A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Miklós Rita. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Miklós Rita. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 11., szombat

A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája


Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai


A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

2025. május 28., szerda

Gertheis Veronika: A boszorkányszekér

 

Illusztráció: Miklós Rita

Afrikában, a Nílushoz közel volt egy kis falu. Nádfedelű, kerek agyagkunyhókban laktak ott az emberek. Az egyik tarkára festett házban élt egy idős asszony, Manaté. Barna arca kerek volt, mint egy alma, homloka ráncokkal barázdált. Mezítláb járt, bő ruhában, és a fején színes kendőből kötött turbánt viselt. Az asszony reggeltől estig énekelt. Vidám dalokat, elringatókat, vigasztalókat és varázslatosakat, mert Manaté gyógyító volt. Ha az emberek betegek lettek, vagy más bajukra kerestek gyógyírt, hozzá fordultak, mert ő az ég minden ajándékát ismerte, amellyel segíteni lehetett.
        Egyszer egy Hiszu nevű kisfiúhoz hívták. Hiszu fürge volt, mint a gyík és erős, mint az orrszarvú, mégis csak a kunyhójuk közelében játszott, mert vakon született. Manaté lila és sárga virágokból készült főzettel borogatta a gyerek szemét, és különös éneket dúdolt, amíg Hiszu előtt meg nem elevenedett a világ: a vöröses föld, a girbegurba fák, a tarka ruhás, barna bőrű emberek.

2021. április 17., szombat

2021. március 15., hétfő

Мағиза Құнапияқызы мен Агнеш Месуидің өлеңдері

 

Дарья Карелова: жарық (fény)

Мағиза Құнапияқызы: Тамшы

Негізгі сөздер: тамшы, теңіз, көздің жасы (csepp, tenger, könny)

Балалар ойланыңдар,тамшы жайлы,
Шөлдеген гүлдерден ол,хал сұрайды.
Тентек болып,қалсаңдар төбелесіп,
Сол тамшы,көздеріңнен тамшылайды.

Бұлттардың көрдіңдер ме,жылағанын?
Тамшысынан жаңбырдың су ағады.
«Тама-тама көл болар» дейді қазақ,
Теңіз де тамшылардан құралады.

Тамшылаған уколдың көмегімен,
Науқас адам,қалпына келе білген.
Тама-тама тамшы су,тасты тескен,
Ғалым болар қиындыққа төзе білген.


Дина Майлина орындаған Мағиза Құнапияқызының өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:


Йоханна Бертоти: қуаныш пен уайым (Öröm és bánat)

Суретші: Акош Бейкефи


Агнеш Месуи: О, тамшылар, тамшылар!


Негізгі сөздер: ес, су, ән-күй (ész, víz, zene)

О, тамшылар, тамшылар,
Бірін бірі қамшылар.
Арық болып толысып,
Сыңғырлаған ән шығар.

Толтырып  арық жылғаны,
Дария боп жырлады.
Күлім қақты көгеріп,
Ен даланың қырлары.

Құшаққа алып өзенді,
Кең жазира безенді.
Күн де жебе кірпігін
Жер бетіне кезенді.

Көгеріп дала құмдағы,
Су сарқырын тыңдады.
Салқын самал сыбырлап,
Еңіс жақты ымдады.

Шалқып келіп дария,
Теңізді құшты сағына.
Бірігіп ап екеуі,
Айтып жатты ария.

Құйылды өзен тасқындай,
Қарсы алды теңіз жатсынбай.
Сарқырағаны баяулап,
Қосылған сулар ақсын жай.

Қандай кең теңіз құшағы,
Аспанға өзі ұқсады.
Қиялым қоса шарықтап,
Ғарышқа қарай ұшады.

Ой менен сөз жарысып,
Барады көкте табысып,
Ғаламшар тіпті маржандай
Қиялым кетер ары ұшып.

Ағып келген тамшылар,
Теңізде де бар шығар.
Молайғанда тамшылар,
Жағалау да жаншылар.

Аудармашылар: Вилмош Коппани, Нұржан Түменов, Нұрдәулет Ақыш

Марианн Таллиан орындаған Агнеш Месуидің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:


Кати Боди: тамшы (csepp)

Рита Миклош: тамшы (csepp)


Magiza Hunapia és Mészöly Ágnes versfolyama

 

Darya Karelova: Fény (жарық)

Magiza Hunapia: Csepp

Kulcsszavak: csepp, tenger, könny (тамшы, теңіз, көздің жасы)

Gondolj most egy porba hulló esőcseppre,
Virágot keresne, s az hívja nevetve.
Vagy a mindörökké felesleges harcra.
Sok könnycsepped hullik, szemed sötét felleg.

