Zamberg E. Katalin versei

Sári Lili illusztrációja

Esti számoló

Egy icipici házikóban

Két nagy mackó

Három apró medvebocs

Négy asztalláb

Öt tányér zabkása

Hat kíváncsi mackófül

Hét szem málna

Nyolc szalvéta

Kilenc virág a vázában

Tíz bolyhos mamusz

Tizenegy zokni

Tizenkét vattapamacs

Tizenhárom szappanbuborék

Tizennégy lépcsőfok

Tizenöt építőkocka

Tizenhat zsírkréta

Tizenhét csipkebogyó

Tizennyolc üveggolyó

Tizenkilenc szentjánosbogár

Húsz fényes csillag

...

És

Egy

Kettő

Három

Négy

Öt

Szundikáló mackó

 

Sári Lili illusztrációja

A katica kabátja 

Apró, piros kabátka 

hosszú, zöld fűszálon. 

Kié lehet? – kérdem én, – 

gazdáját nem látom. 

Megmoccan a pici kabát,

nyomban lába is nő,

kicsi Kata, Katica,

ki más lehet, mint Ő? 

 

Pöttyös kabát kis Katáé,

szalad a fűszálon, 

szárnyat ereszt,

fel is röppen, 

s én lentről csodálom…

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Smelka Sándor: Krige bácsi és a medvebocs

 (Egy mese a sosem volt Pécsről)

Vadas Máté illusztrációja

December második napján Szőrmók professzornak – ennek a különös pécsi tudósnak – sikerült havat varázsolnia a városra, aminek nagyon örült mindenki, tekintve, hogy szombat volt. Aki csak tehette, fent szánkózott, síelt a Mecseken. A Pécsi Szánkó Egylet tagjai délben még a Misina-tetőn épült kisvendéglőbe is beültek, hogy egy forró csirkehúslevessel öblítsék le a szánkózás fáradalmait. Hóemberek épültek a bányásztelepek udvaraiban, a külvárosi kertekben, és a belvárosban gyorsabb volt síléccel közlekedni, mint villamossal.

Még a polgármester is örült, Hajdenáj János nagyságos, aki a városháza erkélyéről hegyes bajszát pödörgetve figyelte a behavazott főteret.

Krige bácsi Szőrmók professzor mellett élt egy cirkalmas, soktornyú villában. Egész életét Afrikában töltötte: oroszlánokra vadászott.

Krige bácsi nem ment fel a Mecsekre szánkózni, nem épített hóembert, ehelyett a kandallója előtt ülve, egy óriási fotel mélyén puffogott. A lába előtt Gömbi aludt, az öreg, jámbor bernáthegyi, aki nagyon élvezte a kandalló melegét, elégedetten óriásikat horkantott.

Krige bácsi azonban nem volt elégedett a helyzettel, nem elég, hogy itt – Afrikával ellentétben – hideg van, hetek óta nem süt a nap, most odáig fajultak a dolgok, hogy már havazik is. Arról nem beszélve, hogy tegnap habcsókok hulltak az égből. Hogy érezze jól magát egy kiöregedett afrikai vadász ilyen időben? A szoba fala csak úgy roskadozott a muflon, bivaly, oroszlán és egyéb állatok fejeitől. Búsan nézegették üvegszemeikkel a kinti havazást.

Krige bácsi tudta, honnan fúj a szél, illetve honnan esik a hó: az a bolond tudós, az a Szőrös professzor az oka mindennek!

A fafaragó medvebocs

Szeretném, ha írnátok a fafaragó medvebocsról.
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Miközben olvastam a sok nagyszerű témajavaslatot, a fafaragó medvebocsnál erősen megdobbant a szívem – mégpedig azért, mert azt a fafaragó medvebocsot én tulajdon szemeimmel nem álmomban, nem is állatkertben, hanem egy havasi legelőn láttam. Ha már erdő- és hegyközelben él az ember, megesik vele, hogy át kell mennie erdőn és hegyen. Egyik alkalommal ez történt velem is, mikor váratlanul megpillantottam őt, akiről akkor még nem is tudtam, hogy Fafának hívják. Elszánt komolysággal egy fenyőtörzset hántogatott éppen, de hogy mit faragott ki belőle, azt én már nem vártam meg. Aztán vele álmodtam egy hétig, és ma is hangosabban kezd verni a szívem, mikor rá gondolok. Abban a felejthetetlen pillanatban jutottam a sokak által már rég hangoztatott felismerésre: a medve és a művészet nem játék!
(Kiss Lehel)

Egyszer volt, hol nem volt... – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’ beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit elmondok.
          Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak láthatták).
          – Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a hátikas!

Kiss Ottó: Nyári medveségek

Szevasz, te nyár, meg jó napot!

– köszönt a medve jó nagyot.

Szevasz, te szép meg jó idő,

de jó: ma nem kell hócipő!

Röpíti őt a medvetalp

a tó felé, amerre tart.

Meg ott a hely, a mézlelő,

tehát sietve lépdel ő.

Csuporba mézet tölt bele,

aztán irány a tó fele

– örül, hogy nincs ma nedves ég

(a nyári zápor medveség).

Kirándulás, vakáció,

a tó, ha jó, haláli jó!

– kiált a medve, és halad,

eléri most a nagy tavat,

magára húz egy strandnacit,

vetődik, mint a nagymacik:

előre hassal vízbe csap,

de jó fürödni néhanap!

Olyat repült, akár a pinty,

a talpa már medret tapint,

nyakáig ér a tó vize…

De hogy jön most a méz ide?

Töpreng kicsit, fejet vakar:

hosszú az ész – rövid a kar.

Na jó, elég volt, nincs mese,

nem ugrik ő ma már bele,

kimászik inkább, körbenéz:

gyerünk, roham, irány a méz!

Csuporba mártja két kezit,

vagy hát a mancsot: étkezik.

Belakna jól, ha volna még

– ez is milyen nagy medveség:

két mancsa van, és egy csupor,

tűnődik medvénk, és csukol.

(Megjelent a Régi kincsek - dudorászós versikék c. kötetben, Móra, 2011)