Afrikai hírmondó 2.

Újra jelentkezik az Afrikai hírmondó! Ezúttal arról olvashattok, hogyan készültek a projekt szövegei és grafikái. Eleinte rengeteg fotó és egy lingala-magyar szószedet állt az alkotók rendelkezésére, majd később a szövegek és képek ihlették a résztvevőket további művek elkészítésére. Diana Sotóval, Kiss Dorinával, Horváth-Dobó Dorottyával, Petrovits Olgával és Bódi Katival Hoványi Anna beszélgetett arról, ki hogyan élte meg a Kukucs! projekt alkotási folyamatát. Ha belepillantotok a beszélgetésbe, messzelátónk túlsó végén megláthatjátok a beszélgetőpartnerek kukucskáló szemét is!

Aki a túloldalon kukucskál: Hoványi Anna

Hoványi Anna: A Kukucs! projekt egy különleges alkotáslánc, ahol fotók inspirálnak szövegeket, szövegek illusztrációkat és fordítva. Meséljétek el, nektek honnan jött az ihlet: Hajdú D. András egyik fotója, esetleg az egyik alkotótársatok műve fogott meg titeket? 

Bódi Kati: Rendkívül inspiráló a fotós anyag, többet is választottam továbbdolgozásra. És volt olyan is, hogy kész szöveget kaptam, amikor az írói látásmódhoz kapcsolódtam a magam vizuális eszközeivel.

Kiss Dorina: Nálam az ihlet forrása kettős volt: a projekt elején alaposan átnéztem az összes fotót, amit András készített, később ehhez csatlakozott Varsányi Orsi vibráló, életkedvet sugárzó illusztrációja. Ahogy megláttam a lombos fát és az gyógyulásra váró emberek sorát, azonnal beugrott, hogy ez egy igazi trópusi váróterem. Elképzeltem, ahogy a helyi gyerekek ott kíváncsiskodnak, és már meg is volt a történet vázlata. (Váróterem a fa alatt)

Imák csendes éjeken (Bódi Kati, Nagy Izabella és Szabó-Szemenyei Eszter alkotásai)

 

Szabó-Szemenyei Eszter grafikája

Nagy Izabella: Imák csendes éjeken

azt álmodtam

Te alkottad az eget

csillagokkal teleszórt fekete szemeket

az égbolt tiszta tükrét

hogy ha lemegy a nagy gömbölyű

vörösség

ne maradjunk árván

Nélküled 

csak szélfútta pálmafák hegye vagyunk

kitéve a zord nappalnak

azt álmodtam

Te alkottál engem

teleszórva sötét fellegekkel

az égbolt letűnt felhőivel

hogy ha becsukom a szemem

feketeség

áradjon miránk

mert az éj Veled igazán teljes

teleszórva csillagokkal

és álmodjuk

hogy Hozzád imádkozunk.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bódi Kati illusztrációja

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”

Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

Dal három hangra (Bertóti Johanna és Bódi Kati alkotásai)

 

Bódi Kati grafikája

Bertóti Johanna: Dal három hangra

*

Gazdám, hallgasd

mekegésem!

Te, ki farkast

űzöl értem.

Adok tejet,

hű cimbora,

s futok veled 

akárhova.

**

Anyám, tőled 

kaptam napom.

Tüze győzhet.

Kövesd dalom!

Mert ahova

téged viszlek,

ott a csoda,

s égnek színek.

***

Szemem fénye,

drága kincsem!

Évről-évre

szürkébb minden.

Dúdolj utat,

arra megyek,

Vagyok nyugat.

Legyél kelet!

Szerkesztette: Nagy Izabella

Hajdú D. András fotói

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagypapa

    Amikor még messze laktunk, a nagypapám a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagypapa”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagypapa, mert ő sosem kérdezi, hogy vagyok, neki elég rám néznie és máris tudja a választ. Ha úgy látja, hogy jól vagyok, megveregeti a vállam és azt mondja: „Gyere, menjünk, sétáljunk egyet!” Viszont, ha azt olvassa le az arcomról, hogy nem vagyok jól, akkor megsimogatja a fejem és azt mondja: „Gyere, játszunk valamit, te választhatsz!” A lényeg, hogy nekem mindig jó. Nagyapa azt mondja, neki is egyformán jó a séta és a játék, de a doktor bácsi szerint a séta jobb. Azért szeretek a nagypapámmal sétálni, mert mindig szép ruhát vesz fel, nyakkendőt köt és megígérte, hogy majd engem is megtanít nyakkendőt kötni, ha nagyobb leszek. Régebben lakkcipőt is felvett a sétához, de most már olyat hord, amit „belehuppanósnak” hív. Nekem is olyan van, mert nehezen tudom bekötni a cipőfűzőm. Nagypapa azt mondja: ő is. Szerintem csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, amiért nekem még nem sikerül.

