Látó szemek (Nagy Izabella, Petrovits Olga Zsuzsanna és Újlaki-Nagy Júlia alkotásai)

 

Petrovits Olga Zsuzsanna
illusztrációja

Újlaki-Nagy Júlia: Mesélsz Afrikásat?

Amíg anya friss ágyneműt húzott, Marci bepakolt a hátizsákjába. Gondosan végignézte a másnapi órarendet, és sorban betette a füzeteket, könyveket, a zsiráfos tolltartót és a szemüvegét. Miután anya elolvasta az esti mesét, megszámolták a paplanon legelésző zebrákat és antilopokat. Marci már jó laposakat pislogott, amikor apa is belépett egy jóéjtpuszira.
     – Apa, mesélsz egyet te is? – kérlelte Marci, és már egyáltalán nem volt álmos.
     – Jó, de csak egy rövidet! Milyen mesét szeretnél?
     – Afrikásat!
     – De szinte mindegyiket ismered már! No, legyen ez, talán még nem hallottad.
     Amint tudod, amikor nagyon fiatal voltam, önkénteseket kerestek, és valami csoda folytán engem is beválogattak abba a csapatba, amelyik elrepülhetett Afrikába, pontosabban Kongóba. Még ma is ott dolgozik egy magyar szemorvos, akivel akkor én is megismerkedtem.
     Egy nap egy különleges kisfiúval találkoztam, akinek Maitho volt a neve. A többiektől eltérően Maithónak fehér volt a bőre, szőke a haja és barnás-vöröses a szeme. Egy ritka, veleszületett betegség ez, amit albinizmusnak neveznek. Emiatt Maitho szeme már születése óta gyenge volt. Leginkább az erős napfény zavarta, de a gyors mozgást se tudta követni. Hát nem csoda, hogy a kisfiú naphosszat üldögélt a kunyhójukban, és nagyon egyedül érezte magát.

Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.

Újlaki-Nagy Júlia: Diófalevél

 

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

a nagy diófánk
ott áll az udvar közepén
azt játszom minden nap,
hogy fent lakom a legfelső ágon
diófalevélből készítek
sárga vitorlás kishajót
barna hajú babát
mesekönyvet ragasztok
viszi a szél a lapjait
virágcsokrot kötözök
színes, tömött csokrokat
madárházat építek
diófalevélből
fészket raknak mellettem
az égi madarak
megírom a levelem
diófalevélre
arany búcsúlevelet

a diófánk az égig ér

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Újlaki-Nagy Júlia : A kislány, aki mindenkinek segített

(c)Makoviczki Dóra

Miről meséljek ma este? Láttad-e a szomszéd lépcsőház előtt terebélyesedő Annabelle hortenziát? Hát azt tudod-e, hogy egyszer egy Annabella nevű kislány lakott ott, és pontosan a cserjére nézett az ablaka?

Történt egy nap, hogy Annabella észrevett egy hirdetést az újságban: az ország királya tudatta a világgal, hogy mivel neki csak egy szál fia van, örökbe fogadná mindazokat, akik tagjai akarnak lenni a királyi családnak. Mondta is Annabella, anyu, apu, én elindulok, megkeresem ezt a királyt, fogadjon engem is örökbe, ülhessek én is a királyi asztalhoz, lakhassak én is a palotában! Képzelheted, hogy meglepődtek a szülei, nézegették, forgatták az újságot, és csak annyit bírtak mondani, hogy ők már lassan megöregedtek, de még semmiféle királyról nem hallottak. Annabella viszont menni akart, mit volt mit tenni, csomagoltak neki pár szalámis zsemlét, és útnak eresztették. Már a keze a kilincsen volt, amikor anyukája gyorsan még egyszer utánanézett a dolognak, és odakiáltotta Annabellának, hogy bizony feltétele is van a királynak: csak azt fogadja örökbe, aki ismeri a királyfit! Annabella legyintett, mit nekem királyfi, gondolta magában, vagyok én olyan jó kislány, hogy jóságomért örökbe fogad majd a király!

Alig hagyta el a várost, amikor megpillantott egy szegény öregembert. Ott kínlódott, görnyedezett egy szőlőlugasban, oda is szaladt hozzá Annabella.

