Kiss Dorina: A hatvan az új húsz - Interjú Bruckner Szigfriddel, a porondok urával

Kedves Bruckner Úr, köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat! Hadd köszöntsük sok szeretettel 60. születésnapja alkalmából! Bizonyára különösnek találja a kérdésem, de kérem, árulja el, pontosan hány éves? Hiszen már 1964-ben is „kicsit öregnek” jellemezték. Később pedig egyenesen százévesnek titulálták. 

Holló Anna

 
BSZ: Üdvözlöm. Még nem volt szerencsénk, és úgy érzem, ebben a tempóban nem is lesz sokáig! Maga meglepően pimasz, kisasszony! De legyen, válaszolok. Egy rettenthetetlen zsonglőr semmit sem szégyell. Mondjuk azt, hogy majdnem húsz leszek, fogságban tartott oroszlánoknál ez szép kor. Amúgy meg papíron hatvan, de ki számolja? 

 Hogy telnek a napjai, mivel foglalkozik mostanában? Remekül fest!

BSZ: Természetesen! Semmi különös, aktív nyugdíjas éveket élek. Sokat feketepéterezek, beszerveztem egy-két kerekerdőbeli pajtást állandóra, hogy mindig elegen legyünk. Amikor nagyon hiányzik a porond, akkor beleordítom a világba, ez segít. Ha mégsem, akkor ellátogatok az Instantba vagy a Szimpla Kertbe, tudja, az Arany Kerék sajnos bezárt. Nem iszom sokat, csak egy-egy pálinkát, ha úgy adódik. De Szilvia ilyenkor is mérges, úgyhogy igyekszem disztingválni.

Hogy szolgál Szilvia egészsége? 

 
BSZ: Prímán! Ezt csak Önnek árulom el – le ne merje írni – de ő sem olyan fiatal már. Viszont ahhoz képest meglepően energikus. Csináltatott magának műfogsort, hogy félelmetes legyen, amikor vicsorog, rajtam gyakorol. Jól megy neki. Nemrégen elköltöztünk, most a Matematikailag Értelmezhetetlen Paradoxonban lakunk, amit ő díszített fel a saját mancsával. Addig zsonglőrködött, amíg minden régi, irracionális emléket be nem zsúfolt a rugalmasan megnyúló térbe. Kicsit olyan, mintha Aromo fékezhetetlen agyvelejében élnénk. 

Ne haragudjon, de az olvasókat ez érdekli legjobban: mi a helyzet a fogsorával? Rendben van? Esetleg Ön is kapott protézist? 

BSZ: Dehogyis, Szilvia műfogáért már így is el kellett adnom a fél vesémet, a másikat muszáj megtartanom. Az enyém egészen jó állapotú, pedig nem használtam el kétezer-négyszáz tubus fogkrémet és kétszáz fogkefét, ahogy azt a furaagyú haverom javasolta. Néha elnyalogatok egy adag csillámos Colgatet, egész finom, meg azt mondják, segít. Nem szeretnék még egy fogfájós esetet, akármilyen egyedülálló, hogy csak az én szemfogamnak emeltek gránit emlékművet kerek e világon. 

Mesélne valamit a híres barátairól? Mennyire tartják a kapcsolatot?

 
BSZ: Maga nem figyel rám! Széttépjem? Most mondtam, hogy a régi bandával együtt verjük a blattot. Mondjuk, nem mindenki jön, Zoárd állandóan utazgat a nagyvilágban, kiszámíthatatlan, mikor van itt. Mikkamakka alkalmanként előkerül, szórja a vidámságot, néha mondjuk hozhatna bort is. Ló Szerafin most mindenkinél menőbb, a kék az egyik legtrendibb hajszín. Mondjuk ez sem segít rajta, mert elég öreg, talán még nálam is vénebb (a szerkesztő megjegyzése: nem, igazából Szigfrid sokkal öregebb!), most már lefutnám két lábbal is. Kártyában sem ellenfél. A nagyeszű nyúllal viszont vigyázni kell. Nemcsak ezért, mert bárhogyan ki tudja tekerni az agyát, hanem azért, mert gyors is. Sokat nyer. Vacskamatira nem lehet számítani, mondjuk, úgyis valami világméretű csalás lenne a vége. A többiekkel sajnos ritkán találkozom.