    Az én nagypapám imád olvasni, főleg a sportújságot. Azt gyanítom, hogy nagyapa régen, amikor még dolgozott, adatgyűjtő volt, mert mindig azt mondja, azért olvassa a sportújságot, hogy adatot gyűjtsön a totóhoz. A totózóba is együtt megyünk, hetente egyszer, amikor nagypapa hoz el a suliból. Úgy köszön a totózós néninek, hogy „Kezicsókolom”, én meg úgy, hogy „Szia!”, mert nekem megengedte a néni, és én egyébként sem értem, hogy mit jelent a „kezi”.  

    Az én nagypapám olyan okos, hogy mindent el tud magyarázni nekem, amit a tévében látok, de nem értek. Ráadásul a vetélkedőkben az összes kérdésre tudja a választ, mindig gyorsabban mondja, mint a versenyzők.  

    Anyuék azt mondják, nagyapa kész ezermester. Megjavítja a redőnyt, a rádiót, a porszívót, a szárítót. Azért gondolom, hogy tényleg ezermester, mert saját szerszámos táskája van, amit magával hoz, ha javítanivaló akad, de haza is viszi magával, mert nem akarja, hogy elkallódjon belőle valami. Apu szerszámait nem szokta használni, mert szerinte azok csak trendi kacatok.

    Az én nagypapám olyan sportos, hogy bármilyen sportra meg tud tanítani. Tőle tanultam sakkozni, pingpongozni és az öregfiúk focimeccsére is el szokott vinni, ahol igazából öreg bácsik játszanak.

    Az én nagypapám olyan büszke rám, hogy amikor megkapjuk a bizonyítványt a suliban, át kell vinnem hozzá, hogy minden szomszédnak bemutathassa: az ő kisunokája egy zseni.

    Nagypapával akkor is jó együtt lenni, ha igazából nem csinálunk semmit, csak ülünk. Mindig eszébe jut valamilyen vicces történet régről, amikor még “ifjú legény” volt. Azt mondja, nemsokára én is ifjú legény leszek, és nagyon remélem, hogy velem is annyi érdekes dolog fog történni, mint vele. Addig is, mindig nagyon örülök, hogy jön a nagypapám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagymama

     Amikor még messze laktunk, a nagyi a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagymama”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagyi, mert meglocsolja anya virágait, de nem mondja el neki, anya meg büszke, hogy még egy sem száradt ki. Nagyi csokit tesz az íróasztalomra, bár előtte kicsit leszid a kupi miatt. Kivasalja apa ingeit, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb úgy sorozatot nézni, hogy közben vasal, ráadásul így anyunak is több ideje marad felkészülni a másnapi megbeszéléseire. 

    Az én nagymamám nagyon felkészült, mert akármikor elhoz a suliból, mindig van a táskájában keksz és alma, papírzsepi és baracklé. Anyu mérges, ha cukros italt iszom, de nagyi szerint majd úgyis leugrálom. 

    A nagyim igazán ügyes kezű, mert minden ruhát meg tud javítani, ha véletlenül beakadok valamibe és elszakad, ráadásul olyan gyorsan megvarrja, hogy mire anyu hazajön a munkából, észre sem veszi.
Azt gyanítom, hogy a nagyi konyhatündér. Térül-fordul, sürög-forog a konyhában és az összes kedvencemet elkészíti. Még rántott párizsit is csinál, ami anyu szerint borzalmas menza kaja. 

    Az én nagymamám olyan almás pitét süt, amilyet én szeretek: sok almát és kevés pitét tesz bele. Sosem használja anyu robotgépeit, de mondjuk anyu sem, mert sokáig tart elpakolni. Nagyi szerint felesleges fakszni. 

    Az én nagymamám olyan tehetségesen csinálja meg a hajam, mint egy fodrász. Mindig megmutatom neki a videót, hogy tudja, hogyan kell fésülni a hajam, de csak legyint, mert ő ezt magától is tudja. És tényleg. A többiek mindig elámulnak, hogy milyen klassz a frizurám.

