Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

Kátai Letti: Akkor megyek oviba

Tuza Edit rajza

Anya újra kisleány, Kacagása erdő. Benne mókus, vadmalac, Fenn komondor felhő. Felhő, felhő, Kányát, héját rejtő. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.

Arany levél, piros ág, Új meséket keltő. Jól van, akkor te lehetsz Most az egyszer első. Első, első, Vigyázz, itt a lejtő! Akkor megyünk oviba, Ha a kedvünk megjő.

Itt van az Ősz, sutyorog, Rőt bajuszát pedrő. Öreg arcán táncot lejt A sok barna szeplő. Szeplő, szeplő, Avarlaki szellő. Akkor megyek oviba, Ha beüt a mennykő.

Zike-zike, őzike, Mindig veszélyt sejtő. Igyál, itt a hűs patak, Óvatosan csergő. Csergő, csergő, Fürge halat termő. Akkor megyek oviba, Ha borul a teknő.

Voltál-e már vadlesen? Róka farka lengő, Nyuszi füle szalutál, Egyikük se kezdő. Kezdő, kezdő, Pontocska meg vessző. Akkor megyünk oviba, Ha a hideg metsző.

Anya újra kisleány, Mozdulata sellő. Vállán olyan csicseri- sárga ez a kendő. Kendő, kendő, Vad szeleknek tetsző. Akkor megyek oviba, Ha majd Anya felnő.

Szerkesztette: Nagy Izabella

Miklya Zsolt: Ha jó leszel

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Legyél jó, mondta nagymama,
és gyúrta, egyre gyúrta,
lengett a tészta illata,
libbenő kerti hinta.

Ha jó leszel, mondta anya,
és írta, egyre írta,
sötéten folyt az éjszaka,
javíthatatlan tinta.

Jól van fiam, mondta apa,
és bírta, alig bírta,
de tűrte, kevés volt szava,
pedig nem volt egy birka.

Ez jó lesz még, mondta papa,
s a bélyeget kinyírta,
valamire mindenki jó,
akár az irka-firka.

Nem jó, duzzogott hugica,
s a tányérból kitúrta,
de nem volt kutyus és cica,
aki bekapta volna.

Na jó, leszek ma jó, aha,
nem hajolok a kútra,
de holnap nem jövök haza,
indulok jó nagy útra.

Jó utat, mondaná anya,
apa, hugi, a hinta,
mama, papa, a hintaág,
s lengene, mint a, mint a…

Komjáthy Nessie versei

Cserny Timi Pookah illusztrációja

 

Palacsinta

van az úgy

hogy néha

üvölteni kell

meg csapkodni

mert nem az van

amit én elképzeltem

ilyenkor anya elfordul tőlem

mert én vagyok a világ legutálatosabb gyereke

mert ha nem lennék az

nem fordulna el

és utálom magamat

és utálom őt is

és utálom az egész világot

de aztán kiderül

hogy anya azért fordult el

hogy összekeverje 

a finomat

a selymeset

az édeset

és odajön hozzám

és süt belőle a meleg

és anya a palacsinta

és én vagyok a töltelék

Lukács-Kis Panka: Szürkeség

Klesitz Piroska illusztrációja

Megszürkült minden. Az ég, az arcom. Anya is. Nem szeretem a szürkét, szomorú vagyok tőle, és anya is az volt. Egyre szürkébb, lassan már átlátszóan szürke. 

Régen sokat nevetett, játszottunk, öleltük egymást. Akkor minden rózsaszín volt. Anya is. Én is. Szeretem a rózsaszínt, boldoggá tesz, és anyát is boldoggá tette. 

Szikrázó rózsaszín volt minden. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el halványulni. Egyre kevesebbet nevettünk, anya feszült lett. Esténként egyre többször hallottam, hogy apával veszeksznek.

Azt hitték, alszom. Mindent hallottam. Mindig.

A szürke először csak derengett, aztán egyre sűrűbb, sötétebb lett. Már nem múlt el, állandóvá vált. Az esti veszekedések is. Sírtam. Titokban. A tükörből egy szürkülő arc nézett vissza rám.

