Ehhez a történethez tartozok egy másik történet, amit fontosnak tartunk elmondani. A mese egy németországi út során játszott családi, szógyűjtő játék megfejtése. A kulcsszavak, amikre a játékosnak - Ritának - mesét kellett írnia, kékkel vannak jelölve a szövegben.
Úr 1467. esztendejében ragyogón sütött le a nap Pozsony városára,
annak is a főterére, s a főtéren álló tűztorony őrére. Az őr, egy magas, szép
arcú, erős profilú fiatal legény, sűrű hullámokban széles vállára omló hajjal, az
erkélyen állt, és a piac forgatagát figyelte. Nemrég érkezett a városba,
érdeklődve szemlélte a piacot, mely ebben az esztendőben különösen is érdekes
látványt nyújtott. Az egyetem
alapításának hírére ugyanis kereskedők sokasága sereglett a városba, és a helybeli
fazekasok készítette híres pozsonyi agyagedényektől kezdve, a nehéz hajókon
messziről érkezett drágakövekkel kirakott ötvös remekeken át, színes kelmék, csipkék
kápráztatták a szemet, akármerre nézett. De nemcsak használati tárgyak, de gyógyító
cseppek,
szépítő füvek, sőt, még a hízott liba májából készült fiatalító kencék sokasága
között is válogathatott az, akinek elegendő arany lapult az erszényében.
Ezen a délutáni órán mégsem a vásár kötötte le a nép
figyelmét, egy csillogó hintóra néztek bámészan kicsik és nagyok. Nem kisebb úr
szállítására lehetett büszke az aranyozott hintó, ami körül tolongott a vásári
nép, mint az egyetem alapítási ünnepségére érkezett királyi fenségére, az
emberismeretéről, a tudományok és a szépség szeretetéről híres, a hadvezetésben
sem utolsó magyar királyéra, a nagy Mátyáséra.
A hintó megállt egy fogadó ellőtt, és a tolongás pedig zajos tülekedéssé
fajult, ahogy az emberek nyakukat nyújtogatva, egymást odébb taszigálva
igyekeztek meglátni a régen várt nagy embert.
A király fölvetette ugyan szép fejét, amint kilépett a
hintóból, de nem húzta hátra úti köpenyét az arcából, ahogy máskor szokása
volt, hanem a tekintetét előre szegezve, senkire nem pillantva, sietve bement a
szállására. Fáradt volta Budától idáig vezető hosszú úttól, az utazást megelőző
napokban gyengélkedett is, nem nézett hát semerre, nem üdvözölt senkit, sietett
fel a toronyszobába, mindenkori szállására.
Egy jó kupa bort rendelt csupán vacsora gyanánt, és azonmód
nyugovóra tért. Elaludtában még azon is elgondolkodott, hogy talán mást küld el
maga helyett másnap az ünnepségre.
Bizonyára könnyen talál magához hasonló ábrázatú férfiút a városban, gondolta, az
s még az sem baj, ha nem teljesen ugyanolyan arcra, mint maga, legfeljebb azt
hiszik majd, magán hagyta az álöltözetét, ahogy azt tréfából már máskor is
megtette.
Eközben az ifjú toronyőr is nyújtogatta a nyakát a tér sarka
felé, azonban sem a vásári tarkabarka sokadalommal, sem a királyi hintóval nem törődött.
Egy szerény, fából
készült bódé állt a tér távolabbik sarkában, az előtte álló asztal rogyásig
tele rubintpiros, égkék, napsárga, és halványlila virágokkal, arrafelé tekintgetett le a toronyból
minduntalan. De nem a virágok kötötték le a figyelmét, sokkal inkább az a csilingelő
nevetés, ami a virágok mellől felhallatszott egészen a toronyig. Ez a nevetés, ami a fiatal
eladólány szájából suhant felé, már jó fertály hónappal azelőtt megfogta a szívét, éppen másnap,
hogy a városba érkezett, és bár régóta nem kellett félreveretnie a harangot,
mert füstöt látott a toronyból, úgy érezte, megtehetné mégis, mert bizony ő
maga hetek óta tűzben ég.
A szívének tüzét csak az lohasztotta valamiképp, hogy a lány apja gazdag
kereskedő volt, megmondta neki igen hamar, igen egyenes szóval, hogy ő ugyan nem
engedi a lányát egy jöttment tűzőrhöz, ne is álmodjanak róla. Azt is hozzátette
nagy bajuszrengetéssel, hogy ha még egyszer meglátja, hogy a tűz őrzőjének friss
virág van az egyenruhájára tűzve, hát kihajítja a lányát otthonról, annyi szent.
