Az eltűnt körző nyomában

Volt egyszer egy hangjáték, ami történelmet csinált. A szó szoros és szabad(kőműves) értelmében is. Mert kamaszokról, kamaszoknak szóló fikciós rádióműsor még nem aratott itthon ekkora közönségsikert (csak az első évad ismétlését félmillióan hallgatták országszerte!). A szerzőgárda pedig (Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Vészits Andrea és Tasnádi István különböző felállásokban) valóban létrehozza, újraértelmezi, na meg körbefutárkodja a történelmet az ókortól a jakobinus mozgalom szabadkőműves páholyain át egészen a távoli jövőig.

Bevallom, komoly fejtörést okozott a cím, mikor először meghallottam. Mert azt vágom, hogy lehet ez a címbeli izé olaszos meló, meg lehet bringával is csinálni, sőt csilivili görkorival a legzúzósabb, de hogy ilyen idősen is működik a dolog, az kicsit megzavart. És hiába szippantott magába a kötet eklektikus kaleidoszkópvilága, valahogy a könyv címének nem jöttem rá a nyitjára. Talán Proustot kellene megkérdeznem egy kis madeleine-sütit majszolgatva, de ő épp nincs kéznél.

Persze lehet, hogy csak nekem tűnik ókori hieroglifának – a sztori viszonylatában – ez az amúgy piszok jól hangzó cím, de néha kicsit úgy éreztem magam a könyvet olvasva, mint egy dalek, akinek Darth Vaderrel kéne kiskacajokat hallatva cseverésznie. Akárhogy is, a többszólamúság gyönyörködtet. Mozarti könnyedségű szerkezet kel harcra a sorok között Beethoven súlyos basszusaival, és ha óvatlanul felnyitod a dögös borítót, pár órával később begörcsölt nyakkal motyogod magad elé: „Hogy elszállt az idő!”

Pedig valójában csak annyi történt, hogy a Nagy Pesti Lomtalanításban eltűnt egy körző, amire épp egy tizenhárom éves lány, Hanna talált rá (aki történetesen a főhősünk). Ebből aztán majdhogynem végtelen számú kalamajka és fordulat és barátság és ellenség és sok-sok izgalom származik. De igazán nem akarok spoilerezni. A rádiójáték is elérhető a világhálón, na meg gyűlnek szépen a regények. A napokban épp a negyedik jelenik meg, de öt kötetig biztos meg sem áll a hajsza a körző és Hanna körül. Hogy aztán hogyan tovább? Kérjük meg szépen a szerzőket, hogy csavarjanak még néhányat azon a körzőn!

Dávid Ádám

Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Vészits Andrea,Tasnádi István
Időfutár
Pozsonyi Pagony Kiadó

Mehrdad Zaeri – Gimesi Dóra: A tündér csizmája

Volt egyszer a világon egy híres-neves cipészmester. Egy aprócska város aprócska utcájában volt a műhelye, ott kalapált, szabott-varrt, sarkalt, javítgatott, reparált naphosszat. Nem volt az a letört sarok, az a lekopott cipőorr, amit helyre ne hozott volna egy szempillantás alatt, de legjobban mégis azt szerette, ha méretre kellett cipőt készítenie. Az volt ám az igazi művészet! Lehetett a kedves vevőnek gágogó lúdtalpa, gyerekökölnyi bütyke, a suszter olyan cipellőt kanyarított minden lábra, hogy csodájára járt a világ. Hívták is mindenfelé cipőt készíteni, Milánóba, Párizsba, Kuala Lumpurba, de ő bizony nem ment sehova. Ott maradt a kisvárosban, a műhelye ajtaja mindig tárva-nyitva állt, az öreg gramofonból francia sanzonok szóltak, a híres-neves suszter meg csak kalapált és mosolygott, mosolygott és kalapált.

Volt ennek a híres-neves suszternek három szép fia. Örömét lelte bennük, azt tervezte, kitanítja őket is a cipőkészítésre, ahogy őt tanította az apja annak idején. Az apját meg a nagyapja, a nagyapját meg a dédapja, ameddig csak vissza tudott pillantani a családi emlékezet. Ott sorakoztak a nagyapák, dédapák, ükapák a falon, réges-régi szerszámaik a műhelyben. A cipészmester szép rendben tartotta a sok régi szerszámot, és gyakran mondogatta a fiainak: „Ezzel a tűvel varrta ükapátok a bolhabőr cipőt a mesebeli királylánynak. Dédapátok ezzel az öntőformával készítette a Hamupipőke üvegcipőjét.  Nagyapátok keze munkáját meg tizenkét királyleány táncolta széjjel az éjjeli bálban! Mert a mi családunk mindig is tündéreknek és királykisasszonyoknak dolgozott, ezt jól jegyezzétek meg! Ha felnőttök, a tiétek lesz mind ez a sok csodaszerszám, csak tanuljatok meg bánni velük!”

Hanem a suszter három fiának esze ágában sem volt kitanulni a cipészmesterséget. Az a sok pepecselés, az a sok kalapálás, az a sok szög és szalag és gomb és fűző, még mit nem! Alig kezdett el pelyhedzeni az álluk, olyan messzire futottak a susztertől meg a kisvárosi műhelyétől, amilyen messzire csak tudtak. A legnagyobból bankigazgató lett, a középsőből centercsatár, a legkisebb meg elvett feleségül egy királykisasszonyt, és attól fogva nem csinált semmit, csak heverészett a kanapén.  „Menjetek csak világgá, hálátlanok! – kiabált utánuk a cipész. – Ne is halljak felőletek soha többé! Nem vagytok már a fiaim!” Azzal visszament a műhelybe, és nagy döndüléssel becsapta maga mögött az ajtót.

Teltek-múltak az évek, változott a világ. Az apró műhely körül meghízott, felmagasodott a város. Először az árnyat adó diófát vágták ki az ablak alól, aztán sokemeletes házak nőttek ki a semmiből, míg egy nap a cipészmester kinézett az ajtón, és már nem is látta a napot. Körülötte bankigazgatók, királylányok és centercsatárok rohangáltak naphosszat fel-le az üvegpalotákban, vonatok zötyögtek, villamosok kanyarodtak, versenyautók száguldoztak, és egyre kevesebben keresték már fel bütykös lábukkal, fájós bokájukkal a híres-neves cipészt.

Mehrdad Zaeri, Németországban élő művész alkotása

Nem tudom, mi volt előbb, a magány-e vagy a morgás. Az mindenesetre tény, hogy a műhelyajtó egyre ritkábban maradt tárva-nyitva, az öreg gramofon beadta a kulcsot, a cipészmester meg nem mosolygott többé, csak morgott és kalapált, kalapált és morgott.