Láttad, hogy a felhők esőt sírdogálnak?
És a cseppek együtt zivatarrá válnak.
„Tó lesz a sok cseppből”, mondják majd a bölcsek,
Vagy tenger, s a sok csepp végtelenné árad.

Csepp, mi segít rajtad, bár keserű szörnyen,
Jobban leszel tőle, ne félj, lemegy könnyen.
Cseppre csepp, mély lyukat váj fekete kőbe.
Hordod még a terhet, majd leteszed bölcsen.

Fordította: Babakumar Khinayat, Mészöly Ágnes. Szerkesztette: Miklya Zsolt

2021. március 13., szombat

Река Жужанна Шимон мен Алтыншаш Жақиянованың өлеңдері

 

Суретші: Рита Миклош

Река Жужанна Шимон: Жарықшақ  (проза-өлең)
Жолт Микяның туған күніне арналады 

Негізгі сөздер: қар, жамылғы, бұршақты жаңбыр (kar, köntös, zúzmara)

Ағашқа салынған жұлдызды көктің суреті, 
Монах шапанын жамылған періште бейнесі. 
Бақтағы жартасты жапқан бозкілемге түскен қыраудың жалғыздығы.
Ағаштар дұға сыбырлар ‒
Құшақтарында Құдай тыншыған, 
Қабықтарының астында көктемгі аяз.
Ащы жел иығымызға қонып, 
Ақшам жарылып, жарықшаққа айналған.

Аудармашылар: Раушангүл Мұқышева


Simon Réka Zsuzsanna és Altynshash Zhakiyanova versfolyama

 

Illusztráció: Miklós Rita

Simon Réka Zsuzsanna: Szilánkos buborék
Miklya Zsolt születésnapjára

Kulcsszavak: kar, köntös, zúzmara (қар, жамылғы, бұршақты жаңбыр)

Fába tört csillagkép az ég. Angyali ábra bíbor köntösben. Zúzmara magánya a sziklakerti varjúhájon. Fohászt növesztenek a fák. Karjaikban Isten pihen. Kérgük alatt fagy rágta tavasz. A csípős szél vállunkra ül, bomlik a naplemente. Szilánkos buborék az este.

Szerkesztette: Németh Eszter

2021. február 24., szerda

Вероника Фодор: Оны көктеммен боя

 

Суретші: Зелмира Сабо

Негізгі сөздер: сиқыршы, күлгін, жұпар иіс (varázsló, bíbor, illat)

Сиқыршы бақтағы өзінің сүйікті ағашының түбінде отырды. Ол мұңайған кезде әрдайым сурет салатын. Көктем мезгілі еді. Грек жаңғағы ағашының жапырақтары сиқыршы мен аспан арасына түсіп, иілді.
–  Мен көктемді сала аламын, – деп сыбырлады жан-жағына қарап. Ол көк шөптің, бозғылт көк, сүмбіл және нәркес гүлдердің күн көзіне қарай бұрылғанын көрді. Суретті асықпай салды. Баяу салғаны сондай, күн көкжиектен төмен сырғып түсе берді, сөйтіп аспанның төменгі етегін күлгін түске бояды.
– Мен аспанды да саламын, – ол өзінің түрлі-түсті қарындаштарын іздеді, бірақ қажетті түсті еш жерден таба алмады. Қақпа жанындағы күлгін раушандар бастарын шайқады. Лүп етіп жел соқты да сиқыршы тұрған жаққа бас иді.
–  Гүл күлтесімен сурет салуға бола ма? – деп сұрады ол өзінен.
Гүлдерге жақындады. Жапырақтары аспан секілді зеңгір түсті болды. Сырты ашық реңкті, ал іші қара қошқыл екен.
–  Осының бірін жұлып алсам, еш зиян тимейді деп ойлаймын. Тек бір ғана жапырақ, – деді ол, гүлге қолын созып. Біреуін таңдамас бұрын оны құмарлана иіскеді. Раушанның жұпар иісі оның тамағын жыбырлатты, ол гүлді ұстамақ болды да, бірақ бірден қолын тартып алды. Саусағының ұшында күлгін тамшы дірілдеді. Ол аспанның төменгі етегімен бір түстес еді. Сиқыршы тамшыға ұзақ қарады, содан кейін қайтадан сурет жанындағы орындыққа отырды. Ол саусағымен қағаз бетін сызды, көктемгі аспан өзі ойлағаннан да тамаша болып шықты.

