Majoros Nóra: Porszemecske

Illusztráció: Borsos Ádám
(Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

 A világegyetem méretéhez képest minden apró, de az a porszemecske, amiről a mesém szól, még földi szemmel nézve is pirinyó volt. Még egy mákszemnél is kisebb. Évmilliókig utazott az űrben, amíg szemcseszívében megszületett az elhatározás: keres magának egy napot, és hűséges bolygójává szegődik.
A gondolattól fellelkesülve kiszemelt magának egy szimpatikus galaxist, és egyenesen arra vette az útját. Az űr sötétjében végre feltűntek a galaxist kísérő ködök. Vajon túljut rajtuk? És ha nem találja meg a megfelelő csillagot, elhagyhatja a galaxist, vagy magába szippantja egy fekete lyuk?
„Arra vágyom a legjobban, hogy egy csillag bolygója legyek – gondolta. – Lesz, ami lesz, továbbmegyek!”
Nem tétovázott, belevetette magát a ködbe. Hosszú ideig nem látta a szikrázó csillagokat, csak didergett a pulzáló sötétben. Aztán egyszer csak véget ért a köd, és feltárult előtte a hatalmas galaxis.
„Mennyi-mennyi csillag! – ámult el a porszemecske. – Melyiket válasszam?”
Suhant a galaxis spirálkarjában, és megfigyelt számtalan csillagot. Voltak hideg fényű gőgösek, és voltak szenvedélyes perzselők. Voltak gyengék és szomorúak, akik még egy apró bolygócskát sem tudtak rábírni, hogy keringjen körülöttük, és olyanok is, akik egymással csatároztak, amíg egy óriási robbanással mindketten meg nem haltak. Végre megpillantott egy csillagot, amelynek meleg, hívogató fénye volt.
„Ez lesz az én napom!” – gondolta, és izgatottan vette felé az útját.

Csík Mónika: Nyári reggel

Illusztráció: Peric Szonja (Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely)

Egyszerre tárulnak az ég spalettái,

megtelnek fénnyel az égi ablakok,

a felhők közt gyerekálmok úsznak,

és a tágas égen csillag andalog,

akvarellé színesül odalenn a Föld,

árnyékba bújik az éji homály,

vibrál a világ, miközben

fényben füröszti önmagát a táj,

vállak ívére zúdul az új nap,

keréken gördül a város lelke,

az élet csivitel, nyüzsög, zsibong,

majd elhallgat egy másodpercre,

annyira csak, hogy újult erőre kapva

nyüzsögjön, zsibongjon, csivogjon ismét –

kakofóniája sajátos harmónia,

zenél a csengő, a busz, a kémény,

muzsikájuk alkalmi rapszódia,

zizegve nyújtózik a sarjadó fű, 

földet söpri a nyár könnyű kabátja,

(feslőben rajta minden virág),

és pompás palástot ölt az akácfa,

de nem is palást az – most látni csak,

ahogy az árnyék megszelídül –,

bolyhos ágbogak hullnak alá, 

aki nézi, mind beleszédül,

hullámzó, tengerzöld zuhatag – 

megrázza a fa, akár hajukat a lányok,

míg kacéran libegnek át a téren,

lesve, hogy figyelik-e őket a srácok.

Czeiner-Szücs Anita: Keringő

 

Illusztráció: Sipos Tímea Melinda
(Liceul de arte vizuale "Romulus Ladea", Kolozsvár)

Vasárnap rendszerint Liza baba a soros. Bella rituáléja a ruhaválasztással indul. Lányszobája fodros, puha szőnyegén katonás rendben sorakoznak a szettek. A kékselyem és a bíbor, a bársonyos lila, a rozsdaszín fehér csipkével. Órákig tart, mire a ruhapróbák után kiderül, aznap melyik áll a legjobban Lizán. Most a bíbor nyert. A játékbaba haja kontyba tűzve fénylik, lábai csontszín topánkába bújtatva várnak.
– Kész, mehet a táncpróbára – mondja a csinos babán végignézve elégedetten Bella. – De mielőtt belevágunk, tartunk egy szusszanásnyi szünetet – dől el az ágyán fáradtan az üres szobájában.
Három éve minden nap ugyanez volt a délelőtt koreográfiája. Bella rendíthetetlenül gyakorolta porcelánbabáival a báli protokollt, akikre esténként egy pompás ünnepség várt. Keringő, kaviár és gavallérok. A mulatság kifulladásig tartott. Miután játékbabáit lefektette, Bella imádkozott. A Miatyánk után legtöbbször ugyanazt kívánta: egyetlen igazi keringőt báli ruhában, egy fiúval. A babáival már tengernyi alkalommal eljátszotta a várva várt estélyt, de az messze nem volt ugyanaz, mint álmaiban a sajátja. Azért mégis vigasztalta a játék, a megszokott napirend.

