 |
| Korbuly Ágnes illusztrációja |
Tivadarnak fogalma sem volt, mitévő legyen: nővére, Fruzsi, már rég becsomagolt, ő viszont sehol sem tartott. Eddig mindig anyukája pakolt össze, amikor nyaralni indultak, de idén apukája kijelentette, hogy egy majdnem iskolásnak egyedül kell összekészítenie a játékait, amit vinni szeretne. Ennek anyukája is örült, mert rengeteg dolga volt.
Máskor nagyiék is segítettek csomagolni, de most máshova utaztak. Normális körülmények között nagyiék nem hagyták volna ki a nagy közös családi nyaralást, de nagypapával soha semmi sem volt normális, ugyanis varázsló volt. Idén meghívták egy bűvész konferenciára, és nagyit is vitte magával. Mert Nagypapa, bár nyugdíjas varázsló volt, de nagymamát még mindig el tudta varázsolni.
Tivadar reménykedett, hogy ő is örökölte nagypapa tehetségét. Koncentrált, összehúzta a szemöldökét, és elmormolta a varázsigét, hókuszpókusz. De nem történt semmi, továbbra is ott állt a szoba közepén a kupac: a focilabda, a nyomozós társas, a lézerkard, a nagyító és Kázmér, a tengerimalac. Pontosabban Kázmér nem állt, hanem fel-alá rohangált a ketrecében.
Tivadart a sírás kerülgette.
Ekkor ott termett nagypapa, bár az is lehet, hogy az ajtón jött be, ezt a varázslóknál soha nem lehet tudni, körbenézett, és megpödörte a bajuszát. Ekkor ugrott be Tivadarnak, hogy nagypapa varázslataihoz nem hókuszpókusz kell, hanem bajuszpödrés. És valóban, nagypapa a bajuszpödrés után a semmiből előhúzott egy koffert, kopott bőrborítása telis-teli matricákkal csupa különleges helyről: Párizs, Róma, Sydney, London.
– Tessék, ebbe minden bele fog férni! – nyomta nagypapa Tivadar kezébe a koffert.
– De hogyan? – méregette Tivadar. Nem tűnt elég nagynak.
– Varázslat! – kacsintott rá nagypapa. Tivadar elmosolyodott, és már tessékelte be a bőröndbe Kázmért. – A tengerimalacot ne! – sápadt le nagypapa. Lentről, az utcáról dudáltak, megjött a taxija. – Jó utat, kis unokám! Ne feledd, semmilyen állatot! – mondta, és eltűnt, bár az is lehet, hogy az ajtón viharzott ki, ezt a varázslóknál soha nem lehet tudni.
Tivadar szót fogadott, Kázmér, a tengerimalac maradt, de az összes többi játék valóban, csodálatos módon belefért a kofferba. Fruzsi nem hitt a szemének, amikor bejött a szobába, ahogy anyukája sem, apukája pedig megdicsérte Tivadart, hogy milyen ügyes nagyfiú. Kázmért a szomszéd néni gondjaira bízták. Indulhatott a család a tengerhez!
Mind bepréselődtek az autójukba. A csomagoktól alig fértek el. Az utazás öt szendvics, négy képregény, három összeveszés, két muszáj megállni, mert nagyon kell, és egy nagy alvás hosszúságú volt. Tivadar aggódott, hogy összenyomódik a koffer a többi alatt, de annak nem lett baja, csak az utasok gémberedtek el, mire odaértek.
Tivadar imádta a tengerparti házat, onnan futni a strandra, és ott belerohanni a hullámokba, apukájával focizni és lézerkardozni, anyukájával társasozni, nővére talpát felforrósítani a nagyítóval, csak a rengeteg, éhesen nyivákoló macskát utálta. Még jó, hogy nem hozta el Kázmért. Felfalták volna.
Elkergette a macskákat, erről eszébe jutott, hogy fogócskázzanak Fruzsival. De nővére inkább bújócskázni szeretett volna. Tivadar beleegyezett. Fruzsi volt a hunyó, már számolt is. Mikor százig ért, az öccse keresésére indult, de sehol sem találta. Olyan fehér lett, mint a strand homokos partja, és már majdnem felébresztette a napernyő árnyékában szunyókáló szüleit, amikor meghallotta Tivadar hangját egy szikla mögül, amit áthatolhatatlannak tűnő, szúrós bokrok szegélyeztek.
– Fruzsi, látsz egy bokrot egy gyönyörű, fehér virággal? – Tivadar hangja mintha egy kút mélyéből jött volna.
– Igen! – válaszolta nővére.
– Ha arrébb húzod, találsz egy kis nyílást, azon át tudsz mászni! Hozd magaddal a bőröndöt!
Fruzsina nem értett semmit, de Tivadar annyira határozott volt, hogy engedelmeskedett. Visszaszaladt a tengerparti házba, felnyalábolta a koffert, rohant vissza vele, és átpréselte magát a nyíláson.
A sziklán túl egy csodálatos öböl tárult a szeme elé. Az azúrkék tenger lágyan mosta az aranyszínű, finom homokot. Tivadar a parton térdelt egy delfin mellett, és a hátát simogatta.
