Széchey Rita: A kismadár

 

Yekaterina Guzikova-Vassilenko: Madár (құс)

Kulcsszavak: fiú, koldus, gyöngy (ұл, қайыршы, інжу)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély, abban egy király, s a királynak egy fia. Egy királyfia.
Ez a királyfia fiú különleges FIÚ volt.
Volt neki saját kastélyszobája, abban függönyös, tornyos ágya, abban fényes selyempaplana, s abban puha toll, mely melegben tartotta.
Reggelire napsárga tojást evett, estére puha kalácsot vacsorázott édes borral.
Tudott a paripáján vágtatni, volt kardja, sarkantyúja. A csillagok járását, a betű vetését is megtanulta. Szélesre szabott gyolcsingben járt, arany fodor volt a széle, bíborszín palást omlott alá a válláról, égkék bársonyban, puha szattyánbőr csizmában járt.
Lépdelt és járkált bizony egyre, föl és alá a palotában. Nyugtalanság kínozta. Megvolt mindene, s úgy érezte, mégsincs semmije.
– Hát ennyire bolond volnék? – kérdezte gyakorta a tükörben rácsodálkozó ifjútól.
Nagyra nyílott óriási kék szeme, s mint a paripa, ha darázs csípte, fújt szép, egyenes orrának lika, ráncossá gyűrődött az indulattól levélforma ajka.
– Mi bajom van hát? Miért nem nyughatom? Mire vágyom én oly igen, mire?!
De az aranyhajú ifjú a tükörben nem válaszolt.
A királyfia ekkor sarkon fordult, kardjára csapott, tarisznyát csomagolt, csizmát húzott.

– Meg kell találnom – súgta Csillag paripája fülébe. Felnyergelte szépen, gyengéden, s a hátára pattant.
– Meg kell találnom, legelőször azt, hogy mit is keresek… S ha ez már bizonyos; az elveszettre, a sosemvoltra is bizonnyal rátalálok… –okoskodott magában, míg a mezőkön vágtatott.
– Ó, jaj! Ó, te szerencsétlen! – kiáltott fel egyszer hirtelen, s hátrarántotta a kantárszárat erősen. A szép Csillag felágaskodott, s nagy ugrással kitért az útszélen, a fák homályából kilépő KOLDUS elől.
– Most kis híja, hogy meghaltál! – üvöltött az ifjú az öregemberre, de nem is haragjában, mint ijedtében, s zavarában inkább. Nem figyelt, hova, merre nyargal, csak vágtatott, előre…
– Köszönöm, ügyes ifjú – mondta fölhunyorítva rá a koldus –, köszönöm, hogy vigyáztál rám, s gyönyörű lovad patája nem lett oka halálomnak.
– Én köszönöm – pillantott rá a királyfia –, hogy te sem nézel rám haragosan. Elgondolkodtam, s későn eszméltem, hogy elém léptél.
– S vajon min töprengtél ennyire, milyen súlyos gondolat terheli szívedet? – kérdezte összehúzott szemmel, tengermélye tekintettel az öregember.
– Úgy vágyom rá… – kezdte az ifjú – úgy szeretném, ha…
– Ne folytasd – intett kezével a koldus –, értem így is.
Azzal a melléhez nyúlt, a rongyok alól előhúzott valamit, s a királyfia felé nyújtotta.
Egy alabástrom GYÖNGY pihent a tenyerén.
– A jutalmad, amiért megmentetted az életemet – mondta. – Ha feltöröd – folytatta – kincset találsz benne.
A fiú érdeklődve lépett felé, mire az öregember fölemelte a kezét:
 – De csak ha… a megfelelő időben cselekedsz. – Akkor törheted fel, ha annyira vágysz valamire, hogy akár az életed is adnád érte. Ha csak úgy, kényre-kedvre nyitod fel…
A királyfia nézegette a tenyerén a lágy fényű, érdekes ajándékot.
– Köszö… – kezdte, de mire felnézett, a koldus már nem volt sehol.
Az ifjú folytatta hát útját.
Vágtatott napsütésben, vágtatott esőben. Felkaptatott sziklás hegyekre, leügetett aranyfényű városokba. Látott házakat, s utcákat, az utcákon embereket.
Látott játszadozókat, látott verekedőket. Kikiáltókat és színpadosokat, molnárokat, pékeket, tudósokat. Látott csúnyákat, és látott szépeket.
S látott szerelmeseket! Akkor egyszerre meghallotta a madarak énekét. Megcsodálta a nap kelését, s a hold fekvését. A szívét nyugtalanság járta át, és vágyakozás. A két kezét a szeméhez emelte. Oly igen erősen vágyott már arra, hogy legyen neki is szerelme!
Aki őt öleli. Aki nem néz másra. Aki csak az övé.
Azon az estén feltörte az alabástrom gyöngyöt…
S akkor kibiccent – kilibbent belőle egy… törött szárnyú, kócos kismadár.
– Kolduuuus! – ordított fel a királyfia. – Mi ez?! Hát szerinted erre vágytam én oly igen nagyon?!
Mérgesen elfordult, s lefeküdt aludni. A kismadárra rá se nézett. Az a sarokban didergett, pityergett egész éjszaka.
Aztán reggel mégis a kezébe vette a pihegő madarat. Amúgy sem igen aludt miatta.
Nem azért, mert csiripelt, azt még bírta volna… de a némasága bántotta a fülét, elvitte az álmát.
A madárkát akkor selyem palástja redőjébe rejtette, s belovagolt a városba. Magot vett neki a vásárban, csuprot, s tálacskát. Megetette, megitatta. Sebét tiszta vízzel kimosta, szép gyolcs ingét megtépve pántot font, s avval a szárnyát felkötötte.
S a kismadár evett, ivott.
S a kismadár csippantott.
S a kismadár a kezéből evett.
S a kismadár ránevetett.
S a kismadár a vállára repült.
S a kismadár a párnája csücskére ült…

