Egyszer minden izé véget ér. Bár most még nehezen hisszük, de a Petőfi emlékév is befejeződik egyszer. Így az Izé… Petőfi projekt is búcsúzik! Reméljük jól szórakoztatok velünk, és felfedeztétek Petőfinek a megszokottól eltérő arcát is.
 |
| Oravecz Gergely grafikája |
Köszönjük, hogy velünk voltatok!
A szerkesztők nevében:
Miklya Luzsányi Mónika
Dióíz
távol burkában
érik közel hajol a
tört
dió íze
izé mondaná
sándor földöntúlról a
földönfutóknak
Szobortalp
Szobor a talpán
áll még
felettünk,
távolba mutat,
messzire kémlel.
Szemével mit lát?
Fülével mit hall?
Szája mért nem
szól?
Mért nem legyint
már?
Mért nem indul el
múltat idézni
messze jövőbe?
Vagy csak úgy
hetykén
tenni a múltra
egy kalap áldást.
Szobor a talpán
itt maradt báván.
Bamba utódok
kirendelt tapssal
még körülállják,
de már a taps is
messzire kémlel,
mikor lesz vége
ennek a bamba
bummbele búnak.
Mikor lesz múltja
itt a hazának
jövőbe nyíló
tágra nyitott
szem.
Szobor a talpán
leülne, fáradt.
Térdekalácsa
már meg se
reccsen.
Alatta tenger
koszorú árja,
népek moraja
messziről jelzi,
nyitva a sörkert.
Vár a bazár is,
mulat a nép és
tajtékhabot vet,
szórja, amíg van.
Az Úr meg nézi.
 |
| Pap Kata illusztrációja |
Zoltán sokat gondolt az apjára. Nem is tehette volna másként, hiszen akárhányszor bemutatkozott, felhozták neki az apját. És mindenki arról akarta meggyőzni, hogy él. Nem, semmiképpen sem halhatott meg Segesvárnál. A nagy költők egyébként is örökké élnek. Ha máshol nem, a legendákban, amiket róluk költenek. Zoltánka is sokféle történetet hallott az apjáról. Volt közöttük igazán kalandos is.
Azt például nagyon szerette, amiben egy székely legény menti meg az apját. Mert Petőfi a csata közben megsebesült, és a székely pásztor tanyájára húzódott be.
– Nem lesz ez így jó! – vakarta az öreg pásztor az üstökét. – Hiszen ez Petőfi Sándor! Égre-földre fogják keresni a császáriak, s nem nyughatnak addig, amíg fel nem lelik. S ha fellelik, megölik bizonnyal…
– Márpedig azt nem hagyhatjuk – szólt a pásztor fia. – Nem veszhet el a magyar nemzet legnagyobb költője! Inkább vesszek el én!
Ebben egyetértett a két pásztor. Petőfi ruháit magára vette a fiú, zsebébe rakta az iratait, és visszarohant a csatába. Ott is lelte halálát. Amikor a csatamezőn összegyűjtötték a holttesteket, akkor megtalálták nála Petőfi iratait.
„De az a halott nem az én édesapám volt – rázta a fejét magában Zoltánka –, hanem a székely pásztorfiú, senki más.”
Csak azt nem értette, hogy akkor miért nem jön haza az apja. Miért nem keresi őket? De volt erre is egy történet, amit ő olyan szívesen elhitt volna, ha csak egy kicsit is fiatalabb. Mert azt mesélték Erdélyben, hogy a csata után Petőfi sokáig bolyongott a Kárpátok hegyvidékén. Egészen Kászonig is eljutott, ahol szemet vetett rá a Fitos-hegy tündére, aki azonnal bele is szeretett-
– Ó, ifjú költő! Legyél az enyém! – könyörgött a tündér az apjának.
– Dehogy leszek! – vágta oda Petőfi. – Hazavár engem Juliskám meg a kicsi fiam.
Ám a tündér tovább könyörgött.
– Csak egy évet maradj velem!
De Petőfi a fejét rázta.
– Egy hónapot!
A költő nem engedett.
– Akkor csak egy hetet! Ha megteszed, neked adom minden kincsemet. Tele van a barlangom ezüsttel, arannyal, drágakővel.
Petőfinek felcsillant a szeme. Ha ez igaz, akkor ebből a tömérdek vagyonból akkora sereget toborozhat, hogy Bécsig kergetheti az osztrák császárt, és újra szabad lehet imádott hazája.
– Jól van! – egyezett bele végül. – Itt maradok veled. De csak egy hétre.
Úgy is lett. Ám amikor a hét letelt, a tündér nem akarta elereszteni Sándort. Könyörgött neki így meg úgy, de Petőfi hajthatatlan maradt.
– Megyek haza! Vár a feleségem! Vár a fiam! Add a kincset, és már itt sem vagyok.
A tündér gonoszul felkacagott:
– Hát vedd, fogd a kincseimet. De fusson ki lábad alól az út! Vessenek gáncsot a bokrok! Álljanak utadba a fenyvesek! Ne találj sohase haza!
És így is lett. Hiába kereste szegény apja az utat hazafelé, sehogy sem találta meg. Azt mondják, most is ott bolyong a Kárpátok erdőségeiben, vállán a kincsekkel teli puttony, és keresi, kutatja az utat hazafelé.