– Tivadar! – kiáltott fel Fruzsi. – Mit keresel itt, és hogy került ide ez a delfin?
– Kisodródott! Segítenünk kell rajta! Már nem bírja sokáig! Elhoztad a bőröndöt?
– Igen, de mit csinálunk vele?
– Belerakjuk! Ez nagypapa varázsbőröndje, bármi belefér. Beleteszem, te beúszol vele, aztán kiereszted! – hadarta Tivadar, és már nyitotta is a koffert, ami szinte magába szippantotta a delfint. Tivadar elégedetten pödörte meg nem létező bajuszát, és átadta a koffert nővérének.
Fruzsinának földbe gyökerezett a lába. Mivel nem mozdult, Tivadar kitépte a kezéből a koffert, és megindult vele a tengerbe, de alig tett meg pár lépést a vízben, elbotlott. Tivadar elmerült, a koffert pedig partra sodorták a hullámok. Fruzsi aggódva kutatta a tengert. Tivadar nem tud úszni!
Aztán megpillantotta az öccsét a habok között. Nem hitt a szemének. Testvére lába és keze helyén uszony nőtt, aztán egészen delfinné vált, és úgy lubickolt a tengerben. Fruzsina még fel sem ocsúdott, amikor észrevette, hogy parton heverő kofferből előmászik Tivadar.
– Fruzsina! Tivadar! – Az anyukájuk őket szólongatta a túloldalról. – Fruzsina! Tivadar! Ebéd!
Fruzsi vetett egy utolsó pillantást a delfinre, aztán megragadta a parton szobrozó öccse kezét, átrángatta az alagúton, és rohantak a házba. Tivadar egy szót sem szólt se az úton, se az ebéd alatt, csak néha csattintgatott a nyelvévvel. Apukája rászólt, hogy ilyet egy majdnem iskolás nem csinál, erre Tivadar mindig szélesen elmosolyodott, és egy újabb hal után nyúlt.
Anyukája nem szólt rá, inkább örült, hogy ilyen jól eszik. Három kiló szardíniát pusztított el. Fruzsi fokozódó aggodalommal figyelte az öccsét. A krémest Tivadar az orrával túrta. Ez már anyának is sok volt, Tivadart a szobájába küldte.
Nővére követte. Jól tette, mert Tivadar nem a szobába ment, hanem vissza a tengerhez.
A parton a két testvért hatalmas csődület fogadta. Mindenki a tengert bámulta, még a macskák is! A fehér atlétás életmentő dühösen kiabált az emelvényéről, hogy nem látja a fürdőzőket, de az emberek rá se hederítettek, egy delfint vettek a mobiljukkal, aki közvetlenül a part mellett ugrált, egyik bukfencet hányva a másik után.
Fruzsina a fejéhez kapott: a delfin az öccse, az öccse pedig... Ekkor vette észre, hogy Tivadar már nem áll mellette, hanem a tengerben úszik, a delfinnel. Az emberek tapsoltak, éljeneztek.
Amikor kifáradtak, a fiú-delfin páros a kiúszott a titkos öbölbe, és elterültek a homokos parton a koffer mellett, ami a semmiből termett ott, de az is lehet, hogy egy áramlat sodorta oda, ezt egy varázskoffernél soha nem lehet tudni.
A műsor végeztével a strandon összegyűlt emberek szétszéledtek, visszatértek az uborkás szendvicsükhöz, pöttyös labdájukhoz, matracukhoz. Fruzsi viszont tudta, hol keresse öccsét és a delfint. Átbújt a titkos átjárón, de nem hozzájuk sietett, hanem a kofferhez. Megragadta, odavitte a parton pihegő pároshoz, kinyitotta, és beletuszkolta a delfint. Az állat ellenállt, nagyokat csapott az uszonyával. Hiába, a koffer elnyelte, de a nagy a viaskodásban újból besodródott a tengerbe.
– Segítség! – jött Tivadar hangja a hullámok közül.
– Működött! A bőrönd visszavarázsolta! Most menthetem meg…! – vetette magát a tengerbe Fruzsi. Közben a parton lévő ál-Tivadar is visszaváltozott delfinné, talán ő is csak addig tudott ember lenni, amíg a Tivadar delfin volt, a varázslatoknál ugye ezt soha nem lehet tudni. Mindenesetre a delfin a bajba jutott Tivadar segítségére sietett. Fruzsival kihúzták-tolták a partra.
A rémült majdnem iskolás hálásan pislogott rájuk. A delfin csettintett, talán azt mondta, ugyan semmiség, vagy megköszönte a három kiló szardíniát és a krémest, majd nagyot ugrott, belecsobbant a hullámokba, és visszaúszott az családjához.
Már csak a bőrönd hánykolódott a habokban, de nem sokáig. A fehér atlétás vízimentő észrevette, és kihúzta a partra.
– Ez meg kié lehet? Hé, te, sicc innen! – kiáltott, de már későn. Egy arra ólálkodó szürke kandúr beleugrott a táskába...
Szerkesztette: Komjáthy Nessie
