A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: álom. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. augusztus 22., szombat

Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája



          Csík Mónika: Szimbiózis


          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen
          éjjelente lépdel az álmaim között –
          egyik álom léckerítését bedönti,
          a másik álom ablakszemén kikémlel,
          figyeli, vajon az üvegen túli látvány
          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,
          kicsi gombszemei kopottasak,
          mintha sufniból lomizták volna,
          de megvan minden gomblyuka
          (szabályos tűhelyek a kör közepén)
          ő maga meg, akár hízékony tócsa,
          cseppenként itatódik át a padlódeszka
          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,
          hogy én gyakorta gondolok-e rá.
          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,
          ormányán egyensúlyoz percekig,
          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,
          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt
          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.
          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,
          gombszemű, bolhapettyes példány
          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,
          okrát, ananászt, banánt, halakat,
          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,
          telet is talán, vagy csak nyarakat,
          más elefántokat álmodott-e néha,
          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,
          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,
          könnyedek, akár a remegés, ami
          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,
          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:
          vajon mi minden mehet végbe éppen,
          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,
          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,
          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,
          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,
          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,
          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad
          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben
          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,
          repedések között téblábol vakmerőn,
          a szabadságra gondol vagy terhet cipel
          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)
          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –
          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,
          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt



Csík Mónika kalligramja













2026. július 28., kedd

Álomhatáron (Márialigeti Anna és Várfalvy Emőke alkotásai)

 

Márialigeti Anna grafikája


Várfalvy Emőke: Álomhatáron


Izzik az ég alja,

halljátok?, pirkadna, 

fű között fénysugár,

foltvarrott szemhatár,

bíborba, narancsba! –

szól a Nap parancsa,

öltözöm, itt vagyok,

álomszőtt illatok,

puha rongybarátok,

mese vár ma rátok,

édeskés ébredés,

játék, nem tévedés,

reggel elképzelem,

ilyen a végtelen.


Szerkesztette: Bertóti Johanna












2026. július 7., kedd

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

 

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la
ang-i-li
ing-a-la
lang-i-li
in-ga-la
angi-li
linga-la
inga-la
angi-ling
ang-ili
lingi-lang
langa-ling
lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
      – Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
     A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott.

2025. március 6., csütörtök

Póth Rebeka: Jókai a szomszédom

 

(c) Póth Rebeka


Reggel 7 óra, álomból ébreszt a telefonom. 

Rápillantok: 2025. február 18. … Beköszönt hozzám. Ez Jókai szelleme! Más nem lehet. 

Kopogtat az idő kapuján, 200 év távlatából, szinte hallom. Összeborzongok.


35 éves vagyok, de a kamaszkori görcsök, szorongások nyomot hagytak a lelkemben, és fel-feljön a hordalékuk még 20 év távlatából is.


Álmomban iskolás vagyok, és leadási határideje van ,,A kőszívű ember fiai“ olvasónaplónak. Ez bevillan, és leizzadok…

Nem értem a könyv végére! Nem ment. Pedig esküszöm: PRÓBÁLTAM! 

Ezt magam számára is belül, szinte sírós hangom ismételgetem. Teljes a pánik. 

2022. augusztus 9., kedd

Tallián Mariann: Az álmok lánya

 

Illusztráció: Mező Bianka
(Berettyóújfalu, Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola)

Azon a földön, ahol nyáron a föld sárga homoktenger, télen pedig olyan repedezett és szikes, hogy még a talp is megfeketedik belé, és ahol vizet csak tartályokban látnak a gyerekek, ahol a nap olyan nagyon szereti a földet, hogy ölelésétől megfulladnak az élők, ahol lepkék helyett legyek zümmögnek és gomolygó sokaságuk ellepi a kecsketejes üveget, ahol szivárványszínű ruhákban járnak az asszonyok, és ringásuk elbódítja a kisdedeket, ahol a tigrisek némán merednek a tájra és titkokat rebegnek, ott, ahol az elefántcsordák királyi méltósággal vonulnak dzsungelpalotájukba, a zsiráfok pedig az égre emelik fel az emberek tekintetét, ott, a Földnek ezen a varázslatos tájékán élt egy bronzbőrű kislány.

