Smelka Sándor: Krige bácsi és a medvebocs

 (Egy mese a sosem volt Pécsről)

Vadas Máté illusztrációja

December második napján Szőrmók professzornak – ennek a különös pécsi tudósnak – sikerült havat varázsolnia a városra, aminek nagyon örült mindenki, tekintve, hogy szombat volt. Aki csak tehette, fent szánkózott, síelt a Mecseken. A Pécsi Szánkó Egylet tagjai délben még a Misina-tetőn épült kisvendéglőbe is beültek, hogy egy forró csirkehúslevessel öblítsék le a szánkózás fáradalmait. Hóemberek épültek a bányásztelepek udvaraiban, a külvárosi kertekben, és a belvárosban gyorsabb volt síléccel közlekedni, mint villamossal.

Még a polgármester is örült, Hajdenáj János nagyságos, aki a városháza erkélyéről hegyes bajszát pödörgetve figyelte a behavazott főteret.

Krige bácsi Szőrmók professzor mellett élt egy cirkalmas, soktornyú villában. Egész életét Afrikában töltötte: oroszlánokra vadászott.

Krige bácsi nem ment fel a Mecsekre szánkózni, nem épített hóembert, ehelyett a kandallója előtt ülve, egy óriási fotel mélyén puffogott. A lába előtt Gömbi aludt, az öreg, jámbor bernáthegyi, aki nagyon élvezte a kandalló melegét, elégedetten óriásikat horkantott.

Krige bácsi azonban nem volt elégedett a helyzettel, nem elég, hogy itt – Afrikával ellentétben – hideg van, hetek óta nem süt a nap, most odáig fajultak a dolgok, hogy már havazik is. Arról nem beszélve, hogy tegnap habcsókok hulltak az égből. Hogy érezze jól magát egy kiöregedett afrikai vadász ilyen időben? A szoba fala csak úgy roskadozott a muflon, bivaly, oroszlán és egyéb állatok fejeitől. Búsan nézegették üvegszemeikkel a kinti havazást.

Krige bácsi tudta, honnan fúj a szél, illetve honnan esik a hó: az a bolond tudós, az a Szőrös professzor az oka mindennek!

Czeiner-Szücs Anita: Pötty

Vadas Máté illusztrációja

 

Lenke legújabb, fehér pettyes nyáriruhája a szennyeskosárban várta a hétvégi nagymosást. Előző nap a vacsorához édes áfonyalekvárt kínáltak. A kislány az utolsó falattal véletlenül leette magát. A lila ragacs foltot hagyott fehér gallérján és még az övén is. Lenke megijedt. Mi lesz a szép ruhával? De nagypapája szerint a mama mosószappanja még a makacs foltokat is nyom nélkül eltávolítja. – Az áfonyalekvár semmiség! – legyintett.

A szennyeskosár mélyén azonban a selyemruha és öntudatos pettyei ebben már nem voltak annyira biztosak. Most landoltak először a lábszagú zoknik és a piszkos bugyik között. A finom anyag gyűrötten és lekvárfoltosan hevert, fehér pettyei pedig a várakozás bizonytalanságában egyre jobban aggódtak. – Talán örökre elfeledkeznek rólunk. Lehet, hogy Lenke kap egy új ruhát. Minden pöttyök anyja, micsoda balszerencse – nyafogtak. A szennyeskosár békéjét felkavarva egyre nagyobb zúgolódásba kezdtek. Egyikük, megelégelve a zsivajt és a tehetetlen várakozást, gondolt egyet, és se szó, se beszéd, zsupsz, leugrott a ruháról. A sötétkék selyem könnyedén engedte el a kis Pöttyöt. Mintha évek óta minden nap gyakorolták volna a búcsúzást, olyan puhán váltak el egymástól.

Pötty volt a legbátrabb minden pettytestvére közül, így nem csoda, hogy ő egyedül vágott neki az ismeretlennek. – Ha ezt a ruhát már úgyis elfelejtették, jobb, ha máshová szegődök – gondolta a kis korong, és útnak indult.

Majoros Nóra: Borz-mesék

 

Csillagles

Hanga Réka illusztrációja

Borz éjjelente körbeszimatolta az erdőt, és ennivalót keresett. Az orra mindig szorosan a földre tapadt, de egyszer véletlenül felnézett az égre, és meglátott egy csillagot.

– Látni szeretném a Tejutat – határozta el.

Körbe-körbe járt az erdőben, de sehol sem talált a fák között olyan rést, ahonnan látható lett volna. Másnap csomagolt magának egy konzervkukacos szendvicset, hogy ne kelljen ennivaló után kutatnia, aztán elment Kakukkhoz.