Vágytam a rózsaszínre, anya is. Próbált nevetni, ölelni. Aztán egy reggel apa elment, és nem jött haza… Vártam, mindig vártam. Ígérte, hogy jön, csak egy kicsit kell elmennie, de szeret, ne aggódjak, ő jön, és velem lesz. Nem így lett. Néha jött, inkább nem. Vártam, mindig vártam. 

Anya teljesen szürke lett, egészen sötétszürke, már-már fekete. Minden szürkévé vált. Utálom a szürkét! Gyűlölöm! Apát is gyűlölöm! Ő tehet erről!

Anya nem mosolyog, nem nevet, nem ölel, nem sír. Anya átlátszó lett. Eltűnt! Meghalt. Ő is itt hagyott! Egyedül vagyok szürkén, szomorúan. Nem akarom apát! Most mégis vele kell mennem, mert már nincs anya, hogy megvédjen, öleljen, szeressen.

Apa elvisz az új lakásába, az új családjához, egy új életbe. Nem akarom! Itt akarok maradni anyával!

Nem engedik. Azt mondják, el kell temetni, be a föld alá. Sírok. Sikítok. A föld alatt hideg van, anya fázni fog! Hadd takarjam be a kedvenc rózsaszín pokrócával. Az jó meleg, nem fog megfázni! Nem engedik a bácsik és a nénik a kórházban. Nem engedik.

Hirtelen pulzálni kezd a szürkeség. Belehasít egy rózsaszín felhő. Egy alak áll a rózsaszínben. Pislogok, mert elvakít a fény. Apa az, kavarog körülötte a bíbor. 

„Hagyják őt!” – robban a hangja. Felém fordul, leguggol, megsimogatja az arcom. Sír. Potyognak a könnyei. „Ne haragudj!” – mondja elfúló hangon. Átölel. 

„Gyere, takarjuk be anyát!”

Hirtelen minden rózsaszín lett, anya is, apa is, én is, az egész világ. 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Komjáthy Nessie: Ciculi és az ablak

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Ciculi a párkányon ült, és bámult kifelé az ablakon. Macskasszony melléugrott, és érdes nyelvével végigsimított a fia vörös-fehér cirmos bundácskáján.

– Még mindig itt ülsz, Ciculi? – kérdezte. 

A fátyolfelhők mögül kacsintgató gyenge, kora tavaszi nap nem melengette őket olyan jól, mint a verőfényes téli napsütés, és a kertben szinte minden szürkésbarna volt és kopasz. Csak a virágágyás szélén kandikáltak a hervadt hóvirágok sötétzöld levelei.

– Persze – válaszolt Ciculi anélkül, hogy a mamájára nézett volna. Amióta megtalálta az ablakot, semmi mást nem akart csinálni, csak bámulni. Ez volt a legérdekesebb dolog a világon.

– Miért nem mész játszani? – A kismacskának még csak a füle se mozdult, olyan elmélyülten bámult kifelé. 

– Kérsz valamit enni? – próbálkozott újra Macskasszony. 

Ciculi fehér bajuszkája megrándult, de a szemét nem fordította el az ablakról. Macskasszony is leült.

– Mit nézel?

Klesitz Piroska illusztrációja

Tasi Katalin: Árvák éneke

Illusztráció: Klesitz Piroska

Kulcsszavak: boróka, csecsemő, fűzfa (арша, нәресте, тал)

Csöndes őszi estén,

boróka tövében

csecsemő rídogál

hamuszín holdfényben.

Arra megy a leány,

keblére emeli,

karjában ringatja,

dúdolgat is neki.

Keblére emeli,

elringatja szépen,

csöndes őszi estén,

boróka tövében.

Hazaviszi féltőn,

dúdolgat is neki.

’kinek mondja: másé,

bizony, el nem hiszi.

-

Nyári nap hajnalán

juhar hűs tövében

nevetgél a gyermek

mezítláb a réten. 

Mezítláb a réten

a lány dalol neki,

harmatos fű selymén

játszadozni viszi.

"Emitt karvaly fészkel,

Lásd, ott ménes szalad,

Som terem és platán.

Arra fut a patak.

Lásd, ott ménes szalad,

csikó nyargal, szökell.”