Koldusbotra juttatni a szerelmét, ugye nem akarja…
Nagyokat sóhajtott a katona, míg ezeket végiggondolta, de amikor feljött a
hold, és vele a társa, hogy leváltsa, mégiscsak a virágos bódé felé került
hazafelé. Nem szokott az apa ott lenni abban az órában, ilyenkor fizethetett
tüzes csókkal a mellére tűzött friss bokrétáért, de aznap este,
szerencsétlenségükre, a királyi hintót bámulók közt ő is ott volt. A legény nem
tehetett mást, egy távoli csókot intett a kedvesének, és beugrott a legelső
kapualjba, amit meglátott maga előtt.
Éppen abba a fogadóba, ahová az előbb a király megérkezett…
A kocsmában sokan tolongtak, őt is meg-megtaszigálták, míg a terem távoli
sarkába igyekezett.
- Ne lökdösd már, te bolond – húzta meg egyszerre az egyik
lisztes képű legény bőrmellényét a kocsmáros, és magához rántotta a fiút a
fülénél fogva – hát nem látod, kivel van dolgod?
A péklegény megállt, a sarokba húzódott legényre bámult, eltátotta a száját, és
megvakarta a tarkóját.
– Ejnye no - mondta vigyorogva a vörösödő fülét tapogatva,
miközben úgy állt, hogy még jobban láthassa a legény profilját – milyen igaza
van Mesteruramnak!
A biztonság kedvéért még rásandított egy aranypénzre, ami ott feküdt a jó bor
fizetségeképpen a kocsmáros előtt a pulton:
– Istenuccse, faljanak
fel a farkasok a hazaúton, ha nincs igaza kegyelmednek!
Odadörmögött valamit a kocsmárosnak, mire az is megvakarta a
fejét, aztán megigazította hasán
a hatalmas bőr övét, mint aki
nagy csatára készül, és feltűrte az ingujját. Hamarosan egy hatalmas fatányérral tért
vissza, ami meg volt rakva finomabbnál finomabb sültekkel, édes szőlővel,
törökmézzel. Lerakta nagy koppanással a legény elé, és szélesen elvigyorodva
kívánt jó étvágyat a jó ételhez.
A legény fölpillantott, elvörösödött, aztán meg szabadkozott,
hogy nincs neki erre pénze, félreértés ez, kérem, és ilyenek. De a kocsmáros
csak meglapogatta a hátát bizalmasan, és biztatta, hogy egyen csak, igyon, ne
szégyellje, a legjobb, a húszéves borából hozatott föl neki, hát ne legyen
hiába a nagy áldozat.
A legény lassan engedett az unszolásnak, annál is inkább,
mert egyszerre magán érezte a virágkereskedő tekintetét. Elgondolkodva állt a
falnak támaszkodva, az a szakállát vakargatva az öreg, aztán hümmögött egyet,
egyet, megcsóválta a fejét néhányszor, aztán egyszerre csak odaintette magához
az ablakon át a lányát.
Szívélyeskedve odatessékelte a legény mellé, leültette hozzá, és azt makogta
közben, hogy a kegyelmes úr felejtse el, amit nemrégiben mondott neki a
virágról, meg a tűzőrökről, szívesen adja ő a lányát bárkihez, még ha igen
szegény is az illető. Nagyot kacsintott aztán ő is, és megveregette a legény
vállát. A lány is elpirult, csodálkozva nézte kettejüket, hát még akkor, amikor
az apja egyszer csak nagy, széles mozdulatokkal elővett a tarsolyából két
gyűrűt. Odatette eléjük, és arra biztatta a fiatalokat, húzzák csak föl az
ujjukra, ne szégyelljék már a szerelmüket tovább, nincs is annál szebb dolog a
világon, amikor két szerető szív egymásra talál.
Még néhány szó, még néhány pohár bor lecsúszott az asztalnál, és a
virágkereskedő már egy ház adományozását is aláíratta a szabadkozó legénnyel.
