Majoros Emma: A vonó

 

Zsengellér István illusztrációja

 

Néha zenésznek érzem magam, ahogy horgolok. Akárcsak a cselló vonóját, ujjaimmal le-fel kísérem a tűmet, húrokat csiklandozva, miközben valamit alkot. Valami újat. Közben hatéves kislány vagyok, és édesapámat lesem az asztal alól, ahogy szökik ki szájából a vízipipa sűrű füstje. Bal oldalán egy hatalmas faláda telis-tele dunyhákkal és téli ruhákkal. Kisöcsémmel legnagyobb álmunk rajta dobolni, de apukám nagyon félti a lomha tárgyat. Azt mondja, megsértjük, de hát nézz rá, már egy ép sarka nincs szegénynek. Egy mihaszna kincsesláda, amibe nem tudok behatolni, hiszen a fedele nehezebb nálam. A sötét sarokban, mint egy flamingó, kecses lábán áll és a port gyűjti édesapám örökké morgó csellója. Mint egy nyugdíjba kényszerített balerina, aki valaha fekete hattyút táncolt a nyári szezonban, és arab kávét a téliben. De most már csak egy bábu, emlék egy talán szebb időből.

Ahogy kezemben táncol a horgolótű, hallom, ahogy apukám játszik. Ujjait követem a szememmel, ahogy lengeti a vonót. Ujjai hirtelen katonasorba állnak, mint egy megkoreografált táncmozdulat, mint egy berögzült reflex. Úgy vélem, ezek azok a pillanatok, amelyek megihletik a legnagyobb szobrászokat és festőket. Közben ujjaim egyre gyorsabban járnak fonalam húrjai között. Be az alagúton, ki az alagútból. Akárhányszor kezembe veszek egy fogkefét, egy ceruzát vagy a horgolótűt, ujjaim a vonó táncát járják. – Ezek itt a húrok – mutatja édesapám. Egyik vastagabb, másik vékonyabb. Mint egy kíváncsi kismajom, csüngök a karján. Kis ujjaimmal kapaszkodom pulcsijába. Apró körmeim elsüllyednek a szürke, bordó, kék és zöld minták között. Aztán megengedi, hogy megpengessem. És felmordult a hangszer. Aznap eldöntöttem, hogy zenész leszek, és apukám örökké csellódarabokat hallgatott velem. Ölébe vett, behunytuk a szemünket, és hallgattuk ahogy a hangszer sír, ahogy nevet, ahogy szalad, ahogy szerelmet vall, vagy fájdalmában elvész. Mindeközben apukám almaillatú füstöt hintett a mennyezet felé, én meg mély álomba sodródtam a szürke, a kék, a bordó és a zöld minták forró szorításában.

Három évig hegedültem, páratlanul tehetséges voltam a kortársaimhoz képest. A mai napig könnybe lábad a szemem, mikor meghallok egy vonós hangszert. De lám, nem lett belőlem zenész. Helyette elmentem a legközelebbi fonalboltba, és vettem szürke, bordó, kék és zöld fonalat. Horgoltam egy láncszemsort, és a „vonómmal” ráálmodtam egy-két rövidpálcát, egypár kúszószemet, és édesapám kedvenc darabjait hallgatva szép lassan én is alkottam valamit. Ujja hosszabb, mint a karom, teste nagyobb, mint az enyém, és turiztam egy zipzárt, ami akad, ha lehúzod, és fel nem is megy. Mikor végeztem, beledörzsöltem egy jó adagnyi vízipipadohányt, beültem a fotelbe, kávémat letettem a ládára (szigorúan alátétre), és egyedül, de sohasem magányosan meghallgattam kedvenc darabunkat. Szemem könnybe lábadt, testem ellazult a minták forró szorításában. Azóta is ez az én Apa Pulcsim – vagy Apulcsim, avagy A Pulcsim.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Búcsú Mesevárostól

Kedves Olvasó!

Köszönjük szépen, hogy velünk tartottál kis adventi kalandunk során. Megismerhetted Miacsoda városkánk házikóit, különleges lakosait, és ami a legfontosabb, együtt végigkísérhettük árva, de soha sem magányos kóbor kutyusunkat a maga kalandján. Mindenkinek boldogságban, finomságban, és hóban gazdag fehér ünnepeket kívánok.

