Mesélj tovább!

 

(c) Bódi Kati

 

 „Mesélj nekem!” – jött a hívószó, és mi meséltünk több mint két hónapon át. És ha azt hallanánk, mesélj tovább, alighanem bírnánk újabb két hónapig, sőt azon is túl, ahol a mesét nem lehet megunni, mert az életről szól, élni segít. Életre segít azáltal, hogy egy másik szinten, szimbolikus nyelven rendezi a gondjainkat, életbe vágó problémáinkat éppúgy, mint az örömeinket, gyönyörködésünket. A mesei igazság így teljesül, és sokszor teljesebb érzést kelt bennünk, mint a körülöttünk tapasztalható szürke valóság. A mese színesebb, és ha jól figyelünk, átszínezi a szürkét is körülöttünk.

Pedig a szürke megérkezett, és vele a zsarnok is. Azt akarja, hogy a mese csak róla szóljon. Pedig a mese mindig arról szól, hogy legyőzhető. Lehet, hogy nagy áron, nagy áldozattal. De a meseidőben, ami sűrít és átalakít, mindig a zsarnok marad alul. Miért? Mert az időt is uralni akarja. És az idő Urát. Ezért bukik, előbb vagy utóbb. Mit tehet, aki kiszolgáltatott? Harcol. És mesél. Mesél tovább. Hogy győzni lehet, hogy a mese nemcsak mese, hanem fegyver is. Seherezáddá válhatunk, hogy a zsarnokunk ellen minden napra kész legyen a mese. Ezzel a tudattal és felelősséggel adjuk át most a szót a Cimborák új mesefolyamának, akár az emlékezés, akár az újat alkotás útján.

Köszönjük a sok szép és igaz mesét, verset és képet, amit hívásunkra küldtetek. Gyönyörködésünk nem szűnt meg a velük való törődés hónapjai alatt. Bízunk benne, hogy sok olvasóhoz eljutnak majd az idő sűrűjében is.

„Mesélj tovább!” – üzenik és kérik a szerkesztők:

Nagy Izabella, Miklya Zsolt

 

(c) Bódi Kati

 

Bertóti Johanna: Mese

 

(c) Kőszeghy Csilla

 

Számítógépemnél ültem.
Csak görgettem életuntan,
hogy az időt jól elüssem.
Pedig értelmetlen, tudtam.

Nem bírtam leállni mégsem,
peregtek a képek, szavak,
üres tekintettel néztem,
a képpontok hogy siklanak.

Hömpölyögve folyt sok adat,
mintha csapból ömlött volna.
Hagytam, mossák át agyamat,
mint kinek nincs semmi dolga.

De egyszercsak zajt hallottam.
Először meg sem rezzentem,
görgettem tovább unottan,
ültem megkukulva, csendben.

Ám a zaj mind fokozódott,
zavart a semmittevésben...
„Mire véljem ezt a dolgot?” –
futott át agyamon éppen,

mikor már a polcnál álltam,
és az állam majd leesett!
Csak néztem sápadtra váltan,
megdöbbentett ez az eset.

Hogy mit láttam, máris mondom,
(drága dolog bíz az idő).
A sarokban, ott a polcon
volt lárma és volt hajcihő.

A Grimm-mesés kötetemnek
tárva-nyitva borítója,
és a könyvből jövögettek
kicsiny figurák a polcra.

Zúgolódtak és zajongtak
a parányi mesehősök –
egy egész mesehősosztag...
Egy óriás volt a főnök.

És ott volt még Hófehérke,
a hét törpe, a mostoha,
békakirály, egy egérke,
ilyet még nem láttam soha!

Csipkerózsika, Piroska,
a nagymama meg a vadász,
a kis Gyurika s Boriska,
Csimás Kandúr és a halász...

– Ti meg hova igyekeztek? –
kérdeztem, és jött a válasz:
– Tovább itt nem ülünk veszteg!
(ez a válasz, hű, de száraz...)

Majd folytatták: – Le nem vetted
évek óta olvasásra
ezt a könyvet, nem volt kedved.
Így aztán viszontlátásra!

– Várjatok, ne menjetek el!
– Késő most már sajnálkozni!
Nincsen kiút, bármit teszel...
Nem tudsz minket visszahozni.

– Nem lehetne feloldani?
Kell lennie megoldásnak!
– Igen, lenne itt valami,
s lehet, sikerülne – másnak.

– Ki vele hát, ez a beszéd!
– Rendben, bár nincsen esélyed.
Hogyha elmondasz egy mesét,
maradunk, s célod eléred.

– Jó, sőt, egyenesen remek!
Örülök, hogy van még remény.
Nyissátok ki a fületek!
Ez a mese az én mesém:

Számítógépemnél ültem.
Csak görgettem életuntan,
hogy az időt jól elüssem.
Pedig értelmetlen, tudtam.

