Miklya Zsolt: Két növénymeter

 

(c)Szegedi Csilla

Hexa

Árnika

Gyöngyike

Borbolya

Cirbolya

Galagonya

Pitypang

Penta

Gesztenye 

Tölgyfa

Szeder

Papsajt

Árvacsalán

Lovranits Júlia Villő: Gesztenye manó nyara

Zelei Marcell illusztrációja

Gesztenye manó vágta a centit (azaz egy kiszáradt borostyán indáit), amivel az időt mérte tölgyfaházikója előtt. Azt számolgatta, hogy hány kacskaringó van még a nyugdíjáig. Már nem volt rajta sok. Talán erre a nyárra már nem is kap új kinevezést. Azután, ha vége a szolgálatnak, kapálgat majd a kertjében, és kedélyesen elbosszankodik az erdei pletykákon a környékbeli rovarokkal.

Csakhogy egy arra járó pinty levelet nyomott a kezébe:

− Azt a háromlábú, kajla fülű güzüegerét! – bosszankodott a manó. Igen cifrán tudott káromkodni. – Még csak ez hiányzott!

Lázár Ervin óta tudjuk, hogy a manók a Manógyárból érkeznek, és egy-egy ember mellé kell szegődniük, hogy különböző hangulatokat keltsenek benne. Azt már biztosan kitalálhattátok, hogy Gesztenye miféle hangulatért volt felelős. Nem a virágos jókedvért, annyit elmondhatok. Egy ideje nem is rendelték senki kedvét rontani, hanem most…

− Hogy én vén napjaimra valami izgága fiatal nőszemély személyi manója legyek?! És még edzőtáborba is elutazzak vele?! Ez már mégiscsak sok!

De mit volt mit tenni? Ha a Manók Központi Hivatala (MaKöHi) ezt rendelte, akkor Gesztenyének bizony pakolni kellett.

Bezzeg Zita sokkal vidámabban pakolászott. Magenta színű kisbőröndjébe betette a magenta strandpapucsot – zitty, a Barbie feliratú törölközőjét – zutty, a legszebb edző- és fürdőruháit – sutty, és dudorászva indult is az edzőtáborba. Észre sem vette, hogy a bal vállán kopott, barna bőröndjét szorongatva egy morcos manó üldögél.

− Vége lesz ám ennek a te széles jókedvednek! – morogta vészjóslóan a foga között Gesztenye.

És valóban. Mire Zita megérkezett Balatonvilágosra, már sokkal kevésbé lelkesen dudorászott. Csak zümmögött bizonytalanul.

Zita emelte a súlyokat, fürdött a Balatonban, játszott az egyik táborozó szimpatikus kutyájával, de valahogy semmi se volt az igazi. Nem nevetett a többiek viccein, nem volt kedve se fagyizni, se röpizni a homokban. Este a tábortűznél fázósan húzta össze magát, szorongatta a bögre teáját, másra rá se bírt nézni. Már azon gondolkodott, hogy talán haza is kéne mennie.

− Mi a manó ütött beléd?! – kérdezte Janka, az edzője. – Máskor virulsz. Meg vidulsz. Most meg itt kornyadozol nekem.

Majd barátságosan belebokszolt Zita vállába. Ebben a pillanatban a lány poharában nagyot csobbant valami: Gesztenye elvesztette az egyensúlyát, és véletlenségből fejest ugrott a teásbögrébe.

− Hát te meg ki fia-borja vagy? – halászták ki a zavarában láthatóvá lett hangulatmanót a teából.

− Manó vagyok – morogta Gesztenye – Egy nagyon mérges manó, akinek semmi kedve nincs a Balatonnál nyaralni!

A táborozók jót derültek szegény teától csepegő, bosszús manón, de azután megsajnálták. Szegény Gesztenye igazán szánalmas látványt nyújtott, nemcsak mogorvának tűnt, de kicsit szomorúnak is.

− Úgy beleéltem magam, hogy idén már csak a kertecskémben fogok kapirgálni, erre ide rendeltek Zita mellé személyi manónak, a nyugdíj előtti utolsó pár hónapomra, távol a kedves tölgyfaházamtól, bogárbarátaimtól − panaszkodott a manó.

Zita gyorsan megszárogatta szegényt, Jankának pedig új ötlete támadt:

− Talán, ha velünk edzenél, neked is jobb kedved lenne!

A gondolatot tett követte. Másnap szőlőszemekből meg fogpiszkálóból manónyi súlyokat készítettek Gesztenyének, aki eleinte vonakodva végezte a gyakorlatokat, de azután kezdett ráérezni az ízére: jól esett neki a mozgás, és az is, ahogy újdonsült emberbarátai elismerték a teljesítményét. Egyre növekvő lelkesedéssel vetette bele magát a gyakorlatokba, a saját testsúlyos feladatoknál egyenesen brillírozott.

− Őstehetség vagy! – bíztatta Janka a manót.

Gesztenye úgy belejött a dologba, hogy még bosszankodni is elfelejtett. Zita pedig egyre többet mosolygott. 

Mire véget ért a tábor, Gesztenye a csapat kabalájává vált. Azért az álmáról nem mondott le: ha egyszer végre nyugdíjba megy, az erdőmélyi tölgyfaház kertjében fog kapálgatni. Valamint minden remek, új edzésformát megtanít a gyalogcincérnek meg a rezes futrinkának. Már látta magát, mint az erdő új edzőjét.