Аудармашылар: Река Галай-Рейч, Зауре Төрехан. Редактор: Ділдәр Мамырбаева


Айгерим Карибаева: көктем (tavasz)

Эдит Туза: гүл (virág)


Екатерина Гузикова: сиқыршы (varázsló)


Рита Миклош: күн (nap)

Fodor Veronika: Megfesteni a tavaszt

 

Illusztráció: Szabó Zelmira

Kulcsszavak: varázsló, bíbor, illat (сиқыршы, күлгін, жұпар иіс)

A varázsló a virágoskertjében ült kedvenc fája alatt. Éppen rajzolni készült, mint mindig, amikor szomorúnak érezte magát. Tavasz volt. A diófa lombja sátorként borult a varázsló és az égbolt közé.
‒ Talán lerajzolom a tavaszt – suttogta magának és körbenézett.
Harsogó zöld füvet látott, fáradtkék jácintokat, nap felé forduló nárciszt. Lassan készítette a képet. Olyan lassan, hogy a nap egyre lejjebb bukott a horizonton, és bíbor színbe vonta az ég alját.
‒ Az eget is lerajzolom – rázogatta a színes ceruzáit, de sehol nem találta a megfelelőt.
A kapu mellett bíborszín rózsák mocorgatták a fejüket, ahogy fújt a szél, bólogattak a varázsló felé.
‒ Vajon lehet rajzolni virágszirommal? – kérdezte, csak úgy, önmagától.
Közelebb ment a virágokhoz. A szirmoknak olyan tökéletes színe volt, mint az égnek. Kívül világosabb, belül egyre mélyebb, csaknem fekete.
‒ Nem hiszem, hogy baj történhet, ha letépek egyet. Csak egyetlen szirmot – mondta, és a virág felé nyúlt.
Megszagolta, hogy érezze az illatát, mielőtt leszakít belőle. Ahogy a rózsaillat megcsiklandozta a szájpadlását, megszorította a virágot, de rögtön elkapta a kezét. Egy bíbor cseppecske remegett az ujja hegyén. Pont olyan színű, mint az égbolt alja. A varázsló sokáig nézte a cseppet, majd visszaült a padra a kép mellé. Végighúzta az ujját a papíron, és a tavaszi ég élettel telibb lett, mint amilyennek elképzelte.

Szerkesztette: Dávid Ádám

2021. január 2., szombat

Сәуле Досжан: Нан қайдан келеді?!

 

Суретші: Қанағат Көдеков

Негізгі сөздер: дән, нан, немере (dara, kenyér, unoka)

Атасы мен әжесі дастархан басында немерелерімен тамақтанып отырды. Атасы бір кезде:
– Балалар, кім біледі, дастарханға нан қайдан келеді? – деп сұрады.
Төрт жасар Батухан:
– Әжем дүкеннен әкеледі, – деді.
Алты жасар Иманәлі:
– Наубайханада пісіреді, – деді.
Үш жасар Айзере:
– Нан... нан тәтті! – деді  тамсанып.
Мектепте оқитын немере Әмина ата мен әженің немерелерінің үлкені еді:
– Ауылдан базарға әкеледі, одан біздің дүкенге келеді, – деді.
Атасы бәрінің пікірін мұқият тыңдап алды да, мейірлене күлімсіреп:
– Мен сендерге Айзереш айтқан тәтті нанның қандай қолдардан өтіп, қандай жолдармен, қанша еңбек, маңдай термен ға тиіп, қанша еңбекпен, қандай маңдай термен дастарханға келетіні туралы әңгімелеп берейін, – деді.