Nem bírtam leállni mégsem,
peregtek a képek, szavak,
üres tekintettel néztem,
a képpontok hogy siklanak.

(...)

 

Csík Mónika: A hóember

 

(c) Demény Andrea

Aznap korán sötétedett, öregesen
mozgatták csontszínű ágaikat a fák,
reccsent kérgük alatt a megdermedt élet,
gyökerük a mélység vizeibe fagyva
feszült, és fénylett a tócsák szeme.

Mesélj! Hogy volt tovább?

A feltámadó szélben egyszerre
hintálni kezdett a világ. Ringott,
ringott, akár ág hegyén maradt
kései gyümölcs – ráncos alma,
bensőjében az ősz zamatával,
héján az idő kusza rovátkái.

Mesélj! Hogy volt tovább?

A tavakban tükrökké váltak a halak,
az óceánok csordultig teltek
az ég színével, a felhők fölött
kékítőgolyókkal játszottak az angyalok –
hegyek visszhangozták guruló kacajaikat,
és az álom, az álom köpenye észrevétlen
hullt le a süketen hintáló földre,
körbeölelte mindenestül.

Mesélj! Hogy volt tovább?

Álmodott, álmodott minden – a fa,
a hegy, a völgy, a bánya, a víz, a tűz,
a jég, a pára, a ház, a kép, a kés,
a láda, a szög, a rög, a só, a párna.
Álmodott. Álmodott minden.

Mesélj! Hogy volt tovább?

Ebben a végtelen álmodásban
odafönn megmoccant valami.
Alig-mozdulat volt, akár a sóhaj,
de nyomában megszületett,
és hullani kezdett egy hópehely.
Hangtalanul, miként az angyalok tolla,
kölyökangyalok foszló pehelytollai.

Mesélj! Hogy volt tovább?

Az elsőt sok-sok újabb követte,
hullott, csak hullott a sok hófehér,
glóriát kaptak a házak, a bokrok,
a kandeláberek, a szobrok,
a hidak, a padok s a parkban
felejtett, rozoga kerékpár is.
A porcukros lepel alatt
egyszerre megszelídült a világ.

Mesélj! Hogy volt tovább?

Egy ablakpárkányon
kupacba gyűlt az égi áldás –
összefogództak a pehelycsillagok:
orrá, szemmé, fejjé, pocakká váltak –
pöttömnyi hóemberré,
aki egyszerre hármat pördült,
és a föld hintázásának ütemére
táncolni kezdett, siklott a havon,
mint a jégtáncosok. Köröket írt le,
végtelen nyolcasokat, ábrákat
kanyarintott a tó jegére, és kacagott,
hogy megrázkódtak hangjára a fák,
rügyek pattantak, jégcsapok cseppentek,
megbiccentették fejüket a hóvirágok,
és olyan szilaj jókedv járta át a tájat,
hogy a fény előbújt rejtekéből.

Mesélj! Hogy volt tovább?

Felkelt a nap, nyújtózott puha
takarója alatt a világ, az álmok
elillantak a kémények füstjével,
és fütyülni kezdett egy madár.
A hóember táncának nyomai
eltűntek a lassú olvadásban,
csak a párkányon maradt meg
két szénszem és egy apró kalap.
A nevetése mégsem ült el,
visszhangozzák hegyek, völgyek,
aki hallja, tán úgy hiszi, hogy a
felhőkön túl angyalok játszanak.

Majoros Emma: Álomba ringat a Láz

 

(c) Kelemen Czakó Rita

 

Mikor betegek vagyunk, olyan kellemes lenne, ha át tudnánk aludni a legrosszabb pillanatokat. A fájó gyomrot, a kaparó torkot, a görcsös migrént és a Fluenza többi rémes mellékhatásait. Anya gyakran emlegeti a lázak álmát, mikor beteg vagyok, így hát egyértelmű volt a megoldás. Megtanítottam az én Lázamat, hogy meséljen nekem lázálmokat, és ringasson nyugtató pihenésbe mihamarabb, mielőtt rám tör az émelygés. Azoknak, akik ezt nem tudják megtenni kevésbé együttműködő Lázukkal, megosztom a legszebb lázálommesét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró tündér. Háza egy nagy kastély volt, melyben minden szép és jó megpihent. Aranyozott tükrök, gyöngyberakásos képkeretek, selyemhuzatok és még sok-sok kincs, amit máshol nem talál meg az ember. Mégis, az apró tündér nem a kastélyban érezte magát otthon. Főleg mikor támadtak a Fluenzák. A Fluenzák aljas nép, a környező falvakban lapultak meg, és évente néhányszor rájuk jött a rabolhatnék. Hova máshova mentek volna hát fosztogatni, mint az apró tündér kastélyába, ami telis-tele volt kincsekkel. Mindig váratlanul érkeztek, de leginkább télen jöttek, hiszen a tündér bundái és usankái tökéletesek voltak a hideg hónapok csípős szele ellen.

