki. Vidáman mesélt a szürkeség előtti időkről, hogy legalább Veronika képzeletében legyen a világ ragyogó.

Takács Viktória: Miló és a vadkacsák

 

Erdei Zsülien rajza (Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Odakint lassan besötétedett. Már minden gyereket hazavittek az óvodából, kivéve Milót, aki egyedül várt az ügyeleti szobában. Ilyen sokáig még sosem felejtették itt a kisfiút, pedig mostanában, mióta az anyukája betegeskedett, előfordult, hogy az utolsók között jöttek érte. Apa nehezen boldogult a sok feladattal, folyton rohant, mindenhonnan elkésett. Biztosan mindjárt befut és azt hajtogatja majd lihegve, hogy bocsánat, nagyon siettem. Miló nem lesz rá dühös, csak megöleli, ahogy mindig. Aztán megkérdezi, hogy mehetnek-e vadkacsákat etetni a parkba. Persze előre tudja, hogy most sem lesz rá idő.

Apa még mindig nem jött. Miló a padló rajzolatát nézte. Magas házakat és vicces lényeket látott bele, az egyik épp rákacsintott. Aztán hirtelen felfedezte a vadkacsákat, amiket már legalább két hete nem látogathatott meg.
– Sziasztok vadkacsák! – suttogta – Hamarosan újra megyünk majd hozzátok, csak anyának meg kell gyógyulnia.
Az óvónéni hosszú percekig telefonált a folyosón, aztán gondterhelt arccal guggolt le a kisfiú elé.
– Miló, sajnos a szüleidnek be kellett menni a kórházba. Ne aggódj, minden rendben van, csak tovább tart a vizsgálat, mint tervezték. Hamarosan érted jön a nagynénéd. Egy ideig most náluk leszel, addig nem is kell óvodába jönnöd, rendben?
Aztán az óvónéni mosolyogva megsimogatta Milót, de közben a szeme olyan lett, mint a tó tükre. Megtelt vízzel, de nem gördült ki belőle könnycsepp. A kisfiú érezte, ahogy zsibbadnak a karjai, amíg az óvónéni rásegítette a kabátot és a sálat, amit Anya kötött. Nem mert kérdezni semmit, félt, hogy nem is jönne ki hang a torkán.
Az óvónéni kézen fogta és kivezette az utcára, ott várták meg Vera nénit, Apa nővérét.

Saule Dohszan: Hogyan kerül a kenyér az asztalra?

Illusztráció: Kanagat Kodekov

Kulcsszavak: dara, kenyér, unoka (дән, нан, немере)

Nagyszülők és unokáik éppen együtt falatoztak a terített asztalnál, a dasztarhánnál. Egyszer csak megszólal a nagypapa:
– Gyerekek, tudjátok honnan származik a kenyér?
A négyéves Batukán válaszolt először:
– Nagymama hozta a boltból – mondta.
A hatéves Imanali folytatta:
– A pékségben sütik.
A hároméves Aizere csodálattal mondta:
– Kenyér…, édes kenyér!
Amina, aki a legidősebb unoka volt és már iskolába járt, így szólt:
– A faluból elhozzák a piacra, onnan pedig a boltba.
A nagypapa figyelmesen hallgatta unokáit, és  mosolygott.
– Elmeséljem nektek, milyen hosszú úton megy át az az édes kenyér, ahogy Aizere nevezte, mennyi munka, mennyi verejték míg az asztalunkra kerül!
Nagypapa kényelmesen elhelyezkedett egy párnán, belekortyolt sötét teájába, és mesélni kezdett:

Dávid Ádám: Kép, szó, szám

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

Kulcsszavak: kép, szó, szám (cурет, сөз, сан)

Analfabéta minden újszülött,

habár az ős-tudás világra jött

velünk, de alig látunk még, hiszen

hangyafocit jatszik a bébiszem.

Utána már felfogunk képeket,

s mikor lábunk sutácskán lépeget,

szánk szavakat formálva sír, nevet,

hunyó számol, és a búvóhelyed

kép, szó, szám.

(Weöres Sándor Fű, fa, füst c. versének parafrázisa)

Szerkesztette: Turbuly Lilla

Majoros Nóra: Apukám sátrat épít

Illusztráció: Varga Zsófi

Kulcsszavak: apa, sátor, szél (әке, шатыр, жел)