Атасы жастыққа шынтақтап жатып, қызыл күрең шайын асықпай ұрттап қойып, әңгімесін бастады:
– Барлық әңгіме Жер-Анамыздан басталады. Күнді айналып жүретін тоғыз ғаламшардың ең құдіреттісі – Жер ғаламшарынан қасиетті де киелі ештеңе жоқ. Оның дархандығы сондай, барлық тіршілік иелеріне өмір сыйлайды, бауырына алып, қорек береді, өсіреді. Адамның жарық дүниеге келіп, көзін ашқаннан тербететін бесігі де, асыраушысы да – Жер-Ана. Біздің ғаламшардың «Жер» атануы тегін емес. Адамның өмірі жермен тығыз байланыста. Жерден өніп шығатын ең қасиетті нәрсе – ас атасы – нан. Нанның жерден өніп шығуына көктегі күн де, қолайлы ауа-райы да, мезгілімен жауып, суғаратын жауын да үлкен ықпал етеді. Көктегі күн бар махаббатымен Жер-Ананы сүйіп, нұрына шомылдырып, жылуына бөлеп, еркелетеді. Мөлдіреген су да жерге нәрін беріп, шөлін қандырды. Сол кезде Диқан-ата егіс басына келіп бусанып жатқан жерді соқамен жырта бастайды. Қазіргі заманда трактормен жыртады. Одан соң жақсылап тырмалап алып, әзір болған егістік алқабына бидайдың дәнін сеуіп шығады.
Ал, бидай деген не?! Бидай – астық тұқымдасына жатады. Түсі–  қызғылт, ақ, кейде қара да болады.  Пішіні – ұршық тәрізді, ішінде қылтанағы бар, беті жылтыр дақыл. Бидайдың тарихы әріде жатыр. Сонау ықылым замандарда, ең алғаш Грекия жерінде өсіріле бастапты. Одан кейін Мысыр мен Қытайда да бидай тағамдар жасаған. Адамдар бидайды тек тағам ретінде ғана емес, сонымен қатар, емдік қасиеттері үшін де ерте заманнан бағалаған. Бидайдың бір талын «дән» дейді.
Міне, сол адаммен бірге жасасып келе жатқан бидайдың дәні  Жер қойнына түскеннен кейін, көктемгі жауынмен бірге сабағы өніп, топырақ бетіне қылтиып шығады. Диқан ата кетпенімен ала жаздай оны баптап, арамшөптен тазартып, көп маңдай терін төгеді. Сол кезде егіс алқабындағы бидай сабақтарының басына дән бітіп, күзде олар әбден пісіп, толысады.  Көктен Күн сүйіп, жел тербетіп, қалың егін теңіздей толқиды. Дән толып піседі. Оны бұрын ауылдың кәрі-жасы орақпен орып алатын. Ал қазір комбайнмен орады. Комбайн бидайды ора жүріп, дәнін бір бөлек, масағын бір бөлек шығарып отырады. Жиналған дәнді арнайы жүк көлігіне лақтырып береді. Ол көлік ауыл ішіндегі қырманға алып барады. Ол жер қазір – элеватор деп аталады. Онда бидайды тазалап, кептіріп шығатын агрегатқа салады. Әбден тазарған қызыл бидайды ұн тартатын диірменге жеткізеді. Ол жерде бидайды ұнға айналдырып, кебегінен бөліп шығарады. Әппақ ұнды сұрыптап қаптарға салады.
Енді көлікке тиелген ұн қаптары азық-түлік дүкендері мен наубайханаларға жол алады. Наубайханаларда ұннан алдымен ашытқы қосып, нан иленеді.  Содан соң иленген қамыр әртүрлі қалыптарға салынып ыстық пештерге орналастырылып, нан болып пісіп шығады. Дайын болған нанды дүкендерге жеткізіп береді. Сол дүкендерден нанды біз сатып аламыз.
Ал дүкенде тұрған шикі ұнды сатып алып аналарың, әжелерің де үйден нан , бауырсақ, шелпек, тәтті тоқаштар пісіреді.
Міне, НАН осылай біздің дастарханға көптеген адамдардың еңбегімен келеді.  Сондықтан нанды қастерлеу керек! Оның қиқымын жерге тастамау керек! Нансыз өмір жоқ! Нан болса – ән де болады! Мен сендерге бір тақпақ үйретейін, жаттап алыңдар,  

Нан қиқымын шашпаңдар,
Жерде жатса, баспаңдар.
Теріп алып, қастерлеп,
Торғайларға тастаңдар! 

– деп атасы нан туралы әңгімесін аяқтады.
Немерелері бұл тақпақты атасынан қайта-қайта сұрап, жаттап алды.

Рита Сечей: ана (anya)

Рита Миклош: үстел (asztal)





Saule Dohszan: Hogyan kerül a kenyér az asztalra?

