A legszebb bábu (András Adél és Erdősi Zsófia alkotásai)

Erdősi Zsófia illusztrációja

András Adél: A legszebb bábu

Nagypapa fabábut faragott Ashának. A kislány mindenhová magával vitte, alig engedte ki a kezéből. Most is csak addig tette le, amíg a fejére tekerte a lambát. Amíg a hosszú kendőt eligazította, hogy jól álljon rajta a korsó, Imani, Asha húga felkapta a bábut, és elfutott vele.
     – Olyan zoba vagy! – kiáltott rá dühösen Asha.
     – Te vagy a buta! Én találtam, az enyém. Vedd el, ha tudod!
     Asha a falak mentén tapogatózva a húga után lépegetett.
     – Megmondalak anyának!
     – Rajta, kit érdekel! – kacagott Imani.
     Asha a hang irányába indult, de mire utolérte volna testvérét, Imani elszaladt.
     – Elég a játékból, igyekezzetek vízért! – szólt rájuk anya, aki egy kis agyagedényben rizst főzött a kunyhó előtt.
     Imani visszaadta a bábut, aztán megfogta nővére kezét. Így vezette ki őt a faluból, a sűrű esőerdőn át a folyó felé. Mezítelen lábuk besüllyedt az agyagba a hepehupás úton. Az erdőben Imani félrehajtotta a széles levelű elefántfüveket nővére elől, miközben irányította őt:
     – Vigyázz, jobbra egy gödör; húzd be a fejed, itt sok az inda.
     Hosszú gyaloglás után hangosan zúgó folyóhoz érkeztek. A parton sokan voltak: vizet mertek, ruhát mostak, a gyerekek sikongva fürödtek a nagy melegben. Asha és Imani megtöltötték a korsókat, és már indultak is haza.
     – A babám! – kiáltott fel Asha, amikor rájött, hogy a bábut a parton felejtette.

András Adél: Cipők, zoknik és dédik

    Messziről hallani Anya cipőjét, ahogy kopog. A sarka olyan magas, mint egy LEGO emberke. Nehéz lehet járni benne. Talán ezért késik mindig.
– Megyünk Mamához? – kérdi tőle Péterke.
– Sajnos Mama kórházban van. 
– De hamar meggyógyul, nem?
    Péterke is volt kórházban a télen. Egy fehér bakancsos nővérke injekciót adott neki. Egy hét múlva már újra oviba járt.
– Meggyógyul, hogyne – mondja Anya, de nem néz Péterkére, mintha haragudna.
Pedig Péterke ma nem rugdosta az asztalt és nem köpködött Fecóval. Még a trutyis borsófőzeléket is mind megette. De legalább a felét biztosan.
    Mama helyett Rékához mennek, aki slattyogó papucsban nyit ajtót. Réka Péterke unokatesója, Kati néni lánya. Sokkal nagyobb Péterkénél, a férje pedig még nagyobb. Katinak akkora a pocakja, mint egy focilabda; babát vár. Péterke örült neki, de aztán kiderült, hogy kislány lesz: Míra. Mit lehet kezdeni egy lánnyal? A lányok nem köpködnek. És rózsaszín cipőben járnak.
    Mama így is boldog, mert Dédi lesz. Most Mama vagy Dédi?
– Dédimama – magyarázza Anya. – Nekem és Katinak az anyukánk. Neked és Rékának a mamája. Mírának pedig a dédije. 
    Kinek a mijének a mije?!
– Sorban jövünk. Mama Katit és engem tanított, mi Rékát és téged, Réka pedig majd Mírának mutatja meg, hogyan kell megkötni a cipőfűzőt.
– Nekem tépőzáras csukáim vannak – nevet Péterke.
    Az igaz, hogy Anya és Apa sok mindent tud, amit Péterke nem. De Mama még többet. Almás pitét is tud sütni – Péterke kedvencét. Anya nem tud sütni. Apa sem. De Apa a legjobb Minecraft-építő, és mindig legyőzi a zombikat. Apa az asztali gépnél játszik, nem a kanapén bekuckózva. Sosem húzza le a tornacipőjét, mert büdös a lába. 
    Mama a legidősebb és a legokosabb, mégsem tud Minecraftozni. Még a leveleit sem tudja megnyitni a mobilon, pedig Péterke már többször megmutatta neki.
    Pár hét múlva babanézőbe mennek. Míra csak szuszog és alszik. Kosárban fekszik, mint egy piros alma. Ráncos, mint Mama, és zokni van a kezén. Biztos azért, mert négykézláb fog járni. De Réka elmeséli, azért, hogy ne karmolja össze magát. A lányoknál soha nem lehet tudni.
    Hazafelé meglátogatják Mamát, akit végre kiengedtek a kórházból. Puha, barikaszőrös mamuszban, egy botra támaszkodva várja őket a verandán.
– Miért keltél fel? Ne fáraszd magad! – szól rá Anya, mintha Mama a gyereke lenne, nem az anyukája. 
    Most akkor ki jön sorba ki után? Minden a feje tetejére állt.
– Jól vagyok! – legyint Mama. – Sütöttem pitét.
– Meggyógyítottak a dokik – örül Péterke.
– A dokik?! Ugyan! Tudod, ki gyógyított meg? 
– Ki?
– Míra – mosolyog Mama, aki most már Dédimama.
 