Zoltán már kilenc éves volt. Nagyfiú. Nem hitt a tündérmesékben. Azt azonban könnyebben elhitte, hogy a muszkák elfogták az apját, és Szibériába száműzték. Ott összeismerkedett egy Iván nevű emberrel, aki annyira gonosz volt, hogy megmérgezte a saját testvérét. De Sándor rájött a bűntényre, és úgy elverte a gonosz Ivánt, hogy az bele is halt az ütlegekbe. Az öccse a halálos ágyán Petőfire hagyta minden vagyonát. Úgy mondják, Petőfi rögtön hajóra is szállt, a pénzt meg rizses zsákokba rejtette el. Ám egy hatalmas vihar felborította a hajót. Elsüllyedtek a rizses zsákok és velük a rengeteg arany is. Petőfi is alig tudott megmenekülni. Most valahol Dél-Amerikában él, de nem tud hazajönni, mert a sok kincs mind a tengerbe veszett.
Zoltán szeretett volna hinni ezekben a mesékben, de a szíve mélyén tudta, hogy nem lehetnek igazak. Az az osztrák tiszt mondta el a valóságot, aki szerint az apja ott fekszik valahol egy tömegsírban Segesvárnál, névtelenül. Ám abban is bizonyos volt, hogy Petőfi Sándor nevét nem felejtik el sohasem Magyarországon. Mert a költő neve és lelke örökkön él. Nem a legendákban, hanem a verseiben.
 |
| Klesitz Piroska illusztrációja |
Az
öreg ezermesternek merész álmai voltak – csakhogy akkor még nem volt sem öreg,
sem ezermester, hanem inkább kisfiú. Orvos szeretett volna lenni, de szívesen
festegetett is nagy papírlapokra, amikor szülei nem látták. Mert ha
észrevették, azt mondták neki:
– Inkább vágjad a fát, ne semmiskedj itten!
Vagy ezt:
– Ha ilyesmivel foglalkozol, olyan csóró leszel, hogy még a tetű is sírva mászik le rólad!
Hiába rimánkodott, hiába toporzékolt, olyan iskolába íratta be az apja egy távoli városban, amelyben visszamaradott, értelmi fogyatékos gyerekeknek próbáltak mesterséget tanítani. De több volt ott a verés, az ordítozás, mint a tanítás. Megszökni a rácsok és a magas, szúrós drótkerítés miatt nem lehetett. Egyetlen vigasztalása egy kopott Petőfi-kötet volt, amit „elfelejtett” visszavinni a falu könyvtárába. Ha tudták volna, hogy néha könyvtárba jár, a szülei jól megtépték volna, és a könyv a kemencében kötött volna ki, az biztos!
Az öreg ezermester sohasem tudta megbocsátani, hogy ebbe az iskolába küldték. Mikor a felesége valami nagyon bántót akart neki mondani keserűségében – ha megint spiccesen jött haza –, akkor csak az iskolára kellett utalást tennie, máris megvolt a baj. Az asszony tizenkét osztályt végzett, jeles érettségivel. Még angolul is tudott valamicskét. Néha így szólt az urához, aki csak bámult nagyokat, majd legyintve mormogta: „Na menj a szemed világába!”
Egy-egy kiadós veszekedés után napokig nem szóltak egymáshoz. A csendet rendszerint az asszony törte meg, amikor már végképpen rá volt utalva a segítségre: szekrényt kellett volna odébb tolni, lisztes zsákot kihozni a raktárhelyiségből, meg ilyesmik. Az ezermester ilyenkor karba tette a kezét, és csak ennyit mondott a feleségének:
– Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány, gyönge báb!
Aztán mégiscsak mindig megcsinálta, amit kellett.
Egyik este ismét későn jött haza. Nem volt ugyan spicces, de bár lett volna az, mert akkor nem tudott volna így káromkodni! Már az udvarról hallatszott, hogy közeledik. Úgy jött be a házba, hogy le sem nyomta a kilincset, hanem berúgta az ajtót. Kabátját a földhöz csapta, és szidta ezt a megveszekedett világot. Felesége megállt előtte, nézett, nézett az arcába, és jól tagoltan kezdte mondani:
– Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?
Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.
Az iskolákban nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.
Az öreg ezermesternek kiguvadt a szeme. Nyelt egy nagyot, majd nevetésben tört ki:
– Ezrivel terem a fán a
Meggy…
Feleségem van nekem csak
Egy;
De mikor még ez az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sírba vinni
Fog.
Erre az asszony nézett egy nagyot, elmosolyodta magát, és nevetni kezdett ő is. Majd rákezdte:
– Tüzesen süt le a nyári nap sugára…
– Az ég tetejéről a juhászbojtárra – folytatta az ezermester. Majd együtt zengték tovább:
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.
Addig mondták, amíg már egyik sem tudta tovább. Akkor az ezermester kezdte el a talpramagyart. Felesége megtapsolta. Mikor végzett, az asszony állt elő egy másik verssel. Most az ezermester tapsolt. A lelkesedéstől kigyúlt az arcuk. Így telt el az egész este.
Mosolyogva dőltek be az ágyba.
Évek óta nem aludtak ilyen jót.