Egy reggelre aztán, nem lelte a kicsi madarat. Ahogy tekintete a párna üres széléről a szobára szállt, látta, hogy kecses, szép leány kínál neki helyet a terített asztalnál.
– Ki vagy? – kérdezte a lányt hidegen – s, a pillantása tőle el, a saját vállára fordult: odaröppent-e már a kismadár?
De az nem volt sehol.
Az ablakból ekkor illatos szellő libbent felé. Akkor a kitárt ablakszárnyon át a kelő hajnalba nézett, s könny csillogott a szemében.
– Jobb is így– gondolta – Legalább neki… Itt, ha felgyógyul is, nem repülhet szabadon, s talán nyakát is szegi…
Lehajtotta a fejét, s nem mozdult, csak ült, s egyre a hideg kőbe nézett. Nem kellett neki se szép leány, se gazdag reggeli, szíve sötét bánattal volt teli.
A lány szeme mégis ráragyogott. Hozzálépett, s odanyújtotta felé a két kezét. Az egyik csuklóján tiszta gyolcs pánt fehérlett…
– A koldusruhás tündérkirály lánya vagyok – mosolygott rá kedvesen. – Szerelemre vágytál, de a bölcs szem látta, hogy nem erre van szükséged. Még elébb valami másra…
Hogy megtanulj szeretni. Igazán szeretni.
Törődni. Nevetni. Sírni.
Elengedni…

S esztendő múltán a királyfia szépséges arájának ruháját tiszta gyolcsból varrott pánt díszítette…

Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Barát (дос)

Halász-Géczi Ágnes: Szív (жүрек)

Dina Odess: Szerelmes (ғашық)

Рита Сечей: Інжу ішінен шыққан құс

 

Екатерина Гузикова: құс (madár)

Негізгі сөздер: ұл, қайыршы, інжу (fiú, koldus, gyöngy)