Dalol neki a lány:

„Soha nem hagylak el."

-

Szomorú fűz. Felleg.

Sírdogál a gyermek.

Fenyőt dönt egy férfi

kék hold fénye mellett.

Kék hold fénye mellett

galagonya fázik.

Sírdogál a gyermek.

Gyertya fénye játszik.

Letérdel a hold is

a nagy magas égből,

kicsi kereszt áll ki

a fűzfa tövéből.

"Elhagytál hát mégis,

árva leány, anyám,

A nagy magas égből

nézz le néha reám.

-

Kebledre emeltél,

szíveden ringattál

patakra, ménesre,

dalra tanítgattál.

Hazavittél féltőn,

dúdolgattál nekem.

Hogy nem anyám voltál,

bizony, el nem hiszem.

Mezítláb a réten,

ahányszor majd járok,

csöndes, őszi estén

mindig rád találok.

Dalod elringatom

szívem közepében,

mint te, engem, egyszer,

boróka tövében."

Szerkesztette: Turbuly Lilla

A verset angolul, Joe Váradi fordításában az alábbi linken éred el: LINK

Tasi Kata versét meghallgathatod az alábbi felvételen, Buza Tímea előadásában:

Aigerim Karibayeva: Anya (ана)

Kneipp Virág: Fűzfa (тал)

Klesitz Piroska: Életfa (өмір ағашы)

Nurlan Abishev: Álom (түс)

Tasnádi Emese: Iskolatáska

    De én tényleg nem tudtam, anyu. Én…én azt hittem, hogy kivettem, sőt, tulajdonképpen, hogy megettem. Én nem is tudtam, hogy mégse nem… Biztosan azért, mert az utolsó napokban annyi minden volt, tudod, hogy nem volt rá időm. …Hogy mi minden volt? Hát arra már nem emlékszem, igazán olyan régen történt már. Nem emlékezhetek mindenre! Mert különben meg szoktam ám enni, vagy ha én nem, akkor hát a Zoli, az igen. Mert ő neki nem szoktak adni és vagy hozzám jön, vagy a Zsófihoz. Pénzt azt szokott kapni, hogy vegyen magának, de inkább mindig egy könyvet vesz.
Jó, tudom, nem a Zoli zsebpénzére vagy kíváncsi, hanem hogy ez hogy történhetett meg.
De hát most mit mondjak? Az úgy volt… Hát hogy is?

Majoros Nóra: Szeret - nem szeret

Nem szeretem a meggyet. A meggyfánk olyan, hogy azokon az ágakon, amiket elérek, csak egyesével teremnek a meggyek, így nem tudom őket a fülemre akasztani. Csak feldühít, hogy olyan szép pirosak. Ha Apu felmászik a fára, és talál nekem egy, esetleg két pár dupla szárú meggyet, akkor rögtön a fülemre akasztom, és akkor már szeretem a meggyet.

           Nem szeretem a meggyet, mert savanyú. Ha mégis eszem belőle, leülök a tükör elé, mert ahogy szétspriccel a leve a nyelvemen, fintorogni kezd a szám, a szemem meg az orrom is. Egyáltalán nem finom, de muszáj enni, mert viccesen nézek ki. A kukacok se szeretik a savanyút, ezért a meggy sose kukacos. Ezt szeretem a meggyben.

          Nem szeretem a meggyet, mert két gy betűvel kell írni. Mindig elfelejtem, és a tanító néni pirossal bekarikázza a füzetemben. Meggyet rajzol a meggyre. Ha kihagyok egy gy betűt, akkor a meggy megy. Nincs még egy olyan gyümölcs, amit ha rosszul írok le, elsétál. Ezért egy kicsit szeretem a meggyet.

            Nem szeretem a meggyet, mert olyan kevés ideig érik. Anyu azt mondja, érik a meggy, aztán pár nap múlva már nincs meggy, nincs fülbevaló, nincs fintorgás. Anyu mindig szörpöt készít belőle. A szörp édes és finom, és akkor is a spájzban marad, ha azt írom a címkére, hogy megyszörp. Így már nagyon szeretem a meggyet, de Anyut, aki megszelídíti, még sokkal jobban szeretem.