A mihamarabbi viszontlátásra,

Majoros Emma

A Meseváros epizódjai itt érhetők el:

1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!
10. Miklya Zsolt: Három ablak
11. Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz
12. Várfalvy Emőke: Az új szomszéd
12,5 Czeiner-Szücs Anita: Lecsó
13. Fodor Veronika: Idő van
14. Németh Eszter: Dombuccai Csodajó

Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai

 

A réteket és mezőket mindig egy erdős hegy őrzi. Legalábbis Margó így gondolta.
Mint egy nagy, szőrös óriás, óvja a hegyvidékét, küldi neki a csapadékot, és ellátja árnyékkal. Keskeny házikója is épp egy ilyen bölcs és nyugodt hegy oldalában ült, köröskörül véve további keszekusza házikókkal. A házikók tele voltak muris emberekkel, és a bohókás gyerekeikkel.
Valami azonban kizökkentette a kisvárost. Vagy legalábbis kizökkentette Margót. A templom tetején megrepedt az eresz… csipp… csupp… csak egy apró repedés, de mégis, mint egy metronóm, végeérhetetlenül és magabiztosan csepegett az őszi csapadék… csupp… csipp…

Margó pontosan tudta, hogy melyik napon repedt meg a templom eresze. Kedd reggel ovi előtt ecsettel rohant a létráért, hiszen küldetése van: telis-tele fogja festeni a tetőt szivecskékkel. Már a fele készen is van. Azon a reggelen festegetés közben valami megzavarta, vagyis édesanyja hangos sopánkodását, hogy elkésnek az oviból. Egy madár elejtett egy kavicsot, avagy méretéből ítélve inkább követ, és hatalmasat koppant az ereszcsatornán. És akkor elkezdődött. Csipp, és csupp…

Ez történt a hét elején, azóta Margó nem tudja kialudni magát, így a  reggeli feladatát sem tudja folytatni. Csipp… csupp…
– Ennek ma véget vetek! - jelentette ki magabiztosan.
Van még idő fürdésig, anya épp nem figyel. Talán ma sikerül. Fogta hát a csizmáját, és halkan kiosont az ajtón egy kötéllel és egy kalapáccsal. Apa mindenhova kalapácsot visz, így biztos ez a megoldás. A kötelet egy kalandmesében látta, ugyan olyan karmos izé nincs a végén, de Margó ügyes tornász, legalábbis az óvónéni ezt mondja.

A templom bejáratánál figyelmesen hallgatózni kezdett. Csipp… balról jött. Csupp… nem, jobbról. Csipp-csupp… igen, erre lesz. Mint egy véreb, mesteri pontossággal belőtte a hang forrásának helyét, de ahogy szedte lábait, valami furcsát hallott. Csipp… Csepp… Brrr… Csupp… Csipp… Vrrr… Csupp… Grrr… Óvatosabban hát, de magabiztosságából nem veszítve, odalopózott a törött eresz alá. Egy árva kutyus, valahol a kölyök és a felnőtt között, valahol a vizsla és a kuvasz között, és igen, valahol egy ócska lábtörlő és egy törött eresz között kuporgott, fázott, és mint Margó, próbált aludni.

Arra gondolt, végre lesz egy kiskutyája, ahogyan azt mindig is akarta. Fogta a kötelet, és közelebb ment. De ahogy lépett egyet, lába alatt összemorzsolódott egy falevél, és a kiskutya felpattant.
– Nem kell félni, kicsi Csippcsupp! – nyugtatta a kislány – Jöttelek megmenteni a hidegtől. Minden rendben lesz!
De a kutyus nem értette, és ahelyett hogy megbízott volna Margóban, a kalapácsában és kötelében, inkább hátrálni kezdett. És mikor látta, hogy a kislány nem teszi ugyanezt, nem volt más választása: futni kezdett, ahogy csak a kicsi lábai bírták.