Illusztráció: Kanagat Kodekov

Kulcsszavak: dara, kenyér, unoka (дән, нан, немере)

Nagyszülők és unokáik éppen együtt falatoztak a terített asztalnál, a dasztarhánnál. Egyszer csak megszólal a nagypapa:
– Gyerekek, tudjátok honnan származik a kenyér?
A négyéves Batukán válaszolt először:
– Nagymama hozta a boltból – mondta.
A hatéves Imanali folytatta:
– A pékségben sütik.
A hároméves Aizere csodálattal mondta:
– Kenyér…, édes kenyér!
Amina, aki a legidősebb unoka volt és már iskolába járt, így szólt:
– A faluból elhozzák a piacra, onnan pedig a boltba.
A nagypapa figyelmesen hallgatta unokáit, és  mosolygott.
– Elmeséljem nektek, milyen hosszú úton megy át az az édes kenyér, ahogy Aizere nevezte, mennyi munka, mennyi verejték míg az asztalunkra kerül!
Nagypapa kényelmesen elhelyezkedett egy párnán, belekortyolt sötét teájába, és mesélni kezdett:

2020. december 11., péntek

Ifjak és vének / Жастар мен Қарттар

 

Miklós Rita: Ajtó / Рита Миклош: Есік

Beengedtünk a szósátorba ifjat és vénet, kisbabát és nagymamát. Játszunk a szőnyegen, este mesét mondanak az öregek, és tea illata lengi be a sátrat. Amikor besötétedik, pokrócokat terítünk a sátor elé a mezőre, és a gőzölgő bögrékkel a kezünkben kiülünk a szabadba. Csillagok ragyoknak az égen, a szemekben, az álmokban. Te látod a mesélő csillagképeket?

2020. december 6., vasárnap

Abdraim Tolymbek: A barna bárány

 

Illusztráció: Aidarbek Gazizuly


Kulcsszavak: ég, fű, bárány (aспан, шөп, қозы)

Makrancos volt a hároméves csikó, tépte, rágta a zablát. Teljes erejéből húzta a kantárt a pisze, napcserzette arcú fiú, de a csikó csak nem engedelmeskedett.
Nyugodt volt a vidék, csak néhány veréb röpdösött a kék égen, mozgásnak más jelét nem lehetett látni. Csendes volt az árvalányhajas, seprőfüves sztyeppe. Észrevétlenül bújtak meg a távolban az aul jurtái.
A fiú, Aitkazi először indult ilyen nagy útra. Amikor felnyergelte a csikót, bátyja, Amirgazi többször is figyelmeztette, hogy a ló nyakas, forróvérű és kiszámíthatatlan. Aitgazi óvatosan ügetett hát egy darabig, aztán kíváncsiságból a ló oldalába nyomta a sarkát. Nekiiramodott a csikó, mint a szélvész.
A fiú engedte egy kicsit szaladni, aztán megrántotta a kantárt.
– Eleget szaladtál? Állj meg, te bolond! – kiáltotta neki.