2021. február 2., kedd

Miklya Luzsányi Mónika: Három éjszaka

Illusztráció: Vajda Melinda

Kulcsszavak: bíbor, erdő, kard (түс, дыбыс, ай)

„A fiúnak három neve volt. Attala. Ámbár. Kürjele. És három álma. Az egyikben Attala volt, a másikban Ámbár, a harmadikban Kürjele. Amikor felébredt egy álomban, mindig tudta, Attala ébredt, Ámbár vagy Kürjele. Amikor felébredt az álomból, sohasem tudta, ki ő.”
Miklya Zsolt

Mia nem tudott aludni. Kereken, fényesen világított a hold, a várost valami érthetetlen feszültség tartotta ébren.
„Valami készül – gondolta Mia –, valami nem jó, valami félelmetes.”
Nem akart egyedül maradni ezzel a feszültséggel, nem akart egyedül maradni a várakozással, nem akart magányosan szembenézni ezzel az egyre növekvő félelemmel.
Attalára gondolt, a fiúra, akivel az újhold idején találkozott. Akkor sötét volt az éjszaka. Túl sötét ahhoz, hogy aludni tudjon. A város is vak sötétségbe burkolódzott, senki és semmi sem mozdult a sikátorok ódon, kőből rakott házai között. Csak egy dallam szállt az éjszakában, egy ismeretlen, távoli dallam.

Mia felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a muzsikust. Ment a sötét városon keresztül. Látni szinte semmit sem látott, csak a füle vezette, a dallam volt a kalauza. Ez az ismeretlen, édes dallam.
A fiút a tengerparton találta meg. A dagály elöntötte a vidéket, csak egy keskeny, mólószerű sáv nyúlt be hosszan a vízbe. A fiú a homokpad végén ült, szemben vele a végtelen, fekete víztömeg.
Mia nem ismerte a hangszert, amit pengetett, a nyelvet sem, amin énekelt, mégis értette minden szavát. Tudta, hogy a holdhoz szól, azt hívja, csalogatja elő a hullámok sötétjéből. És egyszer csak felbukkant a holdsarló a sötét égen. Olyan volt, mint egy csónak, pont olyan. Végiglebegett a tenger hullámain, és engedelmesen kikötött a homokpadnál, a fiú lába előtt.
A fiú felállt, és megfogta Mia kezét. Magas volt, délceg, a szeme feketén ragyogott.
– Gyere velem, Mia! – mondta a lánynak. – Elviszlek apám udvarába, feleségül veszlek, és te leszel a legtündöklőbb hercegné a föld kerekségén.
– Miért, ki vagy te? – kérdezte Mia döbbenten.
– Attala, a keleti ég hercege. Gyere velem, és boldog leszel.
– Nem mehetek – rázta a fejét Mia –, még nem mehetek...
A fiú durcásan rántotta meg a vállát:
– Hát jó. Ahogy gondolod. Még kétszer eljövök érted. De nem biztos, hogy meg fogsz ismerni.
– Miért? Miért ne ismernélek meg? – kérdezte Mia, hiszen úgy érezte, Attala arcvonásai örökre belé égtek.
– Mert én leszek, és mégsem én. Mintha egy álomban, meglátod majd a többi arcom is.
Mia szeretett volna még kérdezni valamit, de a csónak egyre távolodott, és lassan nem volt más, mint egy keskeny holdsarló az égen.