Margó kergette egy darabig, de végül szem elől vesztette egy utcasarkon. Órákig kereste minden bokorban, minden csúszda alatt, minden általa ismert búvóhelyen. Kereste az eresz alatt hazafelé, hátha visszafutott Csippcsupp a lábtörlőre. De mindhiába, az árva kutya eltűnt, és az eresz repedt maradt. Azóta is, minden este, mikor Margó meghallja a templom csippjét és csuppját, arra gondol, vajon az ő Csippcsuppja otthonra lelt-e ebben a szeleburdi kisvárosban.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Adventi meseváros - köszöntő

 

Készítette a Debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola 2.C. osztálya

Különleges adventi készülődésre hív 2022-ben az Író Cimborák csapata a Debreceni Petőfi Sándor Általános Iskola 2. C osztályával együttműködve. Az idei, jubileumi évben meghirdetett „Mi a csoda… avagy Meseország gyerekszemmel” című rajzpályázatra küldte az osztály az együtt megalkotott kisvárost, amelyre válaszul csapatunk együttesen reflektált. Cimboráink kiválasztották a kedvenc házikójukat, és arra írtak egy-egy verset vagy mesét. A következő két hétben minden nap, adventi naptár-szerűen fognak megjelenni az egyes szövegek, az alkotó által választott házikóval párosítva. Az olvasók feladata pedig nem más, mint követni egy kóbor kutyus lépteit a kisvárosban. Témavezetőként büszkén eresztem útjára első projektemet, és a névtelen kutyust, kedves olvasóinknak pedig kellemes utat kívánok a mi kis városunk utcáin!

Szeretettel:

Majoros Emma

Majoros Emma: Álomba ringat a Láz

 

(c) Kelemen Czakó Rita

 

Mikor betegek vagyunk, olyan kellemes lenne, ha át tudnánk aludni a legrosszabb pillanatokat. A fájó gyomrot, a kaparó torkot, a görcsös migrént és a Fluenza többi rémes mellékhatásait. Anya gyakran emlegeti a lázak álmát, mikor beteg vagyok, így hát egyértelmű volt a megoldás. Megtanítottam az én Lázamat, hogy meséljen nekem lázálmokat, és ringasson nyugtató pihenésbe mihamarabb, mielőtt rám tör az émelygés. Azoknak, akik ezt nem tudják megtenni kevésbé együttműködő Lázukkal, megosztom a legszebb lázálommesét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró tündér. Háza egy nagy kastély volt, melyben minden szép és jó megpihent. Aranyozott tükrök, gyöngyberakásos képkeretek, selyemhuzatok és még sok-sok kincs, amit máshol nem talál meg az ember. Mégis, az apró tündér nem a kastélyban érezte magát otthon. Főleg mikor támadtak a Fluenzák. A Fluenzák aljas nép, a környező falvakban lapultak meg, és évente néhányszor rájuk jött a rabolhatnék. Hova máshova mentek volna hát fosztogatni, mint az apró tündér kastélyába, ami telis-tele volt kincsekkel. Mindig váratlanul érkeztek, de leginkább télen jöttek, hiszen a tündér bundái és usankái tökéletesek voltak a hideg hónapok csípős szele ellen.

Majoros Emma: Beszélgetés magammal -

(c) Varga Liliána

Beszélgetés magammal

Azon a szürke, keddi napon, lakásom nappalijában egészen váratlanul szembe találtam magam egy vén, öreg emberrel. Mély ráncok húzódtak az arcán, orra kampós volt, szemei szürkék, épp mint a borús égbolt. Az íróasztalom túloldaláról pont úgy festett, mint az egyik megkeseredett, elszegényedett ügyfelem. Hosszú percekig vizslattuk egymást, mire ráébredtem, hogy ő valójában a tükörképem! Az asztalomra hajoltam, közelebb a falon lógó fényes üvegfelülethez, és megtapogattam az arcom.

Ki ez az öregember? Egykor finom ujjbegyei mikor ráncosodtak el? Örökké mosolygó ajkai mikor sorvadtak el? Kék szemei, mik egykor a görögországi nyár fényes égboltját idézték, mikor kezdtek London téli délutánjaihoz hasonlítani?