Szerkesztette: Komjáthy Nessie

Nagy Izabella: Az én életem

Berzovai Gábor interjújára

Illusztráció: Klesitz Piroska

Ott

kint a hegyen

poros út sarkában

áll egy gesztenyefa

ősszel terem

szelídnek mondható

megsütve belét

édes édes ennivaló.

Ott

dűlőút szélén

hajlik erős törzse

szél szaggatja

rügyét ágai végén

nem bír vele

eső sem tél sem más

erő védi az Istene.

Ott

zalai dombon élteti

táplálja őrzi a föld

csemetefa korától

számlálja valaki év-

gyűrűit csak egy gesztenye-

fa mondhatnánk gyertya-

virágba borulva.

 

Csík Mónika: Gesztenyecsoda G.A.-nak

Csík Mónika

Gesztenyecsoda

Gombóc Artúrnak szíves figyelmébe, utalásképpen,

hogy az új évben ne csak csokievésen törje a fejét

Gyűjts össze tíz-húsz gesztenyét.

Veheted boltból,

piaci pultról,

Piaci Lujza

pöttöm pultjáról,

vagy koala-fürgén

mászhatsz fára,

körte- vagy alma-,

ó, Szent Eukaliptusz,

dehogy körte- vagy alma-,

gesztenyefára, gesztenyefa

legcsúcsára mássz,

ott tömhetsz két zsebre

tíz-húsz, tüsökkabátba

bújó gömbölydedséget.

Odahaza, nagyi pöttyös,

fortyogó fazekában

főzd porhanyós puhára

tíz-húsz gesztenyédet,

héja nélkül, persze,

ami ez esetben nem madár,

bár pontos j-vel írják,

de hogy ne zavarjalak össze,

gesztenyehéjra gondoltam,

nem valamiféle madár-szössze-

netre. He-he. Jó, mi?

Össze-szössze. Hogy kerül

efféle maflaság egy sima

gesztenyepüré-receptbe?

Jogos a kérdés.

A válaszom: miért ne?

A főzés vicctől viccesül.

Lükéskedéstől lesz minden

konyhai munka édes

krémeshez hasonló kellemetesség.

Na tessék!

Újabb szótekerítés, ragkanyarítás,

a receptet kellene előbb befejezni.

Rendi. Tehát törd puhára tíz-húsz

immár mezítelen gesztenyédet,

pottyants közé maroknyi mazsolát,

némi cukrot, kavard össze. Ennyi.

Ja, ne felejts el végül némi

tejszínhabot a tetejére kenni!

Bertóti Johanna: A kis vadgesztenye

    A kis vadgesztenye szörnyen irigykedett a szelídgesztenyékre. Ezt az irigységet már kiskorában ültették belé, hiszen az egész vadgesztenye faj szörnyen irigykedett a szelídgesztenyékre. Mivel az emberek a szelídgesztenyéket jobban szerették. Illetve a vadgesztenyéket egyáltalán nem szerették. Csak arra tartották őket érdemesnek, hogy az út két oldalát árnyékolják. A lehullott termésüket pedig mérgükben vagy unalmukban minduntalan rugdosták. A szelídgesztenyéket ezzel szemben abban a kiváltságban részesítették, hogy finomabbnál finomabb ételeket készítettek belőlük. 

A vadgesztenyéket hagyták elrohadni az útszélen.         

Miklya Zsolt: Csereszínek

Cserebori fényes gombszemét

nem tőlem örökölte.

Pedig az enyém is fényes,

sokáig össze is tévesztettek

minket a szemünk alapján.

Láttál már barna szemet?

Azt hiszed, elég azt mondani

valamire, hogy barna?

Ha valami gesztenyebarna vagy

mogyoróbarna, az nem ugyanaz.

És az se mindegy, vad vagy szelíd.

Mármint a gesztenye.

A mogyoróra meg könnyen

azt mondanád, hogy sárga.

Mint a cserebogár.

Pedig a cserebogár se sárga,

csak világosabb a szelídgesztenyénél.

Mégse mogyoróbarna.

Hanem cserebogárbarna.

De ezt nehéz kimondani,

ezért terjedt el róla, hogy sárga.

Bori ezt is megoldotta

a mogyoróra emlékeztető szemével.

Estefelé valami zirregő-zurrogó

röpködő valami akadt a hajába.

Csak egy kicsit sikított.

Aztán a kezére tette,

és a szemébe nézett.

Nahát! – sóhajtotta.

Nem szomorúan,

inkább csodálkozva.

Micsoda szép szemed van!

Cseréljünk.sz

A cserebogár megállt egy pillanatra.

Alighanem értette a boribeszédet.

El is gondolkodott az ajánlaton,

megemelte cserebogárbarna szárnyfedőit.

Mennyivel egyszerűbb lenne kimondani,

hogy boribarna – gondolta.

Összedörzsölte seprős szarvacskáit.

Jól van, cseréljünk.

Cserebori fényes gombszemét

nem tőlem örökölte.

Cserélte.

Azóta boribarna mifelénk

a cserebogár szárnya.

(Még hogy sárga?!)

Azóta cserebarna nálunk

a Bori szeme.

Sötétebb, mint a vadgesztenye.

Majdnem fekete.

Forrás: http://ideiglenes.wordpress.com/2010/07/20/majusi-keleti-cserebogar