Birkanyáj legelt a hegyoldalban. A fű közt, törökülésben ült Szeilhan apó. Válla széles, mint a birkózóké, feje kopaszra nyírva. Csillagos, pej lova mellette legelészett.
– Adjon Isten jó napot! – köszöntötte a fiú.
– Isten hozott tégedet is! Nagyszerű, hogy itt vagy, immár pásztorként. Nem először vagy állatok között, ismered őket, kiskorod óta. Látod, dús legelők vannak erre, a Zöld-fennsík földje kiváló. Magas és sűrű a növényzet, hajladozik a szára, az állatok alig látszanak ki belőle. Figyeld csak meg, hogy a juhok mennyire nagy területen legelnek! Majd később össze kell őket terelni. Figyelj majd oda, van egy barna bárány, amelyik gyakran lefekszik a magas fű közé. Tartsd rajta a szemed, nehogy elmaradjon a nyájtól!
Azzal az öreg pásztor visszalovagolt a faluba. Aitkazi pedig ottmaradt, hogy vigyázzon a nyájra. A mobiltelefonjára nézett, öt órát mutatott. Este nyolcig jó sok idő van még – gondolta. Felidézte Szeilhan apó elismerő szavait. Kinek kell sok pénz – gondolta. – Amikor a figyelem, meg a tisztelet, ahogy az apó bánt velem, sokkal többet ér. Pedig csak egy gyerek vagyok. 
Aitkazi felnézett a tiszta égre. A szél lágyan borzolta a füvet. A fiú béklyót vetett a ló elülső lábára, aztán elengedte. Tudta, hogy nem távolodik el messzire. Leheveredett a zöld gyepen, bámulta az eget, és ábrándozott. Aztán elszundított, és amikor felébredt, fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el így. Riadtan felugrott. A pej csikó izgatottan tekergette a fülét. A hegy oldalán, mint a díszek, csüngtek a birkák. A távolban elmosódó pontok jelezték a nyáj szélét.
A napkorong már a látóhatárra ért. Aitkazi gyorsan felült a lovára, összeterelte a szétszóródott nyájat, és az aul felé hajtotta őket. Egyszer csak elgyötört bégetést hallott. Megfordult, és látta, hogy egy anyajuh fordult vissza a hegy felé.
– Vajon mi történt? Itt valami nincs rendben! – kiáltott fel a fiú.
Megrántotta a zablát, megfordult, és követte az anyajuhot. A magas fűben egy barna bárány feküdt. Fel akart állni, lépni próbált, de megbicsaklott a lába, és összecsuklott. A hátsó lába sánta volt szegénynek. A fiú megszánta, felvette. Ahogy vitte, belesajdult a karja. Kicsi volt a bárány, mégis nehéz.
Az anyajuh féltette a kicsinyét, idegesen ugrált Aitkazi körül. Nekiment a fiúnak, öklelte is. Nem sok híja volt, hogy fellökje.
A lebukó nap vörösre festette a végtelen síkságot. Aitkazi mégsem hagyhatta ott a bárányt, hiszen éjjel a farkasok széttépnék! De mi lesz, ha szétszéled a nyáj, amíg a báránnyal vesződik?
A fiú megijedt. Ám abban a pillanatban egy lovas jelent meg a távolban. Gyorsan közeledett. Lehetséges lenne, hogy éppen őt keresi? Ahogy a közelbe ért, Aitkazi felismerte: a bátyja volt az, Amirgazi.

Fordította: Babakumar Khinayat, Majoros Nóra. Szerkesztette: Nagy Izabella 



Klesitz Piroska: Ló (aт)

Assol Sas: Bárány (қой)

Kneipp Virág: Mező (көгал)

Miklós Rita: Juh (қой)


2020. december 2., szerda

Egri Mónika: Fényküldötte

Illusztráció: Kőszeghy Csilla


Kulcsszavak: kutya, fekete, vadász (ит, қара, аңшы)


A fényből küldtek
időszámítás előtt nemtudomhányban.
De ki számolja?
Ez csak itt fontos,
ahol fekete vagyok.
Lehetnék fehér is,
de én akartam így.
Nem azért, hogy féljenek.
Csak úgy.
Mert nem számít.
Azt mondták, kellek ide.
Meg azt is mondták, lehetek bármilyen.
Bolondos, bölcs, vagy bölcsen bolondos.
Lehetek sötét, vagy akár sánta,
Vágtázó vadász vagy világvándor.
Úgy döntöttem, ha már
ennyi munkát rakok bele,
akkor leszek mindegyik.
Azt mondták,
legyen a neved kutya,
nem tiltakoztam,
mert jól hangzott.
És most itt vagyok.  

De ember
nem akartam már lenni.

Szerkesztette: Németh Eszter


Egri Mónika versét meghallgathatod az alábbi felvételen, Buza Tímea előadásában:



Miklós Rita: Csont (сүйек)

Miklós Rita: Hajnal (таң)

Duisebuy Nuraiym: Kutya (ит)







Моника Эгри: Сәуле едім

Суретші: Чилла Көсеги

Негізгі сөздер: ит, қара, аңшы (kutya, fekete, vadász)
 

Мені осында жіберді,
Әу бастағы сәуле едім.
Кім санапты ол шақты,
Дәл уақытын білмедім.
Қарасы ма түсімнің,
Маңызды емес ол аса,
Аппақ түс те бойыма,
Кетер еді жараса.
Үрей емес, үлгі үшін,
Мен қаладым қараны,
Қара болды таңдаған,
Көңілімнің қалауы.
Шақырды олар осында,
Қажетсің деп қоймады.
Орындауға келісті,
Таңдауымды ойдағы.
Күрең, тіпті кеміс те,
Ақылды да, аңғал да.
Жүйрік мініп жүйткіп,
Шабар едім заңғарға.
Саят құрған аңшы да,
Жолкезбе де болар ем.
Бұла күштің бойдағы,
Барлығын да салар ем.
Ит бол деді сонда олар,
Аты ұнады, құптадым.
Ұсынысты қабыл ап,
Осында кеп тоқтадым.