Ханзада өсе келе сан түрлі ойдан өзін қоярға жер таппай, сарай ішін кезіп кететін. Оны үнемі белгісіз бір мазасыздық қинайтын. Онда бәрі бар болса да, өзіне бір нәрсе жетіспейтін жандай аласұратын.
– Мен есімнен адастым ба? - деп, ол таңдана айнаға қарап, одан өзіне қарап тұрған жас жігітке жиі-жиі сұрақ қоятын халге жетті. Ондай кезде үлкен көгілдір көздері шарасынан шыға үлкейіп, әдемі, қыр мұрнының желбезектері, сона шаққан кездегі осқырынған аттың танауындай делдиіп кететін. Сауалына жауап таппаған ол, ерінін қатты жымқырып, ашудан жарылардай болатын.
– Маған не болды? Мен неге тыныштала алмаймын? Мен неден сонша шөлдеп тұрмын, бұл не?! – дейтін өзіне. Бірақ айнадағы алтын шашты бозбала сұрағын жауапсыз қалдыратын.
Өз-өзінен торыққан ханзада, айнадан теріс бұрылып, қылышымен санын соға, қолдорбасын жинап, етігін тарта киіп, жолға шығуға қамданды.
«Мен сұрағыма жауап табуым керек», - деп сыбырлады ол Жұлдыз деген тұлпарының құлағына. Осылай деді де, ат жалынан ұстап, үстіне қарғып мінді.
«Мен, ең алдымен, не іздейтінімді нақты білуім керек ... Ал егер мен бұған дейін білген болсам: онда жоғалғанды ​​немесе маған осы уақытқа дейін тиесілі емес, енді тиесілі болатын нәрсені табуым керек», - деп ойлап, жазық даланы бетке алып, жүріп кетті.

Madina Omarova: A királylány titokzatos halála

 

Illusztráció: Németh Tibor

Kulcsszavak: álom, bosszú, fény (түс, кек, жарық)

Élt egyszer egy uralkodó, akinek hatalmas volt az országa és hatalmas a vagyona is, de nem volt gyermeke. A feleségével közös volt az álmuk, hogy utódjuk szülessen. Bár a királyt mélységes szomorúság gyötörte, bánatát sosem mutatta alattvalóinak, mindig szerény és kedves volt. Ellenben a királynő nagyon vágyott az anyaságra, éjjel-nappal imádkozott Istenhez egy gyermekért.
Egy éjszaka a király álmot látott. Fehér szakállú szent érkezett hozzá:
– Fiam, – mondta a királynak – nagyon vágytok gyermekre, így tesz Isten próbára benneteket. Te hiába vagy türelmes, a királynő éjjel-nappal gyermek után kesereg. Az angyalokat meglágyította asszonyod könyörgése, így isten kegyelméből lányotok fog születni. De a próbatételt, senki nem kerülheti el, ezért a születendő gyermek súlyos beteg lesz. Olyan betegsége lesz, amibe már fiatalon bele lehet halni. Legyetek hát óvatosak, ne súlyosbítsátok a bajt!