Mia ezek után minden éjszaka kiment a tengerpartra. Leült az egyre szélesedő homokpadra, és várta vissza a herceget. De hiába nézte a holdat, annak nem volt többé csónak alakja. Egyre csak gömbölyödött, dagadt, lassan már félholdként ragyogott, és nem akart a földre szállni. Ám Mia csak várt, várta a hercegét. Várta akkor is, amikor dacosan hullámzott a tenger, amikor viharosan verte, tépte magát. Mia érezte a sós víz ízét a szájában, és már maga sem tudta, hogy a tenger vagy a saját könnyeinek ízét érzi. Így várta Attalát minden éjszaka, várta egészen addig, amíg a hajnal első sugarai meg nem jelentek az égen, amíg a város fehér falai fel nem ragyogtak az éjszakai sötétség után.
Csak ekkor ment haza, fáradtan és kábultan, mit sem törődve az egyre vadabbul duhajkodó sokasággal. Mert ahogy nőtt a hold, és egyre világosabbak lettek az éjszakák, úgy járták egyre többen a várost mulatságot keresve. Sokszor hajnalig mulattak, táncoltak az emberek, de Mia nem akart közéjük keveredni. A fülét sértette a harsogó zene, a vad kurjongatás, hiszen ő csak egy zenére vágyott: amit Attala játszott azon az ismeretlen hangszeren. A füle csak egy dalt volt képes befogadni: amit a herceg énekelt azon az idegen nyelven.
Egy éjszaka éppen a tengerpartra igyekezett. Előtte az utcán fiúk csoportja botladozott. Kezükben boros korsó, és éppen nagy hangon ugratták egyik kövérkés társukat:
– Na, mondjad! Mondjad csak, barátocskám, ki is vagy te, és hogy kerültél ide?
A fiú, akit kérdeztek, tántorogva megállt. A cimborái megfogták a grabancát, odatámasztották a falnak, hogy össze ne rogyjon a lába. Valóban nem állt valami jól a lábán, az egyik talán rövidebb is volt, mint a másik, nemigen tartotta a súlyát.
– He-herceg vagyok… Ám-ámbár herceg… – dadogta a fiú. Mia felkapta a fejét a szóra. De csak egy pillantást vetett az idegenre, és látta, hogy ez a lump alak nem lehet az ő hercege. Elkapta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Az egyik suhanc a falhoz támasztott fickó arcába nyerített:
– Ámbár herceg vagy, mégse szeretnek a lányok. Látod? Elfutnak előled – bökött a távolodó Mia után.
A fiú most fogta fel, hogy kit is szalasztott el. Minden erejét összeszedve lerázta magáról az idegen kezeket, és a lány nyomába eredt.
– Mia! Mia! – kiáltott a lány után, de ő, amint meghallotta a borgőzös hangot, még inkább nyakába szedte a lábát. A fiú utána akart eredni, ám alig tudott megtenni néhány tántorgó lépést, elbotlott, és térdre esett.
– Mia! – ordította lélekszakadva. – Gyere velem! Magammal viszlek! Én vagyok az!
A lány visszafordult. Hosszan nézte a sántikáló alakot. Seszínű, zilált haja az arcába hullott, de így is jól látszott, hogy a fél arcát sebhely csúfítja el. Mia döbbenten hátrált a torz alaktól. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy ez a szerencsétlen lenne az ő hercege.
– Én vagyok az – nyújtotta ki az a kezét ismét a lány felé. – Voltam Délceg… Voltam Duzzog… De most csak Ámbár vagyok… Ámbár herceg. Nem ismersz meg?
– Nem… Nem ismerlek! – kiáltotta a lány. – Sohasem láttalak!
A fiú ekkor énekelni kezdett, valami idegen, ismeretlen nyelven. A dal ugyanaz volt, mint amit azon az édes éjszakán hallott Mia, mégis durván, recsegve szólt a borgőzős szájból. A lány döbbenten nézte a fiút:
– Nem… Te nem lehetsz Attala…
– Pedig én vagyok! – kurjantott a részeg. – Mondtam, hogy nem fogsz megismerni…
Mia zokogva futott haza. Nem érdekelte a tenger, nem érdekelte a holdcsónak, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy rászedték. Az sem érdekelte, hogy ez a részeg fickó honnan tudhatott meg mindent róla és Attaláról. Csak az érdekelte, hogy örökre elfelejtse azt az éjszakát. De hiába iparkodott. Ahogy nőtt a hold, minden éjszaka egyre nyugtalanabb lett. Egyre erőssebben szólt benne a dallam, Attala dallama.

