Átváltozás (Ecsédi Orsolya, Janisovszky Georgina és Krolikowki L. Lilian alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Janisovszky Georgina fotogramja

Ecsédi Orsolya: Szárnyak

Teljes átalakulással csak rovarok

fejlődnek – a tankönyv szerint. De én tudom,

amit tudok. Ez itt most még nem én vagyok.

Nem teljesen. Aki azt hiszi, tévúton

jár, mint a fizika, ami szerint talán

a dongónak sem kéne tudni felszállni,

csak neki nem szóltak, így csinálja lazán.

Nekem szóltak. Sokszor. Ezért már akárki

magyaráz, nem számít. Tudom, amit tudok.

Díszes burokban rejtőzöm, csipkeszálból

és mosolyból szőttem, hogy békén hagyjatok,

míg bent a szárnyaim növesztem. Ha százszor

ismétlitek el, miért nem sikerülhet,

én százszor felelem: a tankönyv, a tanár,

a Wikipédia, a teljes internet,

a suli, az influenszer médiasztár,

a lexikon és a Discovery Channel,

plusz a szüleim egytől-egyig tévednek.

Én tudom, amit tudok. Érvelnem se kell

nektek, hitetlen ólomcsipke-lényeknek,

úgyis látjátok majd saját szemetekkel,

olyan biztosan, mint ahogy a Föld forog.

A vállaim bizseregnek minden reggel.

Én egy napon igenis repülni fogok.

 

Szerkesztette: Nagy Izabella

 

Krolokowski L. Lilian illusztrációja

Bertóti Johanna: kutyamonológ

 

varjak, lepkék és bogarak,

jó nektek, mert szállni tudtok!

lent az élet olyan vacak,

a kóboreb folyton duzzog.

bárcsak volnék úri buldog,

akit nagyra tart gazdája,

babusgatja, és nem undok,

drágább senki nincs számára.

engem rúgnak. „szegény pára!” –

nem mondja ezt, ki goromba.

behúzódtam éjszakára

városszéli kis toronyba.

jön az álom, agyam tompa,

lassan fogynak fények, szavak,

s berepülnek az álmomba

varjak, lepkék és bogarak...

A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó

Mészöly Ágnes: hogyan tanulhatsz te is repülni

repülni tényleg nem nehéz,

pofonegyszerű, néha kész

vicc.

rigófütty, kakasszó délután,

nagy ölelés egy hét után,

tejhab a kávé tetejére,

kis lazulás a rend helyére,

hideg, sós vízben elmerülni,

szikrázó tüzet körbeülni,

gyerekpofára nevetés,

a sárra porhó, nem kevés,

padlógáz, száztíz lóerő,

árnyékban ócska heverő,

színes halak az égre festve,

egy jó vacsora péntek este,

bicajjal száguldani le a völgybe,

topogva várni rá, a drága hölgyre,

izzadva húzódzkodni diófára,

édes gyümölcsöt falni két pofára,

órákig nézni tengert, kékeszöldet,

nyáreste öntözni a száraz földet…

túlbonyolítani nagy tévedés,

nem kell hozzá pazar technika és

trükk.

Illusztrációk: Varga Zsófi

Stiglincz Milán: Bálint repülni vágyik

- Min gondolkodsz? – kérdezte a Király.

- Hmmm – fejtegette hosszasan véleményét Bálint.

- Hogy mondtad?

- Tessék?

- Bálint, mi a bajod? Órák óta üldögélek a hátadon és egy szót sem szólsz hozzám.

- Ja, semmi – dünnyögött Bálint. A Királynak épp annyi ideje maradt, hogy felröppenjen, mielőtt barátja elmerült a mélyben. Egy darabig csak süllyedt, fejjel lefelé, majd az áramlattal együtt mozdult. Forgott, lebegett, irányt váltott és közben szívet tépő dalát dúdolta. Mikor legközelebb a felszínre emelkedett, a Király még mindig fel volt zaklatva: - Ez meg mégis mire volt jó? Csuromvíz lettem! – szólt és visszalebbent Bálint hátára.

- Bocs!

- Nézd, én nem tudom, mi bajod, de csak akkor tudok neked segíteni, ha elmondod. Nézd meg, csuromvíz!

- Én sem tudom. Csak azt érzem, hogy valami nem stimmel. Hogy többet szeretnék, mint ami van.

- Több mit? Vizet? – vijjogott fel nevettében a Király.

- Ne viccelj, komolyan beszélek!

- Akkor sem értem.

- Én sem. Tudod, úszkálok nap mint nap. Néha felmegyek majdnem az Északi-sarkig, aztán lejövök ide, a melegbe. És közben úgy érzem, hogy átfolyik az élet az ujjaim közt.

- Nincsenek is ujjaid.

- Köszönöm!

- Oké, ne haragudj! De mire vágysz még?

- Hmmm, mire… - töprengett Bálint és behunyta a szemét. Igyekezett csak arra figyelni, ahogy a napfény a hátát melengeti, de nem ment neki. Egy ideje már semmiben nem lelte örömét.

- Na jó – szólt végül a Király. – Nekem most haza kell mennem, mielőtt a Királyné szétrúgja a vizes hátsómat. Holnap reggel ugyanitt találkozunk. Addig próbáld meg kideríteni, mi bajod!

- Üdvözlöm a Királynét – motyogta Bálint és hosszan nézte a part felé repülő barátját. Közben a szíve még inkább sajogni kezdett. És ekkor hirtelen megértette, mi fáj neki.

- Rájöttem, mi a baj – köszöntötte barátját másnap. – A repülés!