Dávid Ádám: Éjjeli bagoly

Illusztráció: Mező Armandó
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

 

Este, ha fekszem az ágyamban,

mindig ugyanaz a vágyam van,

ugyanaz mindig, és soha más:

éjjeli bagolyszárnysuhogás.

Egykedvűen kattog az óra,

sárga szememmel nézek a holdra.

Szólít a csillagos ég szava,

vár rám a sejtelmes éjszaka.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra: Csepp világ

Illusztráció: Bogdán Dominik
(Kadarkút, Jálics Jenő Általános Iskola és Kollégium Könyvtára)

Volt egyszer egy csepp világ,

csepp világban lenvirág,

lenvirágból palota,

palotából paprika. 

Volt egyszer egy paprika,

paprikából Jancsika, 

Jancsikából kiskirály,

kiskirályból szivárvány.

Volt egyszer egy szivárvány,

szivárványból királylány,

királylányból anyuka,

anyukából babuka.

Volt egyszer egy babuka,

babukából apuka,

apukából kankalin,

kankalinból baldachin.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Várfalvy Emőke: Kalahütty és a kelekótya kaland

 

Illusztráció: Sallai Regina 
(Bátaszéki Kanizsai Dorottya Általános Iskola és AMI)

Kalahütty, a majdnem kék madár minden hajnalban felkelt.

Énekelt egy és negyedórát, hogy felébressze a mindig morcos felnőtteket, az ásítozó gyerekeket és az éjszakai házőrzéstől kótyagosan vakaródzó kutyákat. A macskákat hagyta aludni.

Napközben gumicukorszerűen nyúlós kukacokra és ropogós rovarokra vadászott.

Délután, míg a macskák lomha léptét leste az öreg diófa magasából, elnassolt egy-két arra repkedő legyet.

Simon Réka Zsuzsanna: Lakáscsere

Illusztráció: Péter Gábor
(Bátaszéki Kanizsai Dorottya Általános Iskola és AMI)

Többfejű Sárkányék évszázadok óta a Zúg-völgyi-barlangban laktak. Hazudnék, ha azt mondanám, nem szerettek itt élni, szerettek, persze, hogy szerettek. Senki sem lakna egy állandóan hideg, nyirkos, sötét helyen, ahol kismillió cseppkőbe akad egyszer az egyik, máskor a másik feje. És a hasadékszerű kis folyosókról még nem is beszéltem.

Majoros Nóra: Az utolsó lovag

 

Illusztráció: Gargya Attila
 (Berettyóújfalú, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola) 

– Édes fiam, te jó gyereknek tűnsz, és nem szeretném, ha úgy járnál, mint a többiek – magyarázta a király. –  Ha lépteket hallasz, előkapod a kardod, és kaszabolsz! Megértetted?

A fiú a királyra bámult. Egy ideig hallgatott, aztán megkérdezte:

– De mi van akkor, ha…

Tallián Mariann: Az álmok lánya

 

Illusztráció: Mező Bianka
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Azon a földön, ahol nyáron a föld sárga homoktenger, télen pedig olyan repedezett és szikes, hogy még a talp is megfeketedik belé, és ahol vizet csak tartályokban látnak a gyerekek, ahol a nap olyan nagyon szereti a földet, hogy ölelésétől megfulladnak az élők, ahol lepkék helyett legyek zümmögnek és gomolygó sokaságuk ellepi a kecsketejes üveget, ahol szivárványszínű ruhákban járnak az asszonyok, és ringásuk elbódítja a kisdedeket, ahol a tigrisek némán merednek a tájra és titkokat rebegnek, ott, ahol az elefántcsordák királyi méltósággal vonulnak dzsungelpalotájukba, a zsiráfok pedig az égre emelik fel az emberek tekintetét, ott, a Földnek ezen a varázslatos tájékán élt egy bronzbőrű kislány.

