Németh Eszter - Otthonok felé

(c)Lelkes-Sajó Réka

D.-nak

Lázasan keresték a madárhatározóban a búbost. Nem is annyira a madár meghatározása volt izgalmas, hanem ahogy a karjuk összeért közben. Az ölben nyitva maradt könyv, a búbos cinege megtalálása szomorúságot csempészett a pillanatba. Elmúlt a keresés izgalma, a titok felfedésével hirtelen profánná vált a pillanat. A hétköznapok néha megölik azt, ami jó.

Cinege? Hiszen csak veréb.

Veréb. Olyan sok van belőlük, hogy észre sem vesszük őket. Ülj le egy parkba és szórj ki kenyérmorzsát! Hajtsd el a galambokat! Rablók. Öreg néniknek valók. Szemtelen, mint a veréb, tartja a szólás. Hétköznapi, szóra sem érdemes, gondolnád.

Nézz meg egy verebet, odaszáll, ahová akar. Szabad. Az orrod előtt fog magot szerezni, az orrod és a tágra nyitott szemed előtt fürdik a porban. Szégyentelen, de mit is szégyellne? Azt, hogy él?

A hiányzó fészekmeleg. Az életben a fény ide-oda dobálja az embert, és árnyék lesz belőle. Kivéve azokból, akik kezdettől fogva árnyékban éltek. Szénaboglyákban, ereszek alatt, az elhagyatott fecskefészekben. A verebek fészke nagy, lazán összetákolt, de mindig bélelt, mindig meleg. Bárhol otthon érzik magukat, mert önmagukban hordják az otthon melegét. A csiga a hátán hordja a házát, a veréb a tollai alá rejti.

Haszontalan jószág, pazarlóan bánik a magvakkal, eleséggel. De a kalászból kiszórt magvakból jövőre új növény hajt és újabb kalászt hoz. A verébsereg melegében telente bármely énekesmadár meghúzódhat és mindig tudják a kis szemtelenek, hol nő a dudva, a gyom.

A veréb becsületes madár. Hangos, bohókás, szertelen. Folyton ugrál, fontoskodik, mert hiszen nem tud máshogy. Veréblépés nincsen. A veréb azé, aki megcsípheti, de ugyan ki akarná megcsípni a verebet?! Átlapozták, mindenki átlapozta a madárhatározóban. 

××× 

(c)Császár Vera Makina

Nem, mégsem veréb. Búbos cinege. 

Aludnom kéne súlyos évekig. Ha kardot fogok, ha tollat fogok, magunkat írom meg. Memento amori? Mindig is jobban tudtál latinul.

Tudod, furcsa volt állni ma reggel abban a szobában, ahol alig fél éve egy bögre teával a kezemben ültem. Talán ugyanazt a plédet, amibe akkor burkolództam, vittem magammal tegnap este aludni. Bőrig, de nem is, csontig áztam. Alig fél éve ültem ott, néztem azt a helyet, ebben a sötétben. Minden más lett közben, a szoba is, de ez a sötétben az éjjel nem látszott.

Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha.

Csak az érzés volt meg, ahogy akkor hajnalban lesurrantam az alvó ház békéjében. Az a béke hiányzik. Az érzés, az akkori, megvan. Ma reggel álltam ugyanott, ugyanolyan hideg volt. Hazugság. Hidegebb. Senki nem jött le. És nem mentem fel, mert úgysem lett volna kihez dugni az átfagyott tagjaim.

Hazudtam. De ez is hazugság. Utólagos belemagyarázás. 

Fáj a tudat, hogy nincs olyan téridő, amiben újra abban lakásajtóban állok és csak nézek utánad. Nincs olyan téridő, amiben még egyszer a vacsorán, meg a felugró, közös barátokon forognak a gondolataim, azon, ahogy hazaérkezel. Nincs olyan téridő, amiben örökké a konyhapulton ülök. Nincs olyan téridő kontinuum, amiben azt a végzetes mondatot törölni lehetne. 

Féltem. Nem lévő, másik lét. Egy lehetőség. Esély. Egy alternatív valóság, amiben, mint egy kislány, aki sohasem voltam, elhittem mindent. Normális, hétköznapi emberek ennyi mindent több élet alatt sem élnek át.  Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.

Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat; simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mert mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát. Tudod, a könyv még mindig úgy van a polcon, ahogy utoljára odatetted.

Hajnal van megint. Egy újabb hajnal. Nézem a könyvet a polcon. Majd elköltözöm.

