Nagy Izabella: Diófa hókabátja

 

Zelei Marcell illusztrációja

Udvarunkban nagy diófa vastagtörzsű ága
földre ér csupaszsága, hideg tájra hajol

Bercike és Marcika feküsznek alatta
ágyuk hópuha, fölül a csillagok sötét égre rakva

Rigót, harkályt, széncinegét ágai közt látnak
szárnyait kitártan egy fiúarcú angyal tetejére ér

Mutogatnak hozzá feljebb, ni, ni, ott a csúcson
csapkod dióágon hókabátot lesöpörve

Rájuk hullik mind a hó, nyelvükön majd illan
hókabátból hógolyó, hópihéből olvadó

Bercike és Marcika keze-lába szálldos
hóba írnak bolyhos angyalt hószárnyú fehéret

Száll feléjük, diócsúcsról ugrik lefelé
tolla tiszta fény, mint udvarunkban hókabátos diófa remény.

Szerk.: Czeiner-Szücs Anita

Dióverés

A rigók ősszel mennek, majd visszaérkeznek tavasszal,

diófák potyogtatják kincseiket.

Nagymamák bejglit, diós sütit sütnek, flódniba teszik,

vagy csak egy kalapáccsal a kemény héjt szétverik,

kezünkbe adják, tenyerünk közepébe:

nézd milyen szép, ilyen a dióbél, kóstold!

Milyen az ősz, a dióverés,

milyen az elmúlás, a télre készülés,

milyen jónak lenni, jót keresni,

milyen Nagy László költészete:

és az Író Cimborák hogyan látják?

Nézzük meg közelebbről!

Vegyetek kézbe botot, keressetek diófát,

egyetek dióbelet, törekedjetek a jóra, és olvassatok sokat!

Márialigeti Anna rajza

Szürettel, roppanós héjú dióval, lehulló levelekkel, süteményillatú otthonmeleggel és Nagy Lászlóval várnak novembertől egészen januárig az Író Cimborák, az Illusztrátor Pajtások, valamint a téma szerkesztői: Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella és Gertheis Veronika.

Smelka Sándor: Krige bácsi és a medvebocs

 (Egy mese a sosem volt Pécsről)

Vadas Máté illusztrációja

December második napján Szőrmók professzornak – ennek a különös pécsi tudósnak – sikerült havat varázsolnia a városra, aminek nagyon örült mindenki, tekintve, hogy szombat volt. Aki csak tehette, fent szánkózott, síelt a Mecseken. A Pécsi Szánkó Egylet tagjai délben még a Misina-tetőn épült kisvendéglőbe is beültek, hogy egy forró csirkehúslevessel öblítsék le a szánkózás fáradalmait. Hóemberek épültek a bányásztelepek udvaraiban, a külvárosi kertekben, és a belvárosban gyorsabb volt síléccel közlekedni, mint villamossal.

Még a polgármester is örült, Hajdenáj János nagyságos, aki a városháza erkélyéről hegyes bajszát pödörgetve figyelte a behavazott főteret.

Krige bácsi Szőrmók professzor mellett élt egy cirkalmas, soktornyú villában. Egész életét Afrikában töltötte: oroszlánokra vadászott.

Krige bácsi nem ment fel a Mecsekre szánkózni, nem épített hóembert, ehelyett a kandallója előtt ülve, egy óriási fotel mélyén puffogott. A lába előtt Gömbi aludt, az öreg, jámbor bernáthegyi, aki nagyon élvezte a kandalló melegét, elégedetten óriásikat horkantott.

Krige bácsi azonban nem volt elégedett a helyzettel, nem elég, hogy itt – Afrikával ellentétben – hideg van, hetek óta nem süt a nap, most odáig fajultak a dolgok, hogy már havazik is. Arról nem beszélve, hogy tegnap habcsókok hulltak az égből. Hogy érezze jól magát egy kiöregedett afrikai vadász ilyen időben? A szoba fala csak úgy roskadozott a muflon, bivaly, oroszlán és egyéb állatok fejeitől. Búsan nézegették üvegszemeikkel a kinti havazást.

Krige bácsi tudta, honnan fúj a szél, illetve honnan esik a hó: az a bolond tudós, az a Szőrös professzor az oka mindennek!