Beszélni kezdtem hozzá:

Majoros Emma: A varázsló

 

Illusztráció: Zsengellér Lizi

Majoros Emma: A varázsló

    Volt egyszer egy varázsló. Egy nyúzott, kopott varázsló. És úgy is varázsolt. Mint egy nyúzott, kopott varázsló. Úgy, mint aki nem is tudja mi fán terem a varázs. Úgy, mint aki azt sem tudja, mit csinál. A város lakói mind rettegtek tőle. Gyúrt egy varázslabdát, varázsszavakkal, hangokkal és betűkkel, és falhoz vágta, mint egy kisgyerek. És mindenki szétszéledt. Saját mulatságára csinálta, dobálta és dobálta és dobálta a varázst, és aztán megcsodálta, amit alkotott. Gyöngysort fűzött varázsszavakból, de hogy mire fűzte, ő sem tudta. Csak lóbálta és csapkodta és vihorászott, mint egy kisgyerek. Nevetett a beszélő állatokon, táncolt az életre kelt tárgyakkal, úszott a hullámzó utcakövek között, és megosztotta legmélyebb gondolatait a sóhajtó szökőkúttal.

    Addig-addig hadonászott varázsgyöngysorával, hogy most egy papucsban lakik a nyúzott, kopott varázsló. Szobájában a falak felhőkből vannak, a csillár csipkéből, a porcelán kád elfolyik, ha hozzáérsz és minden tükör sóhajt, amikor belenéz valaki. Van egy lépcső az ágya mellett, ami sehova sem vezet, a vízcsapok felszívják a vizet, és ha gyertyát gyújt, elkezd szakadni az eső a felhőfalakból. És hiszed, vagy sem, nincsen papucsa. Csak egy magányos varázsló, nyúzott, kopott varázslabdákkal, ki egy ócska fapapucsba száműzte magát, egy feje tetejére varázsolt fantáziavilágban.

Majoros Emma: Bibó házat épít - Demény Andrea

 

"– De akkor hol lesz neked az otthon?

– Itt.

– Miért csinálod ezt?"

Эмма Майорош: Бақсы мен Бақташы

 

Суретші: Гергей Сөни

Негізгі сөздер: жұлдыз, қайың, тұлпар (csillag, fenyő, táltos)

Жаз кезінің жаймакшуақ жайдары түнінің бірі еді. Аспан әлемінің айқара құшағында сансыз жұлдыз алаңсыз жымың қағады. Орман алқабының ана бір шетінде жас бақташы бейқам аяңдауда. Ол аяқ астындағы қатқыл жерді қолындағы асатаяғымен сызғылай жылжып, еңсесін көтере алмай келе жатыр. Ол сансыз жұлдыздар жымың қаққан түнгі аспанға қарап ауыр күрсінгенін өзі де аңдамай қалды. Оның жанары қайтадан өзі табан басқан жерге ауды.
– Сіздің қабағыңыз қатулы ғой, жас жігіт, – деген оқыс шыққан  шіңкілдек дауыс оның ойын кілт кесті. Бақташы айналаға көз жүгіртіп, ағаш түбінде отырған адамға көзі түсті. Үстіне ұзын шапан жамылған бейтаныс адамның әжім басқан бет-әлпетінің тотыққаны байқалады, ал қырау шалған шаштарын желкесіне түйіпті.
– Сенің онда қандай шаруаң бар? – деп, күйреуіңкі жауап қатқан бақташы, соңынан асатаяғының әлсіз ізін қалдырған бойы әрі қарай жылжи берді. Шалдың қыр соңынан қалар түрі байқалмайды.
– Аспан әлемі бүгін құшағын айқара ашып тұр, солай емес пе?  – дейді ол тағы да. – Әсіресе, алқаптың жиегі нұрға бөленіп, жарқын көрінеді.