 
Hogy van Szörnyeteg Lajos, ő is játszik? 

 
BSZ: Dehogyis! Kártyában nem túl erős, azt hitte, az a játék lényege, hogy kettesével megegyük lapokat. Utána meg ledőlt, nem volt szívünk felébreszteni.

És Dömdödöm? Gepárd Géza? Maminti? Meg a többi erdőlakó?

 
BSZ: Már megint nem figyel! Tényleg széttépem. Ha esetleg memóriazavarokkal küzd, akkor viszont elnézést kérem, ajánlom a ginkó bilobát. Én is azt szedem. Már mondtam, nem igazán tudok róluk semmit. Régen láttam őket. De ez most valami kihallgatás? Mert akkor megyek. 

Dehogyis! Bocsánatot kérek, ha megbántottam, nem állt szándékomban. Beszéljünk másról. Mik az Ön tervei a közeljövőben? Hol látja magát egy év múlva? 

 
BSZ: Csak élek, simán, nincsenek újszerű szándékaim. Azt hiszem, én már letettem valamit az asztalra. Aki nagyon kíváncsi rám, az a sarki hentesnél vagy a könyvtárban talál rám. Utóbbiban kizárólag papíralapon. Kicsit nehéz elsőre észrevenni a sok Mancs Őrjárat és Disney hercegnő kötet között, de aki nagyon akarja, az észrevesz. 

Szomorúnak tűnik, de van egy meglepetésem a születésnapja alkalmából, a torta mellé. Remélem örülni fog neki. Hall valamit? A távolból szirénázás, mindenféle fura zaj, végül csilingelés hallatszik.

 
BSZ: Te jó ég! Remélem nem változtat sóbálvánnyá! A tortámat meg pláne. 

Mintha meghatódott volna… 

 
BSZ: Miért hatódtam volna meg? Mert mindenki itt van, aki számít, és fontos? Mert a fülem helyett a nadrágtartómat húzogatják? Tudom, tudom, nagyképű vagyok, de még az is lehet, hogy engem ezek itt szeretnek. (a szerkesztő megjegyzése: Szigfrid gyorsan elmorzsol egy könnycseppet) Tudja mit? Úgyis én vagyok a legbátrabb oroszlán a világon, hát kimondom: köszönöm a húszhatvanszáz mittudoménmennyi évet! Én is szeretlek titeket! 

Dömdödöm!

Szerkesztette: Németh Eszter

Várfalvy Emőke: Nagypapa meg az oroszlánok

 

 

Holló Anna

A pajtában két füles fotel állt. Egy okkersárga és egy fekete-fehér csíkos.

Mindkét fotelben ültek. Az egyikben egy ember, a másikban egy oroszlán.

Előttük kis teázó asztal. Rajta finom porcelán étkészlet. A tányérok között aranyszélű talpas tálon torta. A gyertyákat már elfújták.

- Petikém, igazán nem kellett volna! Ez a töpörtyűkrém torta, ez valami szenzációs. Mi ez itt közötte? Antilopcombsonka?

- Pulyka.

- Milyen egzotikus. Ilyenekkel nem találkoztam a szavannán. Sem a cirkuszban. Igazán köszönöm!

- Egyszer hatvanéves egy oroszlán az életben.

- Ez igaz. Sőt. Talán én vagyok az egyetlen hatvanéves oroszlán. Hála Ervinnek.

- Valóban. Én is meglepődtem, de a minap azt olvastam, hogy az oroszlánok csak 10 évig élnek.

- Szavannákon és cirkuszban. De itt elélek százig, kétszázig, amíg csak akarok. Kár, hogy csak én, Petikém. Nincsen ez így jól. Hogy csak a híres mesebeli oroszlánok nem öregszenek, ti emberek…

- Ne aggódj emiatt, Szigfrid, pompásan vagyok.

- Akkor rendben. Jó ez a halhatatlanság, csak kicsit unalmas. Hiányoznak a gyerekek. Mondd csak, Petikém, léteznek még gyerekek? Vagy minden ember megöregedett, mint te?

- Már hogy ne léteznének, Szigfrid!