Simon Réka Zsuzsanna és Altynshash Zhakiyanova versfolyama

 

Illusztráció: Miklós Rita

Simon Réka Zsuzsanna: Szilánkos buborék
Miklya Zsolt születésnapjára

Kulcsszavak: kar, köntös, zúzmara (қар, жамылғы, бұршақты жаңбыр)

Fába tört csillagkép az ég. Angyali ábra bíbor köntösben. Zúzmara magánya a sziklakerti varjúhájon. Fohászt növesztenek a fák. Karjaikban Isten pihen. Kérgük alatt fagy rágta tavasz. A csípős szél vállunkra ül, bomlik a naplemente. Szilánkos buborék az este.

Szerkesztette: Németh Eszter

Ajándék?! És neked?

Ki mit kap karácsonyra?

A. A. Milne nyomán

Malacka tovább lustálkodott, mint tervezte, de aztán feltápászkodott, mert már nem halogathatta tovább, hogy karácsony előtt rendet rakjon abban a disznóólban, amit a házikójának nevezett. Egy baj volt csak, hogy kedve nem nagyon volt hozzá, ezért elhatározta, hogy áthívja Mackót, aki, ha nem is segít kézzelfoghatóan, de biztosan kitalál valami jó kis Karácsony Előtti Takarító Dalt, és úgy majd vidáman megy a munka.
De Micimackó a telefonhívásra a füle botját sem mozgatta. Malacka pedig egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül képtelen nekikezdeni a munkának. Átballagott hát a Mackó odújához, és csodálkozva tapasztalta, hogy otthon leli, még csak nem is aludt.

- Ne mondd, hogy nem hallottál semmit. Három menetet is végigcsöngettem!

- Talán a fülemmel lehet valami – vonta meg a vállát Mackó, majd hozzátette: - De ez semmi, én Fülest próbálom elérni több napja, és a füle botját sem mozgatja, pedig neki jó nagy van.

- Komolyan mondod? – vágott aggódó képet Malacka. – Gyere, nézzük meg, mi lehet vele.

Üdvözlet Transzszibériából

Advent idején a megfáradt anyáknak

A tér hiányzik, a horizont, a távlat,

Ovis karácsony és télapó között

Szívük szolid muszájból díszbe öltözött.

Menüt terveznek, intéznek meglepit,

A dédike talán örülne ennek, itt?

Szaladnak áruházba, hogy bébipulyka lesz-e,

S a lelkük közben elvágyik messze, messze.

Hol a tél kőkemény, és nincsen semmi locspocs,

Óriási jegesmedve bújik bolyhos bocshoz,

Ezüst lazac halódik, Szerjozsa épp most fogta,

És a reggelihez is dukál a vodka.

Indulnának már holnap Transzszibériába,

Komor fenyvesek, vad vulkánok honába,

Dacolva fagyhalállal, vagy bármi más veszéllyel,

Csak ne kelljen még egy tepsi mézest sütni éjjel.

(Mészöly Ágnes)

A képeslapot Németh Eszter alkotta

Tóth Kinga: Azt játszom, hogy hó vagyok

Azt játszom, hogy hó vagyok, a gömb alattam a pehely.

Szánkó van a hátamon, síléc a talpon meg a bundás.

Alattam a pehely fémes, mint a kocsink színe,

hideg van az anorákban, melegítem a gömböm.

Összekavarodunk, kék a fülem töve is,

anya rám szól, mit vacogok? Benti hópehely vagyok.

Jégcsúszda van a háztetőn,

a verebek onnan startolnak,

a fatetőről figyelnek a varjak,

hova dugtuk ősszel a magokat?

A hóemberem etető, orra a nyulaké,

gombja egy egész gránátalma,

elég lesz a galamboknak,

a szarkáké a dió szeme,

mi marad a varjaknak?

a szerző illusztrációjával

Jankovics Emília: Legó-évszak

Vajda Melinda illuszrációja

Tél van, ott kint hull a hó,

itt bent pedig a legó:

Házunk legó lepte el, 

be se férünk tőle, hej!

Van belőle nagy rakás, 

legósodik a lakás:

legó van a tárcámban,

fotelhuzat ráncában,

ágy alatt az árnyékban,

ebédkor a tányérban,

legó van a fiókban, 

zoknikban és trikókban,

mosógépünk aljában, 

kicsi lányom hajában,

bejárati ajtóban,

nyálkás szappantartóban,

garázsban és padláson, 

kint a kerti grillrácson,

hálószoba sarkában

a porcica mancsában...

Simon Bettina: Medvetél (részletek)

A medvetél egy évszak, amikor medveszínek mintázzák a havat.

Gergőnek

Medve és a tél

Medvefoltos a tél.

