Varázsút (Gaál Mici és Várfalvy Emőke alkotásai)

Gaál Mici illusztrációi

 

Várfalvy Emőke: Varázsút

Felettünk nagy kék tó lebeg,

égboltnak hívják a hegyek.

Benne tán láthatnám magam,

ha lenne egy varázsszavam.

 

De most nincs más, csak a kút,

hova pont fél nap az út,

s fél napig jövök majd vissza.

Az égbolt vize, mondd, tiszta?

Ha oda akarok menni,

elég-e papucsot venni,

s ha kifogy az ösvény végre,

sétálni fel, fel, az égbe?

Elérem azt a kék tavat,

hol inni bárkinek szabad,

rajta egy kis csapot nyitok ki,

amire azt írták: liloki. 

S ezután minden kisgyerek

tavunknál táncol és nevet.

Mesélik, egy fiú régről

friss vizet hozott az égből.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Lingala szavak:

liloki = varázslat, mágia

A csodatévő bot (Hanga Réka, Kertész Edina és Szabó Imola Julianna alkotásai)

 

Hanga Réka grafikája

Kertész Edina: A csodatévő bot

Volt egyszer egy hajóskapitány, aki a világ minden tengerét bejárta és ezer csodát látott. Járt a zöld Borneóban, ahol törpeelefántot látott, hallgatta a bálnák énekét Grönlandnál, úszott cápa elől Ausztrália partjainál. Ám minél messzebb járt a világban, annál szomorúbb lett a szíve. Maga sem tudta, mi bántja, de sem a repülőhalak, sem a partokon sütkérező fókák nem tudták többé felvidítani.
     Egy nap a hajót Afrika partjaihoz sodorta a vihar, és a legénység szétszéledt, hogy ennivalót és friss ivóvizet szerezzen. A hajóskapitányt egy folyó mellett érte az este. Leült a víz partjára, és nézte, ahogy a nap vörösen a vízbe bukik. Ekkor varázslatosan szép éneket hallott. A hang a folyó közepéről jött. A víz lassan szétnyílt, és egy vízitündér emelkedett ki belőle. Hosszú haja a vállára tapadt, karján egy fénylő kígyó pihent.
     – Miért bánkódsz, hajóskapitány? – kérdezte.
     A hajóskapitány térdre esett.
     – Bejártam a világot, mégis szomorú a szívem, bárhová is megyek. Segíts rajtam, vízitündér!

Mosás (Bertóti Johanna, Miklya Zsolt és Rácz Eszter Anna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

          Miklya Zsolt: Ruhamosó asszony éneke

          Moccan a váll 

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          Moccan a váll 

          és hajlik a hát

          és roppan a térd

          és csobban a láb

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az ujj

          csak élni tanulj

          míg csobban a láb

          és roppan a térd

          és hajlik a hát

          és moccan a váll

          fut a mayi iramával a

          kéz meg az asszony imája

          Szerkesztette: Nagy Izabella

Rácz Eszter Anna illusztrációja

Időcsónak (Hétvári Andrea, Klesitz Piroska és Korsós Éva alkotásai)

 

Hajdú D. András fotói

Korsós Éva grafikája

Hétvári Andrea: Időcsónak

Föld, föld, jádezöld.

Ég, ég, lávakék.

Lenn a földben, fenn az égen

elrepült egy páva rég.

Gyémánt ragyogás

fák közt kutat ás.

Lenn a vízben, fenn a légben

visszajár a csobbanás.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Klesitz Piroska illusztrációja

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.

Mind a leopárdok (Csányi Szilvia, Kasznár Anna, Németh Tibor és Miklya Zsolt alkotásai)

 

Németh Tibor illusztrációja

Csányi Szilvia: Mahari és a leopárd

Mahari egyszerűen nem tudott betelni új szemüvegével. Hardi doktor bácsi előre megmondta, hogy tökéletesen lát majd vele és teljesen másmilyennek fog tűnni minden, amit ismer, de nem hitte el neki. Később, amikor már pár napja viselte a szemüveget és kitágult a világ, egész nap úton volt, mert látni akarta kedvenc helyeit, ezúttal úgy igazán. Először a fák leveleire csodálkozott rá, aztán az azokon élő rengeteg apró bogárra. Mahari azelőtt nem volt túl jó vadász, íjával szívesebben célzott nagyobb állatokra, de sosem sikerült eltalálnia őket. Ezért már alig várta, hogy kipróbálhassa, ügyesebb lett-e a szemüvegtől.