- Furcsa, mert én mostanában nem láttam egyet sem. Egyetlen egyet sem. Mióta a te Pali fiad felnőtt...igen, azóta. Szóval nagyon régen. És ez legalább olyan rossz, mintha hét tigris rontana rám a szavannán, és elfelejteném, hogy mit is szoktam ilyenkor csinálni és akkor…Tényleg! Lehet, hogy elfelejtettek?!

- Ugyan Szigfrid, téged nem lehet elfelejteni.

- Nem látom őket, és rémes gondolat, hogy talán azért nem jönnek a gyerekek, mert nem is tudnak a létezésemről. A legutóbb azt álmodtam, hogy a Veszprémi Városi Könyvtárban valaki leveszi a pajtát a könyvespolcról és rányom egy pecsétet az ajtó belsejére. Majdnem a lábamra nyomta, de szerencsére észrevettem. Még működnek azok a ragadozó reflexek. Tudod mi volt a pecséten?

- Elképzelésem sincs!

- Az volt rajta, hogy: selejtezve. Érted? Selejtezve!

- De Szigfrid, ez csak egy rossz álom. Nyugodj meg, mert mindjárt érkezik a meglepetés.

- Miféle meglepetésre számíthat egy magamfajta leselejtezett, nyugdíjas cirkuszi oroszlán?

A pajta ajtaja lassan kitárult.  

Egy öt év körüli kislány lépett be rajta nyomában az anyukájával.

- Látod anya! Én mondtam. Én mondtam, hogy a Peti papa nem csak meséli az oroszlánt a videóhívásban. Látod, itt van!

Szigfrid a meglepetéstől felpattant a fotelből, de mielőtt bármit is csinálhatott volna a piros pulóveres kislány előtte termett és átölelte a lábait.

- Szia Szigfrid! Téged vártalak a legjobban a magyarországi utazásból! Olyan jó állatkert szagod van, meg még…

- Levendula – mosolygott a kislány háta mögött az apukája, aki időközben szintén megérkezett a pajtába. – Mutatkozz be szépen!

- Szilviának hívnak. És most elő a Fekete Péterrel! Eleget aludtam a repülőn, játszani akarok!

Szerkesztette: Németh Eszter

Sugár Zsigmond: Bruckner Szigfrid 6.0

Holló Anna

Motorzúgásra ébredt. Korán volt még, de hiába szorította össze a szemét, nem tudott visszaaludni. Egyre csak az a fránya feladat járt az eszében, amit nem adott le határidőre. A hatpontnulla. Csak így nevezte a programot, amin már két hete dolgozott.  

Majd holnap tornázom – gondolta.

Lefordult az ágyról, és feltápászkodott. Fájós derekát kihúzta, mire a pocakja kivillant a trikó alól, ha csak egy pillanatra is. Barna sörényét hátra söpörte, és úgy roggyant le a klaviatúra mellé, mint egy zongoraművész. A szemét lehunyta, és sóhajtott. Képzeletében a sokezres nézősereg felmorajlott:

– Bruckner Szigfrid, a világ legjobb zongora virtuóza és a legcsodálatosabb oroszlánja.

Kinyitotta a szemét, és a monitorra meredt. A legutóbbi futtatás után tizenhárom hibát jelzett ki a program, de tudta, ha egyet kivág, kettő nő a helyére.

– Sárkány – morogta.

Felpattant, és a konyhába cammogott. Megtömte az öreg, öntöttvas kávéfőzőt, s amíg a tűzhelyen duruzsolt, az ablak elé állt. A sárkányra gondolt, a tizenháromfejűre, akit estig rendre legyőzött, de az álnok féreg reggelre minduntalan feltámadt. Sorra vette a fejeket. A középsőnek szúvasak voltak a fogai, és pocsolyaszagú a lehelete. A jobb szélső, a kívül-belül tüzes volt a legfélelmetesebb. Ő tartotta ébren a többieket. Jobbról a másodiknak tépett volt a füle és kopott a pikkelye. Itt elakadt. A kávéfőző felsírt, és szanaszét prüszkölte a barna maszatot. Szigfrid felmordult, lekapta a vasat, törlőrongyot ragadott. Sziszegve forgolódott éppen, amikor a telefonja megszólalt. A kávéfőző és a rongy a mosogatóba repült, és Szigfrid egy öklömnyi gombóccal a torkában nyögte ki, hogy:

– Szia Szabolcs!