Ал адам ше,
Келмейді адам болғым,
ұққаным.

Аудармашылар: Нора Майорош, Нұржан Түменов, Серікбол Хасан

2020. június 18., csütörtök

Kálmán Rudolf: Történet a lányról, aki nem nézett körbe - Ég ifjúsági novellapályázat, első helyezett



A rádióból álhírek szóltak, lehalkítottam, majd visszahangosítom, gondoltam, ha végre újra zene lesz. Ma sem kaptam levelet Zsuzsitól, pedig mióta disszidált, hetente ír. A csapot nem lehet rendesen elzárni, de soha nem is lehetett. Csöpög. Éppen a franciakulcsok között keresgéltem, mikor meghallottam a robajt, amelynek sokkal nagyobbnak kellett volna lennie, ha az élet igazságos lenne. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam mind a négy szárnyát és kihajoltam, mint egy szenzációhajhász keselyű.  A zaj forrását kerestem, amely minden bizonnyal valami bajt jelöl. Az utcáról becsapó meleg csak úgy égette az arcom.
A tejeskocsi még csak akkor parkolt fel a járdára és az emberek alkotta gyűrű sem dagadt elvárható méretűre. Az asszonyok jajveszékeltek, sajnálkoztak és eltakarták a gyerekeik szemét, pedig nem volt szörnyű látvány. Inkább meghökkentően gyönyörű volt. Senki nem tudta, hogy történt, a FŐTÁV vezetéken dolgozó munkások már elkezdtek elméleteket felállítani. Senki nem ment oda segíteni, mert mindenki látta, hogy itt már nincs mit segíteni. Éreztem az illatot, ami csak meleg augusztusi délutánokon érződik. Szilvalekvár, gázolaj, emberi izzadtság. Mindenki csak nézte, tudtuk, hogy nem illendő, de nem lehetett megállni. Őt nézni kellett. A másodpercek órányi hosszúságba vesztek és mi csak próbáltunk betelni vele.
Miklós Rita alkotása
Fiatal volt, szőke és hétköznapi, mégis, ahogy ott feküdt kissé kifacsarodva de arccal felfelé, álomszerűnek tűnt hibátlan fehér bőre a melegtől izzadt aszfalton. Rózsaszín karton ruhát viselt, melynek az elején masnit lehet kötni szalagból, most ez a szalag rámába foglalta az arcát, amelyen a halottak fölényes mosolya ült. Ő is tudta, hogy mindig a halott a nyertes, mi élők csak veszíthetünk. És vesztünk is, a perctől, mikor először kinyitjuk a szemünket. Én is ilyen halálra vágynék: gyorsra, teátrálisra és mégis nevetségesen egyszerűre.
 A bevásárlása, ami a kerékpárja hátuljára volt kötve egy kosárba, szétszóródott a lány körül, mint egy beállított festmény. Ideális körülményeket teremtett ennek a banális szörnyűségnek, a maga szürreális módján. És mindenkinek rögtön a másik gondolata az volt, hogy mennyi drága étel.
Undorodom a gyarlóságunktól. 
Mikor megláttam, hogy nincs rajta cipő egyszerre feltört a sok év eltemetett fájdalma, félelme, boldogtalansága és megfelelési kényszere. És a gát, ami minden emberi érzésemet visszafogta eddig, átszakadt, és elkezdett folyamként tódulni mindaz, amit elfeledettnek hittem. Mindenkiben, de ők már nem érdekeltek. Nincs rajta cipő! Az állandó rettegés, hogy elveszítem a barátaimat, mert nekem régen nem voltak, hogy visszajutunk a garzonba, ahonnan indultunk, és hogy talán nem is vagyok szerethető. Mert nem vagyok szerethető, én gondolkodó vagyok. Az a sok küzdelem hirtelen teljesen értelmetlennek tűnt, látva, hogy ilyen könnyen ki lehet lépni az életből. Tudtam, hogy a tömegen ugyanez az érzés fut végig, mikor már az embereknek meghalni sincs erejük, lelkük.
Rákönyököltem a párkányra, amelyet az októberi sajnálatos események óta nem csináltattunk meg, és néztem a lányt. Mindenki nézte, már senki sem beszélt. Közben érkezett egy rendőrautó, a rendőr kiszállt és egy pillanatig ő is csak nézte az elétáruló látványt. Már patakokban folyt az arcomról a könny és hirtelen azt éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéből. Égettek a könnyek és a gyengeségem tudata. Láttam magam Székelyhídon, kezemben a birssel, nagymamám ölében. Hideg futott végig a testemen, beleremegtem a fájdalomba. Már nem volt sem Székelyhíd, sem villa, a családommal és a gyerekkorommal együtt elsodorta őket a történelem. Most már csak Sacueni van.  Már nem maradt semmi, csak a gyengeség és a patakokban folyó könnyem.
Más boldogtalanságát kívánni önzésből bűn, bűn! De mégis, az ember gyenge és önző, a tejeskocsi sofőrje csak a horpadással és a szivárgó tejjel foglalkozik. Tejút! - kiált fel egy gyerek, és tényleg, a tej kis patakban körbeveszi a rosszminőségű ruhába csomagolt, többé nem fájó testet. Ég veled, keretbe foglalt szabadság!
Feltört egy zokogással kevert, otromba nevetéshullám, mindenki nyelte a könnyeit és teli szájjal röhögött. Kiszakadtunk az életünkből, amit igazán nem is mi éltünk, és éreztük azt a rég elfeledett érzést, hogy önmagunk vagyunk.  És egyszeriben eltűnt minden, a sok fájdalom, kétely és boldogtalan élet, jelen, jövő. Múltunk már eddig sem volt. Elszállt a félelem mástól, saját magunktól. Elszállt a megrontó önzés, a lelket mardosó szeretet éhség és szeretni vágyás. És az, hogy már rég nem értjük egymást. És elcsöpögött a tejjel együtt a tudat, hogy már nem is akarjuk érteni egymást.
Egybefolyt minden és mindenki, és ekkor ő, a lány, akit már Évának sem hívtak, felállt és cipő nélkül elment, végig a Rákóczi úton. Ment, oda, ahova mi csak álmunkban nézünk be, de akkor is csak üvegen át. Felment az égbe, talán még feljebb, oda, ahova nem kell a széttaposott cipő. Oda, ahová színes üvegen át süt be a nap, és sem a boldogság, sem a szabadság nem kötelező. Oda, ahol mezítláb járnak az angyalok. 