Alig kelt fel a nap, alig nyújtózkodott meg a reggeli szél, az apukám megkérdezte, vele tartok-e. Az ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit. Kidörgöltem a szememből az álmot, megcirógattam a karját. Mintha fű nőtt volna rajta. Szerettem azt játszani, hogy az ujjaimmal lépkedek, és közben azt képzelem, sétálok a mezőn.
– Hova mész?
– Sátrat építeni.
Kimentünk együtt a mezőre. Ott leült a földre, de nem keresztbe tett lábbal, ahogy az anyukám vagy a nagybátyám vagy a barátom vagy én, hanem két lábát két oldalra hajtotta, mint a duplavét. Én pillangókat kergettem, szöcskét fogtam, virágot szedtem, ő nézegetett, fülelt, dudorászott. Aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és az apukám megkérdezte, vele tartok-e. Az ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit.
– Olyan a karod, mint a mező.
– Úgy birizgálod, ahogy a szél.
Kimentünk együtt a mezőre. Leült a földre, mint a duplavé. Megkérdeztem, hol lesz a sátor. Megkérdezte, én hova tenném.
– Oda, ahol az a szép fa nő.
– Nem lesz jó. Nézd csak, az az egyetlen fa a mezőn. A tetejéről figyelik a rétet a sasok. Ha túl közel építed a sátrat, elijeszted őket.
– Akkor oda, ahol a domb alján az a kis tó csillog.
– Nem lesz jó. Az a tó egy tükör. Az ég nézegeti magát benne. Ha túl közel építenéd a sátrad, az ég elszégyellné magát, és felhővel takarózna.
– Te hova tennéd?
– Fel a domb tetejére, ahol kedvére játszhat vele a szél.
Aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és mi kimentünk a mezőre. Az apukám leült a földre, mint a duplavé. Ahogy gondolkodott, tervezgetett, az ujjával úgy rajzolt a levegőbe, mint egy szélidéző varázsló. Megkérdeztem, milyen lesz a sátor. Megkérdezte, milyenre építeném.
– Tágasra.
– Milyen tágasra?
– Hogy elférjen benne az egész család.
– Nem félnél egy nagy sátorban éjjel?
– Csak ha egyedül lennék, és játszana vele a szél.
– Látod azokat a hegyeket a távolban? Csúcsaik a felhőket birizgálják, mint te a karomat. A mélyük tágas, elférne bennük összehajtogatva az egész mező. Legyen olyan a sátor, mint egy hegycsúcs.
Az ölébe ültem, kuckóztam ott egy kicsit. Néztük a hegyeket, aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, megnyújtózkodott a reggeli szél, és mi az erdőbe mentünk. Vittünk fejszét. Az apukám rámutatott egy szép, sudár törzsre. Megkérdeztem, miért azt választotta. Megkérdezte, milyennek látom.
– Magasnak és egyenesnek.
– Mozgatja-e a szél?
– Mozgatja, mégsem dől ki.
– Elég tágas-e a lombja?
– Elférne alatta az egész család.
– Akkor ezt vágjuk ki, ez lesz a sátoroszlop.
Emeltem a kicsi fejszét, amikor az apukám figyelmeztetett:
– Nézd, itt van a törzs mellett ez a kétéves kis csemete. Úgy lépj, hogy ezt el ne törd. Ha kidöntjük az öreg fát, ez a kicsi majd jól megnyújtózkodik az ég felé.
Bólintottam, aztán nekiálltunk ketten. Én kicsiket csapkodtam a fejszémmel, az apukám nagyokat. Amikor kidőlt a fa, lepihentünk mellette. Aztán levágtuk az ágait, és a szép, sudár törzset felvonszoltuk a dombra. Szaladt utánunk a szél, tolt bennünket hátulról. Beesteledett, mire végeztünk. Néztük egy kicsit a csillagokat, aztán hazamentünk.

Másnap felkelt a nap, és esőt hozott a szél. Otthon maradtunk. Amit az apukám a levegőbe rajzolt korábban a mezőn, most papírra vetette. Sátrat rajzolt, ami lombos fa is volt, meg felhőbirizgáló hegy is. Én pillangókat rajzoltam, szöcskét meg virágot.
Az anyukám vásznat hozott, a nagymamám a szabóollóját. Az apukám leült a földre, mint a duplavé. Hosszú csíkokat szabott a vászonból, és közben csücsörített. Mintha szelet fütyülne. Aztán az anyukám összevarrta a csíkokat, a nagymamám meg morgott, amiért az apukám tönkretette a szabóollót. Este belefeküdtem a vászongöngyölegbe, mint egy puha fészekbe, kuckóztam egy kicsit, aztán elaludtam.