    Az én nagymamám olyan, mint egy orvos, csak kevésbé ijesztő. Ha elesem, neki mutatom meg a sebet, mert nem aggódja túl, mint anyu, csak megsimogatja a fejem és főz igazi kakaót, mert az minden bajra gyógyír. Ha nagyon beteg vagyok, ül az ágyam mellett,  felolvas, és ágyba hozza az ebédet.

    Az én nagymamám olyan ügyes, mint egy jelmeztervező. Minden farsangra szuper jelmezt gyárt nekem és nem mondja, hogy butaság, csak kérdezget, hogy ki is az a Wednesday. 

    Nagyinak van még egy szuper szokása: amikor évente egyszer Hévízre megy, mert szerinte ki kell áztatnia sajgó tagjait, küld nekem képeslapot. Soha senki mástól nem kapok képeslapot, úgyhogy mindig kiteszem a hűtőre, hogy mindenki lássa, nekem ilyenem is van. A régieket meg eltettem a fiók aljára, és amíg nagyi Hévízen van, és nem jön hozzánk látogatóba, a képeslapokat nézegetem, hogy ne hiányozzon annyira.

Szóval én ezért örülök mindig, hogy jön a nagymamám.

Bódi Kati illusztrációja

Majoros Nóra: A régi szoba

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Apás hétvége volt. Panni már a város határában tudta meg, hogy ma másik helyre mennek, nem abba a szűkös, lakótelepi lakásba, ahol apa még mindig dobozok között él. Egy nénihez mennek, aki apa új barátnője. Panni neheztelt, amiért apa nem szólt előre. Ha mondta volna, legalább duzzogva száll be a kocsiba, éreztette volna, hogy nem tetszik neki a dolog. Így meg örömmel apa nyakába ugrott, énekeltek és bolondoztak az autóban, semmi duzzogás.
    Apa sokáig körözött a belvárosban, mire parkolóhelyet talált, így Panni alaposan meg tudta figyelni a házakat. Mind szürkére öregedett: sárgaszürkére, rózsaszürkére, barnaszürkére. A párkányok és oszlopok között oroszlánarcok bújtak meg.
    – Gyere! – mondta apa, miután kivette Panni méhecskés bőröndjét a csomagtartóból. – Meglátod, milyen szép az a lakás, ahová megyünk. És bemutatom neked Lídiát is. A nénit, akiről meséltem.
    Lídia! – ízlelgette a szót Panni. – Milyen hercegnős név!
    A zöldszürke háznak akkora kapuja volt, mint egy óriás szája. Panni apa kezébe kapaszkodott. A lépcsőház kőpadlója mintás volt, az indák között egy sárkányhattyú nyújtogatta a nyakát. Panni felnézett: a mennyezetről várkastélyba illő csillár lógott.
    Felmentek egy lépcsőn, majd egy függőfolyosóra jutottak. A kislány a falhoz lapult, apa nevetett, és azt mondta, kétszáz éve áll a ház, Panni akár ugrálhat is, nem fog leszakadni a gang. Panni nem ugrált, inkább ízlelgette a szót: gang.
    Végül a folyosó kanyarulatában megálltak. A sarokban mindkét irányba nyílt egy rácsos ajtó. Az egyikre postaláda volt szerelve, rajta egy hollóval. A másikat kövirózsakoszorú díszítette. Apa a kövirózsásat nyitotta ki. Sötét és fűszerillat lépett ki, apa és Panni lépett be.
    Az első, amit Panni meglátott, a bejárati ajtóval szembeni falon ülő, fejedelmi macska. Panni lecövekelt, és bámulta a képet.
    – Egy régi, egyiptomi kiállítás posztere – magyarázta apa –, de lépj beljebb, mert kihűtjük a lakást. – Megjöttünk! – kiáltott be, a hangja izgatottan pattogott a hosszú folyosón.
    Amíg apa lehámozta Panniról a sapkát, sálat, kesztyűt, kabátot és bakancsot, a kislány ámulva nézett végig a folyosón. A plafon nagyon messze volt, de nem úgy, mint az ég tágas végtelenje, inkább ahogy a kút mélyéről nézett fel a fényre Panni az álmaiban. A mennyezetig érő polcok mintha befelé dőltek volna, és a könyvek mind fejest szerettek volna ugrani a szőnyegre. A szőnyeg mintái elvarázsolt kertet rejtettek. Panni úgy indult el befelé, hogy ne lépjen rá a levelek között leselkedő szörnyekre.
    A folyosó a konyhába vezetett. A pultnál álló nő éppolyan nyújtott volt, mint a könyvespolcok és a mennyezet. A kezében fakanalat tartott, óvatosan fújta, aztán a szája széléhez érintette, megízlelte, és halkan csettintett.
    – Szia Panni, Lídia vagyok – mondta, hosszan nyújtva mindkét í-t. – Mindjárt kész a májgombócleves. Szereted?
    Panni udvariasan bólintott.
    – Péter, megterítesz? – fordult apához, és Panni megszeppent, mert apa ellépett mellőle. – Addig te fedezd fel nyugodtan a többi szobát!