Gyakorlás nélkül működött, nem értettem, de mégis mekkora dolog, hogy csak úgy elmondhatom mit gondolok, nyelvi akadályok nélkül. Nem hittük el, hogy ez teljesen egyszeri és abszolút megismételhetetlen. Tudod. Tudom.

Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda. Kísértésbe esni, hogy sose lépj ki az elszigeteltségből. Nem olyan helyen jártunk, ahol senki sem járt előttünk, hanem olyanon, ami időről időre benépesedett és e szakaszok közt nem volt semmi. Az ember a távollétet nyeli magába.

Egyenes idézetek: Fekete István és Michael Ondaatje

Bertóti Johanna - Variációk

(c)Császár Vera Makina

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezi tőled

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezi tőled

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezem tőled

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőlem

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőle

fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezi tőled

fázol – mondtam, és rád adtam a kabátom

fázol – mondtam, és ráadtam a kabátom

fázol – mondtad, és rám adtad a kabátod

fázol – mondtad, és ráadtad a kabátod

fázol – mondta, és rám adta a kabátját

fázol – mondta, és rád adta a kabátját

Németh Eszter - Otthonok felé... & Császár Vera Makina - Hajlék

Császár Vera Makina képei a Hajlék-sorozatból, a videók a szövegek a szerző felolvasásában a hozzájuk tartozó zenei aláfestéssel.

Hajlék 1. (nekem)

Ugróiskola. Gyerekkacagás, a kislány egyedül álldogál a fal előtt. Krétát vesz a kezébe, rajzolni kezd a falra, először tétován. Egyre erősebbek a vonalak, dörömböl a falon a kréta.

Kopp-kopp. Dobban az ütem. Pitt-patt, szökken a kavics a betonon. A falra krétaporként vetődik a félelem. Girbegurba gyerekbetűk.

Egy, kettő... Tíz. Az ugróiskola vége, huppannak ölbe, kézbe, autóba. Indulnak haza. Krétaporárnyék a falon. Apádat és anyádat tiszteld.

A csendben a kislány megfordul, nézi a falra rajzolt ajtót. Rászorítja a tenyerét. Ördögöt a falra.
Napárnyék mögötte, közelít a sötét, Énistenem, kinyitódik már a szemem. Meg a falon az ajtó.

Krétapor szállong. Se árnyék, se kislány. Csengő kacagás. Vígy el minket a kísértéstől! Feneketlen a mélységed, határtalan a magasságod, megmérhetetlen a szélességed, megzavarhatatlan a tisztaságod.

Felegyenesedik, csendben nézi az ugróiskolát. Amikor hazaindul, a lenyugvó napfényben nem a felnőtt, hanem gyerekkori árnyéka látszódik a falon. Úgy a földön is.

 Hajlék 2. (A.-nak)

„Spatz!” Nem éri el a szó. A vacogó kis veréb tüzesen sütő nyári napsugárban gubbaszt a faágon. Nem is faág az igazából, hanem stég az Isztrián. Vagy még az sem. Egy ház mögötti bója, a tenger sós hullámai a semmiből jönnek, és oda indulnak vissza sót csapva a ház falára. Nem is nappal, már éjszakai sötét. Locsognak a hullámok.
A végtelenből induló és oda visszatérő hullámok. Madárgubbasztás. Szárnycsapások. Távolodás és közeledés.

Napos, tavaszi délután, a kő még hideg, ülni rajta, de a fal már langyos, hátat nekivetni. Nézni a rügyező ágakat a csillagvizsgáló tövében. Tavasz. Madárcsicsergés. A Mindenségbe nyúló ágak.
Gallyujjak, az Énistenem kezén, tenyerén.

Veréb. Nem énekesmadár, egy a sokból, szemtelen kis ugribugri. Házi veréb, latin nevén passer domestikus. Annyi van belőlük, eggyel több vagy kevesebb, nem számít.

„Spatz!” A véletlenül kicsúszott becézés névvé szelídül. Nem a semmi ága. Az Énistenem tenyere. Se nem vetünk, se nem aratunk, mégis iszunk a folyóból, mégsem veszünk el.

Van, ami erősebb a szónál, tettnél, gondolatnál. Az érzés, ami van. Az Énistenem tenyere, a semmi ágán otthonom. A végtelen kalicka a szabadság egévé tárul. Otthonná a szeretet semmi kis ágán.
Attila.

Hajlék 3. (énatyámnak, kisfiamnak)
Álmodik egy anyát magának, vagy az álmodja őt. Napfény. Látjátok feleim, egyszerre itt van. Falikép, fehér anya. Az igazságnak tüköre. Oltalmazó.