Бақташы аспан әлемін көз жанарымен бір сүзіп өтіп:
– Мен байқамаған екенмін. Расымен де, таңғажайып, мен мұндай кереметке бұрындары назар аудармаппын, – деді.
Екеуінің көз жанарлары түйіскен кезде, бет әлпетіндегі әжім іздері бұрынғыдан да бедерлене түскен қария бақташыға риза көңілмен ыржия қарады.
– Қолыңды тигізіп көргің келе ме? –  деді ол.
Бақташы бақсыға бажырая қарады.
– Нені ұстауым керек? – деді таңданып.
– Жұлдызды, – деді шал,  қасын керіп. Ол желбегейінен ұп-ұзын жіңішке түтікті шығарып, алыстағы аспанға иек қақты. – Аналарды ұстап көргің келе ме?
Қабағы салыңқы бақташы көк жүзіне көз салды. Аспан әлеміндегі жұлдыздар жарқ-жұрқ етіп, жымыңдай қарайды.
Бақташы назарын қарияға бағыттап тал түбінде отырған оның таңғажайып тұлғасын тамашалай бастады. «Бұл адам не бақсы, не болмаса есі ауысқан байғұс» деп ойлаған ол, артық сөз айтпастан, тұрған орнынан жылыстай бастады.
– Бұл, өзі бір ерекше жанасу, – деді, дауысы қаттырақ шыққан қария. Оның үні қатқылдау болғанымен, жылы лебі бар. – Сенің әуестігіңе әсер етпеді ме?
Бақташы баяу ғана бұрылып, ежірейе жауап қатты:
– Бос шатпақты қайтесің. Жанасу деген қандай сөз? Онымен не айтқың келіп тұр?
Шал оның жанарына тіктеп қарады.
– Сен өзің жұлдызды ұстап көргің келе ме? Ықыласың болмаса, мен сенің жолыңа бөгет жасамаймын. Егер сенің кешкі серуеніңе кедергі келтірсем, кешірім сұраймын.
Ол сырт айналды да, түтікшесін темекімен тығындай бастады. Бақташы елеусіз ғана аспанға қарады. Оның жанары жымыңдаған жұлдыздар қаптаған шетсіз-шексіз көк күмбезін шарлап өтті де, қария жаққа қарай қадалды.
– Сен немене, қолыма жұлдыз қондырдым дейсің бе?
Қария темекі толтырған түтігін жанына жантайтты.
– Иә, қолыма ұстағанмын. Алғашқыда алабұртқан сезімде боласың. Ең алдымен өзің күткеннен әлдеқайда жеңіл сезілгенімен, салмақтылау болып келеді. Олар жалаңаш қолмен ұстайтындай емес, барынша ыстық. Содан кейін, жанып тұрған шартабақ екеніне қарамастан, салқындау, – қарияның даусы баяу шықты. Ол өзінің қиял әлеміне құлаш ұрған тәрізді. – Жұлдыздарға абайлап жақындау керек, олар алтын құйма секілді көрінгенімен, шарт сынатын жұқалтаң жұмыртқа сияқты.
Екеуі де еңселерін көтеріп, жанарларын жұлдызды аспанға қадады.
– Жұлдызға жанасқаныңды жүз рет сезінгенде, – деп, жалғастырды әңгімесін қарт бақсы, – соған бірте-бірте дағдыланатын шығармын деп ойлайсың. Бірақ, олай емес, әрбір жолғы сезімің тосын әсер береді.
Бақташының бағамы әлі де болса Құс жолының ирелеңдеген сүрлеуінен айни алмады. Оның ажары жымыңдаған жұлдыздар жарығына шомылып тұрған. Таңданысын жасырған да жоқ: 
– Осының өзі өңім бе, түсім бе? – басын шайқап, қарияға көз салды. – Ештеңе түсінсем бұйырмасын, ғажап ... Бұлай болуы  мүмкін бе?
Қария сәл ғана езу тартты. Ол бақташыға көз қиығын тастады. Бозбаланың көз ұясында сансыз жұлдыз самаладай жарық шашып тұр еді.
– Бәрі де ойдағыдай. Жұлдыздар бізден қол созым жерде тұр. Ал біздің көзбен қабылдауымыз түйсігімізді бұрмалап жібереді. Жерде тұрған біздерге жұлдыздар шын мәнінде өздері тұрған жерлерінен қашықтау  болып көрінеді. Ең алдымен, сен өзіңнің жұлдыздарға не үшін жанасқың келетінін түсінуің қажет. Содан кейін, ол енді қиындау болады: сен анау тұрған ағашқа өрмелеп шығуың керек, – қария самырсынның  ұшар басын меңзеді.
Жас жігіт құшағын кеңге жайған, бұтақтары ұйысқан ағашқа назар аударды. Ол биік ағаштарға талай рет өрмелеп шыққан болатын – биік ағаш басынан адасқан малды көздеу оңайырақ еді. Сондықтан да бұл мәселе ол үшін айтарлықтай қиын шаруа болып тұрған жоқ. Бірақ, бір түсініксіз жері – мына әлжуаз шалға ағаш басына өрмелеп шығу не үшін қажет болды екен деп ойлаған бозбала еріксіз езу тартты.
– Содан кейін не болады? – деп сұрады ол.
– Содан кейін, сен бұтаққа шығып құлашыңды айқара кересің. Саусақтарыңның ұшымен жұлдызды сезінгенге дейін өз түйсігіңнің шырмауында болуың керек. Сосын, оны түсіріп алмау үшін дұға қыласың! Егер жұлдыздың ып-ыстық, ауыр салмағын алақаныңда ұстап тұра алсаң, оған деген махаббатыңды сезіне аласың. Құмарың әбден қанған кезде, оны өз еркіне жіберуің керек.