– Felrepítesz a legmagasabb fa tetejére? Látni szeretném a Tejutat.

– Nagyon szívesen megtenném, de nem bírlak el. Nyúlnak van távcsöve, kérdezd meg, hátha kölcsönadja. Azzal jobban láthatod.

Nyúl odúja sötétbe burkolózott, az egész család aludt. Borz halkan megkocogtatta az ajtót. Aztán kicsit hangosabban, majd a biztonság kedvéért sokkal hangosabban is.

– Mi az? Tűz van? Visszaköltözött Róka az erdőbe? – dugta ki a fejét Nyúl az ajtón.

– Kölcsönadod a távcsövedet?

– Pont most? Az éjszaka közepén?

– Igen. Látni szeretném a Tejutat.

– Hát jó – felelte Nyúl, és előkereste.

Borz belenézett.

– Nyúl, ez borzasztóan homályos.

– Tudom – felelte Nyúl ásítva. – Teljesen használhatatlan. De az erdőn túl van egy domb, a tetején magasles. Próbáld meg onnan.

Borz lelkesen galoppozott a domb felé, aztán megtorpant az erdő szélén, mert emberszagot érzett. A magaslesen egy vadász kuporgott. Borz várt és várt, de a vadász csak akkor hagyta el a tornyot, amikor felkelt a nap, és már nem látszottak a csillagok.

Másnap este, amikor a vadász a dombra ért, csodálkozva állt meg a magasles előtt. Körbe volt kerítve piros szalaggal, és egy tábla lógott róla:

„Életveszély miatt ma nem látogatható.”

A vadász bosszúsan hazacaplatott. Pedig valaki mégis felmászott a lesre, mert amikor a vadász a következő estén újra próbálkozott, egy bontatlan kukackonzervet talált a padon, meg egy cetlit:

„Ne vadássz, inkább egyél kukacot és nézd a Tejutat! Innen az egész látszik.”

 

Vadas Máté illusztrációja

Fodor Veronika: Az utolsó cédula

 

(c) Vadas Máté

 

Szavasincs város egyik eldugott utcájában volt egy boltocska. Nem tudni, mióta volt ott, nagyszülők és dédmamák is beszéltek róla, így erős a gyanúm, hogy MINDIG IS ott állt. A sok egyforma ház között sárgán világított, mint a legeslegsárgább nárciszok. Nyikorgó ajtaja fölött kicsit csálén állt a névtábla, mintha éppen kacsintana egyet:

professzor dr. Morzsányi Ödön Szókereskedése

Komoly és komolytalan esetekre

Mindenféle alkalomra volt ott kínálat, amikor bizony elakad a szavunk, egyáltalán nem találjuk, vagy egyszerűen csak nem akarjuk kimondani. Jöttek is a vevők bőven, folyton csengett a csengő, és zizegett a függöny a bejárati ajtón. Morzsányi doktor boldogan mutogatta a szavakat, amiket a legkülönfélébb díszcsomagolásokban árult. Voltak szavak ünnepélyes alkalmakra, kicsi zöld dobozokban, virágos selyempapírok között, például ilyenek, hogy: GRATULÁLOK, vagy hogy BÜSZKE VAGYOK RÁD. Lejjebb, az óriási polcokon pléhdobozokban sorakoztak az olyanok, hogy HARAGSZOM vagy ELEGEM VAN, esetleg az, amit nagyon nehéz kimondani: NEM. Bár Morzsányi tapasztalatai szerint néha az IGEN is nagyon nehezen ment egyeseknek, de sebaj, mert megkaphatták tőle akár pöttyös papírskatulyában is, ha akarták.

Egyszer aztán, amikor már majdnem az összes szó elfogyott a Szókereskedésből, Morzsányi doktor úgy döntött, nyugdíjba vonul, hogy édes semmiségekkel töltse maradék földi idejét. Ekkor valaki kopogtatás és csengetés, no meg zizegés nélkül toppant be az ajtaján. A kedves neje volt az, Aurora, akivel hosszas levelezés során ismerkedett meg még az előző évszázadban, és aki azóta is picit neheztelt, mert nagyon úgy tűnt, Morzsányi az összes szót kilevelezte magából, amit meg nem, azt szépen sorra eladta a boltjában.

– Mindent eladtál, Ödön? Végre léghajózhatunk, mehetünk hadszíntérkutatásra, megrendelhetem az új, kirándulós sétapálcádat? – kérdezgette Aurora a férjét.