Fogas Dávid: A bárányfelhő és a tenger

 

Bódi Kati illusztrációja

 

Egyszer volt, hol volt hol nem volt, Felhőországban élt egy szomorú kis felhő, akinek nem voltak barátai, mert mindenki kinevette, mert úgy nézett ki, mint egy kis bárány. Úgy is hívták, hogy Bárány Berci.
    Annyit csúfolták és bántották, hogy nem volt többet maradása Felhőországban. Úgy döntött, hogy elmegy az Óperenciás-tengerhez, és telesírja vízzel, hogy aztán barátok legyenek örökre. Le is ereszkedett Felhőországból, és addig suhant az égen, míg meg nem pillantotta az Óperenciás-tengert. Vize hatalmas és csendes volt, és sós illatot árasztott.
    A felhő félénken megszólította:
    – Szia, engem Bárány Bercinek hívnak – mutatkozott be.
    – Szia, én meg az Óperenciás-tenger lennék, ha volna bennem elég víz – mondta keserűen az Óperenciás-tenger.
    – Nekem most is hatalmasnak tűnsz! – vigasztalta Berci.
    – Egy évvel korábban még a közeli erdőket és partokat is el tudtam árasztani, majd jött a nagy apály. Azóta apályról apályra egyre kevesebb a vizem, és attól tartok, hogy a végén el fogok fogyni – mondta elkeseredetten a tenger.
    – Nekem nincsenek barátaim. Mindenki kinevet Felhőországban, mert úgy nézek ki, mint egy bárány, felhő alakban – magyarázta Berci. – Azért is jöttem ide, hogy kisírjam magam, a könnyeim beléd hulljanak, és örökre barátok legyünk. Így neked is segítenék, mert több lenne benned a víz.
    – Én nem nevetlek ki, és köszönöm, hogy segíteni akarsz. De ahhoz jó sok esőfelhő kell, hogy megteljek vízzel. Jóval több, mint amennyit te sírni tudsz – mondta a tenger.
    – Akkor elmegyek, és szólok az északi szélnek, hogy fújjon ide sok felhőt! – mondta lelkesen Berci, elmosolyodott, majd elsuhant az égen.

Majoros Nóra: Bűntény a diófánál

   Kirakókétszeg és Kétfélegyháza között félúton, Kázmér bácsi szőlőskertjének végében állt egy vén diófa. Ahol a törzsön kerek foltok jelezték a letört ágak helyét, Kázmér bácsi unokái színes szemeket festettek. Az egyik az erdőt leste, a másik a szőlőskertet, a harmadik a kirakókétszegi határt, a negyedik kétfélegyháza tornyait. Igen ám, de hiába figyelte a vén fa négy szemmel a környéket, amikor lepotyogott róla a dió, azt reggelre valaki mindig összegyűjtötte és elvitte. Pedig igencsak fájt a foga a termésre Kázmér bácsinak. Nagy szemű, papírhéjú dió termett rajta, talán egy kicsit aranylott is a héja, amikor lefordult róla a zöld burok.
   Kázmér bácsi megelégelte, hogy a rejtélyes éjjeli tolvaj rendre megfosztja a termés javától, így aztán jelentette a kirakókétszegi rendőrörsön, hogy bűntény közeleg.
   – Még el nem követett bűnténnyel nem foglalkozunk! – csóválta a fejét Elek János őrmester.

Bódi Kati illusztrációja

Miklya Zsolt: Ahogy a vénából

 

(c)Bódi Kati

Szerelmes szavakat suttogni egy
árokpartnak. Szédülve gurulni le,
siklani fel, fehér virágtányér
közepén keresni borszínű bibét,
neked milyen van, az enyém lilább.