– Онда ... Онда ол ешқашан менікі болып қалмайды ғой, – дейді бақташы.
– Неге, не үшін сенікі болмайды? Сенің оны босатып жібергенің, ол сенікі болмайды деген ұғым бермейді.
Ұзақ үнсіздіктен кейін қария:
– Демек, ешқайда бармайсың ғой? – дейді.
Бозбала әлі де қобалжулы еді. Ақыр соңында:
– Жарайды, егер қалауың солай болса, мен сенімен барамын, – деп, басын изеді.
Шал орнынан көтеріліп, түтікшесін қалтасына сүңгітті де, ағашқа жақындап келіп, оның ең төменгі бұтағына жармасты. Оның ағашқа оп-оңай өрмелегеніне қарағанда, көзін жұмып көтерілгендей болып көрінді. Бақташы басы айналып, таңқалды. Жігіт шал ағаштың ұшар басынан не табатынын білгісі келіп ынтықты. Содан кейін, осы шалдың ағаш басына өрмелеп шыға алатынына көз жеткізгісі келді.
Бозбала төменгі бұтаққа жармасып, жоғары қарай тырбаңдады. Шал сәл алға ұзап барады. Кейде тіпті алшақтап кеткені сондай, бақташы оны ұйысқан бұтақтар мен жапырақтар арасынан жоғалтып алғандай болады.
Жас жігіт аяғы тайғанақтап, бас жоқ, көз жоқ, жоғары жылжып келеді, ал кедір-бұдыр, үп-үшкір бұтақтар  алақандарына кіршілдей қадалады. Ал ол ең биікке көтерілгенде, шал малдасын құрып, ағаштың ұшар басында жайғасып отыр екен.
– Ең биікке көтеріліп алған соң, міндетті түрде ыңғайланып отыру керек, – деді ол, әлі де болса ентігін баса алмай тұрған бақташыға. – Содан кейін, өзіңнің жұлдызды не үшін ұстағың келгені туралы байыппен ойланғаның дұрыс.
Қария орнынан көтеріліп, көзін жұмды да, қолын алға созды. Бозбала онымен қосыла түрегелді. Алғашқыда қобалжып тұрғанымен, біртіндеп тепе-теңдігін түзеп, көзін жұмды. Сәл-пәл тербеліңкіреп барып, қолдарын баяулап қана алға созды. Оның бүкіл ой-санасы жұлдызды өз алақанында тұрғандай сезінуге бағытталған еді. Ол жұлдыздың қабыршағын, жұпар исін, тіпті дәмін де сезінгісі келді. Ол егер жұлдызға алақаны тисе, осы ағаштан ешқашан да түспеуге бейіл еді. Ол өмірін жұлдыздар арасында жалғастыра береді. Қолын ебедейсіз ербеңдете бергенімен, ойлаған ойы іске аспады. Аузымен ауаны қаншама қармағанымен, бәрі бекер, ештеңе шықпады. Жұлдыздар оны мазақ қылып тұрған сияқты.
Бақташы бәрінен көңілі қалып, көздерін ашып айналасына аңтарыла қараған кезде, біршама уақыт өткен еді. Ол аяқ астындағы жерге, төбесінен төніп тұрған аспан әлеміне  таңдана қарап алып, көз жанарын жанындағы серігіне аударды. Шалдың қолында көз қарықтыра жасана жайнаған жарық жұлдыз жарқырайды. Қарттың көзі балалық шаттықпен нұрланып, бетіндегі әжім іздерін жұлдыз жарығы жазып жібергендей. Қария қалтасынан шылым түтікшесін шығарып, оған темекі нығыздап, түтікше сабын алақанымен аялай сипап, оны жұлдыз қабыршағына жақындатуы мұң екен, темекі тұтанып жүре берді. Жан біткен шыбықтай титімдей шоқтың жылт еткені сол еді, шал көгілдір түтінді рахаттана сорды. Екі езуі екі құлағына жетіп, көздерін сығырайта жұмып, аузынан шыққан түтіннің қою шеңберлерін қап-қара аспанға қарай үрлеп жіберді. Ол жұлдызды біршама уақыт қолында ұстап тұрды. Жас жігіт оған қолын созып, сипап көрмекші болып еді, оның қолы жұлдыз қабыршағынан тайып кетті. Шал мәз-мәйрәм күліп, жұлдызды жөніне жіберді. Ал, салтанатпен шауып өткен жас бұғы тәрізді ойнақшыған жұлдыздың жалт-жұлт еткен  жарығы аспан төріне бір-ақ шарықтады.
Ауызы аңқия ашылған бақташы жігіт аңырайып тұрып қалды.
– Сен мұны қалай жасадың? – деді ол таң-тамаша қалып.
– Мен саған айттым емес пе?! – деді қария. – Сен жұлдызды не үшін ұстауың керек болғанын анық білуің керек еді, сонда ғана ... ойлағаның іске асады.
– Бірақ ... – бозбала ашына айқайлады, – мен ... Мен  жан-тәніммен, шын жүрегіммен берілгенім сондай, оның өзіме жанасқанын сезінгендей де болдым! Егер ол менің қолыма түссе, мен оны ойша болса да көрер едім. Өтінемін, айта қойшы, аспандағы жұлдызды өзіңе қалай тартып алдың?
Шал иығын қиқаң  еткізді.
– Мен тек темекі түтікшемді тұтатып алайын деп ойлағанмын.
Ол осыны айтты да, ағаштан төменге түсе берді.