– Kilenctől értekezletem lesz. Mit mondhatok? Ugye már kész? – hadarta Szigfrid főnöke.

– Igen. Majdnem. Tizenhárom – motyogta Szigfrid.

– Tizenhárom micsoda?

– Hiba. Még ma kijavítom, de legkésőbb holnap – ígérte Szigfrid.

Németh Eszter: Oroszlán a fészerben

 

Holló Anna képe

Petikének és Dinnyének, no meg Manórának

– Petiiiiii! – a kiáltás végighullámzott az udvaron, a farakásoknál éles kanyart vett és a tyúkól kerítésén átsüvítve elérte a hátsó kert végén álló almafa koronáját. Ahol nem Peti ült. Habár a lombkoronában egy vastag, göcsörtös ágon nagyon is ült valaki, és lógázta maszatos, pipaszár lábait. Meg a szandálját. A lógázástól a lombkorona úgy mozgott, mintha szél borzolná, a maszatos arcot keretező két barna copf is hintázott. A barna copfoktól félig takart fülekbe eljutott a kiáltás és Pöszke, mert persze az eperszájú lógázott odafönt, elmosolyodott. Ugyan fogalma sem volt, hol van Peti, ahogy arról sem, ki lehet, de a szomszéd Gyuszi bácsi hangját felismerte. Hátrafordult a szomszéd kertek felé, nagy levegőt vett és elrikkantotta magát:

– Petiiiiii!

Aztán megkapaszkodott a mellette lévő vastagabb ágban és egy jól irányzott ugrással a földre huppant, majd eliramodott.

– Csókolom, Gyuszi bácsi! Ki az a Peti? – pisze orra hegye ugyanis kalandot szimatolt. Szünet volt és Pöszke unatkozott.  

– Igen, nagypapa? – szólalt meg ekkor mellette egy vékonyka hang.

Pöszke nem hitt a szemének. Peti kicsit talán idősebb lehetett, mint az eperszájú, vékonydongájú volt, szőke, aranyszínű hajjal és égkék szemekkel, amelyek az orrán lévő szemüvegtől óriásinak látszottak. A szőke fürtök rendezetten simultak a fejére, az inge és a rövidnadrágja is gondosan vasalt és teljesen makulátlan volt. A bőre pedig tejfehér. Pöszke eltátotta a száját:

–   Te tuti, hogy nem egy Peti vagy! – nyögte ki végül.

– Klein Péter Ervin – mutatkozott be a jelenség és udvariasan kezet nyújtott. Pöszke a szoknyájába törölte maszatos kezét, ami ettől nem lett kevésbé ragacsos. Még egyszer Péter Ervinre nézett, aztán vállat vont és ő is kezet nyújtott:

– No, látod! Szervusz Péter Ervin, én a Pöszke vagyok. Itt lakom a szomszédban. Szereted az almát? Kérsz egyet? Tudsz csúzlival lőni? És malmozni?

Hétmérföldes család – villáminterjú Szabó Imola Juliannával

 

 

Hogyan lettél Cimbora?

Nem emlékszem a konkrét pillanatra, de ha az emlékezetem nem csal, akkor Mészöly Áginak köszönhetem, hogy Cimbora lettem.

Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót „Író Cimborák”?

Család, játék, ötletek, szakmai, emberi, barátság, inspiráció, szabadság, alkotás, őszinteség.

Mi az, ami szerinted a legnagyobb érték a cimboraságban?

Az önzetlen szakmaisága, az őszinteség, amiért amúgy hétmérföldet kéne járni. A játéktér, ami új ajtókat nyílt a belső kastélyban. Az elfogadó nyitottság, a közös iránytű, ami segít, hogy sose tévedjek el, ha szerencsét próbálok a sötét erdőben.

Mi az, amit nem szeretsz a cimboráskodásban, vagy ami megnehezíti a cimboraságot?

A hétköznapi élet. Ha lenne időcsavarhúzóm, akkor sokkal aktívabban tudnék mélyre fúródni a projektekben. Többet szeretnék segíteni szervezni és szerkeszteni, szerveződni. Kevés hasznos jelenléttel tudok hozzátenni a cimborasághoz, emiatt sokszor van lelkiismeret-furdalásom.