Szeméremvirágnak mondják, 
ahol a dombok termékeny öllé hajlanak, 
ahol a kék burokból úgy kel föl a nap, 
mint egy óriás szem, bíborvörös érem, 
borszínű tányér, ha csak egy pillanatra is. 
Aztán kifehérül, messze vidékről 
királyné horgol csipkét belőle, 
de közepén annyit őriz, az emlékezet, 
amennyi kell a túléléshez, mert ha az 
utolsó bíbor is eltűnik a virág közepéből, 
üres csipke, puszta szerkezet marad a világ.

Addig is, szerelmes szavakat
suttogni egy árokpartnak,
vagy domboldalnak épp,
szédülve gurulni le, siklani fel,
keresni középen borszín bibét,
neked milyen van, az enyémben
sűrű vércsepp, ahogy a vénából 
kicsordul, egy utolsó életcsepp
a vidék.

Smelka Sándor: Tanikával a réten

 

Bódi Kati illusztrációival

– Gyere Tanika, kimegyünk a mezőre és elsétálunk a Nagyszederfához, közben megmutatom neked a virágokat és a füveket.
Tanika lelkesen ugrálni kezdett majd bugrálni majd ugrabugrálni és megkérdezte:
– Te ismered a virágokat meg a füveket?
– Naná, Tanika! Bízhatsz bennem, gyere!
– Az mi?
– Settenke. A kicsi fajtából.
– És az?
– Réti gyomronc. Minden állat kerüli, mert gyomorrontást okoz.

– Az a zöld mi?
– Fű.
– És az?
– Fű.
– És az?
– Az pláne.
– És az?
– Az alacsony fű, az magas fű, az száraz fű az pedig félig lelegelt fű.
– Fű, de sok fű van. – ámult Tanika.
– Ugye, Tanika, csak kérdezz, ha nem tudsz valamit!
– Az a lilavirágos mi?
– Lila imola.
– És az?
– Kövi imola.
– Az?
– Kovács Imola. Mellette pedig Varga Aranka.

– Tényleg?!
– Ajaj! Nekem elhiheted. Az pedig ott fészkes lebbencs.
– És az?
– Fészkes fene. Fenék rendjébe tartozik. Az különbözteti meg a Fészkes rossebtől, hogy a rosseb somogyi és nem harap, hanem inkább csíp.
– És ez?
– Ordenália. Inváziós faj. Az Osztrák-Magyar Monarchia Trágária nevű tartományából való. Erről a növényről szól az kis dalocska, amit Lehár Ferenc Krumplihámozók című nagyoperettjének második felvonásából hallhatunk Hauptbahnhof hercegtől: Ó, drága Ordenáliám, ha beletűzlek a bajszomba…”
– Tényleg?! Nem füllentesz?
Szomorúan Tanika szemébe néztem, majd kijelentettem:

– Úgy jussunk el a Nagyszederfához, ahogy füllentek.
– Az mi?
– Suhancszőr. Meg ne kérdezd, miért! Az ott legénylepény, mellette meg a betyársuhatag, a feltűnő kék virágaival.
– Az nem kökény?
– Ó milyen buta vagy! Az betyársuhatag, ha mondom.
– És az a hosszúkás?
– Réti kityóje! Inváziós faj, a dzsungelből érkezett hozzánk, az ottani bennszülöttek mindig összetévesztették az anakondával. Innen ered a neve is: Kígyó-e?, ami szláv közvetítéssel kityóje formában honosult meg nálunk.
– Azta…
– Na, Tanika mit szólsz?!
– Azt, hogy egy szavad se igaz.
– Nos, ebben igazad van. Valójában nem ismerem a virágokat, növényeket, kivéve talán azokat, melyek ehetők.
– Sebaj. Attól még rossz ember nem lehetsz. Egyébként mi az a kityóje?
– Ősi, archaikus kelta kifejezés a Hallstatti kultúrából, utoljára háromezer éve használta az ember a Pécs közeli Jakab-hegyen, egy csütörtök délután. Azt jelenti: Ó, te ökör!!!!
Tanika felnevetett:
– Ezt is most találtad ki, ugye?
– Igen… – mondtam, majd leroskadtam egy kityóje bokor tövébe – és ha őszinte akarok lenni, az égtájakat se ismerem, így igen kevés esélye van annak, hogy eljussunk a Nagyszederfához.
– És most mi lesz?
– Majd belep minket a lösz. Tízezer év múlva. De addig szívesen mesélek az itt élő állatokról.
Tanika szeplői kigyulladtak az örömtől. Leült mellém egy Kovács Imola árnyékába.
– Alig várom! – mondta.
Már jó előre vigyorgott.