Аудармашылар: Эмма Майорош, Кристиан Месарош, Қанат Қайым. Редактор: Ділдар Мамырбаева

Нора Майорош: қайың (fenyő)

Вираг Кнейп: кезбе (vándor)

Majoros Emma: A táltos és a pásztor

Illusztráció: Szőnyi Gergely

Kulcsszavak: csillag, fenyő, táltos (жұлдыз, қайың, тұлпар)

Langyos, nyári, felhőtlen este volt, a csillagok zavartalanul ragyogtak az égen. Egy pásztorfiú kullogott az erdő szélén, lehajtott fejjel, botjával a kavicsos talajt kotorászta. Néha-néha bátortalanul felnézett az égre, bámult a csillagok tömegébe, majd felsóhajtott, és újra lehorgasztotta a fejét.
– Miért lógatod az orrod, fiatalember? – szólalt meg mellette váratlanul egy mély hang.
A fiú ránézett az alakra. Ült egy fa tövében, hosszú ruhában, arca napbarnított volt és ráncos. Grafitszürke haja össze volt fogva a füle mögött.
– Mit számít ez magának? – rántotta meg vállát a pásztor, majd továbbhaladt, botjával csíkot húzott maga mögött. De az idős ember nem hagyta annyiban.
– Csodás az ég, nem igaz? – szólította meg újra. – Itt, a puszta szélén a legszebb, a legtisztább.
A pásztor egy gyors pillantást vetett az égre.
– Nem tudhatom, nem láttam még másutt – jelentette ki.
A férfi a pásztorra nézett, és amikor a tekintetük találkozott, elmosolyodott. Az arcán elmélyültek a ráncok.
– Szeretnéd megérinteni? – kérdezte.

Majoros Emma: Amíg a víz el nem mossa

Azt mondják, Istenem, hogy idő kell. Az idő gyógyít minden sebet. És mind elmúlik, mintha meg sem történt volna. És nem lesz emlékezet. Mások azt mondják, az idő olyan, mint festménynek a víz. Az emlékezet eltorzul, elmosódik, majd egybeolvad a vízzel, ami az életed.

Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai (A kép származási helyét lásd a bejegyzés végén)

Rengetegszer eljátszottam a fejemben, mi történt:

Csörög a telefon.
Gyermekkori meleg dunyha öleli át a derekamat, mégsem érzem magam biztonságban.
Vészjósló fekete felhők takarták el az égboltot, nem láttam a horizontot. Az otthonom hirtelen idegennek tűnt, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak.
Rápillantok az órára.
Épeszű ember nem hív ebben az órában. Kivéve, ha vészhelyzet van. A szakadásig szorongatott képre nézek az éjjeliszekrényen. Egy gyűrött, ismerős arc mosolyog rám.
Elhaló hangon megszólalok.
“Haló?”

Gombos Péter: Világlátó Bori

Igazi cimboraközi együttműködés eredménye ez a bejegyzés: Miklya Zsolt kezdte, Gombos Péter folytatta. Az illusztrációkat Majoros Emma, Vincze Luca és Vincze Peti készítette, akiket nagyon szoros rokoni szálak kötnek Majoros Nóra és Rét Viki cimborákhoz, egymáshoz meg igazi cimboraság.

Vincze Peti rajza

Bori lány egyéves korában elindult

a szoba sarkába.

Bori lány kétéves korában megkapta:

vigyázzon magára.

Bori hároméves korában rájött, még

sok mindent nem látott.

Bori már négyéves volt, mikor elindult,

látni a világot.

Bori a városban annyi mindent látott,

hogy közben eltévedt.

– Városban sétálni egyedül? Borbála,

várjál még húsz évet!

– Könnyű azt mondani! – forgatta magában

a könnyű tanácsot.

– Megyek az erdőbe. Világot arra is

eleget találok.

Bori lány ötéves korában elindult

az erdő sarkába.

Nem félt, hogy egyedül. Tudta, hogy nem érnek

úgysem a nyomába.

Bori hatévesen megunta életét

vadakkal övezni.

Vadkörtét, szamócat enni s az erdőben

egyedül csövezni.

Bori lány elindult, nem is volt egészen

hétéves akkortájt.

Iskolát keresett, társaságra vágyott

addigra leginkább.

Bori hát bement a közeli városba,

volt ott vagy hat suli.

Egyik sem tetszett meg, „túl zajos, túl zsúfolt,

túl szürke, nem buli”.

Bori lány végül is meglelte, bár útja

véletlen vitt oda.

Azóta odajár, hol az van kiírva:

„Edei iskola”.

Vincze Luca rajza

Majoros Emma rajza

Majoros Nóra és Majoros Emma (14 éves)

Majoros Emma illusztrációi



Majoros Nóra és Majoros Emma: Szenzáció a Coral Dailyben!

Emma meg én búvárkodtunk. Ő pont úgy mozgott, mint egy hal, én sután, mint egy ízig-vérig szárazföldi . Ő a halakat nézte, én meg őt. Hirtelen elénk cikázott egy tintahal, fejjel hátra, csápokkal előre, az egyik csápjában töltőtollat tartott. A másikban koralltáblát.

− Jó napot kívánok! Készíthetek Önökkel egy riportot, a Coral Daily magazin számára?

− Naná! – vágta rá Emma.

Meg se lepődött.

− Hát jó – egyeztem bele.

Majoros Nóra, Majoros Emma: Képzelt napló egy magyar kamaszlányról

Mottó:  „A tizenhetedikkel fociz,

A tizennyolcadikkal kocsiz”

Flóri Gabriella illusztrációja

Egyéves koromra nem emlékszem, de a nővérem azt mondta, pufi voltam, nem akartam aludni, párizsit faltam és a kutyakosárban szerettem játszani.

Kétéves koromra sem emlékszem, és erős a gyanúm, hogy a nővérem sem, mert szerinte ugyanazt csináltam, mint egyévesen, csak nem négykézláb, hanem két lábon.

A háromnál bedühödött, és nem mondott semmit. Nekem csak annyi jutott eszembe, hogy Nagyiék elvittek egy tanyára, és ott mondtam először, hogy kokas. Valószínűleg utoljára is.

Négyévesen mesét írtam a babámról, akit mindig magammal vittem az óvodába. A nővérem szerint négyévesen nem is tudtam írni, ami igaz, de attól még mesét írni tudtam.

Ötévesen azt játszottam, hogy van egy lányom: Pufilla. A nővérem úgy emlékszik, hisztis voltam és elviselhetetlen, pedig csak a gyereknevelés fárasztott ki teljesen.