– Segítsek-e öregapám? Mivel fáradozik?

– Hát te mit keresel itt, ahol még a villamos sem jár? – csodálkozott az öreg, aztán elmesélte, hogy épp a szőlőtöveket ápolja, tisztogatja, a terméketlen veszőket pedig lemetszi.

Újlaki-Nagy Júlia: Rokonok

  

Erdősi Zsófia illusztrációja

 

Apu szerint minden olyan körülményes,

amikor anyunak az apujához megyünk,

késik a vonat, sokan vannak,

büdös a fülke, és különben is,

annyi az átszállás, futás, utazás.

Nyűgösebb vagy, mint a gyerek,

mondja apunak anyu, s a fülembe súgja:

– Meséljek inkább a szöcskeegérről?

Anyu tudja, hogy minden rágcsáló

a kedvencem, most is a hátizsákomban

lapul a plüsspatkány, s amíg apu

a bőrönddel matat, anyuval megnézzük

a neten, mi fán terem az a szöcskeszerzet.

És kiderül, alig hiszem el, hogy

a szöcskeegér pont olyan, mint én,

mert ott lakik nálunk Borsodban,

és rokonai vannak Kolozsvár mellett.

Apu szerint minden olyan körülményes,

szinte lehetetlen eljutni nagyapához.

Anyu szerint a sínek alatt titkos alagút fut,

át a határon, egészen Kolozsvárig,

ott fut a járatban egy kis barna szöcskeegér,

izgatottan várja szöcskeegér-nagyapa,

és amikor reggel megérkezünk a vonattal,

a titkos alagútban már kakaót szürcsöl

az unokájával.

 

 

Újlaki-Nagy Júlia: Hol lakik Szöcsi?

  

Rácz Eszter Anna illusztrációi

 

Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?

– Megharapta egy patkány?

– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?

– Egy patkány! Legyen egy patkány!

– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:

– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!

Palkó felült az ágyban.

– Ki vagy te? – csodálkozott.

Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.

– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy patkány akar megtámadni.

– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az. Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem, hogy egy félelmetes ember fog rám találni.

– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.

Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos volt, hogy itt egy barátság van születőben.

– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha hazaviszel, meghívlak egy teára!

Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!

– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába, és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.

Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.

Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy nagyot.

– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már megtalálom az otthonom!

Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.

– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az otthonom, kerülj beljebb!

– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar megtalálták Szöcsi otthonát.

– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.

Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?

– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki. Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna, majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött a föld alatt.

– Na ne, ez hogy történhetett?

– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:

– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az otthonomban!

Újlaki-Nagy Júlia: A verebecskék könyve

Illusztráció: Tuza Edit

 
Áfonya azon tűnődött, vajon mióta nem mozdította meg senki, mióta porosodik ugyanabban a sarokban? Valamikor régen egy szobában álldogált, és egy kisfiú lovagolt a hátán. Marci, mondogatta magában Áfonya a kisfiú nevét, amikor valaki beloholt a fészerbe, és ledobott egy újabb zsákot a sarokba. Mintha maga Marci lett volna, de sokkal nagyobb volt, mint ahogy a hintaló emlékezett rá.
        – Ébresztő, ébresztő! Ideje felkelni! – vezényelt egy ütött-kopott, fénykorában igencsak szépre festett fakatona. A játékok sorra előbújtak a zsákokból, és megnyújtóztatták elgémberedett végtagjaikat. A zajra az új zsákból is előbújtak a jövevények. Egyedül Áfonya nem mozdult, az ő lábait ugyanis szegek szorították a hintához. Míg a többi játék csak éjszakánként bújhatott elő, Áfonya fényes nappal is ébren volt, és figyelte a kertet, a házat, a házban lakókat. Különc is volt emiatt a fészerben, talán irigy volt rá a többi játék, vagy attól féltek, hogy okosabb, mint ők, hiszen annyi mindent látott.

Újlaki-Nagy Júlia: Mielőtt bemutatkozunk

 

(c) Szegedi Csilla

Azon a nyáron Luca végre annyi idős lett, hogy anya megengedte, hogy csatlakozzon a szomszéd gyerekekhez, és velük menjen a Két Erdő Közé. Amikor odaértek, Luca legnagyobb meglepetésére egy kis fás ligetbe telepedtek le, és kicsit sem olyan volt ez a hely, mint ahogy azt ő elképzelte.