Szerkesztette: Németh Eszter

Drága Olvasó!

Köszönjük, hogy a nyáron velünk és új barátunkkal, a szöcskeegérrel ugrándoztál, árkon-bokron, hegyen-völgyön át, sőt, még a csillagos ég sem jelentett határt, ha a kalandok követéséről volt szó!

Az idei év emlősének választott aprócska hős most kivonul kicsit a reflektorfényből, de légy figyelmes, mert a Hermann Ottó Intézet még tartogat meglepetéseket a mese- és vadonlesés iránt érdeklődő gyerekeknek és felnőtteknek.

Szöcskeegér búcsúzóban.
Otthonra talált a szóban.
Köszöni, hogy úgy becézték,
ő egy természeti érték.
És hogy mérték fülét-farkát,
hány csíkú az egérfarhát,
hány szereplős az egérnép,
mit mesél róla a szép rét,
árnyas liget, üreg, tisztás.
Elbúcsúzik. Hadd jöjjön más.

A mesestaféta, ahogy már negyedik éve, idén is Lázár Ervin és a Kisszékely körüli hősök kezébe kerül. Maradj velünk s tudd meg, milyen történetekre, dalokra bukkantunk az idei alkotótáborunk során, fűben, fában, virágban!

Kiszökkenő búcsúszóval,
Bódi Kati, Miklya Zsolt és Várfalvy Emőke 

 

Rumi Friderika illusztrációja

 

Miklya Zsolt: Földi tenyéren

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Dér kaparászik a fűben,

nagymama selyme a tűben,

porszem az isteni műben,

alszik a szöcskeegér.

 

Röppen a szöcske, a sáska,

rét öle lesz a lakása,

nem telik itt neki másra,

ébred a szöcskeegér.

 

Nyárpihe száll puha szárnyon,

szürke egérnyom a száron,

kéken a farka, virágon

játszik a szöcskeegér.

 

Fölkel a Hold, hideg érem,

nem hiszi: úgyis elérem,

vánkosa földi tenyéren,

álmos a szöcskeegér.

 

Vakációba szökdécselő

Tudod, mi a jó a varázslatban? Hogy nem kell hozzá feltétlen a Roxfort Expresszre ülnöd. Elég csak felvenni egy szellős lábbelit, és kényelmes tempóban, szalmakalappal a fejeden – mert a napszúrástól azért óvakodjunk – kisétálni a legközelebbi rétre. Itt indul a varázslatok labirintusa. Nyugalom, az eltévedés kizárt!

Most, hogy hamarosan kitör a vihar, akarjuk mondani az !ÓICÁKAV, lesz időd rá. Végre! És lesz tered, hogy felfedezd a réteket, amik nem csak elhagyott formában varázslatos helyek (bár a Beszélő Fatuskó és a vadmarcipán azért már döfi).

Találhatsz a réten ezer és egy varázslényt, bámulatos mutatványt, amik elsőre lehet, hétköznapinak és uncsiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinak tűnnek. De itt van a lényeg! A labirintus s egyben a varázslat nyitásához szükséges hármas kulcs: a türelem, figyelem, képzelőerő.

Vedd kezedbe őket és találd meg a mágikus szöcskét, a bűvös egeret és a fő attrakciót: a szöcskeegeret! Nem, ez nem mesebeszéd! Létezik. Él, mozog, olyannyira, hogy idén dobogóra is állt. Ő lett az év emlősállata. A magyar szöcskeegér.

S hogy honnan ismered meg? Harap? Csíp? Rúg? Ciripel? Rakétával száll az űrbe? Lenget-e lovagi kardot, bújik-e ürgebőrbe, hogy körbe-körbe tőrbe csaljon?

Rétről hazatérve lapozd fel virtuális vers- és mesetárunk, s hetente két új, labirintusban barangoló történettel elmondjuk mind, amit a szöcskeegérről tudni vélünk.

Ezennel megnyitjuk a Szöcskeegér-labirintust.

 

Márialigeti Anna illusztrációja (részlet)

 

Tarts velünk!

Vár szeretettel az Író Cimborák és illusztrátorok varázscsapata, s a fűlabirintusban szökdécselő három szertelen szerkesztő:

Bódi Kati, Miklya Zsolt és Várfalvy Emőke