Közben, hogy, hogy nem, észre is alig vették mikor, de odabóklászott
melléjük egy igen-igen rongyos ruhájú ember, a batyujából kiálló szerszámok
tanúsága szerint egy igen-igen szegény drótos tót is. Más napokon a kocsmáros
egy mordulással elkergette volna az ilyet az urak asztalától, most azonban a jó
bortól és a szép eseményektől nagylelkűen odaintett neki, hogy maradhat. Az
öreg odébb lökte a nagy batyuját, amiben megcsörrentek a szerszámok, aztán a
kegyelemből odalökött boros kupát meghúzva, magába süppedve ült a sarokban, csak
néha nézett hosszan, kutatón a fiatalokra.
Lassan eltelt az este. A legény többször fölállt volna, hogy indulnia kellene,
de nem engedték, maradjon még, meséljen, milyen a sora a világnak ott, ahonnan
érkezett. A legény mondott szépet is, szomorút is, míg végül nagy
összenézésekkel, hogy aludjon jól, vigyázzon ám magára, mégiscsak elengedték. Kéz
a kézben ment ki a kedvesével fogadóból, a jelenlévők sorfala, és nagy
hujjogatások között.
Kint aztán egy csapásra vége szakadt a legény vidámságának.
- Ezek a jó lelkek azt hiszik – kezdte dadogva – édes szerelmem, ezek azt
gondolják, hogy én vagyok… hogy álruhában… hogy én… a király…
A kezébe temette a fejét, és leroskadt a lány szoknyája mellé a porba, de
azonnal rémülten föl is vetette a tekintetét:
- Fellógatnak, kerékbe törnek, elevenen megnyúznak, ha kiderül, hogy én csak én
vagyok… Soha nem fogom tudni visszafizetni még csak a vacsora árát sem, nemhogy apádnak
ezt az öltözéket, a gyűrűt, a házat…
Jaj, miért is hallgattam, jaj, miért is nem szóltam, ó jaj, mit tettem?
A lányka riadtan nézte, biztatta, hogy majd
csak lesz valahogy, elszöknek mindketten, messzi városban dolgozni fognak, visszaadják
a pénzt, az apja megbocsát…
A legény azonban fölugrott, és eltolta magától:
- Nem sodorhatlak bajba téged, egyetlen szép kincsem. Márpedig, bár igazán nem
akartam, úgy hozta a világ kerekének fordulása, hogy hazugságon, csaláson
kapnak, ha rájönnek, kinek gondoltak engem, és az apád, tudom, kisebb dologért
sem kegyelmezett senkinek soha. Ha szeretlek, márpedig igazán szeretlek, akkor
nekem most el kell bujdosnom. Isten hát veled, kedvesem.
- Hát akkor, szép kedvesem, hiába lettél vőlegényem, mégsem lehetek a tiéd soha
– sírt a nyakába kapaszkodva keservesen a lány.
Így búcsúzkodtak, ölelték egymást a leszálló sötétben, amikor egyszerre, hogy
honnan, ki tudja, melléjük lépett az öreg drótos tót. Nem szólt egy szót sem,
csak az ajkára tette az ujját, hogy hallgassanak ők is, közben a feléjük
nyújtott kezében egy tekercsforma valamit tartott eléjük. A hold felé emelte,
aztán egyszerre elengedte a végét úgy, hogy kibomoljon, miközben a föld felé
tekeredik.
Egy kutyabőr írás volt az, valami bizonyítvány, amin valami jel
is volt. A legény gyanakodva pillantott rá, és bár olvasni nem tudott,
megismerte a papiroson lévő jelet: minden kifizetve.
Oh, hát hogyan, hát miért, dadogott egymás szavába vágva a két fiatal, de az
öreg továbbra sem szólt semmit. Nézte őket egy ideig mosolyogva, aztán a
kezükbe nyomta a tekercset, és végül megszólalt: – A király nevében.
A fiatalok úgy megdöbbentek, hogy csak álltak, néztek az öregre, néztek
egymásra, de amikor oda akartak ugrani hozzá, hogy megragadják a kezét,
öleljék, csókolják nagy örömükben, az hátralépett, úgy, hogy nem érték el. Nagy
léptekkel elindult a tér sarka felé, de aztán megtorpant, és visszafordult.
- Aztán úgy bánj a feleségeddel, ahogy egy királynővel
szokás - mondta komolyan. – Felséges úr – tette hozzá nevetve, és a kezével
hódoló intést rajzolva a levegőbe, meghajolt a legény előtt.
A mozdulattól ócska köpenye alatt megcsörrentek a javításra szánt ollók, kések, és a
holdfényben egyszerre megvillant a kardja is, rajta a felirattal: Matthias Rex.
 |
| Illusztráció: Széchey Rita |