Mia nem tudott aludni. Immár kereken, fényesen világított a hold, a várost is valami érthetetlen feszültség tartotta ébren. Most nem volt tánc és mulatság, nem hallatszott részeg kurjongatás. A hold ezüst fényében feszülten állt a város. Várt valamire. Egész éjszaka várt.
És akkor felharsantak a kürtjelek. Megcsörrentek a kardok, és sziszegve csaptak le a nyilak. Mia kiugrott az ágyból, előrántotta a régi, ezüstnyelű kardját. Nem tudta, kik támadtak rájuk, azt sem, hogy van-e védelem. Abban az egyben volt biztos, hogy nem maradhat itt a lakásban tétlenül.
A város falain fehéren folyt végig a hold fénye, az utcákon feketén patakzott a vér. Az ezüst páncélos lovagot azonnal észrevette az utca forgatagában. Úgy hadakozott, mint aki sok csatát megvívott már. Könnyedén mozgott, pedig nagy volt, hatalmas, akár egy óriás. Kétkezes kardját hárman sem tudták volna felemelni, de ha egyet suhintott vele, hatan is elhullottak körülötte.
– Hajrá, Kürjele! Üsd, vágd, nem apád! – biztatták a társai. Az ezüst páncélos vitéz megrázta vörösesszőke haját, letörölte az izzadtságot és a vért széles homlokáról, majd kacagva vetette bele magát újra a harcba.
A küzdelem addig tartott, míg a nap első sugarai fel nem ragyogtak a város falain. Akkor az ellenség megfutamodott, visszaiszkolt a sötétségbe, ahonnan érkezett. Mia fáradtan rogyott le egy kőre. Szemével Kürjelét kereste, de sehol sem látta a város utcáin.
„Talán a partig üldözte az ellenséget” – gondolta, és elindult, hogy felkutassa.
Kürjele valóban ott volt a tengerparton. Ott feküdt, pontosan ott, a véráztatta, bíbor színű homokpadon, ahol Mia először találkozott Attalával. Az ezüst páncélt egy harci bárd szaggathatta darabokra, Kürjele mellkasát, szívét is felhasítva.
– Mia, eljössz velem? – kérdezte utolsó leheletével a vörösesszőke óriás. – Mindjárt jön… Jön értünk a csónak.
Mia bólintott, de Kürjele már nem látta a lányt, csak az ezüst csónakot, aminek a ragyogása mindent betölt.

Szerkesztette: Dávid Ádám 


Nurlan Abishev: Lány (қыз)

Nurlan Abishev: Harcos (жауынгер)

Aigerim Karibayeva: Éjszaka (түн)

2016. április 16., szombat

Kedves Álmodozók!



Kedves álmodozók, álmosak és frissen ébredők!


Kinek a reggeli tea, kinek az illatos kávé teszi szebbé a reggeleket, az ébredést. Ki frissen és üdén, ki kócosan és álomittasan tekint az újabb nap és az új lehetőségek felé. Egy azonban talán mindannyiunkban közös: szeretünk álmodni és kipihenten felébredni. Talán van, aki még ezután is szereti szundítósra venni a figurát. Az örök körforgás óriáskereke soha meg nem áll, mi pedig újra és újra fáradhatatlanul álmosak és éberek leszünk, ahogyan a tavasz is rendre megérkezik minden sötét és hosszúra nyúlt tél végén. Az álomtól az ébredésbe vezető versek végére értünk, s lássatok csodát, a fák is újra felvették csodazöld lombruhájuk, a rigók újra elfoglalták helyüket a legmagasabb ágak csúcsán, csupa illat, csupa fény, csupa ébredezős zümmögés lett minden.

Kép forrása: képguru.hu



 
Köszöntsön rátok a friss tavasz,
köszönjük, hogy velünk 
készültetek rá! 
Szeretettel,

Tasi Kata és Hétvári Andrea


2016. április 15., péntek

Baley Endre: A LÁMA ÁLMA



Lám, a láma
nem áll alám ma,
bolyhos hátát
feltörte a málha.
Csak legel, csak legel,
jobbra s balra mozog álla,
közben arra gondol,
jó lenne inkább
egy halom alma,
mit mind befalna,
majd desszertnek egy tálba
málna, amitől egyenest
a lámamenyben járna.

Így lamentál magában a láma,
mígnem szeme lecsukódik,
s a földön megpihen szakálla.
A láma álma
egy szép lámadáma,
kivel együtt kelnek útra
Patagóniába,
ahol majd a pompás pampán
bámulnak szerelmes bambán
egymásra a naplementében,
és csak legelnek, legelnek szépen.
Ó, lomha láma,
bár véget érne az álma,
hogy eljussak végre én is
Patagóniába!
De csak alszik, alszik,
míg az éj ráborul a tájra,
s az égbolton kigyullad
ezernyi csillaglámpa.