Nattán-Angeli Nóra: Boróka és a Hold

 

(c) Szabó Zelmira

        Itt lakik, tőled nem is olyan messze, a harmadik utcában, a harmadik ház harmadik emeletén Boróka. Ha kinyitod az ablakot, talán még integethetsz is neki. És ha jobban megnézed, láthatod azt is, hogy Boróka éppen az ablakban áll, és kémlel kifelé. Boróka nem mehet ki a lakásból már hetek, hónapok óta. Valamilyen különös vírust kapott el, és amíg az osztálytársai az iskolában tanulnak, karatéra és balettra járnak, fogócskáznak, hintáznak, kibékülnek és újra összevesznek, ő egyre csak otthon van. Nem hagyhatja el a lakást. Minden nap megírja a leckét, de hamar elfárad, és visszafekszik az ágyba. Boróka sokat van egyedül, játszik a babáival, olvas, azután járkál a lakásban, és töpreng, hogy mit csináljon. Sokszor lehajol, a hajópadlóra hajtja a fejét, és fülel, hogy az alsó szomszédból hall-e valamit. De általában nem hall semmit.

        Most is ezt csinálja, mivel már megunta, hogy az ablakból nézze, hogyan borzolja a szél a fák leveleit, és éppen a padló fölé hajol. Ekkor, váratlanul, az egyik padlódeszka rámosolyog. „Szia Boróka – szólítja meg a lányt –, mesélek neked egy réges-régi történetet, amit még a nagyanyám susogott el nekem, és neki is a nagyanyja susogta!” Boróka ámulva bólint. A hajópadló belekezd: „Az erdő, amelyben születtem, egy égbeszökő, nagy hegyen áll. Ezen a hegyen a világ legmagasabb fenyői nőnek. Ennek a hegynek a tetején, a magasnál is magasabb fenyők közt egy lombházban lakik a Hold. Minden este onnan száll fel, és minden reggel ott nyugszik. Kényelmes ágya van, meleg gyapjútakaróval, az ágy mellett az éjjeliszekrényen egy zöld vekker áll, amely minden nap csörögni kezd, pontban, amikor a Holdnak kelnie kell. A Hold mindig korán kel, hogy hosszú útja előtt jól megvacsorázzon. A kakaójára felhőszín habot nyom, elkortyolgatja, kilép a ház ajtaján, leugrik a földre, nekifut a hegy tetejének, és felszáll, akár egy légballon.

        Ám hogy, hogy nem, történt egyszer, hogy a Hold szülinapján hatalmas hóesés volt. De akkora, hogy olyat még senki sem látott az égbeszökő hegyen, még a legmagasabb fenyők sem. A Hold eleinte örült neki, ám olyan sűrűn hullott a hó, hogy az orráig sem látott. Ráadásul még a szél is rázendített. Azt gondolta, hogy vár egy kicsit, aznap nem kel fel olyan korán, elvégre szülinapja van, lustálkodhat ő is. De hiába várt, a hó csak hullott és hullott, és a szél is egyre erősödött. A Hold hiába lépett ki lombházából, és huppant le a földre, nem tudott nekifutni, nem látta, merre van a hegy teteje. Nem látott semmit, még a füle is tele lett hóval. Egyre szomorúbban ballagott vissza lombházába, míg végül teljesen elcsüggedt. Pont a szülinapján ne világítson fent az égen?! Pont a szülinapján ne találkozzon a barátaival?!

Kiss Lehel: Zöld kalappal

 

(c) Szőnyi Gergely

Április volt, április.
Hogy látta-e bárki is
rajtam kívül azt a kislányt,
barna kislányt, nem tudom.
Jött, csak jött a főúton
zöld kalappal, kiskabátban
– hová tartott, nem tudom.
Pici kéz,
pici láb,
lett voln’ szárnya legalább!


Dróton ültem egymagamban,
és ő megtorpant alattam
ott a mélyben. Reám nézett.
Engem nézett.
Egész álló délután
meg nem moccant pici térde.
Lila árnyam hullt elébe,
de nem látta, jól tudom.
Sokan jártak az úton.


Április volt, este lett.
Gyújtották a fényeket.
Elindult a barna lányka,
zöld kalapja, kiskabátja vele tűnt el.
Itt hagyott.
Csitt!
A világ azóta is tintafolt.