Nem tudják, mi a siralom, világnak világa, virágnak virága. Együgyű rajzok a barlang falán, a házak falán. Napsugárral verik, széllel szabdalják, kifehérítik. Felmutatják áldozatul. Énistenem, nem a te nevedben.

Íróasztal, fotonfény, lámpapászma. Kollázs. Étkezőasztal, papírfecnik, ragasztócsepp. Napsárga festék. Még egy kis retusálás, még egy kis blue.
Elegáns napernyő, esőernyő nem lehet, ordító fényég a lapról. Az élet kezdete és az irgalom vége.

Véres könnyel öntöztek. Keserűen kínoztak, krétaporral hintettek. Pixellel vertek. Énistenem.
Szem könnytől árad, johu bánattól fárad, az irgalom kezdete, az élet bölcsője. Remény. Krétapor.
Napsütés.


A fiam újságból kivágott anyát tett meg ideálnak. Én csak elképzeltem, mások anyja alapján. Szeretnénk anyányibb anyát. Megírtam. Egyikünknek sem sikerült.

A fiam anyaképére igyekszem hasonlítani. Jobban rajzol, mint ír, mégis a szavakat választotta. Talán engem rajzolna le. Minden szőke, vagány kisfiúban őt látom. Pygmalionjai vagyunk egymásnak. A másik szőkével szempillantás alatt kötött életre szóló barátságot.

Te és én. Én és te. Álmodjuk egymást, nem írlak meg, nem rajzolsz le. Kisfiam.

Mészöly Ágnes - Futókör

(c)Császár Vera Makina

ahol az ösvény élesen dél felé fordul, és a régi gyár betonfala átsejlik a bozóton,

ott voltak egész nyáron, hogy ott éltek, az túlzás lenne mégis,

az élettel együtt jár néhány dolog, az ember jön-megy, futkorászik, akár van oka, akár nincs,

telefonon beszél, számlát fizet, kacag,

ők ezt mind nem csinálták, csak ott voltak a kanyar után,

a bozótosban, a kerítés és az erdei út között.

először fel sem tűnt a létük, aztán épp az szúrt szemet, hogy ott vannak megint,

ahogy tegnap és tegnapelőtt is, négyen, esetleg öten is talán,

két vattapaplan, egy neonzöld jógamatrac, pár műanyag szatyor

és egy keményműanyag kabinbőrönd elég volt berendezésnek,

ez utóbbin kávés papírbögrék és egy tekercs vécépapír.

a futók csak az első napokban gyorsítottak, akkor is főleg a nők és a magányos férfiak,

a kutyások rászoktak hamar, hogy a kanyar előtt pórázra tegyék a dogokat,

német juhászokat meg snautzereket, a kisebb fajták úgysem mertek a közelbe menni,

a vizslák meg csak bolondoznak úgyis.

a kiserdőben mindenki elfér.

a szerelmesek észre sem vették őket, a babakocsis anyukák meg ritkán jönnek el eddig,

a régi gyár felé, hát nem zavartak senkit ott, a kétezer-hatszázadik méternél, pedig

ott voltak kora reggel, napközben, szürkület idején, de nem csináltak semmit,

tereptárggyá váltak, mint a kiserdő történetét bemutató tábla, a meglazult támlájú pad vagy

a játszótér ottfelejtett betonvas űrhajója, csak abban különböztek

a táblától, a szemetesektől vagy a padoktól,

hogy néha ácsorogva, néha ültükben fának dőlve, néha csak úgy fekve voltak,

csak júliusban feszítettek ki egy nejlont három akác közé a záporok miatt.

ősz közepén tűntek el, mikor már csak a tölgyeken zizegtek a száraz levelek,

akkoriban szerelték le a pad meglazult támláját, és ürítették ki a kukákat is,

de képtelenség volt eldönteni, hogy ez mind hirtelen vagy néhány hét alatt történt,

csak az tűnt fel, hogy már napok óta nem voltak sehol.

nemsokára egy csapat veréb költözött a bozótosba, aztán ott éltek egész télen,

reggelente olyan ricsajjal kutatták a lelapított avart, hogy még a futók is felfigyeltek

a légzéstechnika meg a fejhallgatók másvilágából, napközben felreppentek a nagy kutyák elől, hergelték a kicsiket és bolondoztak a vizslákkal, este meg felültek a bokrok ágaira, elcsendesedtek, és csak voltak, ahogy az erdőben lenni szokás.