2016. április 14., csütörtök

Miklya-Luzsányi Mónika: PIPACSOK

Schall Eszter illusztrációja


Mia zihálva ébredt. Megint ugyanazt álmodta. Theo ott áll a magasban, alatta a tömeg, körülötte a fekete talárosok. Megfeszül a kötél, a fiú csizmás lába még sokáig mozog a levegőben, mintha csak táncolna a bitófa alatt. Theo lábán piros szattyánbőr bokacsizma, olyan finom és puha, akár az úri hölgyek kesztyűje, amivel most egy pillanatra eltakarják a szemüket. Aztán kilesnek újra a kesztyűujjak mögül, mert a halál borzongató, és ők szerettek borzongani. A piros csizma már nem táncol többé, élettelenül lóg a levegőben. A csizma nem mozdul, a tömeg oszladozni kezd, a főteret pedig ellepik a fekete talárosok. És Mia zihálva, csuromvizesen ébred fel ilyenkor minden alkalommal.
– Újra kéne álmodni… – gondolta mindannyiszor, amikor felébredt, de hiába álmodta újra és újra, a történet soha nem változott. A vár ott állt a hegy tetején, körülötte erdők, mezők, folyók. A várfokról a tengerig is el lehetett látni, jó időben a fehér vitorlák mintha csak madarak lettek volna az égen. De a várban senki sem tudott a mezőkről, a pipacsokról, a virágok illatát, az erdők zúgását is elfelejtették rég. A tengerről, a fehér vitorlásokról pedig végképp nem tudott senki. Csak a kövekről tudtak a város lakói, a falakról, a leeresztett kapurostélyokról, amelyek mozdíthatatlanná rozsdásodtak az évszázadok során. Lakat zárta le a toronylépcsőt is, rozsdás vaslakat. A kulcsot a fekete talárosok őrizték, nehogy valaki felmenjen a vártoronyba, vagy felhágjon a vár fokára. Nem látott hát a vár népe csak a falakig, a durván faragott kövekig, amiket nemcsak a habarcs tartott össze, hanem a hit is, hogy milyen hatalmas kiváltság a vár népéhez tartozni, mert valójában csak itt van élet, sehol másutt. Kő épült kőre, szóra szó, s bár a régiek mintha beszéltek volna virágokról meg madarak daláról, de ezek a szavak már nem jelentettek semmit, elfedte őket a malter és vakolat. Mert kövek közt nehezen vernek gyökeret a virágok. S ha véletlenül mégis felütötte a fejét a keményre faragott kövek között egy-egy pitypang vagy százszorszép, akkor az első arra járó fekete talárosnak gondja volt rá, hogy kitépje gyökerestől.
Hogy miként szerezte meg a toronylépcső kapujának kulcsát Theo, soha nem tudta meg Mia. Először csak a hír járta be a várost, hogy szellemet látnak a vár fokán minden éjszaka. Csak áll, és néz a sötét semmibe. Senki nem tudja, hogy kerül oda, senki nem tudja, miként tűnik el. Szellemnek hitte mindenki a vár fokán megjelenő alakot, csak Mia tudta, hogy Theo az. Mert egy idő után a fiú beszélni kezdett arról, hogy az élet nem áll meg a várfalaknál, ahogy a fekete talárosok mondják. Hogy a falakon túl van egy színes világ, ami nem szürke és fekete, ami nem csak kő, habarcs és vasdarab, ahol tobzódnak a zöldek, a barnák és a pirosak. Ahol végtelen a kék, és befoghatatlan a láthatár. Theo egyre többször és egyre hangosabban beszélt a várfalakon kívüli világról. A vár népe pedig kinevette. Ugyan, miről beszél? Ostoba! Hisz mindenki tudja, hogy a falakon kívül csak az iszonytató semmi van. Aki kilép a kapun, azonnal belézuhan. De még annyi sem kell, elég csak felhágni a vár fokára, elég egy szempillantás, azon nyomban magába szívja a sötét, mert a várfalakon kívül uralkodó semmi a nemlét maga. Bolondnak nézték a fiút, aki arról beszélt, hogy van élet a várfalakon kívül, zölden, barnán, pirosan burjánzó élet. Hogy le kell dönteni a falakat, áttörni a kapuk vasrácsait, mert létezik távlat és végtelenség, és igen, léteznek más városok, más emberek, akik meghódították a végtelent. A város népe csak nevetett, de akadtak, akik meghallották Theo hangját. Néhány hasonszőrű bolond, akiknek színesek voltak az álmai, de ők sem vették igazán komolyan. Egyedül Mia tudta, hogy Theo igazat beszél. Ő is csak azért, mert kívülről érkezett, de ezt nem tudta róla senki. Még Theo sem. És persze a fekete talárosok is felfigyeltek a fiúra, de mivel a nép ügyet sem vetett rá, hagyták, hadd beszéljen. Úgyis csak bolondot csinál magából, semmi mást. Egészen addig nem törődtek vele, amíg fényes nappal meg nem látták a vár fokán. Nem egyedül volt, egy lány kezét fogta. Nem volt magányos szellem többé, hanem veszélyes bűnöző.
 A toronylépcsőn alig érhettek le, már nyomukban volt a fekete áradat. Egy vastag tölgyfaajtóhoz értek, amely egy másik épületbe vezetett. A lány hirtelen berántotta Theót az ajtón:
– Itt biztonságban leszünk. Bezárjuk az ajtót magunk mögött, és soha nem találnak ránk.
Theo elmosolyodott, és az ajtóra mutatott:
– Mi nem tudunk bezárkózni. A mi oldalunkon nincsen zár. Csak az övékén.
Alig mondta ki, már jöttek is. Tárgyalás nem volt. Minek? Nem kellett, hiszen a városban mindenki tudta, hogy halált érdemel, aki le akarja bontani a falakat. A tömeg röhögött, amikor a fiút a bitófához felvezették. Theo nem szólt, csak mosolygott. A kötél megfeszült, a fiú piros csizmái táncolni kezdtek a levegőben. A teret elöntötték a fekete talárosok, és Mia mindannyiszor zihálva, izzadtan ébredt.
– Újra kéne álmodni – gondolta Mia, és újraálmodta, újra és újra, mindaddig, mígnem egyszer Theo megszólalt a bitófa alatt.
– A világ olyan, amilyennek én álmodom.
– Igen? – kérdezték gúnyolódva a fekete talárosok. – Akkor mentsd meg magad, álmodó!
A nép felröhögött, a hóhér megrántotta a kötelet, Theo piros csizmái pedig táncolni kezdtek a levegőben. És abban a pillanatban pirosra váltak a vár falai, élénk, eleven pirosra, mint a vér. A röhögés a vár népének torkán akadt. Csend lett, néma csend, mert még soha sem láttak ilyet. Piros pipacsok nyíltak a kövek között, száz és ezer. Szinte kirobbantak a falakból, szétvetették a vakolatot, a habarcsot. És megrepedtek a kövek, omlani kezdtek a várfalak, és szabaddá vált a látóhatár. Piros pipacsok nyíltak mindenütt, lágyszirmú, piros pipacsok, mintha csak puha szattyánbőrből szabták volna ki valamennyit.