Mikor a király reggel felébredt, eltűnődött:
– Milyen csodás álom! – elmesélte a királynőnek, mindketten egyszerre lettek boldogok és nagyon szomorúak. A gyermek iránti vágy azonban olyan erős volt, hogy úgy döntöttek, vállalják a kockázatot.
Kilenc hónappal és kilenc nappal később a királynő lánygyermeknek adott életet, aki egészségesnek látszott, és szép volt, mint egy angyal. A kislánynak jó étvágya volt, nyoma sem látszott a betegségnek. A király és a királynő boldogsága határtalan volt. Alattvalóik is velük örültek, nagyon szerették a királyt, aki mindig becsületes, kedves és nagylelkű volt népével. Napok, majd évek teltek el boldogságban. A király lánya lassan felcseperedett. Tökéletes szépséggé vált: ajka, mint a Hold, szeme, mint a Nap.
A király néha egészen elérzékenyült, ahogy lányára nézett, de újra és újra eszébe jutott az a régi álom. A bölcs uralkodó tudta, hogy nem csak egyszerű álomkép volt. De hiába kereste, egyetlen apró hibát sem talált a lányon. Vajon milyen betegségre gondolhatott a szent? Lánya tizenhárom éves lesz ebben az évben, és szépen növekszik…
Bármennyire is bölcs volt a király, egy apróság elkerülte a figyelmét. Csak testi betegségek után kutatott gyermekén, az egészségével törődött csupán. Gyógyítókat, jósokat gyűjtött köré, ellenőriztette a pulzusát és folyamatosan figyeltette a változásokat. Mégis volt valami, amire nem gondolt. Ez pedig a lánya lelke. A királylány ugyanis irigy volt és gonosz.
Azonban a királyi családban, ahol bőség volt ételekben és italokban, ez nem tűnt fel senkinek. Megkaphatott bármilyen ékszert vagy ruhát, amin megakadt a szeme. Ettől kezdve eltávolodott a körülötte lévő, mély érzésű emberektől. Rosszul érezte magát a közelükben, és azon volt, hogy minél kevesebb időt töltsön velük. Meglepő volt, hiszen a király olyan bölcsen és jóságosan uralkodott. Lehetséges, hogy nem is az ő lánya lenne? Kezdetektől fogva teljesen más természet volt, és egyre inkább különböztek, ahogy telt az idő.
A királylány betegsége olyan volt, mint amikor egy köröm gombásodni kezd, belülről terjed kifelé, míg egyszer csak észre nem vesszük. Itt is pontosan így volt. Egy nap szörnyű dolog történt a palotában.
A királylány idős énektanára aznap aranykarkötővel a csuklóján érkezett. A lánynak megtetszett a piros-zöld aranykarkötő, amit olyan drágakövek díszítettek, amiket soha senki nem látott még, de nem is hallott róluk. Az énektanár elmesélte, hogy a karkötő sugárzik és különleges fénybe vonja környezetét.
– Tanárnő, milyen gyönyörű a karkötője! Felpróbálhatom? – kérdezte tőle a királylány.
Az énektanárnő nem feltételezett semmi rosszat, levette a karkötőjét és a királylánynak adta. A lány felvette az ékszert és már nem is akarta visszaadni. Magának szerette volna. Azt hitte, hogy a tanárnő ajándékba adja majd neki, ha észreveszi mennyire vágyik rá, de az idős hölgy elmesélte, hogy ez utolsó emlék az édesanyjától, igazán varázslatos holmi, és boldogtalan lenne, ha más viselné. Így visszakérte.
Ahogy a királylány rájött, hogy nem fogja megkapni az ékszert, sikítani kezdett, szívét elöntötte a harag és a bosszúvágy, addig toporzékolt, míg ájultan esett össze.
A terembe érkező őröknek a királylány azt hazudta, hogy a tanárnő megpróbálta megölni őt. Mindenki megdöbbent. A király és a királyné csak ölelték lányukat, hiszen túlélte a szörnyű támadást, majd hálát adtak érte Istennek.
Még naplemente előtt az énektanárnőt lefejezték Az aranykarkötő a király lányáé lett.
Nem sokkal ezután azonban a királylány meghalt.
Az irigység és az arrogancia vitte sírba, pont úgy, ahogy a szent az álomban jósolta.
A király és a királyné hosszú idő után tette túl magát a gyászon, de továbbra is odaadóan szolgálták hazájukat. Végül sosem jöttek rá, miféle betegség ragadta el gyönyörű kislányukat.

Fordította: Nurjan Tumenov, Fodor Veronika. Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Anya (ана)

Eldana Aimukhametova: Átváltozás (трансформация)

Мадина Омарова: Патша қызының өлімі

 

Суретші: Тибор Немет

Негізгі сөздер: түс, кек, жарық (álom, bosszú, fény)

Бір үлкен патшаның баласы болмапты. Патшайым екеуінің арманы перзент сүю екен. Ғаламат зор елге билігін жүргізіп отырған адамның ақылы да көл-көсір болатыны белгілі. Патша бұл жағдайға бола іштей уайымдағанмен, ел-жұртына сыр білдірмей, қашанда кішіпейіл, мейірімді қалпынан жаңылмайды екен.
Бірақ Патшайым заты әйел болғаннан кейін осалдық танытып, Құдайға жалбарынып, күні-түні бала сұрай береді екен.