Csík Mónika: Macskaváros

Illusztráció: Tóth Jázmin
(Berettyóújfalú, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Van egy város: Macskaváros,

Kutyalikkal határos,

pontosabban ott terül el

Kutyaliktól keletre,

és e város (Macskaváros)

terén látható a számos

éve elhíresült ereklye:

pompázatos talapzaton

egy kutyacsont díszeleg,

mellyel Macskaváros a hős

Mirci, a nagy kutyanyűvő

kandúr előtt tiszteleg.

Történt egyszer, hogy a Mirci

csontot lopott Bodritól,

mivel az eb azzal sétált –

nem éhségből: hobbiból,

s mialatt a Bodri űzött

egy szemtelen verebet,

hátrahagyott csontja eltűnt,

kereshette eleget.

Mircike a kutyacsonttal

Macskavárosig futott,

hencegett, hogy Bodrinak tíz

kandúrkarmolás jutott.

Jöttek cicák ámuldozva

csodálták a szerzeményt –

Mirci persze nem árulta

el a verébkergetést.

Előadta, hogy így püfölt,

úgy karmolt, amúgy farolt,

majd egy cseles jobb horoggal

mint egy bokszbajnok – tarolt.

Kérkedését tátott szájjal

hallgatta a macskanép,

sutyorogták, hogy kandúrjuk

nem csak bátor: macskaszép!

Hozzáláttak cicamódra

szobrot alkotni neki,

testét ötven macskakarom

sajtból farigcsálta ki.

Csakhogy a sok macskaszobrász

megéhezett – nem vitás:

gyorsabban, mint ahogy készült

elfogyott az alkotás.

Jobb híján, a csontot tették

közszemlére a cicák,

macskakaparással írtak

mellé kurta krónikát:

„Főkandúrunk, hősök hőse

kinek minden macskaőse,

rokona és ismerőse

büszke, hogy biz’ ő se

rettent duci kandúrtesttel

helybenhagyni egy ebet,

sőt, nem is a kis tunya Morzsit,

hanem kutyaliki Bodrit,

ki ugatás helyett mordít,

és kicsipkéz minden feneket –

Mirci kandúr, macskák hőse

nyaúzzuk dicső nevedet!”

Mészöly Ágnes: Korallmese

 

Illusztráció: Kolumbán Nóra
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A tenger háborítatlan, 

Vagy épp háborgó, mikor-hogy

De mindenféleképp végtelen kékje 

A megunhatatlan unalom maga. 

Hullámok jönnek-mennek, 

És jönnek megint és megint, 

Végtelenül és kezdettelenül,

Egyformán és egymást nem ismételve soha.

A végtelen kék felszín alatti világ

Ismerős és kiismerhetetlen.

Úrnői valaha emberek voltak, 

És emberré válhatnak, amikor akarnak.

Hogyha halfarkukat lábakra cserélik,

Sétálhatnak a pergő homokban, 

Kőről kőre szökkenve futhatnak a parton,

Vagy csak állnak szemben a lenyugvó nappal.

Ám a szárazföldön nincsen olyan szépség

Mely versenyre kelhet kies otthonukkal, 

Végtelen, kristályszín vízi palotájuk 

Ezer formájával, millió színével.

Hiába az erdők smaragdszínű zöldje, 

Hiába a kék ég, szürke acélfelleg,

Hiába hullámzik aranyszínű mező

Mintha tenger volna, szél ha fújja reggel.

Tenger leányai nem kelnek hát útra, 

Nem hagyják lakatlan vízalatti házuk.

Tarka halaikkal kergetőznek inkább,

Kagylóhéjból ékszert, díszes képet raknak,

Elterülnek hajló, dús tengeri fűben,

Felhők helyett a nap sugarait nézik, 

Hogy törnek szivárvány szilánkokká szerte.

Folyton omlik s épül korallpalotájuk,

Szolgahaduk éjjel-nappal csinosítja, 

Serény surranással, nyugodt lebegéssel, 

Legyen ezüst hal vagy áttetsző medúza.