Fodor Veronika: Mize, fehér nap

 

(c) Vadas Máté

Mize, fehér nap

A Zúzmara téren állt egy magas bérház. Ajtói már emberemlékezet óta bedeszkázva, padlásszobája öröksötét. Hiába volt ez a szoba a legközelebb a naphoz. Spalettái zárva, összeragadva a sokrétegnyi olajfestéktől. Napfény és meleg nem jutott be rajtuk.

A szoba belsejében egy óriási felhő nyelte el a parányi fénypontokat, amik néha a felszálló porszemcséken csillantak meg.

Mize szeme már hozzászokott a sötéthez:

– Szürke vagy – mondta a lány a felhőnek, csak hogy ne felejtse el a színeket.

– Nem tudhatod, nem látsz – válaszolt a felhő és gomolyogni kezdett a csukott spaletták előtt, mint egy óriási élőlény.

– Érzem – válaszolta Mize.

– Tévedsz – zúgott a felhő és egy szalagot köpött ki magából, egyenesen a lány lába elé. – Tudom, hogy csak a fényre tudsz gondolni. Látom az álmaidat – mondta Mizének és közelebb úszott hozzá. A szalag, mint egy köldökzsinór lógott ki a felhőből. Arra várt, hogy meghúzza valaki.

– Nem fogom meghúzni, ha esetleg arra gondoltál – mondta Mize és távolabb lépett.

– Hát persze – motyogott a felhő. – Sokkal biztonságosabbnak tűnik, ha az ember nem csinál semmit, ugye?

Mize összehúzta a szemöldökét.

– Úgy látom, elfelejtetted, mire is vágysz… – mondta a felhő másnap. Aztán harmadnap is. – Tudod, az első lépés a legnehezebb.

Mize nem akarta ugyanazt hallgatni újra és újra, így odament a felhőhöz. A szalag bársonyból lehetett. Ahogy a lány megszorította, az anyag kis szálai szúrták az ujjhegyeit. Kellemes volt hozzáérni. Lassan húzni kezdte a felhőt. Elhúzta az ablak elől, ahol eltakarta az utolsó kis fénysugarat is. Vékony fénycsík indult el a padlón, körülötte apró pontokként szikráztak a porszemek. Végül egy földön heverő tükörre vetült, ami ezerfelé szórta szét azt a kevés fényt, ami bejutott a spaletták között.

Mize a felhőre nézett, amit szürkének képzelt. De tényleg tévedett. A felhő ugyanis vörös volt, mint a naplemente és kéken lógott ki a hasából a szalag. Aztán tükörről visszaverődő fényben a lány meglátta a kijáratot.

Adamik Zsolt: Romhányi József Attila: Születésnakobra

 

Illusztráció: Vadas Máté

  Adamik Zsolt

Romhányi József Attila: Születésnakobra
pluszsoros


39, hejj, lettem én
Meglehetősen fess legény
Apa hasa

A negyventől egyre leng csupán
Szíjjal szorítja vissza mán'
Csecse-becse

Meg milye van ugyan még neki?
Macskája, búja kergeti
Önsorsa rontja
            és a Születésnakobra

miatt lám, most is
olyan kis reszketi.
Az életet lekéste:
a bolhából magába bolondot csinált.

De eleszántsa már ki a fájt
valami ekéző elefánt belőle!
vagy mint tevéből a tavában

tíz ponty poronyt a tétova magányt
PLS cipeltes púpjából jóba rágja át. Pont.
(Vagy legyen egy pöszke szú, ki
szúnyögve lelke tátongó halállát
szívva szúrja szét?)

Mindegy: a zsizskedő világban röghegyek.
Már röhögve másznám: boldog legyek?
Egye fene,

de döntésem plezúros rímbe hegelve
kaparom folyton… ám ha
jön majd (mert jön) az a ’zúr,
mi lélekbe kék,
bamba magamba
jól leszek, mert hagyom.
Szép élet: tagelj be.

kívánok magamnak jót, s a jóból sokat.
S a Születésnakobra sziszegve bólogat…
De nem mar.             Tán nem mer.