– Ez igazán szomorú… – gondolta Luca, de nem volt ideje sokáig sopánkodni, a többiek ugyanis elkezdtek labdázni, fogócskázni, bújócskázni. Jó volt a játék, de Lucát nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy vajon hol van a másik erdő, és hol a két erdő köze? Éppen a bújócskázáson volt a sor, amikor Luca észrevétlenül elsompolygott a többiek szeme elől, és egyre beljebb merészkedett a fák közé. Ahogy egyre mélyebben járt az erdőben, egyre halványabban hallotta a többiek nevetését. Már szinte félt is egy kicsit, amikor egyik fa tövében megpillantott egy alvó cicát.

– De szép cica! Megsimogathatlak? – kérdezte, és már nyújtotta is a kezét.

Igen-igen meglepődött, amikor az imént még alvó macska két lábra ugrott, megigazította a bundáját, és kezet nyújtott Lucának.

– Én nem cica vagyok, hanem Mikkamakka! – mondta kicsit sértődötten, és valóban nem egy átlagos cica volt. Mintha egy gyerekforma macska vagy egy macskafejű gyerek állt volna Lucával szemben.

– Na mi lesz, nem mutatkozol be?

– Lucának hívnak… – mondta a kislány megszeppenve, és már egyáltalán nem akarta megsimogatni.

– Szia, Luca. Hogy kerülsz ide?

– Én a másik erdőt keresem, tudod  hol van a köz, mármint a Két Erdőnek a köze?Mikkamakka megvakarta a fejét.

– Ami azt illeti, ismerek egy másik erdőt, itt  a közelben.

– Tényleg? Nagyszerű! – ujjongott Luca. -  El is viszel oda?

Újlaki-Nagy Júlia: Kiscsirke a nagyvárosban

I.

Luca épp befejezte az első osztályt, amikor elkezdődött a nyári vakáció. Vagy éppen akkor kezdődött a vakáció, amikor az első osztály véget ért? Luca ezt nem tudta kibogozni, annak viszont nagyon örült, hogy végre itt a nyár. Anyunak és apunak nem sikerült ilyen ügyesen befejezni a munkát, mert ők nyáron is dolgoztak, így Luca ilyenkor egyedül maradt. Vagyis mégsem teljesen egyedül, mert amióta az eszét tudta, ott voltak a kiscsirkék. 

Tudniillik ugyanis, hogy Luca volt a családban a csirkepásztor: apu minden nyáron összeállított egy jókora ketrecet az udvaron, a kislánynak pedig az volt a feladata, hogy szemmel tartsa az ide-oda szaladgáló kiscsirkéket. Nemcsak arra kellett figyelni, nehogy kibújjanak a kerítésen, hanem arra is, hogy a szomszéd Piri néni gonosz szürke kandúrja nehogy ellopjon egyet ebédre, sőt még a baromfiudvar felett köröző ülüt is szemmel kellett tartani.

Luca nagyon szerette ezeket a csirkés nyarakat. Ilyenkor ő volt az udvar ura. Elkérte a nehéz, barna favonalzót, ami mellé mindig járt egy kupac papír is, amit hol anyu, hol apu írogatott össze a munkában, de arra mindketten figyeltek, hogy a hátoldalát üresen hagyják Lucának. Ez volt az első nyár, amikor már minden betűt és számot ismert. Az óriás vonalzóval egy hatalmas táblázatot rajzolt, és gondosan megtervezte minden napját.

Hétfőn rajzolni volt kedve. Miután az összes csirkét, tyúkot, sőt, Piri néni gonosz szürke kandúrját is lerajzolta, meg a lap sarkába az alig egy pöttynek látszó ülüt*, kifestőzött.

Kedden hintázott: a szőlőlugas vázán lógott a hinta, a kellemes árnyékban volt igazán élvezetes a repülés! Mert Luca ilyenkor repülni tanult: azt gondolta, hogy a lába alatt egy hatalmas erdő terül el, de mivel igencsak magasan száll, minden aprónak tűnik odafentről. Ha már eléggé kihajtotta magát, következett a kedvenc része, amikor a képzeletbeli ejtőernyővel leereszkedett a fűerdőbe. Órákig elidőzött odalent, hangyakirálynőkkel tárgyalt, csigaházakat takarított, és ha úgy tartotta kedve, pitypangból kerítést font a csigaházak köré.