Szerinted kik olvassák többen a Cimbi oldalt: gyerekek vagy felnőttek? Miért?

Vegyesen, egyszerre. Szerintem a felnőttek olvassák fel a gyerekeknek.

Miért jó, hogy alapvetően online oldal vagyunk?

Nincs nyomdai költség, nagyobb a szabadság a rendhagyó művekre. Impulzívabb és színesebb tud így maradni az oldal, érdekesebb is. Visszakereshető, idézhető, nem foglal fizikai helyet, “csak szellemit”.

Alakulhatnak-e ki (szakmai) barátságok egy online közösségen belül? Neked van-e ilyen tapasztalatod a Cimbikkel kapcsolatban?

Igazi BARÁTSÁGokra leltem nagybetűvel. Szívszövetségekre és alkotó-testvérekre. A második családom lett a cimborák, a család szó legtöltöttebb formájában. Nagyon tudok örülni a többiek örömének, könyveinek és sikereinek. Sok jó ember gyűlt össze a cimborákban, ami nagy kincs, sok erőt és reményt szokott adni a nehezebb napokon. Nagyon hálás vagyok ezekért a kötődésekért, kapcsolatokért.

Mónika kedvence Zalazár és Tóbiás

 

Csík Mónika: Zalazár és Tóbiás

 

Illusztráció: Holló Anna

Egyik reggel későn ébredt
Zalazár, az óriás,
óriásit tüsszentett, sőt
jött még három ráadás.

Hapci, hapci, trüttü-trüttü –
trombitálta egy szuszra,
és még hatot hozzáprüszkölt
dallamosan, ritmusra.

„Tíz órakor tíz tüsszentés,
Szent Vendel és Habakukk!” –
örvendezett Zalazár úr:
„Jobb vagyok mint a kakukk!”

Volt ugyanis Zalazárnak
egy órája a falon,
abban egy kis kakukk lakott
albérleti alapon.

Ám a kakukk sose tudta       
pontosan, hogy hány óra,                  
össze-vissza kakukkolt, már
délben mondta: „Záróra!”

Aznap is csak gubbasztott a
kicsi, kék ajtó mögött,
míg Zalazár náthás orral
szipogva öltözködött:

kalapot tett a fejére,
fűből készült fejfedőt,
akkorát, hogy befedhetne
vele egy fél hegytetőt,

lábaira csizmát húzott,
égig ért a csizmaszár,
egyik sarkantyúján sárkány,
a másikon griffmadár.

Szakállát jól kikefézte,
s míg dúdolt egy éneket,
kibogozta a szakállban
rejlő kiflivégeket.

„Lápi kifli, álom-alma,
mocsárpuding, füstleves,
mellé nefelejcspiskóta,
de csak ha jó fűszeres...” –

dudorászott Zalazár, és
mindezt sorra befalta,
tányérjának széléről a
maradékot lenyalta.

Utána meg teavízhez
taligányi kamillát
cipelt be a barlangjába –
üstben főzött gyógyteát.

Piros pettyes bögréjéből
meg is itta hamarost
az egész üstnyi teát, majd
kerített egy papirost.

„Náthás vagyok, ne zavarjál!
Visszafekszem tavaszig.” –
pingálta a papírosra:
„Kelts addig másvalakit!”

Hamarosan horkolt bőszen
ágyában az óriás,
míg az óra meg nem szólalt,
pontosabban Tóbiás.

„Kakukk! Izé. Hány óra van?” –
rikoltozott élesen.
„Tóbiásnak reggeli kell,
nem maradhat éhesen!”

Ám hiába hangoskodott,
kakukkolt a kis madár,
Zalazár csak horkolt egyre,
zengett a völgy, a határ.

„Náthás vagyok, ne zavarjál!
Visszafekszem tavaszig.” –
betűzte a papirosról:
„Kelts addig másvalakit!”

„Szépen vagyunk, Zalazár úr
alszik, én meg éhezek!
Tovább állok egy-két házzal,
nézek új albérletet.”

Úgy elköltözött a kakukk,
azt se mondta: „Jó napot!”
Adósságul hagyott három
fizetetlen hónapot.

 

A verset meghallgathatod az alábbi felvételen, Turi Bálint  előadásában:

 

Eredeti megjelenés: Zalazár és Tóbiás