     Óvatosan lopódzott az erdőben, aztán csendben, türelmesen várt, hátha felbukkan valami, amit zsákmányul ejthet. Hosszú órák teltek el így, mire a levelek furcsa susogására lett figyelmes. Nem hitt a szemének: egy leopárd sétált kecsesen egy kidőlt fa törzsén. Lassan célba vette a nagymacskát, izgalmában rálépett egy ágra, ami megreccsent, a leopárd pedig azonnal észrevette a kisfiút. Mivel a nyíl hegye továbbra is fenyegetőn meredt felé, kérlelőn nézett Maharira:

     – Ne bánts, kérlek! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságod.

     Mahari elgondolkodott. Olyanról hallott már, hogy egy aranyhal teljesítette a horgász kívánságait, de leopárdról még soha nem hallott ilyen történetet. Mivel különösen jó kedve volt a szemüveg miatt, úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot.

Varázslatos hüllők (Békés Márta, Csankovszki Csilla, Dávid Ádám, Fritteli Emily, Horváth Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Fritteli Emily fotogramja

Békés Márta: Krokodilus

Afrikában foly a Nílus,

benne él a krokodílus.

Négy a lába, mégsem emlős,

simogatni őt felejtős,

hisz egyben is lenyel akár!

Tojást rak, de mégse madár.

Melegövi bár, de hüllő,

ha iszik is, sose züllő.

Csukott szájjal fogsort mutat,

keress menekülő utat!

Ne szégyelld, hogy nem vagy bátor,

rokona az aligátor.

Öt-hat méter, mégis formás,

szíve szívalakot formáz.

A tudósok mind úgy vélik,

elél akár 120 évig.

Zsákmányt orront, jó a hátszél,

védi őt a vastag páncél.

Vízből kiszimatol, kiles,

állítólag intelligens.

------------------------------------

Afrikában sok a folyó,

krokodilnak benne de jó!

Ott a Kongó, az is olyan

édesvizű, széles folyam.

Ha csónakon átkelni kell,

veszélyes lehet a Niger.

Van, aki csak föntről nézi,

hogy hömpölyög a Zambézi.

---------------------------------

Szegény, szegény krokodílus,

nem védi meg őt a Nílus.

Lesnek rá az orvvadászok,

trófeának lenni átok.

Krokodilbőr – ez a stílus,

csemege a krokodilhús.

Szánd meg ezt a szörnyeteget!

Hullajts krokodilkönnyeket!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Horváth Eszter illusztrációja

.

Magiza Hunapia és Mészöly Ágnes versfolyama

 

Darya Karelova: Fény (жарық)

Magiza Hunapia: Csepp

Kulcsszavak: csepp, tenger, könny (тамшы, теңіз, көздің жасы)

Gondolj most egy porba hulló esőcseppre,
Virágot keresne, s az hívja nevetve.
Vagy a mindörökké felesleges harcra.
Sok könnycsepped hullik, szemed sötét felleg.

Láttad, hogy a felhők esőt sírdogálnak?
És a cseppek együtt zivatarrá válnak.
„Tó lesz a sok cseppből”, mondják majd a bölcsek,
Vagy tenger, s a sok csepp végtelenné árad.

Csepp, mi segít rajtad, bár keserű szörnyen,
Jobban leszel tőle, ne félj, lemegy könnyen.
Cseppre csepp, mély lyukat váj fekete kőbe.
Hordod még a terhet, majd leteszed bölcsen.