2016. április 11., hétfő

Hétvári Andrea: TAVASZ


Lipovszky-Drescher Mária illusztrációja






Föld testében,

hegy gyomrában,

hold szívében,

csend házában



lépett hármat,

moccant kettőt,

megnyílottak

szárnyas erdők.



Kettőt moccant,

hármat lépett,

felvillantak

mind a rétek.



Napról gördült,

láng engedte,

éjből fordult,

fény fürdette.



Felhőt látott

zengő égen,

elszunnyadt zöld

ölében.


Csend házában,

hold szívében,

hegy gyomrában,

föld testében.










2016. április 9., szombat

Tóth Kinga: VAKOND



bukósisakban földben vagyok
a gyomrában alagutat ások
kukacokat keresek rágom
a gyökeret sok-sok vitamin 
virágpor tüsszentek
a földet beszagolom
kitágítom a járatot

golyó leszek hogy feljussak
hogy kiférjek a nyíláson 
nagy a hajam betakarózom
szőrme véd a mászásnál
ne karcoljon meg a kavics
vállal nyomom a járat falát
nagyot fújok szakad a réteg
jó szag lesz fent ha kiférek
fúrok ások vakondgatyában
föld testében hegy gyomrában

Tóth Kinga illusztrációja

2016. április 6., szerda

Molnár Krisztina Rita: KELNI LASSAN

Bódi Kati illusztrációja


Még csak egy kis púder kéne,
ne ragyogjon úgy a képe,
mint tótükör, hogyha télen
jég borítja. Na, de kérem,
mért legyen arcára írva
repeső öröme pírja?
Hosszú álmát, ébredését,
lassú, nyújtózó kelését
durva kéztől hogy megvédje
félmosolya és szemérme,
mint pihe őszibarackot,
hamv a kökényt, haj a lakkot...
(Ja, nem az épp fordítva van,
na, de mindegy, érti szavam,
ki nem április bolondja.
Hiszen az bolond, ki mondja...)
Szóval úgyis egy a lényeg:
kelni lassan kell, ha tényleg
teljes ébredésre ébred
mind, mi újraéled. Érted,
értem, s, érte is, ki undok
épp veled, és egyre puffog.