Nyomoktól tarkáll a hó,

hepehupás takaróján

itt

    is

       ott

            is elő-

bukkan egy-két barnás folt.

Kertész Edina: A bálna baja

Odalenn az Antarktiszon

felsóhajt egy bálna-asszony,

ó, hogy unom én a nyarat

mínusz harminc Celsiuson!

Hogy izzadok! Nyelvem is lóg.

Sose hullik már le a hó?

Roppant mód elfog az iszony

idelenn az Antarktiszon.

Szabó Imola Julianna: Télidő

Kalas Zsuzsa illusztrációja

Anya haja kék, Anya haja sárga. Nő benne a távol, a régi. Még nem fehér, de már csöppet se barna. Anya haja zöld, kicsit lángoló, de még nem vörös. Sok a dolga, eget fest, árnyékot mos. Anya ezt is, Anya azt is. Akár a tej az utcánk, kiskanál a lapát, kockacukor a kukánk. Anya fázik, mint a macska, görnyed a háta a széknek. A kályha öreges, püffög, köpködi a meleget. Anya sapka, puha sál, kesztyűben a varrás. Anya szép, Anya dühös, Anya arcán utacskák. Tél, nagy hideg, rohanós december. Anya főz, Anya takarít, havazik a szeméttel. Fésülöm, egyre fehérebb. Mint az utca, mint a felhők. Fehér hajszálak keringenek mindenütt.

Dávid Ádám: Gondolatlavina

Ésik Zsófia illusztrációja

Légből kapott kósza hópihe:

ki tudja, mi szél hozta ide?

De mióta elmémbe libbent,

huncutul szállingózik itt bent.

Tetszik e hókristálymásolat,

képzelek hát hozzá még sokat.

Gondolatból szült hógörgeteg –

fejben ezret is legörgetek.

S míg a rétre álmos medve ül,

hóemberré fagyok legbelül.

Tasnádi Emese: Az elveszett hó

Endrődi Kata illusztrációja

A Tél komótosan kavargatta reggeli kávéját, és szemét behunyva süttette hidegcserzette ráncos arcát a hajnali szikrázó napsütéssel. Szerette a reggeleket, különösen a télieket. Szerette volna a nyáriakat is, de nyaranta a déli féltekén kellett szolgálatban lennie, így esélye sem volt megismerkedni a Nyár reggeleivel.

Hóanyó egyre kétségbeesettebben futkározott a Tél körül, minden zugba benézett, minden zeget felfordított, minden szerteszét hagyott újság és könyv alá bekukucskált, minden fiókot kihúzott, és még a stelázsit is arrébb húzta nagy kínlódva (meg morogva, hogy miért kellett pont ilyen súlyos tölgyfából kifaragnia ezt Hóapónak).

– Mit keresel lányom? – unta meg végül a nyüzsgést a Tél.

– A havat! – vetette oda a választ fokhegyről, nem kis türelmetlenséggel a hangjában Hóanyó.

– Mit?? – értetlenkedett a Tél.

– Mondom, a havat! Tudod, az a fehér, hideg valami, amit ilyenkor, télen, kellene szórnunk zsákszámra.

– Tényleg, miért is nem havazik?! Hiszen tél van! – csodálkozott a Tél.

Miklya Zsolt: „Mit üzen a tél?” – egy 25 éves emlék

25 éve halt meg Weöres Sándor

Pásztohy Panka illusztrációja

Kemény telünk volt. Süvöltő koppant az ablakunknak az egyik éjjel. Másnap reggel ott találtam fagyott kis testét az ablak alatt a járdán. Különös jelnek tekintettem. Kopogtatásnak. Pedig csak fázott, nem talált helyet, elveszítette tájékozódó-képességét a nagy mínuszban. Különös tárgy egy fagyott süvöltő a tenyeredben. Mint egy csiszolt marokkő. Színes ékkő. Ékkőből csiszolt marokkő. Letettem a veranda párkányára. A tél megőrizte még egy ideig a mínuszokban.

Másnap tudtam meg, hogy meghalt a Bóbita költője. Meghalt a Buba költője. Süvöltő-kabátba bújt, tél-üvegnek koccant. Kopogtatott, és az ablak megnyílt. Oda szállt, ahova mindig is vágyott. Nem tér vissza többé. De itthagyta süvöltőkabátját. Csak fel kell vennem a párkányról. Tenyeremre vennem, nem marokba zárnom. Hallgatnom a tél ablakon túli énekét.