Fordította: Babakumar Khinayat, Mészöly Ágnes. Szerkesztette: Miklya Zsolt

Vízitündér és Tűzmanó

Tűz Manó és Víz Tündér kalandjai
(Kőbányai Kiskakas Óvoda, Mókus csoport)

Mázlista vagyok. Gyerekkorom óta rajongok a manókért, tündérekért, sárkányokért, boszorkányokért és mindenféle és -fajta meselényért. Most, hogy van egy saját házam, össze is költözhettem velük. Helyzetünket jól szemlélteti, hogy nyári szünet után a gyerekeim azt találták mondani, minek menjenek vissza az oviba, amikor itthon sokkal több izgalmas dolog van. Hát, néhány várost ki tudnánk stafírozni mesékkel, annyi szent.

Azért választottam Vízitündért és Tűzmanót, mert akár nálunk is lakhatnának. Jó, bevallom, igazából nálunk laknak, csak kiszöktek és megkértek valakit, hogy pirítson rám végre: milyen dolog az, hogy pont róluk nincs még mese? Most már van. Ha tetszett, lesz több is!

(Várfalvy Emőke)

Vízitündér és Tűzmanó, mivel szomszédok voltak, nem csak az óvodában játszottak sokat együtt, , hanem otthon is. Nagyon örültek neki, amikor kiderült, idén a nyaralni is együtt mennek.

– A Balaton csodás, majd meglátod! – lelkendezett Vízitündér, aki minden tavat, folyót és patakot szeretett.

– Főleg, ha homokos a partja – válaszolta Tűzmanó, aki az óvoda legtehetségesebb homokvárépítője volt.

V, mint versek

Október végén jelenik meg a Várad kiadónál, és nagyon várjuk! Tóth Ágnes ABC parádé című könyvéről van szó, amit Kovács Klaudia illusztrációi díszítenek. Elárulunk belőle két betűt:

CS

C s u k a

Csöpp kukac csüng a horgomon,

csinos, csali csemege,

csusszan, csobban, bekapja majd

csuka, márna, kecsege.

Csak kecsegét fogtam estig,

karcsú, kecses mind a tíz,

sok kecsege csemegével

kecsegtet e csoda víz.

V

V á r a d

Valaki vár fenn,

vele megyek.

Vállamra veszek

két felleget.

Végtelen égen

vihart, ha látok,

viharos széllel

átvitorlázok

Várad felett.

Mészöly Ágnes: Kanapé, jégcápákkal (Forgatókönyv)

Ábrai Barnabás illusztrációjával

Napfényes, koradélutános szobabelső. Nagyon ikeás az egész, áttetsző barackvirágszínű függönyökkel meg világoskék-fehér rongyszőnyegekkel. Egy vajszínű szövetkanapén egy huszonöt körüli nő alszik, könnyű világoskék szövettakaróval betakarva, az egyik keze lelóg a földre.

A takaró mocorogni kezd, előbújik alóla egy ötévesforma kiskrapek. Még némi délutánialvás-morzsa van a szemében, de kidörgöli se perc alatt. Igazi szemesemálljól kölök. Már nézi, mivel szórakoztathatná a világot.

Kisfiú

 Kormányos úr, a vízbe lóg a kezed! Idevonzza az emberevő jégcápákat!

A nő megpróbál tovább aludni, de látszik rajta, hogy tudja, hogy nincs esélye. A fiú lovaglóülésben a nő hasára telepszik, és elkezdi rángatni a kezét.

Kisfiú

Egy hatalmas  jéghegy közeledik! És egy csapat jégcápa! Felboríthatják ezt a rozzant dereglyét! Kormányos, ébresztő! Veszélybe sodor mindannyiunkat!

A nő kinyitja a szemét és végre felhúzza a kezét a földről. Jobb is így, úgyis elzsibbadt egy kicsit. Felül a kanapén, és álmosan szabadkozik.

Nő

Elnézést, első tiszt úr, kicsit elpilledtem. Remélem egyetlen ragadozó sincs a láthatáron!

A nő közben megpróbál feltápászkodni a kanapéról, de még mielőtt a lábát a padlóra tenné, a gyerek észvesztő kiabálásba kezd.

Kisfiú

Még hogy egy?! Egy egész csapat! Kormányos, azonnal félfordulat balra! Három jégcápa közeledik felénk! Vérszomjasak és éhesek!