Másnap felkeltünk, korábban, mint a nap. Nagy zsákba csomagoltuk a vásznat, egy másikba kötelet, szíjakat, cölöpöket és csavarokat. Kivonszoltuk a zsákokat a mezőre. Felébredt közben a szél, megnyújtózkodott, aztán jól megtolt bennünket hátulról, fel egészen a domb tetejére, ahol várt ránk a sátoroszlop. Leheveredtem mellé, és birizgáltam a domb borzas hátát, ahogy az apukám karját szoktam. Amíg ott kuckóztam, az apukám gödröt ásott, a gödörbe beleállította az oszlopot, és feszes kötelekkel kipányvázta. Olyan biztosan állt, mint az erdei fák, hiába próbálta eldönteni a szél.
Aztán az apukám cölöpöket fogott, és a sátoroszlop körül szép nagy körben beleverte őket a földbe. Amikor elkészült, kiterítette a csíkokból összevarrt vásznat. Olyan volt, mint az anyukám pörgős szoknyája. Az apukám integetett, mintha rajzolna a levegőbe, és megidézte a szelet. A szél belekapott a vászonba, felemelte, dagasztotta, mint egy nagy vitorlát, de el nem vitte. Amíg a szél megemelte, az apukám megkötözte. Először a sátoroszlop csúcsához, hogy birizgálja az eget, aztán a cölöpökhöz, hogy birizgálja a füveket. Kifeszült szépen a vászon, én meg doboltam rajta, hogy meghallják még a messzi hegyek is, hogy elkészült a sátor.

Éjjel lett, és nem mentünk haza. Bekuckóztunk az apukámmal a sátorba. Leterítettünk egy pokrócot, és leheveredtünk. Behunytam a szemem. Alattam a pokróc, fölöttem a vászon. Pokróc alatt a domb, vászon fölött az ég. Idebent az álom birizgálta a szemem, odakint a szél birizgálta a sátrat, mintha szavakat mormolna. Megkérdeztem tőle, miről mesél. Megkérdezte, miről szeretnék mesét hallani.
– Az apukámról, ahogy sátrat épít.
– Hová építse a sátrat?
– A dombtetőre, ahonnan látszanak a távoli hegyek.
– Milyen legyen a sátor?
– Tágas, hogy elférjen benne az egész család.
– Miből legyen? Fából és vászonból?
– Legyen inkább a dombból, a tóból, az erdőből. Legyen a szélből, és hogy örökre biztosan álljon, ahogy a hegyek a távolban, legyen meséből.

Szerkesztette: Rét Viktória

A mese angol nyelven itt olvasható.

 Ansagan Mustafa: Balta (балта)

Miklya Zsolt: Fa (ағаш)

Altynshash Zhakiyanova: Hiányzol, nagyi!

 

Illusztráció: Ikhsan Zhakiyanov

Kulcsszavak: tejföl, kefír, nagymama (қаймақ, айран, әже)

Hogy vártad a te unokádat!
Nélküled, nagyi, nagyobb a bánat.
Veled erősebb voltam,
szeretni tőled tanultam,
úgy hiányzol, nagyi!

Mosolyodat sose felejtem,
simogattál és mondtad: „lelkem”.
Találósaid, regéid,
rám mosolygó meséid,
hiányoznak, nagyi!

Kenyered, kefíred és sajtod,
tejfölöd, ahogy elém tartod
–  édes és nyalogatom –,
ételeid az asztalon
úgy hiányoznak, nagyi!

Napfényem volt gondoskodásod,
nélküled borúsabban látok,
homályosabb a lelkem.
Sugarad hogy érdemeltem?
Bár élnél még, nagyi!

P.S.
Te voltál mosolygó napom, nagyi,
sírodhoz hoztam bánatom, nagyi.
Hófödte sírod mellett
látom sugárzó lelked –
vágyom rá, nagymama!

Fordította: Babakumar Khinayat, Miklya Zsolt. Szerkesztette: Majoros Nóra

Gombos Péter: Hóhabkrémes

Most jön az évnek a legjobb napja,

készül apám is, fő a kobakja.

„Nagy szülinap lesz” – tartja a pletyka.

„Jár a fiúnak”, pláne, ha egyke.

Kettőt kellene már csak aludni,

bárcsak a péntek tudna szaladni!

Másrészt félek, sérül az elvem,

mert vajas itt-ott hallószervem…

Rossz voltam, ezt ’jába tagadnám,

ám két nap még, s jó leszek aztán.

Egy-két csíny csak, nem volt túl sok,

Öt-hat, max hét, tízzel túlzok.

Ám a napokban folyton látom,

kissé furcsán néz a családom.

Nyilván készül a bünti a rossznak,

pont most lesz majd „jaj a gonosznak”?

Mit hallok ma saját füleimmel,

nagymami tárgyal jó szüleimmel.

Hogy mi a téma, titkos az, úgyhogy

csukva az ajtó, s nagymuti suttog.

„Nem túl édes…”, „Ezt sose várná!”

„Túl sok a hab?” „Azt úgysem bánná!”

„Épp szülinapra?” „Hogy nem torta?”

„Meglepi biztos a hóhabforma.”

Mondhatom, ez most szép kis ajándék, 

jól kitalálták ezt az anyámék. 

Jó sok habbal csak nem véres?

Jaj, mi lehet az a „francia rémes”?!

kép forrása: 

http://www.mindmegette.hu/galeria/11842/recept-galeria

alul a süti "hőtérképe"