Kálmán Rudolf vagyok, hatodik generációs ízig-vérig budapesti, mégis “vidékre” járok iskolába, az Illyés Gyula Gimnáziumba. Szeretem az iskolámat, amely motivál, hogy merjek más lenni. Mert kicsit más vagyok mint az átlag 19 éves, engem itt felejtettek az előző századból. De próbálok visszacsempészni rohanó világunkba a régi idők sikkjéből és eleganciájából. Így lett a barátaim körében a társadalmi esemény, a zsúr, a teadélután és a cocktail party elfogadott és hétköznapi fogalom. Szeretek színházba járni és általában ennek a szenvedélyemnek hetente hódolok. Azt gondolom, hogy a színház valami olyat tud hozzánk adni amely talán az utunkat is megtudja változtatni, de a látásmódunkat mindenesetre biztosan. 
Az iskolai feladatokon kívül nem írok, de most személyes vonatkozás miatt mégis azt gondoltam, hogy megpróbálom. Nagy meglepetés volt, hogy sikert arattam, mert általában nem értik amiket írok, vagy a stílust amiben teszem ezt. A fanyar, kissé groteszk hangvétel családi vonás, Nagymamám, mint motívum sokszor megjelenik a történeteimben. A huszadik század a kedvelt korszakom, mint belföldi mint külföldi tekintetben. Mert megragad a szörnyűséggel kevert finom, melankolikus szépség. 

“Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”
(Szabó Magda)

Berg Judit értékelése:
Történet a lányról, aki nem nézett körbe.

A történet középpontjában egy halálos gázolás utáni rövid időszak áll, amikor a járókelők az áldozat körül bámészkodnak. A szerző finom, pontos megfigyelésekkel vázolja fel a kiinduló helyzetet, majd vezeti át az elbeszélő én személyes gondolatvilágába, őszinte vallomássá alakítva a szöveget. Az utcai közjáték és filozofikus magasságig ívelő gondolatmenet szép lezárása a befejezés, amely a szerző jó arányérzékét, érett stílusát és érzékenységét bizonyítja.