Vasile Anna rajza és Miklya Zsolt verse

Vasile Anna: Szivárványruhás Annahal

Miklya Zsolt: Annahal

Az annahal ritka hal,

láttam egyet még tavaly.

Úgy villant a vízen át,

akár egy tarka kiskabát.

Ember Panna rajza és Csík Mónika verse

                                                         Ember Panna: Sellőlány

Csík Mónika: Kalandvágyó Kelemen

Kelemen

szelemen-

faragó

mester

fordul

térül

felhőn

szunnyad

szellőn

nyargal

Kelemen

szelemen-

faragó

mester

felhőn

szunnyad

szellőn

nyargal

Kelemen

szelemen-

faragó

mester

útra

készül.

Víz alatti variációk 2

... és a rajzoló saját szövegével (azaz: Pap Kata - Pap Kata)

Víz alatti variációk 1

Ma Pap Kata képregényének Simon Réka Zsuzsanna...

VÍZ

Bódi Kati rajza – Tasnádi Emese szövege

 

Szomjas vagyok!  

   Csak egy csepp víz, annyi kéne!      Vagy még néhány csepp…            …esetleg egy kis tó…brekeke

                                                                          

Dóka Péter: Egy pohár víz

A Vérváros. Így nevezte mindenki, mert vörös fal vette körül, amely ijesztően izzott a téli napsütésben. Senki sem tudta pontosan, mi van a falon túl, akadtak ugyan néhányan, akik bemerészkedtek a négy városkapu egyikén, de sosem tértek vissza. A fal tövében, a harmadik kapu közelében állt egy kunyhó, abban lakott Jandró az apjával. Jandró eszes, kíváncsi kölyök volt, örökké a fal körül ólálkodott, s úgy bámulta, mintha át akarna látni rajta. Néha még a fülét is a falra tapasztotta. Egy napon aztán odament az apjához, és nagy büszkén így szólt:

– Rájöttem a titokra, apám. Vérvárosban tartják fogva a melegebb évszakokat, ezért van idekinn örökké tél. De én most útnak indulok a városba, és kiszabadítom őket!

Az apja nem felelt rögtön, hanem először pipára gyújtott.

– Évszakok csak a mesében vannak, fiam – mondta aztán, illatos füstöt eregetve. – Nem ez Vérváros titka, hanem a gonoszság. Ettől vöröslik úgy a fal. A városlakók hitvány emberek, könnyen szeretnek, de könnyen is felejtenek, álló nap csak mulatnak, táncolnak, énekelnek. Sose menj közéjük, mert olyanná válsz, mint ők.

Lackfi János: Szív

A Réten a patakmederben

a fiúk nejlonzacskót találtak,

elég gusztustalant,

én csak távolról néztem,

mert meg lett mondva,

hogy ne turkáljak a koszban,

mikrobák, bacilusok meg minden,

és én szót fogadok,

főleg ha mindenki látja.

A patakmeder ilyen szempontból

izgalmas, csupa törött vödör,

moncsos pulóver, szétrohadt fotel.

A fiúk általában fognak is halat,

hozzák nagy büszkén,

ott lötyög a szivárgó zacskó

belsejében, a zavaros lében,

és vergődik,

mintha tespedő, szürke élőlény lenne

az a zacskó szmötyi,

és a halacska lenne a szíve.

 Fent: Boros Mátyás illusztrációja

Ovlachi Aliz: Tenger-dal

Fák füle hallgat

zönge mesékre,

átfut a hajnal

holnapra, délre.

Ott van a tenger,

kék vize bomlik.

Kagylókba sugdos,

ki partjára omlik.

Hallgat a csiga,

okos, figyelmes:

néma a lelke,

vagy ezeréves...

Égre emelve

karja a napnak,

tenger tudása

van itt a halnak!

Pikkelye drága,

fényes szelence,

hogy itt él, nem máshol,

az éppen szerencse...

Tengeri csillag

mélybe ragyogna,

fény-tüze lobban

csend-kanyarokba.

Ropogó reggel

homokba fúrja,

ég kavicsával
a napot beszórja.

Fent Paul Klee: Szindbád című festménye