 

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

Illusztráció: Vadas Máté

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

    A hirdetőiroda szerkesztősége már reggel 7-kor kinyitotta az ajtót. Borz kisasszony akkurátusan fordította el a NYITVA feliratot, a láncon himbálózó táblácska sokáig kopogott a tejüvegen. A hirdetni vágyók csak úgy ömlöttek be az ajtón. Na, jó, volt, aki repült, volt, aki csúszott és akadt, aki a földön szedte a lábait.
    Az apróhirdetések egy része Jupiter úrhoz tartozott, aki mondhatni már vén róka volt a bizniszben. Tintafoltos asztalánál már kisebb tumultus alakult ki. És Jupiter ettől nem volt túlságosan boldog. Laposan nézett ki sildes sapkája alól miközben cigarettafüst borította homályba. Éppen kávézott, sorban a hetediket itta. Jobb hamar elkezdeni ezt az egészet, mielőtt megérkeznek a bogaras hirdetők. Múltkor is mi volt:

„Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.”

 

Szerencse, hogy a kulturális hirdetéseket átvette a Pacsirta.
– Na, akkor lássunk hozzá! – morogta. – Ki az első? KI AZ ELSŐ? – ismételte meg a kérdést, mert nyüzsgésben nem hallatszott. És különben is, ki érti, hogy mit mond a róka, ugye?
– Én lennék – válaszolta nagyon halkan egy katica, és felrepült az íróasztalra Jupiter ceruzája mellé.
– Mi a téma, kérem? – kérdezte a róka.
– Házasság – súgta a katica.
– Ön hány pettyes?
– Hét talán. Ritkán látom a hátom – fordult meg a bogár, hogy megmutassa pettyeit.
– Rémes, mert az elképzelése téves. Hat pettyet számoltam – mondta Jupiter és kivette a füle mögül a ceruzáját.
A katica elsápadt: – Mi lesz így velem? Kinek kellek hat pettyel?
– Majd a hirdetés megoldja. Gondolom. Van egyéb kívánalom?
– Hat vagy hét petty egyre megy, de harlekinek kíméljenek!
– Persze, fő az összhang. Ehhez mit szólna? – köszörülte meg a róka a torkát.

Hatpettyes katica házasodna,
pislogna párjára vágyakozva.
S hogy ne legyen a kapcsolatban semmi kín,
a hitvese ne legyen harlekin.

– Nem is tudom. Ön szerint ez beválik? – kérdezte a katicabogár bizonytalanul.
– Ha a szerelem nem jönne össze mégse’, vendégem egy újabb apróhirdetésre! – válaszolt magabiztosan Jupiter, mire a katica elégedetten távozott.
– Következő?
– Üdvözlöm, Jupiter úr! – köszönt vékonyka hangon egy szitakötő. – Képzelje, új vállalkozásba kezdtem! – mesélte lelkesen. – Igyekszem beszőni egy piaci rést. A múlt héten olvastam a rovatban:

„Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.”

– Hálókat szeretne szőni? – kérdezte a róka érdeklődést mímelve.
– Inkább megpróbálnám a szitakötést, ha már egyszer… Ugye érti? – kacsintott a szitakötő. – Baldachinokra gondoltam.
– Azt hittem szitára – vakargatta meg a feje búbját Jupiter.
– Menni fog? – kérdezte a szitakötő picit aggódva.
Jupiter köhintett:

Megszűnik majd minden baja,
ha baldachinban múl’ a nyara.
Várja a kertben sok langyos este,
csak az ügyes szitakötőt keresse.

– Tessék, remélem megfelel – bökte oda a róka unottan.
– Az majd kiderül a megrendelésekből. Ugye – válaszolt a szitakötő és elröppent.
Jupiter felemelte a poharát és kiitta a víz felét. Kimerítő az apróhirdetés-készítők élete. Még el sem emelte a szájától a poharat, megérkezett a következő hirdetni vágyó. Egy bolha.
– Kedves róka úr, nem igazán vagyok elégedett a múltkori apróhirdetés eredményességével. Élni szeretnék a garanciával – mondta a bolha fennhangon, folyamatosan ugrálva. Jupiter szemei folyamatosan követték a mozgást, le és fel, majd fel és le.
– Mi is volt az, kérem? – kérdezte szédelegve.
– Mondom is – válaszolt a bolha, nem kevésbé magasakat ugorva:

„Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.”

A róka fél szemével a reklamálót követte, a másikkal üres kávés- és vizespoharát bámulta. Gondolkozott.

Ezt a hirdetést, most sem tudom szebben.
Örüljön, hogy nem lett csattanó a versben.

Szavalta Jupiter, és ráborította a vizespoharat a reklamáló bolhára.