Megjelent a Credo 2014/4. számában

Pásztohy Panka illusztrátor blogja: http://pasztohypanka.blogspot.hu/

Nagy Anikó Johanna: Fülöp és a hókotró

Szántói Krisztián illusztrációja

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

– Hószállingózás! – dünnyögte maga elé tudományos ábrázattal egy bácsi, aki viszont mindig mindent észrevett.

Alig telt el egy óra, és a hószállingózásból sűrű, igazi téli havazás lett. Omlottak lefelé az égből a vatta-puha hókristályok. Néha táncoltak egyet a levegőben, ha épp beléjük kapott a kósza szél, de aztán újra beálltak a hópehelysorba, hogy illedelmesen libegjenek lefelé, míg el nem érik a fagyos talajt. Akkor aztán szorosan egymáshoz bújva egyre vastagodó hópaplant alkottak.

Tóth Ágnes: Hóemberek

Kürti Andrea illusztrációja

Nézd, milyen sok  hópillangó

táncikál az éjben,

mintha  csak az öröm fénye

szállna a sötétben. 

Csík Mónika: Sítúrán

Deák Panka illusztrációja

Állok fenn a dombtetőn

minden tejfehér

szembe tűz a déli nap

kesztyűm adta dér

Ayhan Gökhan: A New York-i hős

Simonyi Cecília képeslapja

Apró szeme pislákolt a januári reggelen. Szürke arcán végigfutott a fény, szemöldökén dér, égi mezőkről származó. Körülötte sikátor, szürkén, fenyegetőn. New York e kies sikátorában nem a legvidámabb dolog az álldogálás. Kit a teremtő ég felhőkarcolónak, karctalan, csillogó sportautónak teremt, illatos fenyőerdőnek, tekintélyes hegyfoknak, s a legkisebbek sorsa a pöttöm szemetesláda, szebbik nevén: kuka-létbe vackolódás. Nem olyan rossz ez, mint hisszük! Egy kuka soha nem influenzás, nem folyik az orra – különben neki az nincs, hogy szaglászna annyi orrfacsarintó szemetet magában? – s nem kell iskolába járnia, a hátán nehéz táskát cipelnie, mint a gyerekeknek.

Főszereplőnk tehát ébredezett a reggelben, s mire teljesen kinyitotta a szemét és megrázta magát, hogy csak úgy belezördült a környék, hirtelen csoda történt az égben, na, hatalmas csoda jött az égből: a mindent beborító hóesés. Hullt, szakadt, sürgősen sietett, üstökösként száguldott a hó, dörrenetes rohamai, fehér csatakiáltásai nem kíméltek senkin és semmin, a magasabbnál magasabb felhőkarcolók ablakai eltűntek a fehérség mögött, s a legkisebb állat lábnyoma is áldozatául esett a hókavalkádnak. A Wall Street számok és tőzsdei indexek járta fejében egy pillanatig megállt az eszeveszett gondolatfolyam, s azon tűnődött, mi a csuda történik, a fél méteres hóba-dermedt utcákon a járókelők siettetik a lépést, irányuk a meleg házakba, jól fűtött lakásokba vezet, s ki gondolkodna ilyen időben üzleti és egyéb szürke dolgokon!

Majoros Nóra: Képesbolt

Bódi Kati illusztrációja

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.

A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve. Igazi kis eldugott zug, a legrövidebb út a belváros felé. Olyan közel húzódnak egymáshoz a falak, hogy ha kitárom a két kezem, elérem őket. A kedvenc helyem, de most utáltam ezt is. Lucskos volt és gusztustalan. Az egyik falon évek óta zárva állt egy telefirkált vasajtó. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet mögötte. Most résnyire nyílt, fény szűrődött ki mögüle. Tábla is lógott rajta: Képesbolt. Még sosem láttam a feliratot. Az órámra néztem. Na jó, inkább bent, mint a hidegben. Olyan keskeny volt a köz, hogy alig tudtam kinyitni az ajtót. Naná, hogy pont itt nem takarították el rendesen a havat. Csak annyira tudtam kinyitni, hogy éppen beférjek.

− Jó napot – biccentettem a néninek, aki egy karosszékben ült.

Végh Barbara: Hó

Jodi Picoult: Törékeny c. műve nyomán

                                                                                           Pásztohy Panka illusztrációja

Ketten voltunk otthon,

a nővérem és én,

nem gondoltam másra,

csak hogy végre esik a hó.

Fehér volt minden,

esett a porcukor az égből,

aztán elmosolyodtam:

most milyen édes a világ.