Végtelen a béke, végtelen a szépség,

És megunhatatlan ismétlődik újra, 

Tenger úrnőinek napjai sorában 

Nincs tegnap és holnap, nincsen múlt és jövő.

Németh Eszter: Pöttyösbögrés kifli

 

Illusztráció: Vince Krisztofer
(Szabadka, Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola)

Az eperszájú csukott szemmel tűrte, hogy anyus felöltöztesse, valójában még a bicikli gyerekülésében is aludt. A hideg szél csak a pilláit tudta borzolni a sálba, kendőbe bugyolált kislánynak.

A szomszédban Sanyi bácsi és Cikimama már ébren voltak, de az eperszájú nem gondolt a kakaóhoz szükséges tejre, amit ilyenkor fejnek. A Világucca melletti lakótelep ablakai mögött sötétség honolt, csak néhány konyhában égett a villany. Az óvoda rácsos kapuja sötéten ásított anyusra, amikor kiemelte a még mindig csukott szemű eperszájút, és a hátsó ajtón beadta a konyhába.

Dávid Ádám: Kanapé expressz

Illusztráció: Papp Tamás
(Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

Gyere, apa, indul a Kanapé expressz!
Pattanj fel rá gyorsan, csuda jó hecc lesz.

Jegyed az első osztályra szól, ez mázli.
A reggeli járaton jár hozzá müzli.

Ha befaltad, azért nyugodtan nézz is szét,
a másodosztály – látod? – ez a négy kisszék.

Rázós út lesz, de remélem, megvigasztal,
hogy ma a gőzmozdony ez a szép kisasztal,

kéménye pedig az új párologtató.
Előttünk a kék szőnyeg legyen most a tó.

Azt mondod, zavaros, és semmi se tiszta?
Erre csak fütyülök én, a masiniszta!

Ereszd már ki a gőzt erre a nagy útra.
Megyünk a hídon át sötét alagútba.

A Kanapé expressz egész nap zakatol,
ne izgulj, majd csak kilyukadunk valahol.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Takács Viktória: Nagymama és a varázslatos vulkánok (Veronikának)

 

Illusztráció: Erős Emese
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Három magas hegy tövében, Vulkánia városában élt Veronika a nagymamájával. A szürke bérház emeletén, kis lakásuk egyetlen ablakán bámult ki a kislány. Mióta a városban katonák és tankok vonultak, nem mehetett le az utcára. Nem is volt sok látnivaló, a város szomorú szürkeségbe borult. Veronika, aki sosem látott még ragyogó színeket, esténként a nagymamája puha ölébe bújva meséket hallgatott sárga pillangókról, piros virágokról és zöldellő rétekről. A nagymama fantáziája sosem apadt ki. Vidáman mesélt a szürkeség előtti időkről, hogy legalább Veronika képzeletében legyen a világ ragyogó.

Németh Eszter: Mi fán terem a barátság?

Illusztráció: Mikovity Márk (Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely)

A Világuccában csupán egy gyerek lakott, az eperszájú. Persze akadtak ott más gyerekek is, mint Kiskaresz, aki gyakran látogatta meg a nagyszüleit, vagy Zsóóóci, aki Mamóca elköltözése óta ritkábban jött.
Az eperszájú értette, hogy a nagyiskolásnak nincs mindig ideje és kedve vele, a pisissel játszani, főleg mióta két éve a Télapó Turcsiorrt hozta vigasztalásul Franzl papa helyett. Turcsiorr pont olyan pisis volt, mint az eperszájú Zsóóóci számára. Ráadásul gyakran bőgött is, Anyus szinte minden idejét lefoglalta, és mióta kiderült, hogy az eperszájú folyékonyan tud olvasni, még sokkal jobban. Így a kislány az ideje nagy részét magányosan, az almafa koronájában töltötte, főleg olvasással. Vagy a képzeletében nagyon is eleven D’Artagnan és a testőrök társaságában, esetleg a Világucca árkait vette birtokba vad harci kiáltásokat hallatva. Tehette, egy gyerek nem csap nagy zajt, még akkor sem, ha az egész kanyargós utca hosszát képes végigrohamozni.
Gyakran folytatott titkos párbeszédet Athosszal, vonzotta a testőr titokzatos szomorúsága. De leginkább arra vágyott, hogy Porthosszal nevessen nagyokat, a nagyszívű, rendkívül hiú testőr a többi könyvbeli barátjára emlékeztette.