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

Illusztráció: Vadas Máté

Fodor Veronika: Apróhirdetés-rovat

    A hirdetőiroda szerkesztősége már reggel 7-kor kinyitotta az ajtót. Borz kisasszony akkurátusan fordította el a NYITVA feliratot, a láncon himbálózó táblácska sokáig kopogott a tejüvegen. A hirdetni vágyók csak úgy ömlöttek be az ajtón. Na, jó, volt, aki repült, volt, aki csúszott és akadt, aki a földön szedte a lábait.
    Az apróhirdetések egy része Jupiter úrhoz tartozott, aki mondhatni már vén róka volt a bizniszben. Tintafoltos asztalánál már kisebb tumultus alakult ki. És Jupiter ettől nem volt túlságosan boldog. Laposan nézett ki sildes sapkája alól miközben cigarettafüst borította homályba. Éppen kávézott, sorban a hetediket itta. Jobb hamar elkezdeni ezt az egészet, mielőtt megérkeznek a bogaras hirdetők. Múltkor is mi volt:

„Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.”

 

Szerencse, hogy a kulturális hirdetéseket átvette a Pacsirta.
– Na, akkor lássunk hozzá! – morogta. – Ki az első? KI AZ ELSŐ? – ismételte meg a kérdést, mert nyüzsgésben nem hallatszott. És különben is, ki érti, hogy mit mond a róka, ugye?
– Én lennék – válaszolta nagyon halkan egy katica, és felrepült az íróasztalra Jupiter ceruzája mellé.
– Mi a téma, kérem? – kérdezte a róka.
– Házasság – súgta a katica.
– Ön hány pettyes?
– Hét talán. Ritkán látom a hátom – fordult meg a bogár, hogy megmutassa pettyeit.
– Rémes, mert az elképzelése téves. Hat pettyet számoltam – mondta Jupiter és kivette a füle mögül a ceruzáját.
A katica elsápadt: – Mi lesz így velem? Kinek kellek hat pettyel?
– Majd a hirdetés megoldja. Gondolom. Van egyéb kívánalom?
– Hat vagy hét petty egyre megy, de harlekinek kíméljenek!
– Persze, fő az összhang. Ehhez mit szólna? – köszörülte meg a róka a torkát.

Hatpettyes katica házasodna,
pislogna párjára vágyakozva.
S hogy ne legyen a kapcsolatban semmi kín,
a hitvese ne legyen harlekin.

– Nem is tudom. Ön szerint ez beválik? – kérdezte a katicabogár bizonytalanul.
– Ha a szerelem nem jönne össze mégse’, vendégem egy újabb apróhirdetésre! – válaszolt magabiztosan Jupiter, mire a katica elégedetten távozott.
– Következő?
– Üdvözlöm, Jupiter úr! – köszönt vékonyka hangon egy szitakötő. – Képzelje, új vállalkozásba kezdtem! – mesélte lelkesen. – Igyekszem beszőni egy piaci rést. A múlt héten olvastam a rovatban:

„Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.”

– Hálókat szeretne szőni? – kérdezte a róka érdeklődést mímelve.
– Inkább megpróbálnám a szitakötést, ha már egyszer… Ugye érti? – kacsintott a szitakötő. – Baldachinokra gondoltam.
– Azt hittem szitára – vakargatta meg a feje búbját Jupiter.
– Menni fog? – kérdezte a szitakötő picit aggódva.
Jupiter köhintett:

Megszűnik majd minden baja,
ha baldachinban múl’ a nyara.
Várja a kertben sok langyos este,
csak az ügyes szitakötőt keresse.

– Tessék, remélem megfelel – bökte oda a róka unottan.
– Az majd kiderül a megrendelésekből. Ugye – válaszolt a szitakötő és elröppent.
Jupiter felemelte a poharát és kiitta a víz felét. Kimerítő az apróhirdetés-készítők élete. Még el sem emelte a szájától a poharat, megérkezett a következő hirdetni vágyó. Egy bolha.
– Kedves róka úr, nem igazán vagyok elégedett a múltkori apróhirdetés eredményességével. Élni szeretnék a garanciával – mondta a bolha fennhangon, folyamatosan ugrálva. Jupiter szemei folyamatosan követték a mozgást, le és fel, majd fel és le.
– Mi is volt az, kérem? – kérdezte szédelegve.
– Mondom is – válaszolt a bolha, nem kevésbé magasakat ugorva:

„Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.”

A róka fél szemével a reklamálót követte, a másikkal üres kávés- és vizespoharát bámulta. Gondolkozott.

Ezt a hirdetést, most sem tudom szebben.
Örüljön, hogy nem lett csattanó a versben.

Szavalta Jupiter, és ráborította a vizespoharat a reklamáló bolhára.