- Mi a bajod vele? Nem is repülsz! – kezdett szórakozottan tollászkodni a Király.

- Hát épp ez az! Repülni akarok – A Király csőre megállt a tollai közt.

- Aha. Repülni. Te.

- Tudom, furán hangzik, de igen! Repülni akarok. – Bálint szemei bepárásodtak. – Odafent akarok szállni az égen, mint te és a Királyné.

- Értem! – kiáltott fel a Király. – Akkor szárnyakra van szükséged!

- Attól tartok, igen – szólt gondterhelten Bálint.

- Rendben, szerzek neked – bólintott a Király.

- Kérlek, ne gúnyolódj velem!

- Nem, nem, komolyan! Mindjárt jövök – szólt könnyedén a Király és elrugaszkodott Bálint hátáról.

Bálint egy idő után nem tudott úrrá lenni izgatottságán. Vajon tényleg hoz neki szárnyakat a Király? Vajon tényleg tud majd velük repülni? Vajon…

- Helló, te vagy Bálint? – hallott meg egyszer csak egy mély, női hangot a háta mögül. Megfordult és eltátotta a száját.

- He… helló! Igen, én… És te? – Soha ilyen gyönyörű lényt még nem látott életében.

- Az én nevem Valentina. A Király mondta, hogy erre talállak.

- A Király…? – hebegett Bálint.

A Király mindeközben mosolyogva vitorlázott, magasan felettük az égen: - Nesze, a szárnyaid, te mamlasz! – gondolta elégedetten, és hazarepült, egyenesen a Királynéhoz.

Illusztráció: Steiner Lídia

Kiss Lehel: Ricsi és a Nagy Képzelőerőművész

 

Rajtner Ricsi semmit sem tudott elképzelni. Szinte. Nem csak, hogy egy pegazust például, de még egy tehenet sem, vagy egy szürke vagy más színű galambot, vagy mondjuk egy dobostortát. Egy ideig nem is zavarta ez a dolog, mert azt sem tudta elképzelni, miért rossz annak, aki nem tud elképzelni semmit. Szinte. Amikor azonban fogalmazást kaptak házi feladatnak, rádöbbent, hogy ő nem tud fogalmazást írni, és ha az anyukája nem írta volna meg helyette, lebőgött volna rendesen. Rajz órán le tudott másolni mindent, amit elébe raktak, de amikor egy pegazust kellett volna rajzolni, csak úgy, fejből, leizzadt.

Rajtner Ricsit kezdte egyre inkább bosszantani ez az áldatlan állapot, hogy semmit nem tud elképzelni. Szinte. Sokszor órák hosszat ült a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomva, hátha beindul a képzelete, és maga előtt lát egy tehenet, mondjuk, vagy egy dobostortát legalább. Ehelyett becsukott szemekkel is csak azt látta, hogy ott ül a küszöbön, homlokát felhúzott térdeire nyomja, s erölködik, hogy elképzeljen végre valamit. Semmit nem tudott elképzelni, csak ezt (azért mondtam, hogy szinte).

Egyszer, amint újra ott ült, eszébe jutott, hogy valamikor, valahol olvasott valamit a Nagy Képzelőerőművészről. Ő talán tudna segíteni a baján! És csodák csodája: elképzelte, hogy a Nagy Képzelőerőművész – hipp-hopp! – előtte terem.

– Tartsd csukva a szemeidet – mondta –, és nyújtsd ki oldalra a karjaidat!

Ricsi úgy is tett.

– Most pedig lassan kezdd el mozgatni őket fel-le! Fel-le! Fel-le...

A Nagy Képzelőerőművész hangja egyre halkabb lett, míg bele nem veszett a szélzúgásba. Egy idő után Ricsi nagyon könnyűnek kezdte érezni magát, és érezte azt is, hogy karjai valami hideg puhaságban mozognak. Felhők voltak! Óvatosan kinyitotta a szemét, és csak fehérséget látott meg kékséget, s egy-egy foszlányt az alatta elterülő tájból.

Azóta is ott kering, fenn a magasban, s bár elképzelte ezerszer is, a Nagy Képzelőerőművészt nem tudta maga elé idézni úgy, ahogyan először látta – pedig, hogy hogy lehet visszaszállni a földre, egyedül csak ő tudná megmondani.

Illusztráció: Kőszeghy Csilla

Nagy Izabella: a repülés művészete

épp csak felemelkedtem lábujjhegyre

épp csak felfelé nyújtóztattam az összes ujjamat

a szél fölkapott így hirtelen

lég-szőnyegen vitt magával a huzat

és felrepített a magas égbe

hogy azt sem tudtam mit tegyek...

még jó hogy meleg tavaszi idő volt aznap

nem fáztam fent a felhők bodra alatt

bámulhattam a házunk öregecske tetejét

piros-szájú cserepeit ahogy mosolyognak rám

bámulhattam a szomszéd almafáján ülő seregélyt

csipogott s én köszöntem neki gyorsan ám

bámulhattam a szépen nyírt fű zöldes levelén

pihenő Buksit és a cicát lustán heverészve rajta...

s az idő oly gyorsan elszállt itt a kékben

anyukám a konyhaajtóból intett értem:

Attilám, ne lógázz a diófán

letörik az ága s megütöd magad!

Gyere, kész a vacsora!

épp csak leengedtem a lábujjhegyet

épp csak visszahúztam az összes ujjamat

s máris a talajon voltam megint

szaladtam befelé mint a kékben a huzat

 illusztráció: Endrődi Kata