Tudod mit? Te is legyél rigó, s fütyülj rá. Na.
Tavasszal elönt mindent, és betölt a hála.




2016. április 4., hétfő

Tóth Ágnes: TAVASZRA ÉBREDÉS

Kovács Klaudia illusztrációja




Ébren néha nem álmodom,
Kakukk hangját számolgatom.
Nézem, hogyan kél a hajnal,
Lila hajjal, madár dallal.
Örül a kis hóvirág,
Kap ma fehér bóbitát.
Piros szoknyát a tulipán.
Barackvirág kacag a fán.
Virágba borult a világ,
Pompázik a sok kis virág.
Rózsák, szegfűk és violák,
Gólyahírek, kék ibolyák,
Darázs fürdik virágporban,
Még a nap is virágból van.
Olyan mint egy viráglányka,
Arany pánt van a hajába.
Még csak egy kis púder kéne,
Ne ragyogjon úgy a képe.

2016. április 1., péntek

Németh Eszter: HANNA SZÉP



Hanna szép. A fiúk az ő haját húzzák. Álmomban nekem is szép ruhám van. Kopogós cipőm. Ébren piros. Tornacsuka. Álmomban a bicajom nem nyikorog. Álmomban apába nem folyik bele az éjszaka, amikor olyan szép vagyok, mint anya volt. Ébren néha nem álmodom.

Paulovkin Boglárka képe

2016. március 27., vasárnap

Magolcsay Nagy Gábor: HÓGULYA HANNA



 
Baracsi Gabi illusztrációja


Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.
Ma még a felhőn hófolt a pecsét.
Álom, hogy karkosárba gyűlik a rét,
hogy ébereg ez a fényszomjas vidék.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.
Hóbagoly iszik a nyomomból épp,
hógulya hömpölyög át a határon,
Hógulya Hanna az ott, ide látom.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért,
de Hanna unja a téli mesét:
leveti sálját és bundakabátját,
könnyü szalagra cseréli a pártát.

Talán még alszom, bár nem tudom miért
itt, a hógulya kihűlt helyén.
Ébred a kökény s a levetett kabát
- trapp ide tüstént, medve barát!

Nézd, nem is alszom, s már tudom is miért:
                               legénytől-lánytól nyüzsög a rét -
sorra rázzák a gyümölcsfákat,
Hanna hajában a barkavasárnap.


Lipovszky-Drescher Mária illusztrációja




2016. március 24., csütörtök

Mészöly Ágnes: ESŐ



Simonyi Cecília illusztrációja





Eső kopog a párás ablakon
Néhány fázós szó az utcán kinnrekedt
Félálom-szürke, hűvös pocsolyákba
Háborút képzel egy álmos kisgyerek
Buborék huszárok pukkannak halottá
Égből csapódnak a gránát-esőcseppek
Újak bukkannak fel sáros tócsa-mélyből
Aztán visszatűnnek oda, honnan lettek
Síkos, csúszós, latyak, nehéz sár bokáig
Beleálmodhat végtelen meséket
Most azt gondolja, csak egy délután ez
Pedig erre rímel, erre cseng az élet

2016. március 20., vasárnap

Várfalvy Emőke: ÁLOMBUBORÉK

Forgács Szimóna illusztrációja

Öreg, szürke kabát úgy borul a tájra,
Tél puha, de hideg hófelhő gúnyája.
Lógnak rajta foszlott, sűrű, fehér ködök,
elszakadt, a meleg belőle kiszökött.
Tavasz mélyen alszik, színek még a földben,
nem virít a mező harsogó, friss zöldben,
pihennek a magok, Tavasz szenderegve,
tervezi, milyen lesz az év virágtrendje.
Szőrös szerzet sereg, gyomra igen sóvár,
ha felkelnek, vajon rájuk csupa jó vár?
Napsugárujj csikiz: hé, álomszuszékok!
Meleggel illannak álombuborékok.




2016. március 15., kedd

Szabó Imola Julianna: ÁLMODNI MÉG



 
Illusztráció: Fricska Dorka


Milyen szép kék lett a szürke kabátom. Zsebembe bújtatom a tegnapot, hátha holnap már nem keresi senki sem. Elhagyni a szagokat. Házak tompa árnyékát, hegyek távoli ívét a városi zizegésben. Madaraknak fészkelek apró tojást, szivárványba kenek napsütést. Átvakít a házfalon a délelőtt. Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.


A rajzot Lilus készítette :-)