Szerdán nehéz napja volt: meg kellett találni azt a tökéletes pontot az udvaron, ahonnan a csirkéket is, de az utcát is látja, mert ezen a napon az elhaladó autókat figyelte. Mindeniknek leírta a számtábláját, a feladat pedig az volt, hogy amíg a következő érkezik, addig a betűkből szavakat kellett alkotnia.

Eddigre már jól elfáradt a sok feladattól, ezért a csütörtököt kinevezte egész napos csirkepásztorkodásnak. Ezt sajnos hamar megunta, úgyhogy inkább képeslapot készített anyunak.

A péntek volt a legizgalmasabb, ilyenkor a szomszéd gyerekek is otthon voltak, nem voltak se kirándulni, se táborban, de még vakációs nyelvórán se, és Lucának végre volt akivel játszania, bár még pénteken is csak az udvaron.

Szombaton Luca meglepetéssel készült: bábszínházat rendez! Egy kicsit anyu is kellett segítsen, de délutánra már elkészültek a kartonból kivágott királyfik és királylányok, sőt, egy sárkányt és egy óriást is felragasztottak a pálcikákra. Luca volt a rendező, a kellékes és a mesélő, a szőlőlugas pedig tökéletes színpadnak bizonyult, miközben mindenki szemmel tarthatta a kiscsirkéket is.

Vasárnap anyunak nagyszerű ötlete támadt: arról panaszkodott egy kolléganője, hogy mennyire unatkozik a kislánya, Réka, a tömbházban, és mit szólna Luca, ha levelet váltanának? Bár tetszett az ötlet, Luca azt válaszolta, hogy előbb ellenőriznie kell a teendőit. Gondterhelt arccal méregette a táblázatát, majd azt felelte anyunak, hogy ha megérkezik az első levél, beszúrja a feladatai közé.

Postás-anyu nem késlekedett, kedden már hozta is az első levelet. Luca elámult, amikor meglátta a mintás papírt, a színes, csillogó és – ki hallott még ilyet – illatos üzenetet. Ráadásul az is hihetetlen volt, amikről Réka írt. Hogy szokott táncolni, és edzésekre jár, sőt, már versenyen is volt, és sok-sok díjat kapott, és a városban, ahol lakik, sok játszótér van, az egyik épp az ő tömbházuk mellett, és annyit csúszdázhat, amennyit kedve tartja, és ha ez nem lenne elég, a szobájában egy akvárium is van, színes halakkal.

Lucát furdalni kezdte a kíváncsiság: milyen lehet ez a kislány, és vajon minden igaz, amit írt? Már nem is volt olyan érdekes a csirkepásztorkodás, és néhány levélváltás után anyu észrevette, hogy Luca a táblázatával sem foglalkozik, de nem készít képeslapot sem, csak ücsörög a fűben, és a felhőket bámulja.

– Mi baj, Lucám? – kérdezte anyu egyik délután, mikor megelégelte a dolgot.

– Olyan uncsi itthon – válaszolt panaszosan Luca.

– Mit szólnál, ha személyesen is találkoznátok Rékával?

Luca arca felderült:

– Bemegyünk a városba? Megnézzük, hogy hol lakik? Megmutatja a díjait? Megismerem a halakat? Csúszdázunk majd? És fagyizunk is? – özönlöttek a kérdések.

Anyu megígérte, hogy egyeztetni fog Réka anyukájával, de addig is, hogy Luca ne lógassa az orrát, elővett egy régi, vastag könyvet, amit még kislány korában kapott az ő anyukájától.

– Andersen ​összes meséi? – olvasta Luca a könyv címét, és lapozni kezdte a fekete ceruzával rajzolt, réges-régi könyvet.

* ölyv, kánya; erdélyi tájszó

Zelei Marcell illusztrációja

II.