Illusztráció: Hanga Réka

András Adél: Az őzbarna szemű tündér

  

András Adél játékfigurája

 

    – Mama, szomjas vagyok!
    – Gyere, igyál!
    Bence, Fülemás nyuszit hóna alá csapva, lassan kitipegett a konyhába.
    – Mama, vécére kell mennem!
    – Rendben, menj!
    Bence, Fülemás nyuszit hóna alá csapva, még lassabban kitipegett a fürdőbe.
    – Mama…!
    – Most már elég, Bence! – méltatlankodott Mama. – Látom én, mire megy ki a játék. Nem akarsz aludni, pedig már késő van, pihenned kellene.
    – Nem szeretem az estét, nem szeretek egyedül aludni – nézett Mama kedves, őzbarna szemébe Bence.
    – Nem alszol egyedül, itt van Fülemás is.
    – Fülemás szomorú, hogy egyik füle kisebb, mint a másik, ezért nem tud aludni. Mindketten szívesebben játszanánk, az izgalmasabb.
    – Izgalmasabb?! – ült le meglepődve Mama az ágy szélére. – Mi lehet izgalmasabb az álmoknál? Hisz álmunkban minden lehetséges.
    – Bármi? Még az is, hogy Fülemásnak két egyforma füle legyen?
    – Ha szeretné, lehetnek egyforma fülei – erősítette meg Mama. – Tudod mit? Itt maradok melletted, míg elalszol, veled tartok álmodban.
    Bence visszabújt az ágyba, jobb kezével magához ölelte Fülemás nyuszit, bal kezét Mama meleg tenyerébe csúsztatta, és máris mély álomba merült.
    Álmában hosszú útra készült.
    Minden nélkülözhetetlen túrakelléket bepakolt kis kék hátizsákjába. Elsőként a vízfestéket, majd a homokozógereblyét. Kedvenc mesekönyve, Thomas, a gőzmozdony következett. Végül legféltettebb kincsét, a tűzpiros Bugatti kisautót is betette az oldalzsebbe. Elégedetten vette hátára a zsákot, bakancsot húzott, hóna alá csapta Fülemást, és kilépett a házból.
    – Gyere, Fülemás, megkeressük a Világzöld erdőben lakó Mindent Megoldó Magdi tündért, ő majd elvarázsolja a füled, hogy egyforma legyen a kettő.

András Adél: Levendulatündér

 

Kovács Réka illusztrációja

   – Ne piszkáld az öcséd, Manka!
   – Eldugta az olvasókönyvemet!
   – Nem dugtam el.
   – De igen!
   – De nem!
   – Elég legyen! – szólt rájuk dühösen Anya. – Manka, nem jössz ki inkább a kertbe segíteni?
   Manka már indult is, még egy utolsó szamárfület mutatva a kisfiúnak. A könyvet még az este visszatette a polcra, de a kis dinka Zozó, ahelyett, hogy megnézte volna, rögtön védekezni kezdett. Élvezetes kis vita kerekedett belőle, kuncogott a kislány.
   A kert sárgába, vörösbe hajlott, a nagy juharfa elkezdte hullatni termését. Manka belemarkolt, magasba dobta, és élvezettel figyelte, milyen szépen repülnek a propellerek. 

András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella

– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.