Halász Bálint: Nyári rondó

Illusztráció: Sebők Csáki Tiána
(Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely)

A hajnal egy fátyol, a köd selyem,

a domb a szoknya, rajta a zöld a pompa.

A völgy redő, az erdő kacéran int nekem.

Elillan, álomkép, a köd selyem.

De mégis, ott fent, a kék bálterem, 

a szél a tánc, arany cipőben ropja. 

A hajnal egy fátyol, a köd selyem

a domb a szoknya, rajta a zöld a pompa.

Szerkesztette: Turbuly Lilla

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

Miklya Zsolt: Madárszív

Illusztráció: Novák Dávid (Szabadka, Október 10. Általános Iskola) 

 

Van egy határ, amin túl éjszakázom.

Van egy határ, amin csak ázom-fázom.

Van egy határ, amin túl színtelenbe

merül az évad. Függöny a végtelenre.

Van egy határ, amin innen nem alszom.

Van egy határ, amin csak átviharzom.

Van egy határ, amin innen színörvény

ragad magával. Színeket nem köt törvény.

Határon túl, határon innen élek.

Hétalvó, hétszínvilágról mesélek.

Hétébredő, hét árnyékot vet álmom,

de úgy hiszem, a titkát megtalálom.

Madárszívem határokon átível.

Szárnytollaimat is feltöltöm szívvel.

Határon túlra, pirkadatra szállok,

íveljetek velem, színes világok. 

Németh Eszter: Fára mászni szabad!

 

Illusztráció: Szenci Lilien (Szabadka, Október 10. Általános Iskola)

Az eperszájúnak ugyan földig ért a lába, de meglehetősen kurta volt. Ez később sok vita és néhány bók forrása is lett, az eperszájú ugyanis váltig állította, hogy minél kurtább a lábad, annál nehezebb feldönteni, mert alacsonyan van az ember súlypontja. De történetünk idején az alacsonyan lévő súlypont meg a stabil állás még nem foglalkoztatta.
Fára akart ugyanis mászni, amihez az alacsony termet és kurta láb kedvezőtlen feltételnek számít. A diófa magasából Zsóóóci öltötte rá a nyelvét, ami szép nem volt, csak szabályszerű. Szívesen segített volna a kicsinek, de a fán saját magára kellett vigyáznia, és a tökmagnak semmi keresnivalója nem volt ott, amíg nem tud egyedül felmászni. Ez volt ugyanis a szabály. 

Csányi Szilvia: Ízek városa

Mayer Szilvia rajza (Bátaszéki Kanizsai Dorottya Ált. Isk. és AMI)

 
Az Ízek Városa mindenki valóra vált álma volt. A színpompás házikókban volt minden mi szem-szájnak ingere, sőt még az utcák is csábító cukormázzal voltak burkolva. A város lakói azonban már megszokták, hogy munkába vagy iskolába menet édességek, sütik és más finomságok jöttek velük szembe. Pont ezért szerettek itt lakni, hiszen nap mint nap új ízeket kóstolhattak meg és a levegőben télen-nyáron isteni illatok terjengtek.
Hétvégenként az utcákra özönlöttek, a finomságokat pedig a házikók elé felállított standokon kínálták kóstolásra. Ilyenkor más városok lakosai is idelátogattak.
Az egyik ilyen hétvégén egy Hugó nevű kisfiú is az Ízek Városába érkezett a szüleivel. Míg a felnőttek egy almára hasonlító ház előtt lelkes eszmecserébe merültek az új gyümölcsfajtákról, addig az unatkozó Hugó, aki semmilyen gyümölcsöt nem szeretett, felkerekedett megnézni a többi standot is. Ahogy kedvetlenül nézelődött, megszólította egy tölcsér fagyi:
– Szia! Kérsz kóstolót az új fagyi ízeimből? Három is van! Az elmúlt hetekben rengeteget kísérleteztem, mire megtaláltam ezeket a tökéletes kombinációkat.
– Kaphatok inkább egy gombóc vaníliát? – kérdezte Hugó.