Szombat volt, és Luca izgatottan ébredt, hiszen végre eljött az a hétvége, amikor anyuval bemennek a városba, és meglátogatják Rékát. Sőt, anyu este hazamegy, ő viszont ott marad egészen vasárnapig. Luca még sohasem aludt másnál (a nagyit nem kell számolni, mert ő a szomszédban lakik, és bármikor lehet nála aludni).

Anyu kiválasztott egy ünneplő ruhácskát, mert mégiscsak a városba mennek, Luca pedig megpróbálta eldönteni, hogy melyik alvókája legyen az a szerencsés, amelyik meglátja a várost. Miután anyu összecsomagolta Luca holmiját, készen álltak az indulásra. Még egy utolsót integettek az udvaron kapirgáló kiscsirkéknek, majd egy kis várakozás után felszálltak a nagy, sárga csuklós buszra.

Sokat mentek a busszal. Luca úgy érezte, már egy órája is úton vannak, amikor végre leszálltak. A város sokkal nagyobb volt, mint amire emlékezett, bár igaz, az tavaly volt, amikor bábszínházban voltak. A tömbházak között tényleg sok volt a játszótér, és Luca legnagyobb örömére sok volt a csúszda is.

Rékáék a nyolcadikon laktak. Luca kicsit félt a liftben, sosem volt még ilyen magasan. A lakás kisebb volt, mint Lucáék háza, Réka szobája is kisebb volt, mint az övé, de amiket a leveleiben írt, az mind igaz volt: a polcok tele érmékkel és oklevelekkel, a szekrényben megannyi csillogó fellépőruha, az íróasztal mellett pedig a nagy akvárium. Luca nem győzött kérdezősködni.

Délután csúszdáztak, labdáztak, fagyiztak, de ami Lucának a legérdekesebb volt, hogy sokáig nézhette a halakat.

Amikor anyu hazament, Luca elővette az alvókáját. A plüss csirkét hozta magával. Szerencsére anyu nagyon rég nem mosta ki, és most jó otthonszagú volt. Réka anyukája mesét olvasott nekik egy szép, színes mesekönyvből, amiben nagy rajzok voltak, és Luca eldöntötte, hogy másnap megpróbál a lehető legtöbbet lemásolni belőle.

Éjszaka nyugtalanul aludt. Hiába szorította az alvókáját, nem akart már otthonszagú lenni. Álmában ő is a nagy akváriumban lakott, a halak mind ruhát viseltek, és illedelmesen kalapot emeltek, amikor találkoztak egymással. Egy különös lány is feltűnt az álmában, aki a nagy, színes mesekönyvből úszott elő, és a lábai helyén halfarok volt.

– Szia, én vagyok a kis hableány! Téged hogy hívnak? – nyújtotta színes papírkezét Lucának, és kezet ráztak. – Ő itt a bohóchalam, vele szoktam aludni – mutatott a mellette úszkáló halra a hableány.

– Én Luca vagyok, ő meg a kiscsirkém – mondta Luca, és kinyitotta a tenyerét, amiben az alvókáját szorongatta.

A kiscsirke udvariasan csipogott kettőt, azzal felúszott a felszínre. Luca is jobbnak látta, ha elköszön új barátjától, és kimászik a vízből. Erre felébredt, és Réka ágyában találta magát a nedves csőrű kiscsirkével.

Amikor anyu este érte jött, Luca nem győzte mesélni a sok-sok élményt, ami vele történt a városban. Nagyon megkedvelte Rékát, és már egy kicsit sem volt irigy rá. Mondjuk, a csúszdát és az akváriumot szívesen hazavitte volna, de azért már kezdett hiányozni a tágas tyúkudvar.

Alig értek haza, Luca előkereste anyu régi, vastag mesekönyvét, amiben egy ugyanolyan különös, halfarkú lány rajzát látta, mint aki az álom-akváriumban lakott. Hóna alá csapta a könyvet, kezébe vett egy halom színes ceruzát, és kiszaladt a fűbe, a csirkék közé.

Késő délután volt már, amikor kiderült, Luca mivel dolgozik. A könyvből a csúnya fekete vonallal rajzolt kép helyett egy színes, mosolygós hableány nézett anyura, egy bohóchallal, egy Lucaforma kislánnyal és a mélykék víz tetején úszkáló kiscsirkével.

Szerkesztette: Komjáthy Nessie