Fent Kőszeghy Csilla illusztrációja

Miklya Zsolt: Míg dunsztba nem kerül

Be kell szedni a ruhákat – kiabál anyu.

Beláthatom, nem ér most rá, fő a savanyu-

ság, nemrég gyújtott csak alá, de vigyázni kell,

nem hagyhatja ott. És különben is, érdekel-

hetne valami a számítógépen kívül,

ő belebolondul ebbe, legalább kiül-

hetnénk a teraszra kicsit, ha dunsztba teszi

végre az uborkáit. Te mindent csak félig-

meddig, tessék-lássék csinálsz, morogja nekem.

Meg hogy nem hallgatom meg soha, elengedem

a fülem mellett, akármit mond, és ami már

tényleg sok, felőlem felfordulhat a világ.

Sebaj, fő a savanyuság, megyek, beszedem

a ruhákat, behajtogatom mind, rendesen,

ahogy kell, kisimítom a ráncokat, könnyebb

legyen majd vasalni. Így nekem is jobb, szörnyen

unom már az örökös kötözködést, bele-

bolondulok, ha így folytatódik, ahelyett,

hogy kiülnénk a teraszra, dumálni kicsit.

Sebaj, ha úgyis felfordul velem a világ,

míg dunsztba nem kerül a savanyuság,

legalább teszek én is érte valamit.

 Fent Pap Kata illusztrációja

Dávid Ádám: Kezes lábos

Lévai Dóra illusztrációja

Ilyeneket is csak a Nagyi tud mondani:
a Big Mac-et bikkmakknak hívja,
a tűzhelyet sparheltnek,
a kopott piros edényt meg lábosnak.
Nincs azon egy fél lábujj se.
Akkor már inkább fülesnek kéne hívni,
de hát az a csacsi mindig azt mondja,
hogy nem tesz semmit, a Nagyi meg
folyton beletesz valamit a lábosába.
Persze az is lehet, hogy régen voltak lábai,
csak a nagy munkában lekop-
tak. Annyi szent, hogy Anyunak
folyton odaég a keze alatt a lábos.
Ki is akarja dobni már régóta,
de Nagyi mindig azt mondja, hogy
olyan ez a lábos, mint a kezes bárány.
Nem is szokta másban főzni a borjúpaprikást.
Én meg elneveztem kezes lábosnak,
mert olyan melegben tartja
azt a szegény nyúzott barit,
mint egy kezeslábas.

Miklya Zsolt: Csálémese

Simonyi Cecília illusztrációja

Betűcsipkét horgol nagyi.
Kislánykorában tanulta,
mikor a gallér is torta-
papírmintájú csipke volt.
És nem lehetett rajta folt,
nem állhatott csálén – ezt is
tőle hallottam –, a csálé
az ferde, amikor ferdén
áll valami. Nagyinál csak
az árnyék csálé, az asztal,
a polc, a komód, a szekrény
áll egyenesen a helyén,
nagyapa székén a párna
is pont úgy fekszik el, mintha
ott ülne rajta, egyenesen,
de azért hintázva kicsit.
Múltkor megkérdeztem nagyit,
megtanítaná-e nekem
a betűcsipke-horgolást,
mert nálunk minden csálén áll,
az asztal, a tál, a pohár,
a szekrény, a polc, a tányér,
még a deszkafal is csálé,
a ruhaszárító kötél
is libeg, ha fújja a szél.
S míg anya, hiába fáradt,
teregeti a ruhákat,
mind csálén áll, amíg szárad,
anya meg magában beszél.
Horgolnék neki valamit,
egy szép csipkebetűs mesét,
hogy amíg mos-főz-takarít,
ne álljon olyan csálén már,
mint egy tüdőbajos tanár –
nagyapa mondta ezt mindig,
és hintázott hozzá kicsit.
Horgolnék neki a szélről,
ahogy fújja a ruhákat,
fogózik a deszkák között,
utoléri mind a tálat,
a bögrét, tányért, üveget,
átjárja a konyhahegyet,
hintáztatja még egy kicsit,
és – fél négyre otthon leszek –
susogja –, anya üzeni,
hogy pontban, és nagyon szeret.